- Csak aztán vigyázzon, hogy valami bajba ne ugorjék. Azt a majdnem-jó pénzt először nekem ajánlották föl. Giovanni Strepessi csinálja Genovában, és bizonyára már jó csomó forgalomban is van belőle. Ugy mellék-keresetnek a betörés kevésbbé kockázatos, és egy kis bakkara pompás szinekura!
- Nem tudom, miket beszél ön itt - mondta végül Martin. - Stanford Olaszországba ment ékszereket vásárolni...
- Nyilván volt valaki a szobában, akinek nem akarta ön az orrára kötni, mikor Stanford ezt mondta önnek - felelte Slick. - Soffőr, várjon csak, - elvihet haza. És aztán, Elton...
Halkabbra forditotta a szót.
- Még az öreg Malpas mestersége is jobb, mint Stanfordnak ez az uj bogara...
- Mi a mestersége?
- Malpasnak?
Slick egy pillanatig elgondolkozott.
- Nem tudom pontosan... de soha ne találkozzék vele a házában négy szem közt - mondta. - Én láttam őt egyszer, - de ő nem látott engem. És ennek köszönhetem, hogy még életben vagyok, Elton.
- Már másodszor célzol az úszó-tudományára. Hát persze, hogy tud úszni. Azt hiszem, még a béna lába sem zavarja. A legjobb úszó volt, akit valaha ismertem. Mit akartál mondani?
- Csak elgondolkoztam - mondta Tonger. Gyönyörködött a maga titkában és nem volt hajlandó fölfedni. - Egy főbiztos gyermekeinek is kellene tudniuk úszni - mondta aztán.
Marshalt az inasára szögezte gyanakvó tekintetét és fürkészőn figyelte a madár-emberkét.
- És ha nem tudnak úszni, - folytatta Tonger - akkor nem szabadna megengedni nekik, hogy ott csónakázzanak a gátmüveknél, különösen nyáron, mikor a délkeleti fuj, - tudja ön, milyen vitorla-szaggató szél az az öreg délkeleti?
Lacy hátra fordult székében, ugy bámult rá az inasára.
- Most már aztán elég volt ebből! - mondta. - Állj elő vele, hogy mi motoszkál a fejedben. A főbiztos gyermekei? Lord Gilbury gyermekeit értetted?
Tonger bólintott.
- Vagy másfél esztendővel ezelőtt Gilbury gyermekei vitorlás csónakra szálltak és kimerész-kedtek a Table-öbölbe. A gátmüveknél a csónak fölborult, és elsülyedtek volna, ha az egyik fegyenc, aki a rakodóparton dolgozott, meg nem látta volna őket. Beleugrott a vizbe, oda-uszott hozzájuk és kimentette mindkettőjüket.
Lacynak nyitva maradt a szája a meglepetéstől.
- Torrington volt? - kérdezte hirtelen.
- Nekem az az érzésem, hogy ő volt. A nevét nem emlitették, de a fokföldi ujságok azt irták, hogy a fegyenc, aki a gyermekeket kimentette, féllábára béna volt, és olyasfélét is emlegettek az ujságok, hogy kérvényt adtak be a megkegyelmeztetése érdekében.
Lacy Marshalt kezdte megérteni a dolgot.
- Másfél évvel ezelőtt? - mondta lassan. - Te kutya! Egyetlen szóval sem emlitetted eddig.
- Mit emlitettem volna? - kérdezte a madár-emberke neheztelően. - Nevet az ujságok nem irtak, én pedig honnan tudhattam volna? Mellesleg: a fegyenc-felügyelő szolgált volna hiradással, ha Torringtont szabadon engedték volna, nem? Mit fizet ön neki?
Marshalt nem felelt.
- Ha csak - mondta Tonger elgondolkozva - ha csak...
- Ha csak?
- Ha csak a felügyelő nyugdijba nem ment Matjesfonteinban és nem akart elvesziteni ilyen biztos keresetet. Ebben az esetben ő nem is tudott arról, ami a gátmüveknél történt és csak küldte önnek a jelentéseket.
Marshalt fölugrott, és öklével rácsapott az iró-asztalra.
- Ez az! - mondta a foga között. - Torringtont szabadon engedték! Most már látom, mi történt, - nem akartak lármát csapni a dologgal és az ügyvédjei nem tették közhirré a szabadon bocsátását.
Föl-alá járt a szobában, két karját összefonva a hátán. Hirtelen megállt és a szemébe nézett Tongernek.
- Utoljára történt, hogy velem ilyen játékot üztél, te kutya! Tudtad az egész dolgot!
- Nem tudtam én semmit - mondta Tonger sértődötten. - Én csak összeraktam a dolgokat a fejemben és gyanakodtam. Ha szabadon bocsátották volna, idejött volna, igaz? Csak nem gondolja ön, hogy Dan Torrington egyedül hagyná önt, ha szabadon járna?
A milliomosnak éppen ez ötlött az eszébe.
- Mellesleg - folytatta Tonger - nekem nem hivatásom, hogy önt mindenféle hiresztelésekkel és riasztó dolgokkal zaklassam, ugyebár?... Ön nekem jó barátom volt, Lacy. Megvallom, olykor bizony elég okot adok önnek a boszankodásra, de én az egész sorsomat önnek köszönhetem. Mellettem állt életemnek rossz napjaiban, és én ezt nem felejtem el. Ön azt mondja, hogy megcsaltam! Hiszen, ha én meg akartam volna csalni, van itt száz és egy dolog összehalmozva - és a homlokát ütögette - amivel önt lóvá tehettem volna.
- De én nem ilyen ember vagyok - folytatta. - Én ismerem önt a legjobb oldaláról, ismerem a legrosszabbról is. És vajjon Torrington nem a legcsunyább játékot űzte-e velem, amit ember űzhet emberrel? Nem meg akart-e szökni az én kis Elsie lányommal, éppen azon a napon, amelyen ön hoppon kapatta őt? Én ezt el nem felejtettem. Nézzen ide.
Belenyult belső zsebébe és elnyütt noteszt vett elő. Abból kivett egy levelet, amely száz darabokra szakadt, annyiszor forgatta Tonger.
- Esztendőkön át, valahányszor Torrington eszembe jutott, ezt a levelet vettem elő. Ez volt az első, amelyet Elsie Newyorkból küldött. Hallgassa csak:
Kedves Apuska, hidd el, nagyon boldog vagyok. Tudom, hogy Torringtont letartóztatták, és bizonyos mértékig örülök annak, hogy végrehajtottam az instrukcióit és megelőztem őt itt. Apuska, ugy-e megbocsátasz nekem és elhiszed, hogy boldog vagyok? Uj barátok-ra találtam ebben a nagy városban, és azon a pénzen, amelyet Torrington adott, kezd-hettem egy kis üzletet, amely most szépen jövedelmez. Egy napon, amikor már mind ez csak szomoru emlék lesz, visszatérek Hozzád, és el fogunk felejteni mindent, ami történt.
Tonger összehajtotta a levelet, visszatette a noteszbe és a noteszt a belső zsebébe sülyesztette.
- Nem, nekem semmi okom nincs, hogy Torringtont szeressem - mondta határozottan. - Ellenben minden okom megvan arra, hogy gáncsot vessek neki.
A megtermett ember a padlózatra meredt tekintetével.
- A gyülölet: félelem - mondta lassan. - Te félsz tőle, te is.
Tonger vihogott.
- Nem, én nem gyülölöm, és nem is félek tőle. Lehet, hogy igy volt minden a legjobban. A kis lányomnak jól megy a sora Amerikában, megvan neki a saját divatáru-üzlete, - és megirta, hogy akkor küld pénzt, amikor csak kell.
Lacy lassan visszament az asztalához, leült, két kezét a nadrág-zsebébe dugta és szeme a semmibe bámult.
- Mrs Elton azt mondta, hogy egy bicegő férfit látott... - kezdte aztán Lacy.
- Mrs Eltonnak ez a szokása - szakitotta félbe a másik. - Ezek az ideges nők mindig látnak valamit. Lacy, ön ugy gondolja, hogy nekem gyülölnöm kellene Torringtont? Gondolja, hogy meg kellene őt ölnöm? Ön megtermettebb ember, mint én, és önnek más a fölfogása. Ha önnek lett volna lánya, akit valaki szerelembe ejtett és megszöktetett volna, ön megölte volna azt a férfit?
- Nem tudom - felelte a másik. - Ugy látszik, a lány a maga javára cselekedett.
- De ha nem ugy történt volna. Ha az egész életet pokolban kellett volna végig kinlódnia, - akkor? Mert ami az ügyet illeti, - folytatta furcsa mosolyával - neki nem is kellett volna megszöknie! Hah, mi az?
Tonger megfordult. Lacy fölugrott és a szoba falára bámult.
Három halk koppantás hallatszott.
- Az a vén sátán ott a szomszéd házban! - mondta Tonger.
Lacy fojtott kiáltására Tonger visszafordult. Lacy Marshalt arca ólomszinüre vált. Nyitott szájából hangok törtek elő, amelyeket alig lehetett emberieknek nevezni.
De az inast főképp a tekintete dermesztette némává. Olyan rémület tükröződött benne, aminőt föl sem tudott fogni.