- Nem emlékszem, hogy találkoztam volna önnel, Mr...? - és itt várakozóan hallgatott.
- A nevem aligha érdekelheti önt. Utlevelem Brown névre van kiállitva. Részletekkel a gyar-matügyi hivatal szolgálhat önnek. Nem, mi nem találkoztunk még. De én véletlenül mégis ismerem önt.
Dicknek nevetnie kellett boszusága ellenére is.
- Engedje meg, hogy utba igazitsam az Oxford Circus-hoz. Bérautó a leggyorsabb módja ennek. Megosztok egyet önnel, én a Regent Streetre megyek.
Az öreg-ember udvariasan meghajtotta a fejét, és ebben a pillanatban egy szabad bérautó tünt föl a látóhatáron. Megállitották és beszálltak.
- London látható gazdagsága elképpeszt engem - mondta mr Brown és sóhajtott egyet. - Mikor látom ezeket a házóriásokat, amelyek mindegyikében olyasvalaki lakik, akinek leg-alább is tizezer font évi jövedelme kell legyen, azon csodálkozom, hogy honnan kerül ki ez a sok pénz?
- Ez még nem ötlött az eszembe - mondta Shannon.
Az utcai lámpák világánál alaposan megfigyelte az idegent. Kevés olyan nyom volt rajta, amely baljós lehetett. Dús haja fehér volt, két válla kissé meggörnyedt, és bár vékony keze olyan bütykös-ráncos volt, mint egy munkásemberé, egész megjelenésében dzsentlmennek látszott.
A Cirkusz sarkán a bérautó megállt, és az öregember nagy-kinosan leszállt.
- Bizony én már valósággal nyomorék vagyok - mondta jókedvüen. - Köszönöm, Shannon kapitány, a segitségét.
Dick Shannon megvárta, amig bebicegett a tömegbe a földalatti villamos-állomás bejáratánál.
- Csodálatos... - mondta aztán fennhangon.
- Nem. Ez az ő hires „biztonság mindenekelőtt!” találmánya. Arra való, hogy hölgybarátai ne növeljék reménységüket tulságosan magasra. Javithatatlan gazember nagy vagyona dacára, és nekem még elég dolgom lesz vele! Audrey, önnek szigoruan magára kell hagynia a Portman-teret.
- Audrey? Nem tesz semmit, bár ugy érzem, kissé felnőttebbnek kellene már lennem. Hollo-wayben egyszerűen „Nyolcvanhármas”-nak hivtak, vagy pedig, ha a szokottnál is udvaria-sabbak akartak lenni, ugy szólitottak: „Bedford”. Én az Audrey nevet minden esetre szivesen veszem olyanoktól, akiknek nem jut eszükbe a kezemet fogni és érzelgősekké válni.
Dick igyekezett boszankodni, de nem sikerült.
- Ön nagyon finom. Én Audreynek fogom önt szólitani, és ha akármikor érzelgőssé válnék, csak mondja azt: „üzlet” és én észretérek. Ön pedig el fogja hagyni a Portman-teret.
Audrey gyorsan fölpillantott.
- Mr Malpast gondolja?
Dick bólintott.
- Nem tudom, mennyit költött ön az ő ezreseiből...
- Hatvan fontot - mondta Audrey.
- Megadom önnek, és ön visszaküldheti neki a pénzét.
Dick megérezte a lány ellenkezését, mielőtt az még felelt volna.
- Ezt nem tehetem meg, Shannon kapitány - mondta Audrey hirtelen. - Nekem magamnak kell rendeznem a dolgaimat. Ha szombaton beszélek vele, fölszólitom, állapitsa meg a béremet, és őszintén megmondom neki, mennyit költöttem és hogy a különbözetet meg akarom neki tériteni. Mikor ennek a beszélgetésnek vége lesz...
- És nagyon jó lesz, ha nem tart sokáig, hercegnő - mondta Dick mérgesen - vagy pedig berontok az ő barátságtalan társalgójába...
- Miért nevez engem hercegnőnek? - kérdezte Audrey, kissé összehuzva szemöldökét, és Dick elpirult.
- Nem tudom... Azaz, hogy igen, tudom! Megváltoztatom szokásaimat és elmondom az igazat! Ugy gondolok önre, mint a rongyos királylányra. Van egy régi német legenda, de lehet ám, hogy nem német, hanem kinai, egy hercegnőről, aki olyan szép volt, hogy törvénnyel kényszeritették rongyos ruha viselésére, mert másképp mindenki beleszeretett volna és meg-zavarodott volna minden házi békesség és boldogság. Mikor először láttam önt, ez a történet jutott az eszembe, és elkereszteltem önt magamban Rongyos Királylánynak.
- És ezzel vége az ön látogatásának! - mondta a lány szigoruan.
Nem volt semmiképpen sem boszus, bár Dick ezt nem tudta. Szobája magánosságában Audrey hosszan és jóizüen nevetett a történeten és a benne foglalt bókon.
Éppen lefeküdni készült, mikor észrevette a levelet, amely öltöző-asztalkáján feküdt. A kusza cimzésről nyomban ráismert és fölbontotta a boritékot. A levélben ennyi volt:
Gratulálok önnek megmeneküléséhez. Használnia kellett volna a kést.
Audrey elbámult. Hogyan tudhatta Malpas, hogy mi történt Lacy „fészkének” bezárt ajtaja mögött?
Audrey nem hagyta kétségben Dick Shannont a maga igazi fölfogása felől, mielőtt Dick elbucsuzott volna, - mert Audrey rossz szinésznő volt. Dick hazasétálván, tizenegy óra után
ért magán-lakásának kapuja elé, mikor a szinházak kezdtek kiürülni, és az utcákon nyü-zsögtek a rohanó kocsik. Éppen bemenőben volt, mikor észrevette, hogy a gyalogjáró szélén egy férfi áll, akivel azon az estén ő már találkozott.
Visszament a mozdulatlan ácsorgóhoz.
- Ismét eltévedt, mr Brown? - kérdezte szeretetre méltóan.
- Nem - volt a hideg válasz. - Mikor elváltam öntől, kedvem támadt, hogy önnel egy kissé el-beszélgessek.
Dick egy pillanatig tétovázott, aztán igy szólt:
- Jöjjön be.
Föltessékelte látogatóját az irodájába.
- Nos, mr Brown? - mondta és látogatója elé tolta a karos-széket, amelybe az a megkönnyeb-bülés sóhajával süppedt bele.
- Az álldogálás meg a járás kissé nehezemre esik - mondta az öreg-ember. - Köszönöm, Shannon kapitány. Mit tud Malpasról?
A nyilt kérdés meghökkentette a detektivet.
- Valószinüen kevesebbet, mint ön - mondta Dick.
- Nem tudok semmit, - hangzott az óvatos válasz - csak azt, hogy nagyon is visszavonult dzsentlmen, aki nem avatkozik a szomszédjai ügyeibe és nem óhajtja az ő beavatkozásukat sem.
Mintha valami kihivás lett volna az öreg hangjában. Dick nem tudta volna hamarjában el-dönteni, hogy igen-e vagy nem?
- Az egyetlen dolog, amit róla tudunk, az, hogy különös látogatói vannak.
- Kinek nincsenek? - volt a válasz. - De tudnak róla valamit a rovására?
- Éppenséggel semmit - mondta Dick őszintén.
- Csak hát mi általában gyanakszunk az olyan éltesebb emberekre, akik magánosan élnek.
Mindig megvan náluk annak a lehetősége, hogy egy szép napon rájuk kell törnünk az ajtót és ott találjuk tragikus holttestüket. Miből gondolja ön, hogy bármit is tudnék róla?
- Mert ön ott figyelt a háza előtt, mielőtt az a fiatal hölgy kijött Marshalt házából és elterelte az ön figyelmét.
Dick erősen ránézett.
- Ön azt mondta nekem, hogy éppen csak bement a térre és mindjárt vissza is fordult - mondta.
- Az embernek néha köntörfalaznia kell - felelte az öreg-ember nyugodtan. - Éppen az ön mesterségében nem lehet mindig hófehérke az ember. Az igazság az, hogy én figyeltem a figyelőt, és azon gondolkoztam, mi baja lehet önnek Malpasszal?
- Nem a házból figyelt ön engemet, véletlenül sem? - kérdezte Dick szárazon.
Az öreg-ember vihogott.
- Bizonyára az lett volna a legjobb megfigyelőállomás - felelte kitérően. - Mellesleg szólva, azon gondolkoztam, mi történhetett azzal a boldogtalan lánnyal? Marshaltnak az volt valami-kor a hire, hogy igen gáláns ember. Azt lehetne gondolni, hogy még mindig nem javult meg
Közelebb hajolt és belenyulva mellénye zsebébe, kivett belőle egy barna kis követ, amelyen piros pecsét volt. Dick a kezébe vette és kiváncsian vizsgálgatta.
- Mi ez? - kérdezte.
- Nyers gyémánt, a piros pecsét pedig a mi vállalatunk védjegye. Minden gyémántunkat ezzel jelöljük meg, külön viaszt használunk hozzá, amelyet nem kell megmelegiteni.
Dick megnézegette a gyémántot és visszaadta.
- Nem, soha nem láttam ilyesmit. Miért kérdezi?
- Csak ugy gondoltam.
Az öreg-ember erősen figyelte Dicket.
- Bizonyos ön affelől, hogy senki sem hozott ön elé ilyesféle követ? A rendőrség sokszor igen furcsa tárgyakhoz jut hozzá.
- Nem. Soha nem láttam egyet sem. Talán elvesztett egy ilyen követ?
Az öregember megnyálazta az ajkát és bólintott.
- Igen, elvesztettünk egyet - mondta elrévedezve. - Hallott ön valaha egy Laker nevü ember-ről? Látom, hogy nem. Pedig igazán érdekes ember. Szerettem volna bemutatni önnek. Ügyes ember, de meglehetősen ivott, ami persze azt jelenti, hogy nem egészen volt ügyes ember. Az ital dolgában csak az ügyes, aki árulja. Józan állapotban ez a Laker lángelme volt, - de része-gen a bolondok bolondja. Nem látta ön soha?
Az öreg-embernek inkább a szeme kérdezte ezt, mintsem a hangja.
- Nem, nem ismerem Lakert, - vallotta meg Shannon - ami azt jelenti, hogy hivatalosan ismeretlen.
- Ugy!
Az öreg-ember csalódottnak látszott, és olyan hirtelenséggel állt föl, amilyennel leült.
- Ön kezdi nyilván azt hinni, hogy én magam is afféle rejtelem vagyok - mondta, és aztán a maga hirtelen modorában:
- Történt valami baja annak a fiatal hölgynek?
- Semmi, csak igen kellemetlen tapasztalata volt.
Mr Brown kedvetlenül mosolygott.
- Hogyan találkozhatna valaki a „honourable” Lacyval kellemetlen tapasztalat nélkül? - kérdezte szárazon.
- Ön tehát ismeri?
Brown bólintott.
- Egészen jól?
- Senkit sem lehet egészen jól ismerni - mondta az öreg-ember. - Jó éjszakát, Shannon kapitány. Bocsássa meg, hogy betolakodtam önhöz. Tudja a cimemet, ha találkozni kivánna velem. Lesz olyan szives előbb telefonálni, mert sok időt töltök a vidéken.
Dick az ablakhoz ment, onnan nézte a bicegő embert, amig el nem tünt a szeme elől. Ki ez az ember? Miféle viszály lehet közte és Marshalt közt? Majdnem azt kivánta, bár beszélő viszonyban volna a délafrikaival, hogy az kielégithetné kiváncsiságát.