A magyarországi parasztság 19–20. századi politikai emancipálódásáról – miként egy nemrégiben megjelent monográfia szerzője fogalmaz – máig keveset tudunk.1 Igaz, több tanulmány tárgyalta már az Országos Függetlenségi és 48-as Gazdapárt (röviden Kisgazdapárt) megalakulását, programját, dualizmus kori politizálásának lehetőségeit, egyesülését a Magyar Gazdaszövetség által életre hívott Országos Földmívespárttal (1919 novemberében), végül a bethleni konszolidációban betöltött szerepét.2 Elnagyoltnak tű-nik azonban e politikai és egyéb agrárszerveződések társadalomtörténeti vizsgálata, ami a parasztság társadalmi és politikai integrációjának valós folyamatairól tájékoztathatna.
Az utalt írások ugyanis többnyire megelégszenek azzal, hogy a Kisgazdapárt (amely li-berális-agrárdemokrata eszmerendszert képviselt, és ily módon, a városi középrétegekkel szövetkezve, egy demokratikus intézményrendszer kialakulását mozdíthatta volna elő3) a jórészt alföldi és tiszántúli protestáns kis- és módosabb középparasztságra támaszkod-hatott, míg az újkonzervatív-agrárius hagyományokkal, illetve programmal rendelkező Földmívespárt a szűk gazdagparaszti, valamint az ezzel összeegyeztethető „középbirto-kos-dzsentri” érdekeket képviselte.4
Ennek konkretizálódásáról a falusi életvilágban: a politika lokális beágyazottságá-ról azonban alig tudunk valamit. Kik alkották a tagságát egy-egy településen az 1930-ban újjászerveződő Kisgazdapártnak,5 valamint a különféle paraszti egyesületeknek és egyéb szerveződéseknek, s milyen volt a kapcsolat közöttük? A parasztság politikai participá-ciója miféle egyéni politikai szocializációs stratégiákkal, helyi cselekvésekkel köthető össze? A választások alkalmával a mozgósításnak milyen eszközei, a részvételnek miféle rítusai figyelhetőek meg, és ez mit árul el a paraszti közösségek struktúrájáról vagy a személyközi kapcsolatokról?
Ezekre a kérdésekre ezúttal egy orosházi gazdaember, Györgyi Lajos (1908–1981) visszaemlékezése alapján próbálunk válaszolni – ami a két világháború közötti paraszti politizálás, a rurális társadalom és intézmények, s általában a politikai rendszer szubjek-tív („alulról” történő), a megélt mindennapi eseményekre, illetve az egész életútra épülő tapasztalatát körvonalazhatja.6
1 Sipos 2009. 22.
2 Pl. Farkas 1993. 209–250, Farkas 1995. 141–206., Király 1995. 31–46., Sipos 1995. 170–223.
3 Vö. Hirata 1993. 57.
4 Sipos 1995. 172.
5 Pontos elnevezése Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt.
6 A Parasztszemmel című, több mint 900 oldalas kézirat az 1970-es évek második felében készült, Györgyi Lajos (talán a feleségének vagy egy gépírónőnek) diktálta a szöveget, az egyes fejezetek laza krono-logikus rendben, illetve tematikus egységek szerint követik egymást. A memoár a szerző halála miatt befeje-zetlen maradt, az 1946–47-es politikai események felidézésével zárul, holott – miként tervezte – a következő időszakokból is lett volna mit elmondania. 1944-ben az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja, majd 1945 és ’49 között a Kisgazdapárt országgyűlési képviselője. Ezt követően orosházi tanyáján próbálta újjászervezni gazdaságát,
Család, gazdálkodás, társadalmi helyzet
Nézzük meg először röviden, miként eleveníti fel Györgyi Lajos családját, önálló-sulását, a saját gazdaságában végzett munkát és az őt körülvevő társadalmi miliőt. Hogy a szülei miképpen lettek „vagyonnal rendelkező parasztok”, azt elbeszéléseikből, továbbá a „kor gazdasági viszonyaiból” következteti. Anyai nagyapja a századfordulón „merész vállalkozásként”, olcsó és hosszú lejáratú hitelből 100 kataszteri holdat vásárol, apai ősei pedig „nagybérlet formájában keresték a boldogulás útját” (vagyis a földszerzést, az önálló-sulást). Az efféle karrierek aligha lehettek gyakoriak az I. világháború előtt – ezzel azonban a memoáríró megteremti a szorgalmas, takarékos és ezáltal tekintélyes földvagyont szerző ősök alakját, továbbá azokat az értékeket, melyek számára is meghatározóvá váltak.
Györgyi Lajos szüleinek azonban – az emlékíró erről szintén beszámol – a világ-háború következményeivel is számolnia kellett. Apja négy éves katonáskodása után fő cél a tanyai gazdaság helyreállítása (az állatlétszám növelése, a munkaeszközök pótlása), emellett 1926-ban Orosházán egy kétszobás házat vásároltak: „A számítást arra alapoz-ták, hogy a tehermentes 53 kataszteri hold szántó elbírja azt a 360 mázsa búza árának megfelelő pénzhitelt, amit kölcsönvettek.” De azt is számításba lehetett venni, hogy a szülőkön kívül, már mind az öt gyermek a családi gazdaságban dolgozott. A kölcsönt tehát ezúttal a tanyai gazdák között a presztízst reprezentáló városi ház megvételére for-dították, ám a századforduló konjunktúrájával ellentétben, amikor a föld „kitermelte a vételárát”, a ’20-as évek végén a mezőgazdasági árak zuhanása a szülők eladósodásához vezetett. Ehhez járult, hogy a világgazdasági válság alatt az Orosházi Népbank csődbe jutott, és Györgyi apjának, aki a bank igazgatósági tagja volt, ebből fizetési kötelezettsége adódott. „Édesapám erről nekünk sohasem beszélt, de a szüleim végül 6 hold eladásával megszabadultak az adósságaiktól… Tudom magamról, hogy ez a körülmény az én pa-raszti életszemléletemet bal felé tolta el.”
A világgazdasági válság éveiben került sor Györgyi Lajos önállósodására, ami egy rendkívül tudatos és kiszámítható családi-örökösödési stratégiaként jelenik meg a vissza-emlékezésben. A katonai szolgálat letöltése után, 1931-ben (23 éves korában) veszi felesé-gül menyasszonyát, és ekkor kap szüleitől 13 hold bérföldet, a hozzá tartozó állatokkal (2 ló, 1 tehén, 1 anyakoca és hízó), továbbá gazdasági felszerelésekkel. Felesége egyes lány,
ám kulákként sorozatos megaláztatások érik. Városi házából kiköltöztetik (saját kamrájában húzza meg magát), és mivel helyben nem kap munkát, az Országos Sertéstenyésztő Vállalat dunakeszi telepének segédmunkása, később telepvezetője lesz. 1956-ban újra Orosházán találjuk: a kertészet, majd a helyi termelőszövetkezet dol-gozója, ám 1963-ban ismét költözni kényszerül. Budakeszin kertészeti munkás, és itt megy nyugdíjba 1971-ben. A terjedelmes kéziratból az Agrártörténeti Szemle közölt az 1930-as évek gazdálkodására, valamint az orosházi kisgazdák 1936-os dunántúli kirándulására vonatkozó részleteket. Néprajzi Múzeum EA 15992/I-V, Gunst 2000. 201–268., Gunst 2001. 221–238. Györgyiről Bárdos 2005. 54–56. (Ebben a tanulmányban a két világháború közötti időszakkal foglalkozunk.)
7 Sőt „osztályhelyzetének” utólagos kijelölésében is a családban végzett munkát (és nem a birtok-nagyságot) tartja fontosnak, a parasztság 3 rétegét elkülönítve. Miként írja, a „nagy vagyonnal rendelkezők”
(100–200 hold) gyermekei iskolázottabbak voltak, és a munkában nem vettek részt; a „törpebirtokos vagy nincstelen” parasztgyerekek a munkanélküliség miatt (önhibájukon kívül) dolgoztak kevesebbet; a harmadik csoportban viszont „rideg nevelésben részesültünk, és kimondottan munkára nevelődtünk… Olyan birtokkal rendelkeztünk, ami egész éven át állandó munkát” kívánt. S ez a családon belüli rangemelkedést is meghatá-rozta. Miután 13 éves korában a legeltetést befejezte, „éreztem, hogy nőtt a tekintélyem, ami igen jól esett. Egy kisbérest már helyettesíteni tudtam.”
aki szintén 13 holdat kap,8 s mivel leendő „lakásunk már tető alatt volt Pusztaföldváron”
(ebben is a szülei segítették), semmi sem gátolta az önálló gazdálkodás elindulását.
Erről hosszan ír a szerző, ami alapján egy ambiciózus, a „korszerű” termelés újabb és újabb lehetőségeit kereső és megvalósító öntudatos gazda alakja tárul elénk. Mivel
„forgótőkém szerény volt”, és a tanyai birtok az orosházi piactól távol feküdt, ellenben ki-tűnő takarmányt termett, kezdettől a törzsállat-tenyésztést szorgalmazta. Törzskönyvezett (államilag ellenőrzött) baromfi- és sertéstenyésztést folytat, baromfikeltető és tejfölöző gépet vásárol, a ’30-as évek közepén kedvezőnek ítélt banki kölcsönből tenyésztinókat és -bárányokat szerez be, a földművelésben a norfolki négyes vetésforgót vezeti be, és a növekvő takarmányigény biztosítására további 21 kataszteri hold földet bérel (ami az időszaki munkások és napszámosok alkalmazása mellett, 3 állandó cseléd tartását tette szükségessé).
Ezek alapján nem kétséges, miközben Györgyi Lajos a ’30-as évekbeli gazdálko-dását rekonstruálja, a paraszti termelés modernizációjának és piacosodásának ideáltípusát mutatja be, s e modernizáció – a hatalom által kialakított retorikáját – adaptálja. Belterjes gazdálkodásról, forgótőkéről, talajerő-utánpótlásról ír, a haladó termelés magába foglal-ja a szakosodást, új technológiák alkalmazását, a vállalkozó kedvet (a részben kölcsönből fedezett befektetések biztosítékát a saját, a bérelt és a bérbe adott földek alkotta mobili-zálható tőkevagyon jelenti), ugyanakkor a rendszeres állami ellenőrzést.9 De fontos szá-mára az önképzés, szakismereteinek folytonos bővítése10 és a debreceni Sarkadi Kesztyüs Lajos szorgalmazására, a kisüzemi számtartás bevezetése. Végül, a memoáríró a két vi-lágháború közötti agrármarketing szinte minden lehetőségét kihasználja: évről évre részt vesz pl. a budapesti országos mezőgazdasági kiállításokon; ezenkívül tagja lesz a szak-mai és érdekképviseleti funkciót ellátó Baromfitenyésztők Országos Egyesületének.
Az önálló gazdaként, egy piacosodó birtok tulajdonosaként eltöltött alig több mint másfél évtized (1931–1945/49) az időskori emlékező (tsz-nyugdíjas) identitásának fontos eleme. Ezek a leghosszabban kifejtett részei a szövegnek (a minden kétséget kizáró tény-szerűség „igazolására” Györgyi az ebből a korszakból gondosan megőrzött feljegyzéseit is felhasználja), és ez teremt tudati elhatárolódást apjától és nagyapjától. Nincs szó ge-nerációs konfliktusról, s láttuk, az emlékező számára a takarékos életmód, a szorgalmas munka, sőt a munkakultusz áthagyományozódó családi érték. A kulturális-mentalitásbeli
8 Ezt a törzsbirtoktól való távolsága miatt bérbe adták.
9 Györgyi maga kérte, hogy baromfitelepét – a korszerű tenyésztés, valamint a folyamatos értékesítés érdekében – a Földművelésügyi Minisztérium Baromfitenyésztési Főosztálya felügyelje.
10 Ez, illetőleg az olvasással megszerezhető tudás és műveltség identitásának részévé válik, ami a
„hagyományos” paraszti értékrenddel való szakításhoz vezet. Ennek szinte ritualizált kezdőpontját megörö-kíti az emlékezet. Mivel tanyájuk Orosházától kb. 11 kilométerre feküdt, a téli gazdasági tanfolyamokon nem tudott részt venni, ám a tanfolyamok anyagát összefoglaló könyvet (Gazdálkodjunk korszerűen) megszerezte.
„Többször elolvastam, és 16 évesen azt írtam a címlapjára: »Ez a könyv a tudás előmozdítója.« A könyv olva-sása közben jöttem rá, hogy a szüleim gazdálkodása elmaradt a kor követelményeitől.” Az olvasásnak azonban környezetében semmiféle presztízse sem volt: ha a tanyán lakók közül valaki akár „fáradtság árán is olvasta a könyvet, elismerés helyett elmarasztalás volt az osztályrésze, mondván, »az nem szeret dolgozni, csak a könyvet bújja.«” E minden bizonnyal utólag tudatosuló konfliktusok Györgyi családjában is jelentkeztek. Apja 4 elemi után, a tanyára érkező fiatal tanító rábeszélésére, a fiút polgáriba íratta („bizonyos alapműveltség és kultúrszint elérése volt a cél”), ám egy év magántanulás után befejezi tanulmányait. Szülei ugyanis úgy ítélték meg, hogy a „paraszti életben jól meg fogom állni a helyem, és mint legidősebb fiú, már sokat tudtam segíteni.”
(Látható, ha apjában talán meg is volt a szándék a gyermek taníttatására, az I. világháború után a gazdaság újjászervezése, és az ehhez szükséges családi munkaerő ezt megakadályozta.) Vö. a 7. jegyzettel.
különbségek mégis egyértelműek. „Édesapám egy közepes képességű gazda volt… Ami igény volt akkor, különösen a tanyákon lakó parasztok nagy átlagánál, az kimerült abban, hogy legyen mit enni, olyan ruhánk legyen, hogy ne fázzunk (legfeljebb egy öltöny ün-nepi ruhánk), és ha lehet, a birtokot növelhessük. Apámtól hallottam, hogy a nagyapám, aki nagybérlő volt Csorváson, ugyanolyan nádfedeles és földes szobában lakott 11 tagú családjával, mint az ugyancsak ott élő kommenciós cselédei.” Ezzel szemben ő min-denekelőtt arra törekedett, hogy biztosított legyen „optimális forgótőke-szükségletünk.
Arra helyeztük a fősúlyt, hogy csak olyan újításunk legyen, amely jövedelmezőnek ígér-kezik… Még földes tanyai szobában laktunk búbos kemencével, de már saját traktorral rendelkeztünk.”11
Ezt az identitást azonban nem csupán az önálló gazdálkodást megelőző, a szülők világától való elkülönülés, hanem az azt követő 1950-es, ’60-as évek emléke, az erő-szakos kollektivizálások tudati elutasítása is erősíti. Nem kétséges, a gazdaságától meg-fosztott és a szülőhelyét elhagyni kényszerülő Györgyi számtalan megaláztatást, sérelmet szenvedett el – a tabusítás, az elfojtás részleges feloldása a ’70-es évek végén, immár nyugdíjasként, éppen az emlékezés révén vált lehetővé. Mégsem tudjuk meg, hogy a Rákosi- és a Kádár-diktatúra időszakáról mit és hogyan fogalmazott volna meg (talán nem véletlen: a történet 1946/47-nál megszakad), csupán a korra vonatkozó elszórt uta-lásokkal, reflexiókkal találkozunk. Büszkén említi, hogy a családja 36 éven át használta az 1913-ban vásárolt kévekötő gépet, amely 1949-ben, miután a „családi föld nagyobb részét felajánlotta(m) a magyar államnak” (?), a szőlőspusztai állami gazdaság tulajdoná-ba került. Ezen a nyáron „sikerült a gépet úgy összetörniük, hogy az az ócskavastelepre került.” Más helyen arról ír, hogy az „egyéni paraszti életnek felbecsülhetetlen értéke volt az emberi függetlenség…, ha rendelkezik az egyén jogainak tudatosságával, nem kerül megalázott helyzetbe. Értékelni csak azok tudják, akik megismerték, és még inkább azok, akik elveszítették.” Azaz az igénytelenség, a munka becsületének a hiánya, továbbá a személyi-egzisztenciális önállóság felszámolása fogalmazódik meg – a személyes sors konkrétumait mellőzve – a ’45 utáni korszak felidézésében.
Egyesületek, pártok, lokális politika
Nézzük ezek után, miként eleveníti fel Györgyi Lajos a parasztság társadalmi és politikai szerveződésének két világháború közötti jellegzetességeit. Orosházán, a „legna-gyobb magyar faluban”, az egyesületi hálózat már a századfordulón rendkívül sűrű12 (a
„parasztoknak is volt vagy 3 önálló egyesületük”), és a világháború után immár a gazdaif-jak művelődését és kulturált szórakozását biztosító egylet megalakítása is napirendre ke-rült. „A vasárnapi és ünnepi szórakozásunk egyedüli lehetősége a különböző vendéglők és kiskocsmák voltak. A kocsmárosok azokat a vendégeket kedvelték jobban, akik több italt fogyasztottak, és hogy a kocsmáikat a fiatal legények felé vonzóbbá tegyék, kasszír-nőket vagy pincérkasszír-nőket is alkalmaztak. Nem kell hozzá nagy képzelőerő, hogy ahol az alkohol és a pincérnő együtt van, az milyen következményekkel járt.”
11 Darvas József 1937-ben Orosházáról írt szociográfiájában ugyancsak a tradicionális paraszti élet-mód részének tekinti a földes szobát és a sárból épített búbos kemencét, míg a polgárosultság jelének a padozott talajt és a cserépkályhát. Darvas 1965. 46–47.
12 A dualizmus kori helyi egyesületekről Bezdán 1995. 319–334.
Az első kezdeményezők – miként Györgyi emlékszik – az I. világháborút megjárt öreglegények voltak, akik azonban nem jártak sikerrel, s majd az 1925-ben, egy magyar-német csereakció keretében 5 hónapra Németországba utazó parasztfiatalok (az ott tapasz-talt „fejlett egyesületi élet” ösztönzésére) alakították meg a következő évben az Orosházi Gazdaifjak Egyesületét. Ebben támogatást kaptak az Orosházi Kisbirtokos Szövetségtől (ez annál is inkább érthető, mert az ifjúsági egyesület leendő tagjai „zömében a Kisbirtokos Szövetség tagjainak a gyermekei voltak”), annak elnökétől, Csizmadia András ország-gyűlési képviselőtől, valamint Mayer János minisztertől és a Gazdaszövetség titkárától.
Az új egyesület kezdetben a Kisbirtokos Szövetség ifjúsági szakosztályaként működött (jogilag 1931-ben önállósult, de továbbra is a Szövetség székházában, illetve az arra épí-tett emeleti helyiségekben maradt).
Az ifjak – miként az alapítók között lévő Györgyi felidézi – „nagy ügybuzgalom-mal” rendezték tánc- és egyéb mulatságaikat, teaestéiket (a bálok több száz fős résztve-vője „nagyon illedelmesen viselkedett… még részeg fiút is csak nagy ritkán láttam, a parasztkislányok kísérő mama nélkül sohasem jöttek el”), melyek bevételéből biliárd-asztalokat, szaklapokat és a könyvtáruk számára könyveket vásároltak,13 s részben eb-ből fedezték a rendszeressé váló tanulmányi kirándulásokat is. (1927-ben látogatták meg először a bánkúti búzanemesítő telepet, ahonnan vetőmagot vásárolnak; vagy részletesen szól Györgyi 7 napos dunántúli utazásukról is, melynek során földműves szakiskolákat, mintagazdaságokat, köztük Bábolnát és Kisbért, a Keszthelyi Gazdasági Akadémiát, a tiszteletükre rendezett kiállításokat, továbbá korszerű kisgazda birtokokat és portákat is megtekintettek.14) Az egyesület ezenkívül népművelő előadásokat és gazdasági szaktan-folyamokat szervezett, illetve Györgyi Lajos kezdeményezésére, az erőtakarmányt a ta-gok kedvezményes (nagykereskedelmi) áron vásárolhatták meg.
13 Az egyletnek külön könyvtárosa volt, és az 1939-ből fennmaradt könyvtárjegyzék a meglévő iroda-lom feltűnő gazdagságáról és sokszínűségéről tanúskodik. A szépirodalmi művek között (közel 600 tétel) a 19.
századi nemzeti romantika és realizmus, valamint a konzervatív irányzatok szerzői mellett (Jókai, Mikszáth, Madách, Gárdonyi, Móra, Herczeg Ferenc, Csathó Kálmán), nagy számban találjuk a Nyugat folyóirat, illetve a polgári irodalom kimagasló alkotóit (Móricz, Karinthy, Ady, Kuncz Aladár, sőt Erdős Renée és Márai), a hetero-gén népi irányzatot és a népi írókat Szabó Dezső, Tamási Áron, Darvas József, Szabó Zoltán, Illyés, Féja, Veres Péter és Nyírő József képviseli. A hasonlóan változatos világirodalmat klasszikusok (Victor Hugo, Dickens, Balzac, Tolsztoj, Zola, Reymont, Thomas Mann), továbbá más, az igényes és szórakoztató irodalom képvi-selői alkotják (Margaret Mitchell, Michael Foster, Remarque, Romain Rolland, Boleszlaw Prus, H.G. Wells).
A történeti érdeklődést a történeti regények és a preszcientikus életrajzok jelzik (Alekszej Tolsztoj: Nagy Péter, Mirko Jelusich: Cromwell, Harsányi Zsolt: Mathias Rex, Makkai Sándor: Ördögszekér, Kós Károly: Az ország-építő, Gulácsy Irén: Fekete vőlegények), továbbá néhány összefoglaló szakmunka (Szalay József: A Magyar Nemzet Története, Gracza György: A magyar szabadságharcz története), de megtalálható a könyvtárban Szekfű Gyula: Három nemzedék, sőt Huizinga a nyugati kultúra válságát leíró A holnap árnyékában c. kötete is. Külön csoportot alkotnak a gazdasági, közgazdasági és orvosi könyvek (köztük a Korunk nemi egészsége és A család egészsége), míg a földművelésügyi minisztérium által adományozott könyvek között a korszerű gazdálkodásra vonatkozó szakmunkákat találunk. Azt persze nem tudjuk, hogy a gazdaifjak közül ki és mit olvasott (Györgyi adata szerint 1941-ben 278 tag összesen 2379 művet kölcsönzött), ám egy lassan kialakuló műveltségeszményre és annak jellegére következtethetünk. Ennek alapja a szépirodalmi olvasottság, ami (talán meglepő módon) nem csupán a nemzeti irodalmat, hanem a 19–20. századi európai (polgári és humanista) irodalom néhány alkotását is magába foglalta. Része ennek továbbá az agrárgazdasági szakirodalom (nem kizárólag a parasztság számára készülő népszerűsítő kiadványok), míg a hazai múlt megismerését, illetve a történeti és a nemzeti tudat erősíté-sét mindenekelőtt a nagyszámú történelmi regény biztosítja. Orosházi Gazdaifjak Egyesülete könyvtárjegyzéke.
[1939.] 1–52.
14 Az utazást megörökítette Zalay 1936. 1–20. (Ezt a szöveget Györgyi felhasználta saját memoárjában.)
A visszaemlékezésből természetesen nem tudunk meg minden részletet az egyesü-letről, mégis többféle funkciójára következtethetünk. Nem csupán az agrármodernizációt mozdította elő, és a tagok számára gazdasági előnyöket biztosított, hanem a szociabilitás, a szabadidő eltöltésének, valamint az egyéni és társas viselkedésmódok polgári mintáit alakította ki; nyitottságot és nyilvánosságot, a parasztfiatalok számára a társadalmasodás további lehetőségét teremtette meg. (A felső korhatár 35 év volt.)
Ez az egyesületi kultúra azonban a konzervatív (vagy rendies) miliő karaktervo-násait ugyancsak magán viselte – többféle értelemben is. A gazdaifjak egylete jószerivel születési alapon szerveződött (az apák, a Kisbirtokos Szövetség tagjai, Orosháza vagyo-nos és tekintélyes nagygazdái voltak), ami ily módon a társadalmi-politikai kapcsola-tok és kiváltságok átörökítését biztosította. Emellett az egyesületet – bár a vezetőséget választották – az 1920-as években tekintélyelvű irányítás jellemezte, amit több évtized távlatából kritizál Györgyi, s amit az első elnökről, K. Horváth Béláról alkotott vélemé-nyével illusztrálhatunk. „Jó megjelenésű, közepes értelmű úgynevezett úriparaszt volt.
Minden törekvése arra irányult, hogy vezető ember lehessen, mert a paraszti élettel, fő-leg a paraszti munkával nem rokonszenvezett. Távolabbi céljaihoz, hogy jól kereső, le-hetőleg országos vezető lehessen, az egyesületet ugródeszkának szánta, s mint az ilyen egyéniségnél lenni szokott, elbizakodottá vált, és kialakultak diktátori hajlamai.15 Ekkor az egyesületnek már több mint 300 tagja volt, de ha egy parasztfiú bejött a társalgóba, és még nem volt tag, illetlen hangon eltanácsolta.”
Harmadsorban, a Gazdaifjak intézményes (és személyes) kapcsolatrendszerében szintén rendies vonásokra következtethetünk. Miként az emlékező fogalmaz, jó volt a viszonyuk az Orosházi Ipartestülettel, a Polgári Olvasókörrel és a ’48-as Körrel, „ta-lán azért, mert ezen egyesületeknek módos parasztok voltak a vezetői… A kapcso-lat leggyengébb láncszeme pedig ott volt, ahol a legerősebbnek kellett volna lennie, a Földmunkás Egylettel. Úgy gondolom, most utólag persze, hogy a két egyesület tagjainak életszínvonalbeli különbsége nagyon közrejátszott ebben. A földnélküli parasztok, így a Földmunkás Egylet tagjai, többségükben munkához is csak időszakonként jutottak. De a kapcsolat hiányában közrejátszott, hogy az idegen munkaerőt alkalmazó parasztok és a gazdaságaikban foglalkoztatott munkások, ahogy akkor mondták, cselédek között olykor nézeteltérések és konfliktusok támadhattak.”
Látható, hogy az agrártársadalom egységes és szélesebb alapú szerveződését az
Látható, hogy az agrártársadalom egységes és szélesebb alapú szerveződését az