fotó: Családi idill. A korán elhunyt édesanya ölében

Emlékszem még egy esetre, ami már súlyosabb volt. Mosogatáskor segítenem kellett a törölgetésbe. Persze az apróbb edényeket, hiszen ott voltak a nagynénéim is, az Irénke és Matild. Egyszer megsokallhattam a törülgetést, mert ami a kezemben volt  egy teás findzsa,

 azt oda vágtam a többi edény közé azzal a szöveggel, hogy mindig nekem kell törölgetni.

Persze nagy volt a detonáció, mert pár porcelánedény összetört. Ezért sem dicsértek meg.

Sarokba térdepeltettek, ott kell lennem, míg bocsánatot nem kérek. Kéregető kedvemben éppen nem voltam, és így csak térdepeltem sírás nélkül, a fejemet a falnak támasztottam szundikálni. Én nem mutattam semmi hajlandóságot a változtatásra. Míg aztán oda jöttek unszolni, hogy jobb belátásra bírjanak. Engedtem a rábeszélésnek és bocsánatot kértem.

Más komolyabb eseményre nem emlékszem abból az időből.

Következő emlékeim már Felső Gödről vannak. Ott írattak be iskolába, aminek nem tudtam örülni. Így öröm nélkül járogattam az iskolába. Lassan belejöttem a megmásíthatatlanba. Iparkodtam a tanulással, de a szüleim nem mindig voltak megelégedve, bár én se a „sok” leckétől!

Járogattam az iskolába, míg egyszer csak nagy baj történt. Az édesanyám beteg lett.

Kórházba került. Többé nem is jött haza, ott halt meg. Onnan is lett eltemetve az Újköztemetőbe. Ekkor voltam negyedikes (9 éves), 1929 februárjában.

Ott maradtunk a húgommal árván, aki egy évvel volt fiatalabb. Az édesapám kereskedő segéd volt. Minden nap bejárt Pestre vonattal. A Nyugatival szemben volt a „Köztisztviselők”

25. sz. árudája. A háború után „Közért” lett. Ide járt be dolgozni. Reggel korán ment, este későn jött haza. Rendszerint mi már aludtunk. Így inkább csak vasárnap találkoztunk az édesapámmal.

Valakinek kellett felügyelni ránk. Az édesapánk húga, Annuska jött hozzánk reánk vigyázni.

Egy idő után mostoha került hozzánk. Az édesapám egyik kolléganője. Aki úgy nyilatkozott, hogy ő szereti a gyerekeket, minket is szeret. Az édesapám elhitte. Elvette feleségül. De akkorra a gyerekszeretetet nem igen éreztük. Szeszélyes, ideges nő volt.

125 Megkóstoltuk az árvák sorsát, akit mostoha nevel. Engem jobban szeretett, mint a húgomat. Így kedvezményben volt részem. Míg a húgomat naponta kétszer verte meg, addig én ötven százalék kedvezményben részesültem, mert engem naponta egyszer vert el. Na, nem a kezével. Nadrágszíjjal vagy fakanállal. Miért kaptunk ki, azt már pontosan nem tudom, de ok volt rá, így sportolt.

Baromfit tartottunk. Annak kellett füvet szedni az utcán, az árokpartról. Igen ám, de mindig messzebb kellett menni. Az iskolába menés előtt küldött el. Soká mentem, ideges lett, hogy elkések az iskolából. Megérkeztem, máris kaptam a „jutalmat” a hátamra. Ha keveset szedtem, akkor azért. Ha az állatok később kaptak enni, vagy keveset, akkor már volt ok a verésre. Nem állítom, hogy angyalok voltunk és tettünk olyant, ami nem volt helyes, már nem tudom, de verésre mindig volt ok.

Tehát ilyen volt a mostohánk gyerek szeretete.

A húgommal meg a konyha körül volt a baj. Mosogatás, törölgetés, takarítás miatt voltak problémák. Bár törölgetni segíteni nekem sokat kellett.

A zoknikat stoppolni kellett. Akkoriban nem lett eldobva a lyukas zokni, harisnya. A húgom nemigen szeretett stoppolni, én meg szerettem. Úgyhogy a húgom helyett én csináltam. Szépen stoppoltam, mert a mostohánk eldicsekedett vele, mutogatta a szomszédunknak. Ha ez így volt, akkor biztosan jó volt, mert elismerést máskor nemigen kaptunk.

Nem tudom miért kerültünk Felső-Gödre. Békéscsabán az édesapámnak üzlete volt. Talán nem ment jól. A házat, amiben Felső Gödön laktunk, a nagymamám vette meg. Emiatt volt vita a nagyszüleim között. Állítólag emiatt lett öngyilkos a nagyapám. Később eladta a házat a nagymamám. Miért vette épp ott a házat, nem tudom. Erről nem esett szó, legalább is jelenlétemben.

A házhoz jókora kert is tartozott. Be lett veteményezve, ami csak a mi munkánkat gyarapította, mivel nekünk kellett locsolni a kertet.

Amint már említettem, volt baromfi is, elég sok. Azokat nekem kellett etetnem, ami nem volt egyszerű. ezek „úri” baromfiak voltak. Tálcán kapták az élelmet. Volt készítve deszkából egy etetőlap, arra volt előzőleg rászórva a takarmány. Ezt a lapot így előkészítve kellett bevinni a baromfiudvarba. Ez nem volt egyszerű. Először is, nehéz volt, alig bírtam vele menni. Az állatok mind oda futottak, nem bírtam letenni az etetőt. Félre szórtam a földre a takarmányból, de azért még maradt elég körülöttem. Így előfordult többször, hogy az etető alá került a baromfi. Óvatosan tettem le, eleve számolva vele, hogy aláfutott egy-két jószág. Így aztán mégis előfordult, hogy valamelyik megnyomódott, netán agyonnyomódott.

Na, persze ennek nem lett dicséret a vége. Ilyen haszontalan kölyök, aki nem vigyáz a jószágra. Alapos ok a verésre. De arra soha nem gondoltak, hogy segítsenek. Hiszen alig bírtam az etetőt cipelni. Maradt a verés vagy a szerencse, hogy nem lett semmi baj.

Felső Gödről Gödre mentünk lakni. Miért, nem tudom, talán a tulajdonosnak kellett a hely, vagy nem tudtuk fizetni a lakbért.

Iskolába Gödről is Felső Gödre jártam. Gödön nem volt iskola, akkor még kezdő település volt. Az utcák még csak alakultak.

Az iskola Felső Gödön sem volt közel, de most még messzebbre esett. Hiszen e két település között kb. 3 kilométer volt – az iskola még messzebbre esett. Csodálom, hogy nem lettem távgyalogló, mert még később is nagyon sok kilométert tettem meg egyfolytában.

Vagy talán éppen ezért nem?

Itt élelmiszer üzletet nyitottunk, kis árukészlettel. Ha valami nem volt nálunk kapható, akkor elküldtek Felső Gödre – akár 2 dl tejföl is volt az.

Az iskolát befejezve elvittek Békéscsabára nyaralni.

126

03 fotó: Nagymező utcai Polgári fiúiskolai bizonyítvány

Nyaralásból vissza térve már nem mentem Gödre, mert időközben Pestre jöttek szüleim lakni a Kmetty utcába. Itt is volt egy kis üzletünk. Itt beírattak a polgáriba. A Nagymező utcai polgári iskolába jártam. A Friss újság nyomdája volt mellettünk. Jó messzire kellett járnom, gyalog. A Köröndtől a Nagymező utcáig. A húgom az jobban járt, mert ő a Bajza utcai polgáriba ment, ami a szomszédban volt.

Idő közben innen is elköltöztünk Budára a Gül-Baba utcába. Ott is lett egy kis üzletünk. Mivel az iskolaévnek még nem volt vége, így innen jártam a Nagymező utcába. Így sem volt közelebb.

A második osztályba már ott Budán jártam a Medve utcai polgáriba.

127 04 fotó: Medve utcai iskolai bizonyítvány

Valami arany életem itt sem volt, mert az iskolába indulás előtt tejet kellett kirakodnom.

Az egyik hely a Lajos utcában volt, jó messze. Utána sietni kellett az iskolába.

05 fotó: A szökőkút előtt

128

Az édesapám és a mostohám között romlott a helyzet. Ennek következtében arra az elhatározásra jutott, hogy ott hagy mindent és kettőnkkel Békéscsabára megy a nagyszülőkhöz. Az üzletben a mostohám volt, az édesapám meg dolgozott és mégsem mentünk semmire. A mostohánk továbbra is rosszul bánt velünk és a pénzt sem osztotta be.

Így aztán egy téli napon összepakoltunk némi ingóságot – főleg ágyneműt – és otthagytuk a Gül-Baba utcát a mostohánkkal együtt. Éppen félévi iskolaszünet volt.

A mostohagyermek élete bizony nem volt valami rózsás. A mesékből is jól ismert mostohaanya képe apám életében valósággá vált. Mesélés közben többször is elhomályosodott a szeme. Ilyenkor egy kis szünetet is tartott és én se tettem fel újabb kérdéseket. Az előbbiek alapján azonban érzékelhetjük a kisgyermekek nehéz sorsát, főleg abban a tudatban, hogy sokszor az édes gyermeknek se volt sokkal jobb sorsa abban az időben. A sok ”vándorlás” se tette könnyebbé apám gyermekkori időszakát.

Legközelebbi találkozásunkkor megkérdeztem, hogy végül hová sikerült

„elmenekülni” a mostoha elől.

Békéscsabára érkezve a nagyszülők meglepetésére lettünk. Tanácskoztak mi legyen. Úgy döntöttek, hogy a Manyi húgom az édesapám szüleinél a tanyán marad. (Békéscsabától 6 km, Gerla-tanya.) Én meg Békéscsabán leszek az édesanyám anyjáéknál. A nagyapám ekkor már nem élt.

06 fotó: Gerla-tanya nyáron 07 fotó: Gerla-tanya télen)

Az édesapám itt be akart íratni a polgáriba. De ez állami iskola volt, nem volt tandíjmentesség, ami Pesten meg volt. Ráadásul az egész évi tandíjat ki kellett volna fizetni.

Ezt nem tudta az édesapám kifizetni, hisz munkája nem volt, neki is munka után kellett néznie. Így aztán 1 és fél polgárival fejeztem be az iskolát.

A nagymamánál voltak tehenek. Ezek ellátását nem tudtam elvégezni. Az állatokhoz nem kötődtem nagyon, hiszen eddig városban nevelkedtem. Egy idő után nyughatatlan lettem, mivel nem volt komoly elfoglaltságom.

A nagybátyámnak (Sándor) szőnyeg-szövő üzeme volt. Vagy 40-50 nővel dolgozott. A szőnyeghez a textilanyagot csokorra kellett vágni. Na, én ezt örömmel csináltam, de az igazság az, hogy ez nem elégített ki.

129 08 fotó: Biró Sándor szőnyeg-szövő üzeme belülről

A szőnyegszövő üzemet nem úgy kell elképzelni, mintha ott mintás, vagy akár

„perzsa” szőnyegek készültek volna. Úgy is mondhatnánk, hogy itt a szegények szőnyegei készültek. A rongyszőnyeg „alapanyaga” a már elrongyolódott, vagy nem használt ruhanemű, amit vékony (kb. 2 cm-es) csíkokra kellett vágni. Ezt össze kellett gombolyítani, majd ez került a szövőszékekbe. Ebből készült végül a rongyszőnyeg, ami szinte minden falusi, vagy tanyai házban jelen volt. A változatos színekkel élénkítették a szoba hangulatát s egyben megvédték a padlót – ami általában földes volt – a cipők által okozott sérülésektől. Saját „élményem” is volt a rongyszőnyeggel kapcsolatban, mert gyermekkoromban mi is vagdostunk ilyen csíkokat, amelyeket végül egy helyi asszony szőnyeggé varázsolt. Nyilván a gyermekkori események alapján merült fel apámban a gondolat, hogy így tegye szebbé a kicsi szobánkat. Érdekes, hogy napjainkban újra tért hódít a rongyszőnyeg.

09 fotó: Szövőszék a saját helytörténeti gyűjteményemben

130

10 fotó: Rongyszőnyeg a saját helytörténeti gyűjteményemben

Az iskola befejezése után persze egy szakmát is kellett választani. Nagyon jól tudom, hogy apám szabó szeretett volna lenni. Élete során számtalanszor megemlítette ezt.

Amikor varrásra került a sor, mindig felhozta azt a történetet, hogy két szabó versenyzett. Az egyik rövid cérnát fűzött a tűjébe, a másik pedig nagyon hosszút, hogy ne kelljen sűrűn váltani. A tanulság végül az volt, hogy az a szabó győzött, amelyik rövid cérnát használt, mert a másik a hosszú cérna miatt ki-be ugrált az ablakon, így ezzel sok időt veszített.

Az édesapám ahányszor meglátogatott, mindig azon nyaggattam, talált e már valami helyet ahol inas kell.

Szerettem volna szabó lenni, a nagyapám is az volt. Vagy kereskedő. Az édesapám azt mondta, szabó ne legyél, mert sok port kell beszívni a ruha bontásakor. (Gyerekkoromban többször, 4-5-ször voltam tüdőgyulladásos.) Kereskedő meg bármikor lehetsz, arra engedélyt adnak szakiskola nélkül is. Na, aztán egy alkalommal jön az édesapám, volna egy inasnak hely, faesztergályos. Azt mi? Soha nem hallottam ilyen szakmáról. Magyarázza, hogy sakkot is csinálnak. Hát ezzel nem lettem okosabb. Menjünk el, majd meglátom mi az. Próbaidő is van. Megpróbálom, és ha nem felel meg, otthagyom.

Elmentünk, fölvettek. Nemigen tetszett, mert ilyesmit nem láttam. Famunkában az asztalost, a vasmunkásban a lakatost tudtam. Mondtam is a nagymamának, nem igen tetszik.

De vigasztaltak a szomszéd asszonyokkal együtt, majd megszokom. Aki az első helyen nem marad meg, az sehol sem marad meg és akkor mi lesz? Csavargó. Hát maradtam. A mesternek nem volt kifogása ellenem, én meg máshová nem tudtam volna menni, mert nem kerestek inast. Így maradtam és tényleg megszoktam, belejöttem, megszerettem.

Nem igen panaszkodhatom inas sorsomra, pláne ha a mostohámnál lévő életre gondolok.

Nem bántottak, rendesen bántak velem. Igaz, a munkát mit rám bíztak, iparkodtam elvégezni.

Abban az időben az inasok sorsa koránt sem volt jónak mondható. Nem a szakmában foglalkoztatták, hanem házi cseléd volt. Főleg a ház körüli munkát végeztették vele. Állatok etetése, ellátása, ólak takarítása, favágás stb.

Velem ilyen nem csináltattak, pedig volt sertés, de azt a mester felesége, vagy cselédlány végezte el. Rám a ház körüli munkából csak a vízhordás és piaci bevásárlás jutott esetenként, ha nem ért rá a cselédlány.

A vízhordás az Alföldön legtöbb esetben napi tevékenység, mert a kutak vize nem iható, így ártézi kútról kell a vizet hordani főzéshez, iváshoz. Hát ez így volt Békéscsabán is.

Hogy piacra elküldtek vásárolni, tulajdonképpen bizalmi dolog volt. A piacon alkudni lehetett, sőt kellett. Miből mennyit alkudtam le, azt otthon nem lehetett tudni. De én soha egy fillért sem tettem el. Na, ez volt a nem szakmai teendő.

131 Megbíztak bennem. A bankba én vittem be a pénzt. Vásárkor sátor volt fölállítva és én árultam a terméket. Persze ott is alkudtak, de én iparkodtam minél jobb áron eladni. Abból magamnak nem tettem el pénzt. Többen azt gondolták, hogy a mester fia vagyok. Sokan úgy is szólítottak: „Kis Babinszki.”

A Behir.hu Internetes oldalon éppen idén, 2019. január 20-án jelent meg egy cikk Babinszky Jánosról, apám mesteréről. Ebből kiderül, hogy az 1928-as Országos Kézműipari Vásáron József főhercegnek nagyon megtetszettek a mester famunkái, s ezért más iparosmesterrel együtt vendégül látta a budai palotájában. . Babinszky János Csabára visszatérve csillogó szemmel, lelkesen mondta: „Gazdagabb lettem egy szép emlékkel, életem legszebb leggyönyörűbb emlékével!”¹

11 fotó: Babinszky János portréja és a budai palota

A Nemzetközi Vásáron is kiállított a mesterem. Engem oda is elvittek motorkerékpáron. A mester fiával mentünk. Ha külső munka volt, engem vittek segíteni a motoron. Külső munka biliárdasztal mandinerezése és újra bevonása posztóval.

Abban az időben heti 79 órát dolgoztunk, de én többet, mert télen be kellett fűteni, mire jönnek a segédek. Munka után meg a műhelyt kitakarítani, a forgácsot átválogatni, nincs-e benne szerszám és a forgácsot fölhordani a padlásra.

Sok volt a munka. Ebben az időben volt elterjedve fából készült esztergált dísztárgyak árusítása. Ezek a tárgyak széles skálában voltak. Nagy és kisebb virágvázák, melyekbe vizet is lehetett önteni. Tálcák, különböző kisebb-nagyobb emléktárgyak. Ezeket kifestették.

Klisével magyaros motívumokat égettek. Ezeket a lányok (a rokonságból) kifestették. Az így elkészült darab még nem volt kész. A minták közti üres részt ki kellett tölteni valamiképpen, hogy jól mutasson, mert úgy nézett ki, mint aki nincs teljesen felöltözve.

Ezt a területet a fába égetett különböző rajzolatokkal, (stilizált levél, hullám- és csigavonal stb.) mintázatokkal lett kitöltve. Az égetést elektromos tűvel szabadon végezték. Sok munka volt vele, mert a kifestett motívumok között nagy volt az üres tér.

Ezeket azért említem meg, mert itt jön ami nem szokványos egy faesztergályosnak.

A klisé égetést a mester felesége és a fia csinálta, mikor melyik ért rá. Az égetést is ők csinálták. Egyszer csak nagyon sok lett a rendelés és nem győzték. A mester fiának a műhelyben kellett dolgozni, a mesterné meg nem győzte az égetést meg a konyhai munkát.

1 https://behir.hu/cimke/jozsef-foherceg

132

Ekkor került rám a sor. Megmutatták hogyan kell az elektromos tűvel bánni és tudok-e rajzolni, tudtam. Na, ezután java részt rám bízták az égetést. Elektromos tű csak egy volt. Így a klisé égetés maradt a mesternére, meg a fiára. A másik égetést csak akkor csinálták, ha kevesebb volt a munka.

Sokszor reggeltől estig, mit estig, éjfélig rajzoltam a munkákat. Soha nem kifogásolták az égetett munkámat. Igaz, sokféle mintát rajzoltam. A mesterné, kevés mintát rajzolt, inkább satírozás szerű égetéssel töltötte ki a szabad helyet. A fia, az már fantáziadúsabb volt. Néha szöveget kellett írni. A fűszertartókra a fűszerek nevét. Mivel sok készült fürdőhelyre, így az ottani helység neve szerepelt. „Hévízi emlék”, „Hajdúszoboszlói emlék”, stb.

Külföldre is készült, jól emlékszem a feliratra, – hiszen számtalanszor leírtam – „Souvenir of Aruba”. De nem mi vitettük oda, hanem a hazai megrendelő.

Esetenként azért kellett este 9-10 óráig is csinálni, mert sürgős volt. A csomagot a vasútállomáson a postavonat indulásáig felvették, ami kb. 11 óra lehetett. Oda kellett kivinnem a csomagot. Az állomás kb. 2 km-re volt.

Mivel sok volt a munka, és ne engem küldözgessenek a boltba, felvettek egy kifutófiút. De nem sokáig maradt. Ő mindig drágábban hozott mindent. Ha én mentem el, nem volt drágább.

Igen, mert dohányzott és cigarettára kellett. Én nem dohányoztam.

A fenti események kb. másod- és harmadéves koromban történtek.

A segédek bent laktak és étkeztek velem együtt. Ezen kívül kaptak pénzbeli fizetést, de én nem. Közbe-közbe, ha jó kedve volt a mesteremnek, kaptam én is pár fillért. Így volt pénzem mozira, meg színházra. Igaz, álló hely a karzaton, de onnan is lehet látni és hallani. Meg ha árut szállítottam, akkor is kaptam borravalót. A fillér is jó volt, hiszen 1 kg kenyér 18-20-22 fillér, a zsemlye 5 fillér, a színházjegy 32 fillér volt. De volt úgy, hogy ketten egy jeggyel, akkor csak 16 fillér volt a jegy. Sok színdarabot láttam. A moziban is sok Karády, Jávor, Kabos filmet néztem meg.

A segédek esetenként elvittek magukkal vendéglőbe, meg csavarogni. Nekem is kikérték a 2-3 dl bort. Hát én nem voltam oda érte, de ők csak töltötték. Mindig keveset ittam belőle és utána szódát engedtem bele – mert az is volt–, hogy gyengítsem az erejét és tudjanak utána tölteni. Nem rúgtam be soha. Nem lettem kocsmába járó sem.

Amint említettem, benn kosztosok voltunk. A segédek asztalnál ettek, az inas külön hokedlin.

A segédek maguk szedtek levest, főzeléket, húst. Igen ám, de nem igen tudtak többet szedni egy adagnál, mert nem igen maradt a tálban. Húst meg pláne, hiszen annyi szelet volt, ahányan voltak az asztalnál.

Az inasnak jó nagy tányérral adtak. Ha megettem, kérdezték kell-e még. Persze, hogy kellett.

Szerdánként főtt tészta volt, de két-három féle. Pl. túrós, káposztás, brindzás (erős juhtúró).

Szedtek a segédek amilyet szerettek és kész. Én mindegyiket szerettem és kértem mindegyikből. Így két-három tányér tésztát bevágtam.

Emlékszem, csirkepaprikás volt nokedlival, tejfölösen. Egész tele adták a tányért.

Megettem. Kérdezték, kell-e még? Kellett. Még egy tányérral megettem.

Reggelire a segédek fél liter bögre tejet kaptak szelet kenyérrel. Ezt a műhelyben fogyasztották el. Én is azt kaptam, de én a konyhában a mesterékkel. Igaz, a mesterék rántottát ettek szalonnával, de igencsak nekem is jutott valami maradék.

Uzsonna az nem volt, de a mester fia rendszerint uzsonnázott, hát nekem is jutott.

Azért voltam a konyhán, mert ott volt az elektromos tű, ott dolgoztunk.

Ha senki nem jött uzsonnázni, akkor kiszolgáltam magam és vágtam magamnak kenyeret meg kolbászt. Néha a segédeknek is vittem ki kenyeret, mert megéheztek.

133 12 fotó: Segédlevél)

Persze iskolába is kellett járni. Ipari tanonc (inas) iskola. Nem volt problémám a tanulással.

Még jutalomkönyvet is kaptam. A harmadikban szakrajzot csináltunk. A jó rajzokat visszatartották. Az enyém mind ott maradt. Erre az időre esett a bérmálkozásom. Engem Zadravetcz István tábori püspök bérmált. Akit – mikor már Pesten laktunk – többször hallottam beszélni és láttam misézni a budai ferences templomban. Oda jártunk templomba, mikor Budán a Török utcában laktunk. A kommunisták meghurcolták, bebörtönözték.

A levente köteles korba is ekkor kerültem. Vasárnap délelőttönként (nehogy a munkából hiányozzunk) jártunk gyakorlatra. Többek között géppuska kiképzést is kaptunk. Az első világháborúban használt „Schwarzlose” típusú géppuskára képeztek minket. A második világháborúban már nem használták. Modernebb, könnyebb fegyverek voltak.

Ezzel sorozatlövést és egyes lövést lehetett leadni, csak be kellett állítani! De megfelelő ügyességgel átállítás nélkül is lehetett egyes lövést leadni. Ezt próbáltuk. A legtöbben úgy értek a nyomólapokhoz, hogy 5-8-15 lövés ment ki. Nekem és még öt-hatunknak sikerült

Ezzel sorozatlövést és egyes lövést lehetett leadni, csak be kellett állítani! De megfelelő ügyességgel átállítás nélkül is lehetett egyes lövést leadni. Ezt próbáltuk. A legtöbben úgy értek a nyomólapokhoz, hogy 5-8-15 lövés ment ki. Nekem és még öt-hatunknak sikerült

In document KERESZTEK EMBEREK, SORSOK, DOKUMENTUMOK (Pldal 125-140)