• Nem Talált Eredményt

FEJEZET

In document A RÉMÜLETES ARC (Pldal 78-83)

Egy ajánlat.

Napfényes téli reggel volt. Odakünn kék volt az ég, Audrey szobáját pedig sárga napfény özönlötte végig, - olyan nap volt ez, amely rászól az emberekre: „Gyertek ki a szobából!” és a dolgozókat lustálkodásra csábitja.

Audrey nem nagy örömmel nézegette aznapi föladatát. Kisebb halmaz, mindenféle papirra irott ceruza-jegyzetet kellett lemásolnia és estére visszaküldenie. A munka maga még csak hagyján lett volna, - de föladatának egyhangusága, látszólagos haszontalansága kedvét szegte.

Az a kényelmetlen érzés fogta el, és lassankint bizonyossággá is fokozódott, hogy gazdája ezeket az apró megbizatásokat csak kieszeli, hogy foglalkoztassa valamivel, - és hogy az igazi szolgálat, amelyre az öreg-ember tulajdonképpen gondol, ugyancsak más természetünek fog bizonyulni.

Kinyitotta az ablakot, lenézett a forgalmas utcára. Az volt a vágya, hogy olyan szórakozást találjon, amely mentsége lehet munkájának halogatására. De nem látott semmit, ami meg-ragadta volna érdeklődését. Sóhajtott egyet és visszaült asztalához, bemártotta a tollát és neki-fogott a másolásnak. A villásreggeli idejére el is végezte; - a másolatokat és az eredeti iratokat beletette egy nagy boritékba, ráirta a cimet: „A. Malpas, Esq., 551, Portman-Square”. - és beledobta a szálló levél-szekrényébe.

Ki ez a mr Malpas és mi a foglalkozása? - ezen tünődött. Az ifjuság nem szereti az abnormis dolgokat, és Audrey hű volt a maga korához. Bizonyos félelemmel gondolt vissza a talál-kozásra, amely igen kellemetlenül végződhetett volna számára, - de minden gondolatát és találgatását az a kényelmetlen alapgondolat szinezte meg, amelynek éppen ő maga nem engedte meg, hogy határozott alakot öltsön.

Az előző este meglepetései közül nem a legkisebb volt az, hogy fölfödözte Dora barátságát Marshalttal.

Nem is meglepődött, hanem egyenesen elborzadt ettől a fölfedezéstől. Uj szinben látta ettől fogva nénjét, még pedig a lehető legcsunyább szinben.

Vajjon nem Dora volt-e az a nő, akinek zokogását hallotta? Ez nagyon valószinütlen föltevés volt. Audrey azon tünődött, hogy az a siró hang talán csak tulajdon képzeletének a játéka volt, - tulajdon rémületének káprázata.

Valahányszor gondolkozása Dorára tévedt, Audrey annyira megundorodott, hogy sietett kevésbbé kinos témára siklatni gondolatait.

Azután meg eszébe ötlött az, amit már a fogságban is elgondolt, - hogy Dora teljességgel idegen tőle.

Mindig ugy tekintette kettőjük viszonyát, mint visszavonhatatlan, megmásithatatlan valamit, ami automatikusan azonosakká tette érdekeiket. Egy testnek két keze voltak ők. Ha Dora máshova tartozott volna, a hirtelen kidomborodott idegenség nem okozott volna olyan erős ütődést Audrey lelkében, mint ez az uj fölfedezés...

Mikor az étterembe ment, a szálló kapusa levelet adott át neki, amelyet éppen akkor küldönc hozott. Audrey rápillantott a ceruzával irt cimzésre és tisztában volt vele, hogy az üzenetet Malpas küldi.

Azelőtt soha nem küldött még üzenetet nappal. Audreyn az a gondolat borzongott végig, hogy az öreg-ember beszélni akar vele. Az üzenet rövid és rejtelmes volt.

Megtiltom önnek, hogy Marshalttal mégegyszer találkozzék. Az ajánlatot, amelyet ma fog tenni, utasitsa vissza.

Audrey meglepődve bámulta a parancsoló sorokat, - elképpedve az üzenet hangjától és nyugodt fölényétől egyaránt. Micsoda ajánlatot akar neki Marshalt tenni? Az ajánlat maga ugyan mindenképpen mellékes volt, - Audrey enélkül a parancs nélkül is visszautasitotta volna a legcsábitóbb ajánlatot is, amelyet a délafrikai elméje ki tudott volna eszelni.

Nemsokára megtudta, milyen természetü ajánlatról van szó.

Villás-reggelije közben egy másik levelet kapott, - ennek a boritékán Lacy Marshalt heve-nyészett irására ismert. A levél utálatos mentegetőzéssel kezdődött az előző estén tanusitott otrombasága miatt. Nem fogja soha megbocsátani magának, - irta - de könyörög, hogy Audrey legyen irgalmasabb iránta. Sokkal régebben ismerte Audreyt, mintsem ő maga képzelte, és...

...A legborzasztóbb, a legostobább utat kerestem az Önnel való találkozásra. Audrey, én szeretem Önt, őszintén és igazán, és ha Ön beleegyezik abba, hogy a hitvesem legyen: a világ legboldogabb emberévé tesz engem.

Házassági ajánlat! Mindent várt Lacy Marshalttól, csak ezt nem. Abbahagyta villás-reggelijét és minden idő-vesztegetés nélkül sietett megirni válaszát:

Kedves Uram, - köszönöm ajánlatát, amelyet nyilván bóknak szánt. Minden sajnálkozás nélkül visszautasitom.

Audrey Bedford.

- Küldje el ezt a gyorsküldönccel - mondta, és azzal az érzéssel folytatta villás-reggelijét, hogy eddig egészen jól telt el a napja.

Az ajánlatnak megvolt a maga eredménye. Gondolatainak hátteréből kiemelt valamit, amit eddig igyekezett elnyomni. Hirtelen elhatározása támadt, és nyomban cselekedett is.

A bérautó letette a Curzon-streeti kis ház előtt, - és ezuttal sem sokkal udvariasabb fogad-tatásban volt része, mint előző látogatása alkalmával. És pedig nem ok nélkül.

A szobalány nem ismerte meg.

- Mrs Elton, miss? Megnézem, hogy itthon van-e? Milyen nevet jelentsek?

- Miss Audreyt mondjon.

A szobalány nyilván a névre sem emlékezett, mert abba a rideg szobába vezette, amelyben azelőtt fogadták.

Audrey megvárta, mig a lány fölment a lépcsőn, azután utána ment. Nem áltatta magát Dora viselkedése felől.

- Mondd neki, hogy nem vagyok itthon - mondta Dora hangja. - Ha nem megy el, hivj rendőrt...

- Nem rablom sokáig az idejét - mondta abban a pillanatban Audrey, belépve a szobába.

Dora egy lélekzetnyi ideig mozdulatlanul állt, a szeme föllángolt.

Aztán nagy erőlködéssel összeszedte magát, - egy kézmozdulattal kiküldte a szobalányt.

- Minden pillanat hosszu, amelyet ön a házamban tölt - mondta végül. - Mit óhajt?

Audrey lassan odament a kandallóhoz, nekitámaszkodott, a kezét hátra téve.

- Tud Martin Lacy Marshaltról? - kérdezte.

Dora két szeme két fekete réssé szükült.

- Oh... hát Marshaltról van szó...

- Azt óhajtom, hogy hagyja ott, Dora.

- Önnek?

Az asszony fojtott hangon kérdezte ezt. Audrey látta, hogy Dora ajka remeg, és tudta, hogy ez mit jelent. Nem először látta fölgyülemleni a vihar-felhőket, amelyek most vad, dühöngő haraggal fognak kitörni.

- Nem. Én ugy látom, hogy Marshalt aljas ember. Nem ismerek embert, akit kevésbbé szeret-nék. Dora, ön nem szeretheti őt.

Dora hallgatott.

- Nem?... És ez az egész? - mondta végül.

- Nem, még nem. Én nem akarok prédikálni önnek, de Martin a férje, ugy-e?

Dora bólintott.

- Igen, Martin a férjem. Ez az egész?

A vergődés, amely Dora hangjában érződött, egy pillanatra meghatotta Audreyt. Egyet lépett Dora felé, - de Dora olyan megvetéssel és gyülölettel hátrált előle, hogy a lány megmereve-dett.

- Ne jöjjön a közelembe... Ez az egész? Azt akarja, hogy mondjak le arról a férfiről, akit szeretek, és aki szeret engem. Adjam át önnek? Ezért jött ön ma ide?

Audrey sóhajtott.

- Hiába ugyis - mondta. - Én azt akarom, hogy boldog légy, Dolly...

- Nevezzen engem Dorának, maga kigyó! Maga börtön-madár, - maga...! Befejezte, nem? Az én jóvoltomért jött ide? Gyülölöm magát! Mindig is gyülöltem! Anya is gyülölte, - el-mondotta nekem egyszer! Mondjak le Marshaltról! Mit gondol? Én a felesége leszek neki, ha egyszer megszabadultam... ha az ideje elérkezik. Takarodjék innen!

Odarohant az ajtóhoz és sarkig kitárta. Halálsápadt volt, - szemében ugy lobogott a harag, mint az eleven szén.

- Majd én elbánok veled, Audrey Torrington...

Dora rámutatott a tárt ajtóra és Audrey kétségbeesett kézmozdulattal kiment.

Lement a lépcsőn a kapu-aljba. Nénje a nyomában.

Dora egyre beszélt, mint az eszelős.

Audrey hallotta szavainak töredékét és megborzongott. Az álarc leesett, - a dühöngő asszony minden féket eldobott.

- Te kém, te céda, te képmutató tolvaj! Ő majd feleségül vesz téged, mi? Soha, soha, soha!

Audrey meghallotta az acél-zörrenést és hátra fordult. A kapu-bejárat falán két skót fegyver-zet függött. Egy acélpajzs, egy tőr és két keresztbe tett lándzsa.

- Dora, - az Isten szerelmére!

Az asszony kezében már hosszu acél-lándzsa villogott. A legalsó lépcsőn állt, összehuzódva, mint az ugrani készülő vadállat.

Dora őrjöngött a féltékenységtől és a gyülölettől.

Audrey észrevette, hogy mögötte áll a megrémült szobalány, nyikogva a félelemtől.

Megfogta a kis váró-szoba kilincsét, de mielőtt lenyomhatta volna, Dora már lesujtott rá.

Kegyetlenül sujtott, - a lány ösztönösen megállt, és a lándzsa hegye belefuródott az ajtó-félfába. Dora kirángatta onnan és ujra fölemelte.

Audrey rémületében megbotlott és elesett.

- Most megkaptalak! - visitotta a tébolyodott asszony, és a lándzsa megvillant Audrey fölött.

Ekkor egy kéz megragadta Dora csuklóját, - az őrjöngő asszony hátrafordult, és két szem nevetett rá, amelynél derüsebb még soha nem ragyogott egy gödrös, gézengúz arcból.

- Ha valami szép mozgókép-fölvételt zavarnék, lady, nagyon sajnálom, - mondta Slick Smith - de én rendkivül ideges vagyok, ha acélt látok, szavamra mondom!

XXIII. FEJEZET.

Slick célozgat.

A kapu becsukódott Audrey mögött, mielőtt Dora Elton fölocsudott szilaj dühöngéséből.

Tetőtől-talpig reszketett, a feje szédült.

Slick Smith megfogta a karjánál, bevezette a kis várószobába, leültette egy székbe, - és Dora nem ellenkezett.

- Hozzon egy pohár vizet az asszonyának - szólt Slick az izgatott szobalányhoz. - Ezek a műkedvelő szini-próbák nagyon megviselik az idegeket.

Dora elcsodálkozva nézett föl rá.

- Őrült voltam - mondta bágyadtan.

- Ki nem volt az? - kérdezte a rokonszenves mr Smith. - Minden asszony megbolondul valamelyik férfi miatt. Annál rosszabb, ha az a férfi nem érdemli meg, annál rosszabb, lady!

A lány behozta a vizet és Dora mohón ivott. Aztán eltolta a poharat, amelyet Slick tartott.

- Ő volt az oka - hebegte. - Ő... ő... ah, milyen gyülöletes ez a lány!

- Nem akarok vitázni önnel, - mondta mr Smith diplomatikusan - ez csak rontana önön. Az a lány mindig nagyon kedvesnek látszott. Börtönbe ment, hogy megmentse önt, nemde?

Dora megint fölpillantott a férfira, és kezdett derengeni előtte, hogy teljesen idegen. Vad rohamában azt hitte az imént, hogy ismerős.

- Kicsoda ön? - kérdezte.

- Férje ismer engem. Smith vagyok, - Slick Smith Bostonból. Shannon azt hiszi, tréfálok, mikor azt mondom, hogy Amerikában dolgoztam, pedig nincs igaza. Angolnak születtem és Bostonban nevelődtem, - a legelőkelőbb kombináció, amelyet az emberiség ismer. Rang és műveltség együtt. Lady, az a férfi nem érdemli meg.

Slick olyan hirtelen változtatta beszédének menetét, hogy Dora először nem értette meg.

- Ki... kicsoda nem érdemli meg?

- Marshalt, - komisz ember az, a csontja velejéig. Nyugodtan lenyuzatná az elsőszülöttje bőrét, ha megszorulna cipő dolgában. Én Martint szeretem, - az igen, lássa: az derék cimbora.

És én nem szeretném látni, amint valaki éppen akkor kapja el, mikor maga ellen forditja a pisztolyt. Efféle dolgok megtörténnek. És aztán önnek esetleg el kellene mennie a tárgyalásra, és ő rámosolyogna önre, mikor a Rettenetes Ember föltenné a fekete sapkát, mielőtt Eltont leküldené a siralomházba. És ön ott ülne dideregve... elgondolkozva azon, hogy milyen undok görény is volt az a Marshalt és hogyan vitte ön mindkettőjüket a sirba... Csak három vasárnap telik el egy ember halálos itélete után. Három vasárnap, - és aztán ott van a csapdája fölött a jel, hogy: Holnap. És ön elmenne az utolsó napon hozzá, és Martin igyekeznék jókedvet mutatni. És aztán egy pokoli éjszakája lenne önnek, várna - virrasztana... És mikor az óra nyolcat ütne...

- Az Isten szerelmére, hallgasson el!

Dora fölugrott és mindakét kezét rátapasztotta Slick szájára.

- Megőrjit! - kiáltotta. - Martin küldte ide...

- Martin nem is látott ma engem, nem is beszélt velem. Ön nem tudja, Dora, milyen cudar rongy ember az a Marshalt. Mondom önnek, hogy nem tudja! Nincs annak a szivében egy gombostűfejnyi arany.

Dora fölemelte a kezét, hogy megállitsa ezt a sajátságos szóáradatot.

- Tudom... de most kérem, menjen el. Azért jött ide, hogy erről beszéljen velem? Milyen különös! Mindenki tudja, hogy szivelem Lacyt.

Slick halkan becsukta az ajtót, lábujj-hegyen kióvakodott a kapu-bejárón és jókor ért az utcára, hogy meglássa Martint, aki éppen kiugrott a bérautóból.

Martin összehuzta a szemöldökét, mikor meglátta a szélhámost.

- Hát ön mit keres itt? - kérdezte élesen.

- Nincs időm elmondani, de valamit meg kell jegyeznem - mondta. - Elton, ön tulságos könnyen ugrik. Rámugrik azért, mert meglátogattam. Ráugrik könnyüvérü ifjakra, mert szeretik a változatosságot. - Fénylő szeme rászögeződött Martinra, és látta, hogy a fiatal férfinak elváltozik az arca szine. - Ráugrik afféle olaszországi pénzekre, mert az a mahomet Stanford a fejébe beszélte önnek, hogy ehhez fogható zsákmány még nem volt...

Martin most már egészen elfehéredett, és nem jött szó a nyelvére.

- Csak aztán vigyázzon, hogy valami bajba ne ugorjék. Azt a majdnem-jó pénzt először nekem ajánlották föl. Giovanni Strepessi csinálja Genovában, és bizonyára már jó csomó forgalomban is van belőle. Ugy mellék-keresetnek a betörés kevésbbé kockázatos, és egy kis bakkara pompás szinekura!

- Nem tudom, miket beszél ön itt - mondta végül Martin. - Stanford Olaszországba ment ékszereket vásárolni...

- Nyilván volt valaki a szobában, akinek nem akarta ön az orrára kötni, mikor Stanford ezt mondta önnek - felelte Slick. - Soffőr, várjon csak, - elvihet haza. És aztán, Elton...

Halkabbra forditotta a szót.

- Még az öreg Malpas mestersége is jobb, mint Stanfordnak ez az uj bogara...

- Mi a mestersége?

- Malpasnak?

Slick egy pillanatig elgondolkozott.

- Nem tudom pontosan... de soha ne találkozzék vele a házában négy szem közt - mondta. - Én láttam őt egyszer, - de ő nem látott engem. És ennek köszönhetem, hogy még életben vagyok, Elton.

In document A RÉMÜLETES ARC (Pldal 78-83)