Mr Malpas.
Dick Shannonnak volt egy emelete a Haymarketon, egy lakása, amely otthona is volt, hivatala is, mert abban a szobában, amely London egyik legnyüzsgőbb részére nézett, ugyancsak jóval több munkát tudott elvégezni, mint a Temze rakodópartján levő lélektelen irodájában.
Steel, a segédje „Legujabb Scotland Yard”-nak keresztelte el az emeletet. Meg is volt ennek a jogosultsága, mert itt tartották a legtöbb olyan megbeszélést, amely döntő hatásu volt London bünügyi világában!
Afféle albizottság ült együtt azon a napon is, amelyen Audrey Bedfordot kiengedték a börtönből. Steel, aki a társas-élet ügyeiben volt szakember - a Yard méltán kérkedett azzal, hogy Steel egyik legjobban öltözködő férfia Londonnak! - és Lane felügyelő volt ott Dicknél.
- Nem látta a lányt? - kérdezte a felügyelő. Dick Shannon a fejét rázta.
- Amig ott nem jártam a igazgatónál és föl nem fedeztem, hogy kiengedték a börtön-ből, hiába néztem volna utána. Kioktattam az őrszobákat, hogy abban a pillanatban, amint jelentkezik, - mert nem töltötte ki egész büntetését - ők is tegyenek jelentést nekem.
Elfojtott egy sóhajtást.
- Ha tévedett valaha az igazságszolgáltatás, hát ez tévedés volt a javából! - mondta. - És mégis, életemre, nem látom sehogyan sem, hogy miféle más itéletet hozhatott volna!
- De ha a lány ártatlan volt, - vetette közbe Steel elcsodálkozva - mi lett volna könnyebb neki, mint hogy beszél? Nem ártatlan dolog: elrejteni a bünöst.
- Rekesszük ki ezt a vitát a metafizikai igazságok teréről - mondta Dick hevesen. - Mi hir mr Malpasról?
- Ez az ember csupa rejtelem, - szólt Lane - a háza szintén. Amennyire kinyomozhattam, 1917 januárjában foglalta el a Portman-tér 551-et, és a legtöbb idejét ott töltötte. Senki nem látta őt.
Tavaly panaszt tette ellene mr Lacy Marshalt, aki a szomszédságában lakik, hogy éjszakán-kint kopogással zavarja, - de nem tanácsolhattunk neki egyebet, mint azt, hogy idéztesse meg.
Adóját pontosan fizeti, és mikor beköltözött a házba (amely, mellesleg, az ő tulajdona), tekintélyes összeget költött tatarozásra. Egy nagy torinói cég villany-világitást, tolvaj-riasztó készülékeket és egyéb gépezeteket rendezett be a házban, bár semmi nyoma annak, hogy butort is vittek volna oda valaha.
- Szolgaszemélyzete nincs?
- Nincs, és ez a legfurcsább dolog. Semmiféle élelmiszer nem jut a házba, ami azt jelenti, hogy vagy a házon kivül étkezik, vagy koplal. Rendeltem ki embereket, hogy figyeljék a ház-nak a homlokrészét is, a végét is, de Malpas mindig kisiklott előlük. Ámbár azért láttak egy-két érdekes dolgot.
Dick Shannon az állát cirógatta.
- Az még nem hiba, ha valaki remetéskedik - mondta -, de az már igenis hiba, ha valaki össze-esküvésben vesz részt. Hozd be azt a lányt, Steel.
Steel kiment, és bevezetett egy riadt arcu fiatal hölgyet, aki hidegen biccentett a társaság felé és leült a székbe, amelyet Steel udvariasan elébe tolt.
- Az vagyok - felelte a hölgy lakonikusan.
- Arra kérem, beszéljen a Portman-tér 551-ben tett látogatásáról.
Nem volt valami nagy beszélőkedve.
- Ha tudtam volna tegnap este, mikor olyan közlékeny voltam, hogy detektivvel beszélek, nem mondtam volna el annyi mindent - vallotta meg nyiltan. - Önnek nincs joga kikérdezni engem - -
- Ön kifejezetten megvádolt egy dzsentlment, akinek jelentős poziciója van, hogy önt meg-kisérelte belevonni egy összeesküvésbe - mondta Dick. - Ilyen komoly vádat nem lehet csakugy könnyedén emelni.
- Nem mondtam, hogy összeesküvésről volt szó - tagadott nyomban a hölgy. - Mindössze annyit mondtam, hogy az éltes dzsentlmen, aki tökéletesen idegen volt előttem, megkérdezte tőlem, hogy nem volna-e kedvem meglepni valamivel mr Marshalt házát, szóval a szomszéd házat? Azt akarta, hogy valamelyik este menjek oda és csináljak egy jó tréfát, - kiabáljam azt, hogy mr. Marshalt bitang gazember, törjem be az egyik ablakot és fogassam el magamat.
- Nem mondta el, hogy miért?
A hölgy tagadóan intett a fejével.
- Nem. De amugy sem az én mesterségem az ilyesmi. Egyenesen boldog voltam, mikor meg-szabadultam tőle. Attól az embertől megborzongott a hátam. - Mig ezt mondta, megreszketett egész testében. - Hallott ön már rút emberről? Nos, hát ön nem tudja, mi az a rútság. És milyen ripacsos! Az embernek ott kell ülnie egy asztalnál a szoba egyik végén, ő pedig ott ül a másik végén. Az egész szoba sötét, csak az ő asztalán ég egy kis villanylámpa. A ház tele van kisértetekkel, - azaz hogy nekem legalább az volt az érzésem. Ajtók nyilnak-csukódnak maguktól, és hangok szólnak az emberhez, nem tudni: honnan. Mikor ujra az utcára kerültem, le tudtam volna térdelni és ugy mondani hála-imát azért, hogy megszabadultam.
- Ha önnek tökéletesen ismeretlen volt, hogyan ismerkedhetett meg önnel? - kérdezte Dick csodálkozóan és gyanakodva.
A hölgy egészen logikus magyarázattal szolgált.
- Egy szinházi ujságból szerezte meg a nevemet, - ott szerepel a „Szerződést keres” rovatban - mondta.
Lane alaposan kikérdezte, de a hölgy előadása megállta helyét, és most már elbocsátották.
- Fura dolog ez - mondta Dick Shannon elgondolkozva. - Kedvem volna látni mr. Malpast.
Voltak egyéb panaszok is?
Lane tétovázott.
- Nem nevezném őket panaszoknak. A jövedelmi adó ellenőre háborgott amiatt, hogy nem tudja soha szeme elé kapni az ismeretlen embert. A belföldi adójövedék-hivatal ugy találta, hogy kevés jövedelmet vallott be, és megidézte az ellenőr elé. És valóban, Malpas nem jelent meg, hanem rendes irásos engedélyt küldött maga helyett bankszámlájának megtekintésére.
Véletlenül megtudtam ezt és éltem az alkalommal, hogy én is részt vehessek az ellenőrzésben.
A legegyszerübb számla, amelyet valaha láttam: évi ezerötszáz font befizetve a pénztárhoz, évi ezerötszáz font kifizetve. Semmiféle egyéb, csak adók, telekjáradék és nagyobb összegek folyó kiadásokra.
- Tud ön arról, hogy látogatói lettek volna? - kérdezte Dick.
- Igen, éppen erről akartam beszélni önnek. Időközönkint, de legalább is kéthetenkint és nem később, van egy látogatója, néha egy nap kétszer is. Rendesen szombaton. A látogató soha nem érkezik a sötétség beállta előtt és félóránál tovább soha nem marad. Amennyire mi ki tudtuk tanulni, ugyanaz az ember soha nem jön kétszer. Tisztára véletlen volt, hogy ennek nyomára tudtunk jutni: egyik megbizottunk észrevette, hogy egy férfi bemegy és kijön. A következő szombaton, pontosan ugyanabban az órában, megint látott egy látogatót érkezni és később távozni. Néhány héttel később megint észlelték ezt. A látogató ekkor egy néger volt. A mi emberünk „elkapta”, de nem tudott kivenni belőle semmit.
- Malpast szigorubb megfigyelés alá kell helyezni - mondotta Dick, és a felügyelő jegyzetet irt magának. - Ilyen vagy olyan ürüggyel nyuljon bele valamelyik látogatóba, - hadd lássa meg, mi van benne. Meglehet, hogy azt fogja látni: az öregember semmivel sem riasztóbb valaki, mint akármelyik más jótékonykodó, - de az is meglehet, hogy nem azt fogja látni!
Ezzel ki volt meritve a rejtelmes mr Malpas ügye, és áttértek arra a gondviselés-szerü tüz-veszedelemre, amely egy fizetésképtelen műasztalost a legjobb időben mentett meg a csődtől.
Mr Malpas tisztára csak a miatt a történet miatt került szóba, amelyet a táncosnő egy rokon-szenves és hivatalos hallgatójának elbeszélt. Arról Dick Shannon nem is álmodhatott, hogy ez a rejtelmes ember olyan eseményekkel kerülhet összefüggésbe, amelyek szeme láttára halad-tak a fordulópont felé, - hogy a „rongyos királylány”, akinek képe kilenc hónap óta el nem tünt agyából, rövidesen az öregember látókörébe fog jutni és a lány sorsa és jövője egybe fog kapcsolódni az öregemberével.
Mr Malpas mindössze csak „nyomozási eset” volt. Olyan érdekes körülmény, amelyet föl kellett deriteni, ki kellett tisztázni. Nemsokára azonban erőteljesen kidomborodott a szintéren, és minden más tárgyat elhomályositott Shannon kapitány szeme előtt.
*
Audrey Bedford érdekes fölfedezésre jutott. Volt az életben egy igen lényeges tényező, amelyről soha nem hallott. Még pedig az a titokzatos dolog, amelyet ugy neveztek: „jellem”, - vagy udvariasabb formában: „ajánlat”.
Az egyik vagy a másik nélkül (pedig valójában egy és ugyanaz volt mindakettő) lehetetlen volt alkalmazáshoz jutnia. Akadtak ravasztekintetü emberek, akik azt mondták: „Nem baj, kis hölgyecske, majd megértjük egymást anélkül is”, - voltak, akik nem vágtak ravasz arcot, hanem láthatóan megütköztek, amikor elmondta nekik, hogy éppen most került ki a börtönből, de lett volna szivük alkalmazni őt és aztán fölszólitani, hogy velük ebédeljen. Aztán voltak olyanok (és ezeket szerette legjobban), akik röviden csak annyit mondtak neki: „Nincs helyünk az ön számára”.
Csekély tőkéje tünedezőben volt. Rávirradt a karácsony, amelyre egészséges étvággyal ébredt, hogy vizet reggelizzen és hozzá igazán vékony darabka kenyeret, amelyet még estéről taka-ritott meg. És ez lett volna egyben az ebédje, és ugyancsak ez lett volna a vacsorája is, ha a Gray’s Inn Road egy kis utcájában össze nem tüz egymással két harcias asszonyság, akik közül az egyik odanyomta zsirfoltos csomagját a lány kezébe, hogy kiadósabban elbánhasson vetélytársnőjével. Abban a pillanatban ott termett a rendőr, vad zavar támadt, a hadakozó némbereket a rendőr bekisérte, és Audrey hazavitte a csomagot. Királyian megvacsorázott a sült halból és burgonyából. Mennyei eledel volt.
Hétfőn reggel háziasszonya fölbotorkált a lépcsőn és Audrey vak riadalommal hallotta az asszony nehézkes lépteit.
- Jó reggelt, miss. Levele jött.
Audrey meghökkent. Senki nem tudta a cimét, - alkalmazást kereső utján sehol nem jutott el még odáig sem, hogy a cimét elkérték volna.
- Remélem, jó hir van benne - mondta a háziasszony végzetes hangon. - Én nem kérek sokat a szobáimért, de azt szeretem pontosan megkapni. Mindnyájunknak élni kell, és ma reggel éppen erre a szobára lett volna kvártélyos. Nem mintha önt ki akarnám tenni. Inkább a pamlagon vetettem volna ágyat önnek - tette hozzá.
Audrey nem hallgatta. A levelet forgatta kezében. Mikor fölbontotta, egy cimet talált benne és néhány sornyi ceruza-irást. Megrökönyödve olvasta az üzenetet:
Jőjjön ma este 5 órakor. Munkám van számára.
Alája ennyi volt irva: Malpas.
Audrey a homlokát ráncolta. - Ki ez a Malpas?... És honnan ismeri az ő helyzetét?