1
BIRÓ ENDRE
KERESZTEK
EMBEREK, SORSOK, DOKUMENTUMOK
2
Hiszem Uram, hogy a kereszt a győzelem fája
Hatvan kereszt vállamon, Hatvan ránc arcomon, Hatvan súgó áll mellettem, Húztak vissza, de előre mentem.
(Deák Bill Gyula: Hatvan csapás Lyrics)
3
BIRÓ ENDRE
KERESZTEK
Bucsa, 2022
4
ISBN 978-615-01-4179-4
Magánkiadás
Nyomdai munkálatok:
BIRÓ family Nyomda és Könyvkiadó
5
KERESZTEK
ÍRÁSOK KÜZDELEMRŐL, TENNIAKARÁSRÓL, EMBEREKRŐL
Kerekes Károly A kereszt című versében így elmélkedik:
Keresztet a földön minden ember kap:
az egyik kisebbet, a másik nagyobbat.
Szülessen kunyhóba, avagy palotába, El van készítve az ő keresztfája.
Mindenkinek megvan a maga keresztje. Ez a szólás többször is elhangozhat életünkben. Ez valóban így is van. Minden gond, probléma keresztként van rajtunk s ezekkel nekünk, ma- gunknak kell megküzdenünk. Az életünk alakulását mi magunk is irányítjuk, tehát oda kell figyelnünk minden cselekedetünkre, hogy a kitűzött, vagy éppen megálmodott célunkat elér- jük.
A keresztünket viselnünk kell, akár akarjuk, akár nem!
De miből is alakult ki ez a szólás-mondás. Egyértelműen Jézus kereszthordozására utal. Ő is vitte saját keresztjét, melynek során segítséget csak egyszer kap, mégpedig Cirenei Simon- tól. Ez jelzés számunkra, hogy saját utunk végigjárásához csak kevésbé számíthatunk mások támogatására. Nekünk, magunknak kell megküzdeni az előttünk tornyosuló akadályokkal.
Ez így helyes, hiszen bármilyen – akár csak egy kicsi – siker esetén elkönyvelhetjük, hogy mi magunk oldottuk meg a problémánkat, mi magunk számára készítettük el a hátralévő útnak az akadálymentesítését.
Könyvemben nem ezeket a filozófiai gondolatokat fejtegetem. A bevezető mondatokkal csak áttételesen szeretném jelezni az írásaim mondanivalóját. A bemutatott szemelvények egy-egy ember sorsát tárja elénk s elolvasásakor megtapasztalhatjuk a problémáik megoldá- sát, vagy éppen csak a „keresztjük” elviselésének pillanatnyi epizódjait.
A következő oldalakon azokkal az írásokkal találkozhatunk, amelyeket valamilyen pályá- zatra küldtem el, de sajnos nem tartották támogatásra érdemesnek. Pályázatokkal sikerült ed- dig több könyvet megjelentetni, így tehát nem panaszkodhatok. Mindenki, aki írásával pályá- zik támogatásra, azt gondolja, hogy a legkiválóbb anyagot küldi be, s nem is kétséges, hogy hatalmas sikere lesz. Érthető ez, hiszen az írás során a szerző önmagát adja, saját érzésvilágát tárja a nagyközönség elé – s ez csakis kiváló lehet. Ezzel a tudattal van mindenki addig a pil- lanatig, amíg nem érkezik meg a lesújtó válasz: Nem nyert!
Őszinte vagyok. Én magam is mindig azzal a meggyőződéssel nyújtottam be a pályázato- kat, hogy ezzel hatalmas elismerést váltok ki a bíráló bizottságtól. Nem minden esetben tör- tént ez így. Sajnos. Mint említettem, már több könyvemet is a támogatások segítségével sike- rült megjelentetni, de érthető, hogy olyan is akad, amely nem váltott ki különösebb reakciót a döntéshozókból. El kell ezt is fogadni, hiszen ők döntenek, ők határoznak bizonyos nagyságú pénzösszegekről.
Tehát a következő oldalakon azok az írások olvashatók, amelyek valami miatt nem váltott ki olyan reakciót, amelyre számítottam. Az ember a csalódást hamar átvészeli s újabbakkal próbálkozik. Ez így helyes, hiszen nem szabad elkeseredni egy-egy akadály nehézségétől. Át kell gondolni bizonyos dolgokat, hogy újult erővel lehessen nekivágni az elkövetkezendő problémák leküzdésére.
6
Az itt szereplő írások közül néhány azonban kapott értékelést, mindamellett, hogy a várt támogatás elmaradt. A Néprajzi Múzeum által meghirdetett pályázatra több anyagot is eljut- tattam. Ezek előtt ott van a beküldött írások elé tervezett borító is. (A jobb alsó sarokban lát- ható a regisztrációs szám is.)
A Bíráló Bizottság értékelte munkámat. Jelezte, hogy mint írás jó, de a néprajzi kutatás el- várásainak nem felel meg. Ezt írták az egyik írásomról:
„Javaslat, tanácsok a pályázónak
A néprajzi gyűjtés legfőbb erénye a pályaműben közölt adatok pontos forrásainak megadása.
A dolgozat jelenlegi állapotában még nem felel meg a nyilvánosságra hozatal és a kutatható- ság feltételeinek szerkesztési és adatolási hiányosságaira tekintettel.”
Egyértelmű és világos közlés. Ugyanis ezek az írások néprajzi kutatásra nem felelnek meg.
Mint kordokumentumok értékesek, de több kritériumnak is meg kellene felelni, hogy a Nép- rajzi Múzeum fel tudja használni céljaira.
Egy másik írásról ezt a véleményt küldték:
„A témaválasztás érdekes, egyfajta kordokumentumként is értékelhető a létrehozás folyama- tának megörökítése, bár a pályázati felhívás célkitűzéseinek fő irányai nem ezek.”
Jól esett a bírálat, hiszen ez is igazolta, hogy átolvasták s emellett értékelték a munkámat.
Mivel nem vagyok néprajzkutató, csak amatőr helytörténeti kutató, így az elvem: „suszter maradjon a kaptafánál!”
A Honismereti Szövetséghez benyújtott pályázatom elismeréseként egy oklevelet kaptam.
Tehát, ha nem is kiváló, de említésre méltó a „Négy Bucsa” című írásom.
Az évtizedek alatt kapott kisebb-nagyobb keresztek formálják az embert, akár a sajátjáról, akár a másokéról van szó.
Remélem, az írásaim mindenki számára közvetítenek valamit.
Biró Endre
7
KERESZTEK A HATÁRBAN
Rohanó világunkban nem vesszük észre a körülöttünk lévő szépséget. A táj egyedisége esetleg néha magával ragad, de éppen az igazi értékek felett sikkadunk el. Talán azért, mert természetesnek, mindennapinak gondoljuk. Pedig nem így van. Ezért nyitott szemmel kell járnunk.
Az Alföld tágas világa, egyedi flórája, különleges hangulata csak akkor vált ki mélyebb ér- zelmeket az átutazóban, vagy a mindennap arra közlekedőben, ha szíve, lelke s nem utolsó sorban a szeme is képes magába fogadni a környezetet.
Határban található ritkaságoknak számítanak az útszéli kőkeresztek, kálvária-dombok, ká- polnák, amelyek funkciója nagyon összetett.
1. Elsősorban a település vallási hovatartozását jelképezi.
2. Egyediségénél fogva a tájékozódást is segítette a vándoroknak.
3. Néhány kőkereszt a falu (vagy város) határát is jelezte.
4. Birtokhatárokat is mutatott néhány helyen.
A határbeli kőkeresztek állítása jellegzetes vallásos megnyilatkozás. Már a középkorban is többfelé találkozhatunk vele. A hazai kőkeresztek virágkora a XVIII.– XIX. századra esik.
Tudni kell, hogy ezeket nem az egyház, hanem magánszemélyek, vagy kisebb-nagyobb kö- zösségek állították. Kezdetekben inkább a tehetősebb réteg élt ezzel a lehetőséggel. A job- bágyfelszabadítás után a parasztság már olyan helyzetbe kerülhetett, hogy a keresztállítás költségét magára tudta vállalni. Ez vonatkozik a városi polgárságra is.
Az első kőkeresztek legtöbbször fogadalom következtében kerültek a helyükre. A foga- dalmi háttér nem mindig teljesedett ki kereszt formájában, hiszen a módosabb emberek akár kápolnát, vagy ahhoz hasonló emlékhely kialakítását látták jónak. Ezzel nemcsak a maga va- gyonát próbálta megmutatni, de áldoztavállalásának nagyságát is jelképezte azzal, hogy egy bizonyos szent – vagy szentek – emlékét csakis megfelelő értékkel szabad képviselni.
Nepomuki Szent János szobor, Fegyvernek
8
Jellegzetesen képviseli ezt a nézetet a Fegyvernek-Szapárfalu határában állított Nepomuki Szent János féle szoborcsoport. A háttérben fogadalom állhat. Akár egy családtag (például gyermek) felgyógyulása, vagy a csatából hazatérő családfő is lehetett a fogadalom alapja.
Ebben az esetben maga a szobor kompozíciója talán éppen az elsőre utal, hiszen a halászok, vízi emberek, hajósok, vízimolnárok védőszentje Nepomuki Szent János térdelve néz fel Szűz Máriára, aki a kezében tartja a kis Jézust. Jelenleg ugyan a közelben nem található jelentős vízfolyás, de az elmúlt századokban a Tisza vizét a Kakat-ér itt vezette a Körösbe.
Érdekes és egyedi a kegyeleti hely kivitelezése, hiszen az un. csehboltozatos, háromszögle- tű, zsindelytetős, három oszlopon álló, boltozatosan kiképzett fedél alatt látható a szoborcso- port. A fegyverneki határban elhelyezett fogadalmi emlékhelyet Berényi Terézia állíttatta 1775-ben. A műemlék, – bár magánterületen van – vandálok áldozata lett évekkel ezelőtt.
Festékkel lefújták, kalapáccsal leverték a szobor egy részét. Nem ilyen jövőt képzelt el az emlékhely létrehozója.
Az alföldi határban jelentős számban található egyszerűbb kőkereszt. Ez volt inkább a jel- lemző, akár fogadalomból, akár vallási megfontolásból lett megvalósítva. Nem a nagyobb érték volt a cél, hanem a hit megvallása és közvetítése a vándor, az érkező felé.
A legfőbb funkciója azonban teljesen más volt. Ha találkozunk egy ilyen határszéli kőke- reszttel, – főleg, ha még nem érte el a falu terjeszkedése – különleges érzés hatja át az embert.
Ott állunk az Alföld végetlen síkságán, fejünk felett a természet által létrehozott katedrális: a tiszta, vagy éppen felhőkkel tarkított égbolt. S ez jellemzi az áhítatot is, hiszen az ott átvonuló felhők freskóként vannak jelen, míg a kőkereszt képviseli az oltárt, amely előtt letérdelve imádkozhatunk.
„Varga-kereszt” Dévaványa
Ez volt a másik funkciója a határbeli kőkereszteknek, hogy előtte megállva, vagy éppen le- térdepelve néhány imát elmondhassanak a mezőre igyekvők, vagy onnan hazatérők.
A hajnali órákban a határba igyekvők egy rövid ima elmondása, vagy csak egy főhajtás miatt álltak meg néhány pillanatra a kereszt előtt. A fárasztó és nehéz napi munka után azon- ban már lényegesen hosszabb időt töltöttek el itt. Hazafelé menet a rét virágait, a határ színes alkotásait szedegették csokorba s helyezték el a kereszt tövében. Az út szélén megtelepedett
9 vadrózsa virága, a mezőn illatozó kamilla, a szikes talajt kedvelő sóvirág, a pipacs, a búzavi- rág alkotta csokrok tették színessé a megemlékezés megható pillanatát.
A munkanap vége ezzel a gesztussal – mármint a határban összegyűjtött mezei virágokból kötött csokrok elhelyezésével – és egy rövid hálaadó imával lett lezárva. A jó és bő termés reményében elhangzott fohászok itt hangzottak el – nem hangosan, csak csendben és halkan, vagy éppen belső gondolatokkal, némán.
A fogadalmi helyek, határszéli kőkeresztek – mint már említettem az előzőekben – a hit megvallásának egyik látványos eleme. Az elkészített alkotásokra felirat is kerül, amely jelzi azt az akaratot, amely létrehozta, megalkotta. Néha csak maga a hit megvallására törekedik a kereszt állítója.
Ezt tapasztalhatjuk Mezőtárkány határában felállított fogadalmi keresztnél, amely – a fel- irat szerint – 1907-től Jacsó Julianna jóvoltából áll itt. Az idő által megkopott kőbe vésett szöveg hivatkozik arra, hogy „Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött fiát” áldozta fel az emberiségért. A kereszt tövében térdeplő (talán a Szűzanya, vagy éppen Veronika) egy kendőt nyújt a megfeszített Krisztus felé. A fájdalom enyhítése, a részvét megnyilvánulása ez a mozdulat.
Fogadalmi kereszt, Mezőtárkány határában
A kőkereszt mellékalakja, kezében a kendővel
10
A keresztekhez való kötődés több síkú is lehet. Legfontosabb természetesen a vallás válla- lása a világ előtt. Ugyanakkor bizonyos tekintetben egy olyan jelzés is a külvilág felé, hogy a reformáció, a más vallás terjeszkedésének itt meg kell akadnia, hiszen a gyökerek olyan mé- lyen vannak, és olyan erősek, mely a világ külső viharaitól mindenkor megvédi a közösséget.
Csanádapáca határában álló kőkereszt és a rajta elhelyezett tábla
A kőkeresztek „feladata” többek között az általa sugárzott hitvilág megerősítése. Nem vé- letlen, hogy éppen a keresztre feszített Krisztus az, amely erőt ad a nehéz sorsban élőknek és bíztatást a szebb jövőben reménykedőknek. Nagyon jó példa erre az a kőkereszt, amely Csanádapáca határában fogadja az oda érkezőket.
A vándorok fogadása így egyszerű és mégis fennkölt volt. A vallás jelképeként alkalmazott kereszt és a rajta kínhalált szenvedett Krisztus tiszteletre és szerénységre intett minden arra járót. A települések határában álló műalkotások a szeretetre, ugyanakkor az elmúlásra is em- lékeztetnek.
A modernizáció, az iparosodás, a szabad gondolkodás azonban megkoptatja ezeket a néze- teket és csak világrengető tragédiák alatt és utána kerül újra a felszínre és erősödik meg időle- gesen. A rohanó világ és a pénz utáni hajsza is abba a sávba tereli a még hívő embereket, hogy vallásukat szép lassan felejtsék el s ne gyakorolják azt.
A világháborúk alatt felerősödött a hit világa, hiszen a frontra kikerült fiúkat, családapákat a szülők, a feleségek, a gyermekek hazavárták. S ha ez nem következett be, akkor újra és újra a keresztek elé térdeltek az itthon maradottak, hiszen a remény éltette őket folyamatosan.
11 Kőkereszt Szűz Máriával, Kesznyéten
A határszéli kőkeresztek Krisztusa mellett időnként föltűnik Szűz Mária alakja is. Az anyaság jelképe és maga a szeretet kisugárzása nagyon fontos a pusztaság közepén is, hiszen a sokszor magányos földműves, parasztember csak itt tud ezekkel az érzésekkel foglalkozni, csak a tiszta égbolt által behatárolt szabadtéri katedrális teszi meghitté és bíztatóvá a kérések és vágyak megvalósulását.
A határbeli keresztek nem mindig készülnek kőből, mert a lakosság anyagi helyzete hatá- rozza meg úgy a művészi, mint az iparosok által végzett kivitelt. A fából ácsolt kereszt azon- ban jobban utalhat Krisztus szenvedéseinek egyik tárgyára. Szépen ábrázolja és mutatja be ezt a Füzesgyarmaton felállított emlékhely is.
Krisztus a fakereszten, Füzesgyarmat
12
A határban felállított keresztek mindenkor megmutatják a környezetben élők anyagi hátte- rét. A gazdagabb vidékeken a kőkeresztek művészi kivitele is lényegesen eltér a szegényebb falvak által állítottaknál. Ha az egyszerűbbekre se volt elég pénz, akkor más megoldást keres- tek. Nagyon jó példák erre, az egyszerű „pléh Krisztus”-ként is ismert keresztek.
Pléh-Krisztus. (Csanádapáca, Kovács tanya)
Krisztus ebben az esetben egy fából készült kereszten látható. Alakja egy lemezből (pléh- ből) lett kivágva, majd lett lefestve. Minősége miatt ez sajnos nem időtálló, hiszen a fémlap korróziója gyorsan megsemmisíti a felfestett alak jellegzetes vonásait. Az idő múlásával a rozsda átveszi a szerepet s már csak az újrafestés javíthat a külalakján.
A modern világ és a múltat őrző emlékezet jellemző találkozásának lehetünk tanúi a Csanádapáca és Magyarbánhegyes között található Kovács tanya mellett álló Pléh-Krisztus esetében. A fakeresztet úgy védték meg a korhadástól, hogy egy régi villanyoszlop tartozéka- ként szolgáló betonlábazatra lett helyezve. (Nagyon ötletes!)
Mint láthatjuk, a Krisztus-alakot a rozsda már igencsak kikezdte, így megérett arra, hogy egy újrafestéssel visszatérjen eredeti színezéke. Ha ez nem történik meg a közeljövőben az idő múlásával csak egy nagy rozsdás fémlap lesz a kereszten, amin már nehezebb lesz az ere- deti megoldást visszavarázsolni.
Fiatal koromban én magam is „restauráltam” egy Pléh-Krisztust, amelyet a rozsda kezdett már elpusztítani. Nemes és érdekes feladat volt ez számomra, hiszen úgy éreztem, hogy újra alkotom az eredeti „mester” elképzelését. Próbáltam a színeket és a vonalvezetést megőrizni, hiszen egy új arc és egy új test megfestése azért képzőművészeti hátteret igényelt volna.
13 Egy karbantartott Pléh-Krisztus áll Körösladány határában a Körös partján. Az épület – amely előtt el lett helyezve – egy régi vízimalom magtára. Az ide – a vízen – érkező termék- kereskedők, vagy éppen az őröltetni akaró település lakói néhány szál virággal és egy rövid imával kezdték el a ki- és berakodást.
Pléh-Krisztus a régi malom épülete előtt, Körösladány
Körösladányban, a régi malom épülete előtt felállított Pléh-Krisztus állapota meglepően jó.
Bizonyára a helyiek gondoskodása áll a háttérben. Bár ezen is kezd elhatalmasodni a rozsda, de még nagyon jól kivehető Krisztus teste és arca.
A Pléh-Krisztus féle ábrázolás természetesebb, mint a kőkeresztek, hiszen itt az alkotás egy része utal az eredeti eseményre. Ez pedig nem más, mint maga a feszület. A fából készült keresztre illesztik rá a fémlapból kivágott Krisztus-testet.
Az Alföld településeinek határai változatos képet mutatnak, nemcsak a táj szépségében, a flórájában, de a kőkeresztek, emlékhelyek, kápolnák, temetők esetében is. A vallás hirdetése és gyakorlása a hétköznapok fontos eseménye. Így a keresztek elhelyezése is egy bizonyos elképzelés alapján valósul meg.
A faluszéli kereszt, a kápolna és a temető egysége látványos Tiszaörs határában. A telepü- lésre érkezők egy magas dombon láthatják ezt a hármas egységet. Különlegesség ez, hiszen a kunhalomra épített kápolna már messziről szembetűnik. Az előtte álló kőkeresztet csak akkor láthatjuk, ha az úton megállva szemben állunk a dombbal.
Ez a temetőkápolna 1880-ban épült. Kanizsay Károly apátplébános a saját vagyonából biz- tosította a költségeket. A kápolnához vezető út két oldalára a stáció 14 állomása került. Az ide látogatók nemcsak a keresztet, de a keresztre feszítés minden lépését megismerhetik.
14
Kőkereszt, kápolna, temető, Tiszaörs.
A kunhalomra épített kápolna és kereszt két különböző kultúra lenyomata, hiszen a betele- pülő kun hitvilág egy monumentális jelképe ad otthont a keresztény hitvallásnak. A kunha- lom-sír fölött kialakított temető is ezt a kapcsolódást hivatott betölteni.
A határban álló kereszteken mindig láthatjuk a megfeszített Krisztus alakját. Amikor csak egy szimpla kereszttel találkozunk, akkor csak magára a szenvedésre gondolhatunk. Ebben az esetben ez a jelkép mintegy lenyomata a bensőnkben lezajló szenvedésnek.
Sínből hegesztett kereszt Hortobágy határában
15 Fájdalmunk jellemzéseként szoktuk azt mondani, hogy „viselem a keresztet”. Ezt a ke- resztviselést jelképezi a Hortobágyi kilenclyukú híd közelében elhelyezett kereszt. Egyszerű- sége, a natúr acélsín alkalmazása is utal arra a kemény megpróbáltatásra, amelyet át kellett élni azoknak, akik emlékére fel lett állítva.
A rendszerellenesnek minősített családokat – főleg arisztokratákat – 1950. elején a kom- munista diktatúra kényszermunkatáborokba deportálta. Több tízezer embert, családokat tele- pítettek ki néhány alföldi településre, minden bírói ítélet, végzés nélkül. Az újdonsült hatalom tette ezt beteges félelmében, sajnos ártatlanokkal. Fegyveres őrizet mellett, embertelen körül- mények között kellett végezni a kényszermunkát. Se megfelelő szállás, se elegendő élelem nem volt biztosítva számukra.
A kereszt tövében elhelyezett emléktábla
Az 1953-as amnesztia után megszűntek ezek az internálótáborok, de az innen szabadultak nem kapták vissza lakásukat, munkahelyüket, sőt csak segédmunkásként volt szabad őket alkalmazni. Rendszerellenesnek bélyegezték meg őket. Üzenete egyértelmű volt: a teljes va- gyonelkobzással tulajdonképpen a lakosságot szerették volna megfélemlíteni. Ennek hatását évtizedekig tapasztalni lehetett.
Ez az időszak és ez a tett a magyar történelem egyik szégyenfoltja volt.
Az emlékezés, az emlékezet keresztje áll itt a Hortobágy egyik jellegzetes helyén, mintegy vádló jelképként, amely egyszerűségével, kivitelezésével üzen a jelen kornak:
„Tisztelet az áldozatoknak, megvetés az elkövetőknek.”
16
KÉT KILENCLYUKÚ HÍD
Az Alföld síkságát időnként megtörik a kisebb fás, bokros ligetek, a területen átfolyó erek, patakok, csatornák. A középkori mocsaras területek az 1800-as évek végén megindult lecsa- polási folyamatok következtében eltűntek. A szabályozott vízfolyások már meghatározzák a terület vízgazdálkodását, vízellátását.
A pusztán közlekedő emberek – akár munkavégzés, vagy éppen kirándulás végett – szeret- nek akadályok nélkül haladni. A közutakat, vagy éppen a legeltetési útvonalakat keresztezik vízfolyások. Ezeken hidak segítségével lehet tovább jutni.
Az alföldi határ s egyben a Hortobágy egyik jellegzetes építménye a kilenclyukú híd. Tu- risztikai látványosság, művészi alkotások, legendák ihletője.
A kilenclyukú híd 2019-ben, Hortobágy
A legenda szerint Rózsa Sándor – a híres betyár – éppen a hortobágyi csárdában mulato- zott, amikor a pandúrok el akarták fogni. Mivel akkor még nem volt híd a folyón, így a betyár kilenc szeretője állt bele a vízbe s az ő hátukon átugratva sikerült elmenekülnie. Erre a kilenc leányra emlékezve lett kilenc lyukú a híd.
Legendának szép és megható, de a tények mindezt cáfolják. Sajnos nagyon kevesen tudják, hogy nem ez volt az első kilenc lyukkal kivitelezett híd az Alföldön.
1806. november 27-én tették le a karcagi határban, az ott átfolyó szeszélyes Zádor-ér felett átívelő hídnak az alapkövét. A közlekedést és a pásztorok mindennapjait volt hivatott meg- könnyíteni.
Tudni kell, hogy az 1700-as években már ezen az útvonalon postakocsi járat is közlekedett.
Jelentős lehetett ez, hiszen 1783-ban Góc János ácsmester egy faszerkezetű hidat készített el a vízfolyás felett.
Az árvizek azonban folyamatosan problémát okoztak, hiszen csak egy törékeny fahídról volt szó. Egy komolyabb létesítményre volt szükség.
Karcag város 1806. október 2-i tanácsülésének a jegyzőkönyvében rögzítették, hogy a ha- tárban, a Hortobágy folyón 40 öl méretű híd megépítésére Herceg József nádor az engedélyt megadta. A híd építéséhez a köveket Tokajból szállították a helyszínre. Az építési munkálato- kat Mogorányi József egri kőművesmester végezte.
Az elkészült kőhíd végre az év minden szakában használható volt. A természet azonban ki- számíthatatlan. Az időnként megjelenő árvizek próbára tették a valóban erős és a környezet- hez képest monumentális hidat. Tisztelték és szerették a használói, főleg a pásztorok, hiszen az ő tevékenységüket könnyítette meg a víz felett való átkelés. Legenda az ő szájukból is el- hangzott, amikor elmesélték, hogy „azért erős a Zádor híd, mert a meszet víz helyett madár- tojással oltották.”
Mostani állapotát látva, igencsak nagy és szeszélyes vizet kellett áthidalni. Ezt bizonyítják az erős boltívek, a széles kivitelezés. Húsz évig viselte a vizek ostromát. 1830-as árvíznek viszont már nem tudott ellenállni. A hatalmas víztömeg a sodrás erejével megsemmisítette a
17 híd mindkét szélén álló 2-2 pillért. Az így megrongálódott hidat később ugyan helyreállítot- ták, de már csak a megmaradt öt lyukkal.
Kisfiam a Zádor hídnál, 2016. Karcag
A végleges, jelenlegi állapot az 1860-as években alakult ki. A környék mocsarait, vadvizeit lecsapolták, a folyókat, patakokat, ereket szabályozták. Így a híd környéke kiszáradt, s a funk- ciója is megváltozott, hiszen már csak műemlék jelleggel látogatják az érdeklődők.
Zádor-híd, 2016-ban, Karcag
A természet itt is visszaköveteli a saját területét, hiszen a nád újból a felszínre tört.
18
SZÉLMALOM A KARCAGI HATÁRBAN
A Zádor-híd felől Karcagra érkezvén már messziről – szembetűnik a kis parasztházak fölé emelkedő szélmalom. A vitorlájától megfosztott épület akár jelképe is lehetne az Alföld me- zőgazdaságának. A malmok dolgozták fel a kenyérnek való gabonát. Az itt őrölt lisztből ké- szült aztán a kenyér, amely tulajdonképpen az életet jelentette az emberek számára.
Szélmalom 2016. Karcag
A szélmalmok nem véletlenül kerültek ki a határba, hiszen a szél ereje itt jóval nagyobb volt, mint egy lakott területen belül. A szél energiáját hasznosította, mégpedig úgy, hogy egy szerkezet segítségével a vitorláit egy ötletes szerkezettel a szél irányába forgatták.
A környezet megkímélése a szélmalom esetében egyértelmű, hiszen semmilyen káros anyagot nem bocsátott ki – mint például a gőzmalom.
A szélmalom elterjedése talán éppen Holland minta alapján valósult meg a középkorban.
Az egyre jobban szaporodó népesség kenyér – s így a lisztigénye – is növekedett. Az addig használt egyszerű kis malmok ezeknek az elvárásoknak nem tudtak megfelelni. Éppen ezért a nagyobb teljesítményű szélmalmok építését és működését az alföldi mezővárosok is segítet- ték. Egy statisztikai adat szerint 1894-ben a Duna-Tisza közén 534, míg a Tisza bal partján csak 26 működött. Ezt a mennyiséget nyilván a lakossági létszám határozta meg.
A szélmalom tulajdonképpen az Alföld egyik látványos s talán ikonikus épülete is.
19
„SZÉP VAGY ALFÖLD, LEGALÁBB NEKEM SZÉP”
Az Alföld világa titokzatos, de könnyen megismerhető. A körülöttünk lévő természetet, az ott létrehozott tárgyakat, építményeket látjuk ugyan, de nem sokat tudunk róluk. Észrevétlenül elmegyünk mellettük. Pedig ha jobban utánanézünk, akkor nagyon sok érdekes eseménnyel párhuzamosan különlegességekkel is találkozhatunk.
Petőfi Sándor az Alföldről írt vallomásának olvasásakor mi magunk is közelebb kerülhe- tünk hazánk egyik – legnagyobb – területi egységéhez. Valóban csak egy költő tudja úgy leír- ni a tájat, hogy annak megismerésére mi magunk is törekedjünk. Petőfi ír a hosszú gémű kút- ról, a nyargaló ménesről, a ringatózó kalászos búzáról, a vadludakról, a magányos csárdáról.
Valóban nagyon sok érdekességet lehetne még bemutatni a határban élő állatvilágról, a vadvirágokról, a pásztorok életéről, a csárdák legendáiról. Írásaimban próbáltam néhány olyan építményre, alkotásra felhívni a figyelmet, amelyekkel nap, mint nap találkozunk, ennek elle- nére mégis nagyon keveset tudunk róla.
Meg kell ismernünk környezetünket s a megszerzett tudást tovább kell adnunk az utánunk következő nemzedéknek. Már csak azért is, mert a múlt ismerete csak erősítheti a jövőbe ve- tett hitünket.
Megjegyzés:
Írásomhoz néhány település (Fegyvernek, Mezőtárkány, Körösladány, Tiszaörs, Hortobágy és Karcag) hon- lapjain található történelmi adatokat használtam fel.
A mellékelt fotókat én készítettem.
20
ÖRÖKSÉG
(Gyermekeimnek és unokáimnak)
ÚJPESTRŐL BUCSÁRA
Az élet meglepő eseményekkel teszi gazdaggá a hétköznapokat. Ezt én magam is megta- pasztaltam, hiszen a körülmények úgy hozták, hogy túl a hatvanadik évemen egy kisfiúval ajándékozott meg ifjú feleségem. Egy lányom és egy fiam már felnőttként éli mindennapjait, így velük már kevesebb a gondom. A szépségre, a műveltségre, a környezet és a könyv szere- tetére neveltem őket. Éppen ezért úgy éreztem, hogy a legkisebbnek ezekből még többet kíná- lok. Ennek megértéséhez vissza kell mennünk egy kicsit az időben.
Újpest panelbirodalmában jutottunk lakáshoz 1977-ben. Örültünk neki, hiszen az akkori körülmények között ez jelentős eseménynek számított. Beköltözésünkkor még nem volt meg- felelően kiépítve az utca, a járda, de örömmel foglaltuk el lakásunkat a nyolcadik emeleten.
Ablakunkból ráláttunk a Chinoin gyár irodaépületére s a lebontott házak kopár parcelláira s mögötte a lebontásra várakozó, kiürített többi épületre. Siralmas és megdöbbentő volt ez a
„csendélet”, hiszen az újjászületés előtti végső pusztulás nem volt szívderítő látvány. Fiatal- ként s új lakástulajdonosként nem is fogtam fel ezt annyira tragikusnak, s most ennyi évtized után, többször is átgondoltam azt a lehetőséget, hogy talán másképp is történhetett volna.
Az élet sokszor kegyetlen, máskor viszont ajándékokkal halmoz el bennünket.
Ez utóbbi történt velem, amikor magam mögött hagytam Újpest nyüzsgő világát és leköl- töztem az Alföldre. Ott is egy nagyon kicsi, hátrányos helyzetű kis faluba. Bucsa három me- gye határán fekszik a Sárrét északi sarkában, Békés megyében. Itt a csend és a nyugalom várt rám. Kis településről nem is feltételeztem, hogy történelme milyen mélyen nyúlik vissza.
Napjaimat hasznosan akartam eltölteni. Beszélgettem az itt élőkkel, érdeklődtem a jelenről és a múltról. Meglepődve tapasztaltam, hogy nagyon sok olyan történet, legenda él a helyiek emlékezetében, amely eddig még nem került rögzítésre semmilyen módon. Éppen ezért neki- láttam egy olyan kutatásnak, amelynek eredményeit talán évek múlva értékként tudok átnyúj- tani gyermekeimnek, unokáimnak, esetleg az itt élő embereknek.
Legkisebb fiam, – Endre, aki már itt született – mindig ott téblábolt körülöttem, s figyelte, amint nézegetem a begyűjtött régi fotókat, lapozgatom a rám bízott családi iratokat, simítga- tom az összegyűrt, frontról írt leveleket, rácsodálkozom a régi idők térképeire.
Az évek múltak. A kis Endre felcseperedett s érdeklődése szemmel láthatóan az én mun- kámra irányult. Ezt nem is bántam, hiszen titokban mindig erre vágytam, bár soha nem eről- tettem rá semmit, mindig úgy irányítottam, hogy inkább a saját elképzelései valósuljanak, meg – természetesen a megfelelő határok között.
Az elmúlt nyáron történt. A sok eső után kiültünk a diófa árnyékába. Kisfiam szokás sze- rint mellém ült és figyelte, amint rendezgetem a régi iratokat, a kutatásaim során előkerült térképeket. Meglepődtem, amikor a papírlapokon lévő szövegeket elolvasva hozzám fordult:
– Édesapám! Mi az hogy Bogárzó? És mi az a Hámszárító?
Meglepődtem és egyben boldog is voltam. Erre vártam, hogy egyszer ő maga kérdezzen rá olyan dolgokra, amelyeknek megfejtése a számomra is rengeteg időbe tellett. Úgy gondoltam, hogy látványosan próbálom kisfiamnak elmesélni mindazt, ami számára talán még nem is annyira érthető, hiszen a múlt megértése sokszor még nekünk, felnőtteknek is nehéz feladat.
21 – Gyere, sétáljunk egyet! Közben elmesélem neked, milyen volt az élet itt Bucsán, nagyon- nagyon régen.
Elindultunk a bucsai puszta felfedezésére. Az úton az előző hetek lenyomataiként hatalmas víztócsák és a dagadó sár látványa kísért bennünket. Ez éppen kapóra jött nekem, hiszen ez lett az egyik segítő eszközöm a későbbiekben. Átsétáltunk a Berettyó-csatorna feletti hídon, s letértünk a legelő felé. A mezőgazdasági gépek – traktorok, kombájnok – itt is mély nyomot hagytak, amely megtelt vízzel, sárral.
Meleg volt, nagyon meleg. Levettük a cipőnket. A nyári forróságban jól esett a sarat da- gasztva sétálni. Ekkor jött el a megfelelő pillanat, hogy elkezdjem mesélni a múltat.
– Tudod kisfiam, régen, az 1700-as években az emberek nagyon nagy szegénységben él- tek, s nem vehettek maguknak cipőt és semmilyen lábbelit. Tavasztól őszig csak mezítláb jártak. Ha el kellett menniük egy másik faluba, akkor bizony gyalogoltak. Ha valamit kellett szállítani, akkor lovas szekérrel keltek útra. Te is láttál már itt Bucsán lovakat, befogva a sze- kér elé. De nézd! Éppen itt jön velünk szembe, szénával megrakodva. Amint látod, a ló min- denféle szíj és kötél segítségével húzza a szekeret. Ezt a bőrből elkészített lószerszámot hívják hámnak. Ez, a ló igába fogására használt hám segíti az állatot abban, hogy könnyedén húzhas- sa a szekeret. Látod, amint lépked ebben a nagy pocsolyában, bizony az felcsapódik rá. Ő is és a hám is sáros lesz, nagyon-nagyon sáros.
Közben visszaindultunk a falu felé. Látszott már a híd, s mögötte a falu első házai. Folytat- tam az elkezdett beszélgetésünket.
– Ahogyan mi is belegázoltunk a vízbe, a mi lábunkra is ráragadt a ragadós bucsai sár. Ez bizony nem szép látvány. Képzeld el, hogy régen, amikor nem volt még aszfaltút a környé- ken, ilyen körülmények között kellett megtenniük az utat a kereskedőknek, a parasztemberek- nek. Ha egész nap úton voltak, bizony vastagon ráragadt a lószerszámra, a hámra is az út po- ra, esős időben pedig a fekete sár. Itt is nagyon rossz volt az út. Tudod, – hiszen már mesél- tem neked erről – Bucsa-puszta nagy része ekkor még vízben állt, hiszen még nem csapolták le a környéket. Csak a kiemelkedő részeken művelték meg a földet s csak ezeken helyeken építettek maguknak tanyákat. Hiszen hallottad már a környék egyes területeinek a nevét: Ker- tészsziget, Tótsziget, Barnasziget. A nevük megmaradt a mai napig, pedig már nem látunk sehol se vizet a környéken, így szigeteket se.
HÁMSZÁRÍTÓ
Megálltunk, elővettem a magamhoz vett térképet és az egyik részletet mutattam kisfiam- nak.
– Látod! Erre a térképre azt rajzolták, hogy mi volt ezen a területen úgy kétszáz évvel ez- előtt. Itt a térkép jobb alsó sarkában ez a kis vonalkázott rész mutatja a hidat, amely előtt most állunk. Ez természetesen sokkal kisebb volt és fából készítették. A szélessége is csak akkora, hogy egy lovas szekér éppen elfért rajta. A térkép közepén látható a két épületnek az elhe- lyezkedése. A nagyobbik volt a vendégfogadó. Látod! Még egy zászlót is rajzoltak rá. Bizo- nyára ez jelezte az utazóknak, hogy itt megpihenhetnek. Ide tértek be a vándorok megpihenni, az utazók itt kaptak egy kis meleg ételt és hűsítő italt. Igen ám, de a lovakat is el kellett látni friss szénával és meg is kellett őket itatni. Amint látod, a másik kis jel egy épületet mutat. Ez volt az istálló, ahol a lovakat látták el friss szénával. Egy kicsit feljebb figyeld azt a kis jelet!
Az a gémeskutat mutatja. Itt lehetett megitatni az állatokat. Az út porát, vagy a rájuk rakódott sarat is itt mosták le róluk.
Kisfiam érdeklődve nézegette a térképet, majd felemelve a fejét – gondolom – megpróbálta maga elé képzelni mindezt úgy, hogy közben a mai falukép tárult elé. Nem szólt semmit, csak gondolkodott, koncentrált. Mikor rám tekintett, folytattam.
22
A Hámszárító területe Bucsa kataszteri térképén (1860-as évek)
– Ezen a helyen mosták le a lovak bőrszerszámáról, a hámról is az út porát, vagy éppen a ráragadt sarat. Képzeld el, hogy a hosszú úton milyen sok rakódhatott rá. De nemcsak kívül- ről, volt szennyezett. Bizony a hám alá is bekerülhetett jócskán a sárból, amely kidörzsölhette, felsebezhette a ló testét. Ezért meg kellett tisztítani a hámot is. Ezt is a gémeskút mellett vé- gezték. A mosás során természetesen vizes lett a bőrből készült lószerszám, így azt meg kel- lett szárítani, ezért kitették a szabadba. Itt a nap sütötte, a szél pedig jól átfújta, kiszárította, s csak utána lehetett újra feltenni a lóra. Ezeket a hámokat a csárdával szemközti területen lévő karókra, állványokra tették száradni. Látod itt a térképen a felírást? Hámszárító. Itt helyezték el ezeket, eleinte csak a fűre tették le azokat. Később a csárda tulajdonosa fából készített áll- ványokat, vert le karókat, így már erre helyezték a kocsisok a lovak hámjait. Innen kapta ez a rész a Hámszárító nevet. Az idők folyamán ez a terület is beépült, s most már ló sincsen olyan sok a faluban. A sár is csak a kisebb utcákban van, így a Hámszárító immár csak egy terület- nek a neve maradt, megörökítve a régi idők emlékeit.
Vártam egy kicsit. Tudtam, hogy most dolgozza fel mindazokat, amiket meséltem neki.
Nem mentünk át a hídon, ott maradtunk, mert a következő kérdésére is itt szerettem volna megadni a választ.
BOGÁRZÓ
– Egy másik szóra is rákérdeztél, mégpedig arra, hogy mi a Bogárzó. Tudod, Bucsa törté- nelme, története nagyon sok titkot hordoz magában. A titkok megfejtése sok időt és fáradtsá- got igényel. Néha egy kis tévút is belekerülhet a titkok, legendák feltárásába és értelmezésébe.
Éppen ezért ajánlatos minden információt többször ellenőrizni. Bucsa község kicsiny kis falu, mégis több egységből, falurészből tevődik össze, melyeknek nevei még ma is ismertek és a falu lakossága használja is. Mik is ezek? Természetesen a „magot”, a központot maga a név- adó: Bucsa képviseli, de soroljuk fel a többiből is néhányat: Hámszárító, – amiről az előbb beszéltem – Újtelep, Kisbucsa, Bekefalva, Bogárzó.
Minden településrésznek megvan a maga története, mondhatnám legendája. A legbizonyta- lanabb elnevezés éppen az utóbb említett Bogárzóhoz fűződik, amire te is kíváncsi vagy. Fur- csa név. Valamit ki is fejez, de miért éppen a bogarakkal összefüggésben? Talán sok bogár volt ezen a környéken, vagy bogár-rajok szállták volna meg egy időszakban a területet? Mert erre gondolhat az idegen.
Idős embereket kérdezgetve több variáció is felszínre került. Az egyik állítás szerint Bogár Imre, a betyár járt erre, és őróla nevezték el Bogárzót. Bár az 1862. július 11-én kötél általi halálra ítélt betyár soha nem követett el súlyos vétséget, az egy éven át tartó „betyárkodása” a
23 nép előtt legendává terebélyesedett. Nyilván ebből adódik, hogy egyesek őt gondolják a bucsai Bogárzó falurész névadójának. Szép történetet lehetne ebből kanyarítani, mert az em- berek idealizálták alakját, de nincs egy csöppnyi valóság se benne, hiszen soha nem járt ezen a vidéken. Tudod, én mindig arra törekszem, hogy a kutatásaim eredményét hiteles iratokkal, képekkel, térképekkel igazoljam. Ez nagyon fontos a számomra s neked is ez legyen a célod, ha ilyenbe bele akarsz kezdeni!
Természetesen meg kell hallgatni mindenkit, aki érdekes adalékkal szolgálhat egy bizo- nyos témáról. Erről a Bogárzó elnevezésről pedig van még egy feltevés. Azt mesélik, hogy ha valaki az 1800-as években Füzesgyarmat felől érkezett Bucsára, a Berettyó hídján átmenve, – ahol most mi is állunk – s jobb felé, a falu végén lévő házakra tekintett, azok úgy néztek ki, mint apró bogarak, amint egy csoportba összebújva pihennek az újonnan betelepülők portái mögött. Tehát itt a látványra alapozzák a névadást. Ez már így egy reálisabb megközelítés, de mégis, milyenek lehettek azok az elkülönült házikók, amelyek feltűnően másabbak voltak a többieknél? Miért éppen olyanok voltak, és egyáltalán honnan jöhettek lakói?
Amint látod, erről is van egy térképrészletem. Bár itt nem láthatók rajta az épületek jelei, de a terület, megnevezése egyértelmű.
Bogárzó a kataszteri térképen (1860-körül)
Egy nagyobb épület fel lett tüntetve az udvarral. Ha jól megnézed, a jobb felső sarokban itt is egy gémeskutat találunk. feltüntették a terület tulajdonosának a nevét is.
Kutatásaim során sok ismerősre tettem szert, akik szintén hasonlóan „bogarasok” voltak, mint én, akik szintén egy-egy település kutatásában merültek el. Ezekkel információkat cse- réltem s így jutott el hozzám Bogárzó hiteles története:
1771-ben úrbérrendezés folyt Tiszanánán. Az urbárium végrehajtására egy Brunszvik ne- vezetű királyi biztos jelent meg a településen. A leírt krónika szerint, azok a középszerű és szegényebb református gazdák, akik nem kaptak a megélhetésükhöz elegendő földet, panaszt tettek. Brunszvik megengedte az elégedetleneknek, hogy akkora telekre iratkozzanak fel az úrbéri táblázatba, amekkorára csak akarnak. Ez meg is történt, de 102 szegényebb gazdának így sem jutott föld. Ezek Lódi Kiss Mihály vezetésével, elköltözésre szánták el magukat. Ezt viszont nem engedte meg a püspöki jószágkormányzó, Ulrich János. A királynőhöz fordultak
24
tehát, s bár Ulrich János, Brunszvik királyi biztos és a püspök igyekeztek magukról elhárítani a vallásüldözés kényelmetlen vádját, az uralkodó rendeletére mégis bele kellett nyugodniuk a 102 jó robotos elvesztésébe. Az elvándorlók egy része a békési Bucsa-pusztát népesítette be.
Távozásuk során "bogárhátú kunyhóikat", vagyis az összes "padlás nélküli nádfalbul levő bogárhátú kusurnyót" lebontották, faanyagát szekérre rakva magukkal vitték. 1772 év tava- szán olyan volt a falu képe, "mintha felprédálták volna”.
Talán még éppen idejében távoztak Tiszanánáról az engedetlen jobbágyok, mivel Ulrich most már kemény rendszabályokhoz folyamodott: elvette 63 panaszkodó „engedetlen” job- bágy telekföldjeit, s azoknak adta, akik vállalkoztak megművelésükre. Leromboltatott 100 olyan régi földházat, faviskót "padlás nélküli nádfalbul levő bogárhátú kusurnyót", melyekből nem egyszer 4-5 is összezsúfolódott egy negyedportára. Vagyis ezek után Tiszanánáról vég- képp eltűntek a kis bogárhátú kunyhócskák, de szerencsére tovább létezhettek itt nálunk Bu- csán, s ezáltal nevet adhattak a település egyik részének.
Tudod kisfiam, a mocsaras, nádas vidékeken, – mint amilyen a bucsai puszta is volt – az egyszerű pásztorok ötletesen oldották meg az ideiglenes kunyhóikat. Egy tapasztalt kunyhó- építő, nevezetesen Olasz Imre így okította fiát: ,,Ha a mezőn utolér az alkony, oszt szögény fejednek nincs hova lönnöd, kuporoggy lé, magad alul körbe, a tíz körmöddel, vagy a bics- káddal kapard ki a fődet, amég belegömbölyödve, akár a csikasz, nem láccol ki belüle. Asz tán vágj égy kéve nádat, oszt sorjába állicsd a gödör szélire. Csatold lé a derékszíjadat, oszt kösd átfont a nádkontyát, hogy szét né hujjon. Húzd lé a nadrágodat,1 amit elül akassz a bejáratra.
Takarózz a kabátodba. Möglátod, hogy nem vösz mög az isten hidege."2 Ez is mutatja, hogy milyen ötletekkel oldották meg az egyszerű emberek a lakhatási gondjaikat. Az egyszerűség és a célszerűség s nem utolsó sorban a környezet adta lehetőségek vezérelték őket abban, hogy a faváz oldalait náddal borítsák s tapasszák be sárral, a tetőre pedig szalma került. Ez által nemcsak a hidegtől, de a nyári melegtől is óvta a benne élőket. Úgy mesélték, hogy még az 1900-as évek elején is állt néhány ilyen „kusurnyó”.
Az 1772. évi tiszanánai közgyűlés jegyzőkönyve tehát elárulta nekünk Bogárzó új telepe- seinek előző életét, s ezzel meg is oldódott a névadás legendája. Vagyis az 1772-ben ideköltö- zött jobbágyok „építési stílusát” követték a még nagyon sokáig itt élő szegény utódok s így a
„nádfalbul levő bogárhátú kusurnyók” adtak nevet Bogárzónak s otthont dolgos lakónak.
Egy pillanatra azonban még maradjunk ennél a szónál. Ugyanis furcsa ez a szóhasználat.
Ha sok bogarat látunk egy helyen, akkor nem így fogalmazunk. Legalábbis napjainkban. A régi parasztemberek azonban érdekesen beszéltek és fogalmaztak. Ez nem azt jelenti, hogy rosszul határozták meg azt, amit ki akartak fejezni. Ebben az esetben talán éppen azt szerették volna megfogalmazni, hogy a rajzó bogarakra hasonlít a falunak abba a részébe épített kuny- hók fedelei. A rajzó és a bogár szót egyesítették úgy, hogy a bogár főnév után tették a rajzó szó végét. Így alakult ki egy új név, a Bogárzó.
– A számunkra furcsa szavakról majd otthon részletesebben beszélek neked. Most már in- duljunk haza, mert egyre melegebb lesz. – ezzel fejeztem be faluszéli beszélgetésünket Endre fiammal. A technika csodája is ugyanebben a pillanatban csöppentett vissza a jelenbe: meg- szólalt a mobiltelefonom. Értesítettek, hogy Budapestről – Újpestről – megérkezett két felnőtt gyermekem is, Gabriella és Krisztián. Így ez is arra késztetett bennünket, hogy otthonunk felé vegyük az irányt.
1 Bőszárú nadrágra kell ebben az esetben gondolnunk!
2 Kunkovács László: Ősépítmények. Kós Károly Alapítvány – Örökség Könyvműhely, Budapest, 2000. 3.o.
25
POCZOS
Hamar hazaértünk. Már a diófa hűsében vártak bennünket mind a ketten. Az üdítős poha- rak már üresek voltak, ezért újratöltöttem őket. A viszontlátás öröme nem térített el attól, hogy folytassam a falu szélén elkezdett beszélgetésünket.
– Miről beszélgettetek fater? – kérdezte a nagyfiam.
– Látod Endike, a bátyád is furcsa szavakat használ, ráadásul idegent. Pedig van ennek szép magyar megfelelője is. Ráadásul a magyar nyelv olyan gazdag, hogy egy bizonyos kife- jezésre több szó is alkalmazható. Most mondhatta volna az édesapa, apa, apu., közül bárme- lyiket.
– Na jó! Akkor helyesbítek. – szólalt meg újra Krisztián – Meséld már el apu, hogy mi volt az az érdekes téma, amiről eddig beszélgettetek?
– Éppen arról volt szó, hogy a magyar emberek, a parasztemberek milyen érdekes módon alakították, formálták nyelvünket, és miként jött, vagy jöhetett létre egy újabb kifejezés.
Ezek után elmeséltem újra Bogárzó történetét. Elővettem egy újabb térképrészletet, hogy bemutassak még egy hasonlót a környékről.
– Nézzétek ezt a kis kék, ívelt vonalat a rajz alján, s fölötte a megnevezését: Poczos ér. Va- jon milyen szó ez? Használunk mi ilyent napjainkban? Hallottátok-e már ezt bárhol?
Mindenki nemet intett a fejével, így hát újra csak rám várt a feladat a „rejtély” megoldásá- ra. Ez viszont nem volt nagyon nehéz.
Térképrészlet 1831-ből
– Bizonyára hallottátok azt a mondatot, amit egy jó nagy lakmározás után lehet hallani: Te- le van a pocakom! Nahát, valahol itt kell keresgélnünk. Itt a faluban, de máshol is az emberek a hasukra, a pocakjukra egy rövidebb szót használnak. Mégpedig azt, hogy poc. Úgy is hallot- tam már, hogy tele van a poc! Vagyis a pocakja. Hogy ez egy kényelmesebb, különlegesebb kifejezés lenne, azt elvetem. Inkább azt mondom, hogy a régi időből maradt meg ez a kifeje- zés így, s csak a későbbi időben, esetleg a nyelvújítás utáni szakaszban alakult át a poc po- cakká. Vegyük figyelembe azt, hogy az 1600-as 1700-as években úgy írtak le mindent magya- rul, ahogyan kiejtették. Példa erre egy 1764-ből származó levél is, amelyet a karcagi reformá- tus egyház nótáriusa írt. Ez a levél nem latinul, hanem magyarul lett megfogalmazva és el- küldve.
26
Bementem a háza s a dolgozószobámból kihoztam a levél másolatát, hogy mindenki lássa az indoklásom egyik bizonyítékát – Itt van ez az irat. Bizonyára nekünk pestieknek feltűnik, ha vidéken járva valahol tájszólással beszélnek. Persze lehet, hogy ez nem is tájszólás, hanem a régi nyelv használatának a folytatása. Hallottam úgy kiejteni a föld szót, hogy feöd. Tehát az e és az ö betű volt egymás mellett. Ezt most itt leírva is látni.
A kezemben lévő levelet mutattam gyermekeimnek.
A levél címzése
– Mint láthatjátok, a nótárius uram úgy írta le, ahogyan kiejtették, vagyis Feő Bíránk.3 Te- hát ebből következik, hogy a régi időkben leírt szavak használatosak, ezáltal valódiak voltak.
Visszatérve a Poczos ér megjelöléshez a térképen, jól láthatjuk, hogy ez a kis vízzel teli meder milyen ívben kanyarodik. Éppen úgy, mint egy jóllakott ember pocakja. Ennek alapján kap- hatta a nevét: Pocakos ér, vagyis Poczos ér. Így el kell fogadnunk minden régről ránk maradt kifejezést, s ha lehet, meg is kell őrizni azt, ha másképp nem, hát úgy, hogy gyermekeinknek, unokáinknak tovább adjuk.
RAKONCÁS
A Rakonczás major házainak elrendezése (1860-as évek)
– Térjünk vissza az előző térképhez. Látunk rajta több érdekes elnevezést is. Akkor nézzük felülről lefelé haladva: Rakontzás sziget. Az 1831-es térképen még csak szigetként jelölök.
Ekkor még a fakitermelés folyhatott rajta, hiszen nincsenek lakói. Az évtizedek során egyre nagyobb területekre tartottak igényt a környéken élő jobbágyok. Nem azért, mert halmozni akarták volna maguk részére a területet, hiszen ennek nagysága szabályozva volt Füzesgyar-
3 A levélről a fotó a Karcagi Református Egyház Levéltárában található dokumentumról készült.
27 mat mezőváros Urbáriumában. Az ok egyszerű volt: a népesség száma egyre nagyobb mér- tékben növekedett. Ez által nagyobb terület megművelése vált indokolttá, s az egyre növekvő állatállomány ellátását is biztosítani kellett.
Gondolom, rakoncátlanról már hallottatok, de rakoncásról még nem. No nem kell éppen erre a kifejezésre visszavezetni. Ez teljesen máshonnan ered. A név és az elnevezés után sok helyről érdeklődtem. A kutatásomnak végül eredménye lett, s igen váratlan eszközzel függ össze.
Rakoncás
– A rakoncás tulajdonképpen egy négykerekű kicsi kocsi, amelyet általában a kivágott fa szállítására használtak. Bucsa-Pusztát több helyen erdő borította. Az itt kitermelt fa szállításá- ra használták a rakoncást. A Rakoncás-ként ismert részen telepedtek le azok a munkások, akik a favágást, majd annak rakoncás-sal való elszállítását végezték. Az bucsai emberek figyelmét felkeltette ez a furcsa szó, így hát erről nevezték el ezt a szigetet, majd később az itt felépült majorságot. Tehát a névadó nem más, mint egy kis négykerekű szállítóeszköz.
FARKAS VEREM
– Na, akkor nézzük csak a következő terület nevét: Farkas verem. Azt hiszem, ebben az esetben a név magáért beszél. Ennek ellenére magyarázatra szorul, miért is nevezték el így. A régmúltba kell ismét visszamennünk. A mocsaras, sással és náddal benőtt vidék bővelkedett madarakban, halakban s természetesen vadakban is. Az egyik ilyen vad éppen a farkas volt, amely nem volt addig veszélyes, amíg talált magának megfelelő táplálékot. A nagy szárazság s az azt követő hideg tél azonban megritkította a környék állatállományát. Ez vonatkozik a vadon élőkre, de a háziállatokra is. A farkasok csordába verődve próbáltak eleséghez jutni.
Kifinomult szaglásuk az emberek kisebb lakóközösségeihez vezették. A szigeteken kialakított tanyákon a lakóházak mellett ott volt az állatok istállója is. A farkasok ezt megérezték és fal- kában támadva megdézsmálták az állatállományt. Sokszor a védelmükre siető emberekre is rátámadtak. Nagy volt az ijedelem s mellette a kár, ezért védekezésre kényszerültek a gazdák.
A farkasok támadási útvonala ismert volt, hiszen a szigeteket összekötő földnyelveket hasz- nálták. Ezért hatalmas vermet ástak, melyeket befedtek vékony gallyakkal, falevelekkel s egy kevéske földdel. A siker nem maradt el. Az éjszaka támadó horda egy része beleesett a ve-
28
rembe, a többiek megrémültek és visszafordultak. A hangzavarra odasiettek a férfiak és do- rongokkal agyonverték őket. Még néhányszor beleesett egy-két farkas, a maradék vagy elkó- borolt más vidékre, vagy a veremben pusztult el. A veszedelem ezzel elhárult, de a terület még a mai napig őrzi ennek az eseménynek a hírét, nevét.
TÖVISKES
– Itt van a Töviskes szó a térképen. Ez biztosan azt jelzi, hogy tele volt tövissel ez a kör- nyék. – Ez a nagyobbik fiam megállapítása volt.
– Részben igazad van. Ugyanis itt valóban tövisekkel volt tele a környék, de nem össze- vissza, hanem rendszerezve. Mint látod, elég közel van a Farkasveremhez. Bár egy vízfolyás van közöttük, de a téli fagyok idején a farkasok ezt a területet se kímélték. Ezért az itt élők a tüskés – vagyis tövises – bozótokat szándékosan hagyták meg, sőt még sűrűbbé, még áthatol- hatatlanabbá tették azzal, hogy a tavasszal kihajtó vesszőket úgy irányították, hogy a kisebb hézagok is be legyenek ezzel töltve.
– Én is hasonlóra gondoltam. – szólalt meg újra Krisztián. – De akkor miért nem tüskésbo- zótnak hívták?
– Látod ez is egy szép helyi szóképzés. Mert nem tüskét, hanem tövist mondtak, ugyanis a tövis erősebbre, nagyobbra fejlődik. S hogy ezek után miért nem Tövises? Talán éppen azért, mert így sokkal egyedibb, sokkal inkább kifejezi azt, amire szolgált. Mégpedig a védelemre.
Talán éppen ezért nevezték el így kedveskedve, – töviske, töviskes – hiszen így nem hat olyan ridegnek. Ez a Töviskes nevű terület egyébként mutatja a védekezésre kényszerített emberek tudását és természetismeretét, hiszen a szúrós fegyverrel ellátott növény itt volt, itt növeke- dett, csak éppen úgy kellett alakítani, formálni, sűríteni, hogy a célját megfelelően elláthassa.
NAGY TÓT SZIGET
Bucsa-Puszta területén lévő tanyák, gazdaságok sokszor viselik a tulajdonosának a nevét.
Ilyen például a Vargapál, Diviki zug, Kovács sziget, Varga zug, stb. Ezzel is jelezve, hogy ki itt a gazda, ki a terület művelője és lakója. a Tót sziget esetében viszont nem erről van szó. Itt nem a tulajdonos nevéről, hanem etnikai hovatartozásáról, az itt élő tótokról lett elnevezve ez a sziget. Miként volt ez lehetséges? A válasz nagyon egyszerű:
Német és szlovák nemzetiségű családokat telepített be Mária Terézia Magyarország több vidékére. Ő volt az az uralkodó, aki 1777-ben adta ki az alsó fokú iskolarendszert gyökeresen átalakító Ratio Educationis-t, melynek értelmében minden 6 és 12 év közötti gyermek tankö- teles lett. A jobbágyok adófizető képességének biztosításának érdekében szabályozta a jobbá- gyok szolgáltatásait. Ez a rendelet enyhítette a korábbi jobbágyterheket és csökkentette a job- bágyok kiszolgáltatottságát. Mária Terézia állítólag azt mondta: „Etetni kell a juhot, ha nyír- ni, fejni akarjuk.”
Birodalmának életképességét azzal fokozta, hogy folytatta elődeinek példáját, vagyis a há- borúk, vagy betegségek által lakatlanná vált területek benépesítését szorgalmazta. Az állam- kincstár költségén több tízezer németajkú telepest hoztak a Birodalom nyugati tartományai- ból. Mária Terézia uralkodása alatt Erdélybe 350-400.000 román települt be a Kárpátokon túlról, felborítva az ottani törékeny etnikai egyensúlyt.
Békés megyében is több helyen találkozunk – például Békéscsabán – szlovákokkal (tótok- kal). Ide Bucsa-Pusztára is betelepedett néhány család. Ők itt találtak otthonra s ezért nevez- ték el ezt a helyet éppen róluk.
29
AKASZTÓ, AKASZTÓ HALOM
– Édesapám! Az Akasztó honnan kapta a nevét? Kiket akasztottak itt fel? – kérdezte kiseb- bik fiam. Meglepett, hogy megint egy érdekes részre lett figyelmes a régi térképen.
– Ahhoz, hogy megértsed és ti is megértsétek – itt a két felnőtt gyerekemhez fordultam – újra vissza kell térnem az 1600-as évekhez. Bucsa Puszta vízi világa, a náddal és sással benőtt vidék folyamatosan biztosította a megélhetést az itt élőknek. A természet által olyan előnyök- höz jutottak, amelyeket mindenkor ki is használtak. Most nem csak arra gondolok, hogy bő- séges volt itt a halállomány, hogy a teknősbékák és a vízimadarak nagy értéknek számítottak.
Talán nem is gondolnátok, hogy éppen a nád volt az a növény, amely emberéleteket mentett meg. Többszörösen is. A nádból házakat építettek, télen viszont tüzelésre használták. Az Ur- báriumban külön paragrafusban szabályozták az itt élő jobbágyoknak a „nádlás”, vagyis a nádvágás jogát. Ez mindenféleképpen segítette őket a megélhetésben, hiszen a téli hidegek ellen mindig is kellett a tűzhely, a kályha melege. De a nád másképpen is mentett életeket.
Mégpedig akkor, amikor a törökök elől kellett menekülni a lakosságnak. Ilyenkor csak a he- lyiek által ismert útvonalon jutottak be a nádasokba, s bújtak meg benne. Ide a török martaló- cok nem merték követni őket. A természet által biztosított búvóhely nagyon sokáig szolgálta a környékbelieket.
Akasztó és Akasztó halom
A török veszedelem után is igénybe vették a nád rejtegető, eltakaró világát. Voltak olyan szabadságra vágyó emberek, akik nem akartak az uraságoknak szolgálni. Megélhetésükhöz azonban nem volt vagyonuk, így ott szereztek maguknak élelmet, s pénzt, ahol tudtak. Legin- kább a gazdagoktól vették el. Mivel azok nem adták önként, így erőszakhoz folyamodtak. Az úton megtámadták szekerüket, hintójukat, s elvették pénzüket. A betyárok – amelyekből elég sok volt a környéken – a szegényeket nem bántották, azoktól semmit el nem vittek. Sokszor még segítették is őket.
A betyárokkal ellentétben voltak itt zsiványok is, akik válogatás nélkül mindenkit kirabol- tak, kifosztottak. Ők a szegény embereket se kímélték. Sokszor még gyilkosságra is vetemed- tek. A hatalom azonban nem tűrte a zsiványok tevékenységét, ezért katonákkal, pandúrokkal próbálták őket elfogni. Azonban a betyárok mellett ezek az útszéli zsiványok is nagyon jól ismerték a környéket, de leginkább a nádasokat. Veszély esetén ide menekültek, itt bújtak el a felelősségre vonás elől. Csellel viszont sikerült néhányat elfogni. Volt rá eset, hogy nem is a törvény emberei, hanem a kifosztott lakosság volt a törvényhozó. Ilyenkor a legközelebbi helyen bizony felakasztották őket. Ilyen volt a térképen bejelölt akasztó halom is. Ezen a ki-
30
emelkedésen abban az időben egy fa is állt. Ezt használták fel a büntetés során. A cél az volt, hogy a magaslaton felakasztott zsiványt lássák a társai is, ezzel jelezzék, hogy ők is így jár- nak, ha nem mennek el örökre erről a vidékről. Az Akasztó halomról végül a környékére is átragadt a név, így az már Akasztó néven szerepelt a későbbiek során.
KISMONOSTOR, NAGYMONOSTOR
Bucsa Neve először 1321-ben bukkan fel. Ekkor a Barsa nemzetség birtokában van. A sás- sal és náddal benőtt pusztaság sokszor cserélt gazdát. Kövér legelőiért s a halban gazdag vize- iért kedvelték a tulajdonosai. Talán éppen ezért is létesült itt egy monostor is. A feljegyzések szerint a XVI. században templomos hely volt, hiszen volt plébániája. Papja 2 forinttal járul hozzá a tridenti zsinatra utazó legátus költségéhez.
Temploma és a monostor maga is az enyészeté lett az évszázadok viharainak következté- ben. Az 1960-as években régészeti feltárásokat végeztek a bucsai pusztán. A tanulmányban Kismonostor területéről többek között ezt olvashatjuk: „Györffy György a helynév alapján egy Árpád-kori monostort tételez fel Bucsa határában.” Vagyis az itt létesített monostorról lett elnevezve ez a két terület.
A temploma elpusztult ugyan, de Bucsa betelepedése után 1813-ban gróf Széchenyi Mik- lós nagyváradi püspök egy templomot épített. 1914-ben Jézus Szívének tiszteletére szentelik fel. A templom történetét kutatva elmondták a helyiek, hogy valahol felépült még egyszer ugyanez a templom. Kételkedtem ebben, de azért utánajártam. Elindultam, hogy megkeres- sem valahol a bucsai templom mását.
31
MONOSPETRI
Sok időbe tellett, amíg végre megfelelőnek látszó nyomra bukkantam. Azt közölték velem, hogy Románia területén, Székelyhíd és Margitta között láttak egy hasonló templomot. Elin- dultam s végül valóban rábukkantam a bucsai templom „ikertestvérére” Monospetriben. Kuta- tásom eredményeképpen a két falu végül testvértelepüléssé vált. 2006-tól kölcsönös a kapcso- lat a két település között. Monospetriben több barátom is lett. Ők bíztattak arra, hogy kutassak egy kicsit az ő falujuk történelméről is. Így kezdtem el felkutatni a település nevének eredetét.
* * *
Több megnevezéssel is találkozunk, ha belefogunk Monospetri történetének felkutatásába.
Az elnevezések néha megmosolyogatóak, néha elgondolkodtatók. Ha viszont alaposan átgon- doljuk a történelmet s annak közigazgatási, adminisztrációs, vagy esetleg egyházi adatrögzíté- seit azonnal világosabbá válik minden. Bármilyen néven nevezik ezt a kis települést az évszá- zadok során, egy bizonyos: most is úgy hívják, mint több száz évvel ezelőtt.
A XVI. században a Makó család uralja, majd később Varkocs Tamás váradi kapitány esz- közöl rá adománylevelet. A későbbiekben a Gúthy család birtoka. Bár több birtokosa is volt, neve évszázadok múlva is megmaradt úgy, ahogyan a kezdetekben nevezték el.
Barcsa János (1871-1910) egyháztörténeti tanulmányában azt írja, hogy az „odajött katoli- kusok egy Monasterium Petri-t találván ott, erről nevezték” el.
A „Monasterium” jelentése: zárda, klastrom, monostor. Tehát „monasterium” szó a „kolos- tor”, a „monostor” latin megfelelője, amelyet nagyon gyakran „monos”-ként használnak vagy
„mom”-ként rövidítenek a forrásokban.
Először keressük meg a birtok tulajdonosát az elnevezés alapján. Ez azt jelenti, hogy a mostani település környékén állt egy monostor, amelyet Péterről (latinul Petri-ről) neveztek el. Ebben az esetben is van még néhány lehetőség. Ugyanis Nagyváradon (Váradon) már léte-
32
zett egy Szent Péterről elnevezett monostor. Ugyanakkor az is lehetséges, hogy az itteni terü- let tulajdonosáról nevezték el, hiszen ez valamikor egy Péter nevű nemesé volt.
Egy helyi kutató – neve ismeretlen – Érmellékről írt tanulmányban ezt találtam:
„Az Ér alsó szakaszát és a Nyírségből is jó darabot a Péter uralkodása alatt bevándorolt két sváb lovag, Gut és Keled, elmagyarosodott utódainak Szabolcsból és Szatmárból átnyúló hatalmas uradalmai foglalták el. Nem lehet vitás, hogy az idegen származású Gutkeledek bármilyen korán is kerültek a Tiszántúlra, birtokaikat a magyar királyok bőkezűségének kö- szönhették. Szinte szemünk előtt játszódik le a megye északi csücskében a Mihályfalva körüli Turul-birtoktest kialakulása a XIII—XIV. század fordulóján. A széthulló királyi uradalom darabjaiból kovácsolták össze a szorgalmas nemzetség-tagok.
A nemzetségi birtokoktól keletre, a szatmári határtól le egészen a Berettyóig, sőt azon is túl, egy-két faluban birtokos nemes családokat találunk, akik igen sok esetben oklevelekkel bizonyíthatóan egykori királyi községekben laknak. A régi királyi, helyesebben királynői ura- dalom romjait, mely korábban az egész Érmelléket magába foglalva mélyen belenyúlt Szat- már megyébe, a megye északi szegletében még a XIV. század elején is felismerhetjük.”
Azt hiszem ez a pár mondat néhány dolgot kétségessé tesz. Mármint az elnevezéssel kap- csolatban. Ugyanis sokszor előfordult, hogy a birtokosok nevéből alakult ki egy földrajzi név, egy település, vagy egy vár neve. A honfoglalás után a monostoralapítás társadalmi rangot is kifejezett. A méltóságviselővel szemben támasztott társadalmi elvárás volt, hogy az illető egyházalapító is legyen. Aki esélyes volt méltóságok elnyerésére, vagy a királyi udvar előkelő nemzetségeinek tagjainak közé emelésére, akkor bizony kívánatos volt valamelyik birtokköz- pontjukon monostort építeni, amellyel a család tekintélyét növelni tudták. Ez egyben a király felé jelzés is volt, hogy az építtető igényt tart az arisztokrata életformára, és ezt tisztségek adományozásakor vegye figyelembe. A félig még pogány nemzetségek vezetői, irányítói, törzsfői igyekeztek megfelelni a kor követelményeinek és az uralkodó elvárásának is. Tehát ez a Péter is – Gut és Keled elődje – elképzelhető esetleg a névadónak.
Ugyanakkor fontos a hitelesség kedvéért egy másik feltételezésnek is utánajárni. A forrá- sok szerint szolgált egy Péter nevű erdélyi püspök II. (vak) Béla idejében ezen a vidéken. A király 1134-ben gazdag ajándékokkal őt küldte Lothár császárhoz Magdeburgba s rábírta őt, hogy a lengyel királyt, mint hűbéresét, a magyarok és csehek ellen való háborúskodástól el- tiltsa. A sikeres küldetés után a császár gazdagon megajándékozva bocsátotta vissza.
Lehet választani, hogy kihez kapcsoljuk a Petri nevet: Péter nevű birtokoshoz, Péter nevű püspökhöz, de az is elképzelhetőnek tűnik, hogy Várad Petri nevű monostorának a birtoka volt ez a terület.
Lényegesnek tartom a Péter (Petri) eredetét megtalálni, már csak azért is, mert a környéken még van néhány ilyen nevű település: Gálos-, Mező- és Pócs-Petri. Itt jegyezném meg, hogy Köpeczi Béla szerkesztésében megjelent Erdély története című kiadványban Mezőpetrit és Monospetrit egyazon falunak véli. Távol álljon tőlem, hogy minősítsem ezen nagyhírű kuta- tókat, de végül ez is azt bizonyítja, hogy sokszor megalapozatlanul, helyismeret nélkül írnak le adatokat, hibásan és tévesen, majd ezeket mások elfogadják, majd újra és újra alkalmazzák.
Végül már annyira elburjánzik az egyszer tévesen leírt név, vagy adat, hogy a későbbi korok- ban már lehetetlen kideríteni, mi is lehetett az eredeti, a valós. Ezért van jelentősége annak, hogy a leghitelesebb adatok kerüljenek csak nyilvánosságra. Egyik őrzője ennek az a lakos- ság, az a közösség mely a települést benépesíti, amely itt él évtizedek, évszázadok óta. Ők tudják csak igazán saját otthonuk nevét még akkor is, ha időnként az idegen betörések, a véres csatározások, a házak felégetése menekülésre készteti őket. De mindig visszatérnek és mindig Monospetribe térnek vissza!
