A 18. század a pestisjárványok elleni védekezés tekintetében több szempontból is korszakha-tárnak tekinthető: a központi hatalom szerepe a meghatározó, fokozatosan háttérbe szorul a miazmaelmélet, a tapasztalat az irányadó. A járványvédelem a közegészségügy részévé válik, az egyéni és csoportos viselkedéses reakciók – mint szó lesz róla – néhány korábbi gyakorlata azonban időtállóak maradtak. Az előző századokban – láthattuk – az intézményes védekezés módszereit, technikáit – a Kelet – Mediterrán tengeri távolsági kereskedelemben érdekelt s ezzel a pestisjárványoknak leginkább kitett, – itáliai városok dolgozták ki és alkalmazták.
Az elkülönítés, elzárás régi (leprások esetében alkalmazott) módszerét a Fekete halált követően először 1374-ben Velencében vezetik be az újabb pestisjárvány idején. Viscount Bernabo Reggio azt javasolta, hogy minden pestises embert el kell távolítani a városból a mezőkre, ahol vagy meghalnak, vagy meggyógyulnak. A Velencében a signoria elrendelte a 30 napos (Trentana), 1403-ban pedig Levante (Kelet – Mediterrán) térségből érkező hajók és utasaik számára a 40 napos (quaranta) izolációt az egészségesektől. A pestis fertőzötteket/
betegeket Velence a későbbiekben is az Isola di San Lazzaro szigetére telepítette.337 Azt az épületegyüttest, amelyben az árukat és a személyeket intézkedés alá vették, a tengerésze-ti járványügyben – velencei terminológiával – Lazaret-nek nevezték. Eredetengerésze-tileg a velencei lazareto vagy nazareto is kórház volt, ahol fekélyes bőrbetegeket kezelték a Santa Maria di Nazaret (názáreti Szűz Mária) templom mellett. A Lazaret szót a 16. századtól kezdve általá-ban „katonakórház” jelentéssel bírt, a Trieszti Főszabályzat (1755) egyértelműen „vesztegzá-ri intézet” értelemben használta.
Raguzában 1377-ben a város physikusa (orvos-doktora), Páduai Jakab kezdeményezte, hogy a városfalakon kívül állítsanak fel egy tábort, ahol a betegeket gondozzák. A köztársaság vezetése törvényt fogadott el, amelynek értelmében a város által kijelölt területen 30 napos tartózkodásra kötelezték a pestissel fertőzött helyekről érkező, azt meglátogató személyeket, valamint az elkülönítésre ítélt fertőzéssel gyanúsított ragúzai polgárokat. Azok, akik nem tartot-ták be a szabályokat, bírságot szabtak ki rájuk és egy hónap börtönbüntetésre ítélték.
A következő évtizedek pestisjárványai idején hasonló intézkedéseket vezettek be Marseilleben, Pisaban és Genovában. Mivel nem bizonyult hatékonynak az elzárás, a vesz-teglés idejét mindenütt 30 napról (trentino) 40 (quaranta) napra emelték. Ezek a megelő-zési/védekezési módszerek az antik görögök tapasztalataiból ismert ún. „kritikus napok”
337 Mackowiak, A. Philip – Sehdev, S. Paul. 2002. The Origin of Quarantine. Oxford Academic. (Hozzáférés: 2017.
05. 20.)
vezethetők vissza, amely szerint a ragályos megbetegedés az expozíciót követő 40 napon belül alakul ki. A hippokrátészi miazmaelmélet is – időtartam megjelölése nélkül – az egész-séges- és beteg emberek elkülönítését ajánlotta. Vannak, akik a 40 napos karatén meghono-sodását, szimbolikusan Krisztusnak a sivatagban böjttel töltött 40 napjával magyarázzák.
Tény, hogy a karantén kontinens-szerte intézményesült, akárcsak az itáliai városok ál-tal bevezetett „pestislevél”, „igazolólevél” (passus), mellyel az utazók tanúsították, hogy pestismentes helyről jöttek, illetve nem fertőződtek meg járványos területeken. A karantén rendszer alkalmazása, azt kiegészítő veszteglőhely intézményének hatékonysága – mint látni fogjuk – akkor volt sikeres, ha szigorú rendészeti–katonai eszközöket is bevetettek. Az itáliai városok védekezési modellje, a tengerparti szárazföld, vagyis a város és vidékének védelmét szolgálta. Pontszerű és alkalmi volt, csak pestisveszély idején léptették életben, idővel azon-ban főleg Velence esetében rendszerré állt össze.
Láttuk, hogy a magyarországi (Sopron, Pozsony, Szepesség), s az erdélyi városok (Bras-só, Szeben, Kolozsvár) is a 16. századtól a pestisjárványok idején egy sor pragmatikus vé-dekezési intézkedéseket foganatosítottak. A fertőzött házakat „lepecsételték” (izolálták), til-tották a pestisbetegekkel, ruháival, tárgyaival való érintkezést, a fertőzött házak, a közfürdők látogatását, a temetkezési szertartásokat, a templomozást s az egyéb csoportosulásokat (tánc-mulatságok, a kocsmázás, lakodalmak). A szokásos heti vásárokat és sokadalmakat elhalaszt-ják, kémeket küldnek a szomszédos török tartományokba. Temetkezési helyeket jelölnek ki, lazarétumokat létesítenek, orvosokat, sebészeket, hullahordókat, sírásókat alkalmaznak, gyógyszertárakat működtetnek, tájékoztató kiadványokat nyomtattak. Szeben után (1510) Brassóban (1660) 14 napi karantént rendelnek el a fertőzött személyek és házak esetében stb.
Az erdélyi fejedelmek pestis idején rendszerint szomszédos Moldova, Oláhország irányába vezető átjárókat (szorosok, hágók, ösvények) „bevágatják”, vagyis lezárják (Báthori István, Báthori Zsigmond, Bethlen Gábor), és a pestis által érintettek adóját elengedik. A veszély elmúltával általában az adott település lakosságának elpusztulását pótlandó, telepesek be-hozataláról intézkedtek. Mindezeket az átmeneti, rögtönzött, kármentő intézkedéseket – a városok szűk körű információs hálózata (Erdély) kivételével – központilag nem hangolták össze. Az érintett lokalitások belátása, lehetőségei, a világi és egyházi hatóságaik szervező-képessége, tájékozottsága, egészségügyi szakemberek (orvosok, sebészek, bábák) léte vagy nem léte stb. volt a meghatározó.
A Királyi Magyarországot is érintő átfogóbb intézkedések sorát – mint szó volt róla – 1562-ben I. Ferdinánd rendelete, az Ordo pestis nyitja meg, amelyet 1659-ig 13 hasonló ren-delet követ. A fertőzés terjesztőjeként a beteget és annak holmiját (ruházat, bútor), valamint a vásári dolgokat, állati bőröket stb. jelölik meg. Rendszeresítik a járványorvosok (magistri sanitatis) és sebészek beteglátogatását, a betegek elkülönítését, a lazarétumok rendben – és tisztántartását.338
A járványok elleni védekezést, tehát megelőző rendészeti intézkedésekkel próbálták megoldani. Ennek ellenére a 17. század végén Alsó-Ausztria még pestisveszélyes terültnek
338 Károlyi Árpád – Szalay József 1882. Nádasdy Tamás nádor családi levelezése, Budapest. 17. (Idézi: Magyary-Kossa Gy. 1931. III. 192/773, 192/774., 204/811, 205/818).
számított. Az érintett tartomány néhány tanácsosának rendészeti intézkedései alapozták meg a későbbi Közegészségügyi Bizottság intézményét, amely a meghódított területeken 1692-től a bécsi magyar-és erdélyi szervekkel együtt intézkedett a pestis elleni védekezésről.
Bécs Magyarországon először (1709) a Rába vonaláig alkalmazza, illetve terjeszteti ki a járványvédelmi záróvonalat (cordon). Viszont alkalmi volt, 1713–1715 között – feltehetően a dalmáciai irányából – az örökös tartományokban, Bécsbe betörő pestisjárványt nem tudta megfékezni.
Az Oszmán Birodalommal a karlócai béke (1699) nyomán egyrészt a balkáni száraz-földi, másrészt a Földözi – tenger keleti (közel-keleti, egyiptomi) tengeri kereskedelme is megnyílt az Oszmán és Habsburg területek kereskedői számára. Azonban nyomban látnunk kell, hogy a balkáni szárazföldi s a Közel-keletii, egyiptomi tengeri kereskedelmet az Osz-mán Birodalomban sem háborús időkben, sem járványok idején nem korlátozták. A levantei tengeri kereskedelemnek a Adriai – tenger kikötői felé terelése érdekében III. Károly Tri-esztet szabad kikötőnek nyilvánította 1717. júniusában. A rendelet a kereskedelmi forgalom fellendülésével járt, azonban járulékos következménye a pestisveszély gyakoribb megjele-nése lett. Az utóbbi megfékezésre az újabb császári rendelet (1725. december) – Marseille, Nápoly, Livorno, Ancona eljárásrendje, főleg Velence magistrato della sanita szabályzata mintájára – Triesztben és Fiumében is veszteglőintézeteket hozott létre, irányítását a helyileg szervezett közegészségügyi bizottságokra bízták. A trieszti veszteglőintézet hatékonysága arra késztette a Bécsi kormányzást, hogy némi változásokkal a trieszti modellt kiterjesszék, illetve alkalmazzák a szárazföldi járványvédelemben is. Erre utal III. Károly az Udvari Ka-marának címzett rendelete – „Intézkedések a keleti pestis ellen” (1726. szeptember 12.) –, amelyben „Ő Császári Felsége megparancsolta az Udvari Kamarának, hogy mindazon he-lyeken, ahol ez idő szerint kontumácia stációk nem létesültek volna, az ilyenek építését azon-nal meg kell kezdeni, majd azokat mielőbb használatba kell venni.” Had jegyezzük meg, a szárazföldi járványügyi állomást – a tengerészeti Lazarethtől való megkülönböztetés végett – contumatianak (veszteglőhely, veszteglőállomás, veszteg-intézet) nevezték.339
A Habsburgok dinasztikus képződményük birodalommá szervezésének időszakában, a 18.
század első felében az egészségügyi szolgáltatás ( orvosok, sebészek, patikusok, bábák stb.) tekintetében a porosz modell (Medizinaledikt) beillesztése mentén végzett „fejlesztések, adap-tációk” mellett a szárazföldi határ menti járványvédelmi hálózat kiépítése került előtérbe.340 Magyar vonatkozású egészségügyi kérdésekben – mint Balázs Péter írja – a bécsi Magyar Ud-vari Kancellária még formális szerephez sem juthatott a 18. század első négy évtizedében, éppen a nagy pestisjárványok idején. Járványvédelmi kérdésekben továbbra is az Alsó-ausztriai Közegészségügyi Bizottság döntött, 1692-től a Magyar Királyságra is kiterjesztett hatáskör-rel. A Magyarországra vonatkozó „legüdvösebb” rendszabályokat 1724-től 1770-ig a magyar Helytartótanács helyezte hatályba, „azok szakmai tartalmát – egészségügyi szakértők (orvosok, sebészek stb.) hiányában – 1738-ig „még formálisan sem véleményezhette.”
339 Balázs P. 2007. I. 65.
340 Az 1685. évinek kiegészített változata: a Porosz Királyság és Brandenburgi választófejedelmi, általános és szi-gorított Orvoslási Ediktum és Rendelkezés. 1725. Berlin. kiadva Ő királyi legkegyesebb Felségének parancsára az Orvosi Főkollégium által. (Lásd: Balázs P. Com. de Hist. Artis. Med. 2005. 170.)
A magyar Helytartótanács keretében 1738-ban hozták létre az önálló magyar Egész-ségügyi Bizottságot, amely az aktuális pestisjárvány (1738–1742) elleni védelmi intézke-désekben – „idő rövidsége miatt” – nem vett részt. Helyette továbbra is az Alsó-ausztriai Közegészségügyi Bizottság rendeletei voltak irányadók. Főleg az 1738. november 10-i csá-szári-királyi járványügyi rendelt – Pestis Magyarországon és Erdélyben –, amely a hatékony
„másodlagos védekezéshez (szekunder prevencióhoz)” szükséges eszközöket és a büntető rendelkezéseket tartalmazta. Eszerint „…a járványos vész ilyen rosszhiszemű korábbi eltitko-lóira súlyos, rendkívüli büntetést kell kiróni, a jövőben viszont az ilyen jogsértőkkel szemben, legyenek azok bármilyen rangban, halálbüntetés alkalmazandó, minden hosszasabb eljárási cselekmény mellőzésével, kizárólag és egészében a valóságnak megfelelően feltárt tényállás figyelembe vételével…”.341 A fertőzés, betegség, a járvány kitörésének eltitkolása, bejelenté-se, szigorú bűnetetése a megelőzésre kiépített határ menti veszteglő állomások és őrhelyek kiépítése után is érvényben maradt. Alább látni fogjuk, hogy többször hivatkozik rá, mivel a török területekről a járvány terjedésének megfékezését, a rendelet hatékonyságát halálbünte-tés fenntartásával is fokozni próbálták.
A Generale Normativum (a továbbiakban GN) megjelenéséig (1770) – éppen a nagy pes-tisjárványok (1708–1711, 1717–1720, 1738–1742) idején – , tehát külön rendelkezések je-lentek meg a járványügyi igazgatásról és az egészségügyi szolgáltatók működésének szabá-lyozásáról, amelyek több esetben egymást keresztezték, a lokális fejlemények körülményeit életidegen módon kezelték. Látnunk kell azonban azt is, hogy a megoldandó nehézséget kontinensszerte, így a Habsburgok katonai bürokráciája számára is az jelentette, hogy az itá-liai városok védelmi rendszerét, hogyan lehet alkalmazni nagy területek (ország, birodalom) esetében is. Az egészségügyi kihívást továbbra is a pestisjárványok jelentették, amelyek köz-igazgatási–rendészeti kezelésére az oszmánokkal való hadakozás folyamán létrehozott állan-dó szárazföldi haderőn kívül más intézmény nem állt rendelkezésre A járványvédelmet – ahol nem volt hadiflotta – a kikötőkben is a szárazföldi haderő határőr egységei biztosították. A Habsburg birodalomban a központi haditanács, a legfőbb hadparancsnokságok és azoknak a területi parancsnokságai is az úgynevezett pestis-rendeletek végrehajtói is voltak. Mivel a Fekete halál óta (1347–1352) a 19. század közepéig legnagyobb veszélyt a pestis jelentette, a pestis-rendeletek azonosak az országos vagy birodalmi hatáskörű járványügyi szabályozás-sal, végrehajtásuk kötelező volt és döntően katonai rendészeti eszközökkel (vesztegzár, ha-tárőrizet, záróvonal) történt. Hasonlóan központi, rendészeti irányításra törekedtek az egész-ségügyi szolgáltatók (orvosok, sebészek, bábák) esetében is, ebben a Porosz Királyság által – Európában elsőként –létrehozott (1685, 1725) modell számított „etalonnak” a Habsburg katonai bürokrácia számára is. 342
A Habsburgok uralta területeken Generale Normativum megjelenésig (1770) nem létezett önálló egészségügyi szakigazgatás, és elkülönült egészségügyi szakhatóságok sem működ-tek. A végrehajtásról szóló döntéseket Bécsben hozták meg, majd a központilag irányított
341 Generale Normativum… II. rész, II. fejezet XXXI., valamint Linzbauer I. köt. 548. tétel. (Idézi: Balázs P. 2007.
I. 85.)
342 Frigyes Vilmos, választó nagyfejedelem, orvoslási rendtartása. Potsdam, 1685. In: Balázs P. 2007. II.(Függelék).
375–381.)
helyi szerveknek (Gubernium, megyékben főispánoknak, városokban király biztosoknak) to-vábbították, amelyek az alsó szinteken a rendeletek végrehajtására adtak utasításokat. Mivel Magyarország és Erdély nem rendelkezett önálló hadügyi szervezettel, a vármegyei, tarto-mányi vagy országos hatósági szervek hozták létre az Egészségügyi Bizottságokat, amelyek jelentéseket küldtek Bécsbe, és onnan utasításokat kaptak és államigazgatáshoz kapcsolódó büntető eljárásokat hajtottak végre.
A járványveszély és a katonai–politikai helyzet alakulása nyomán a 18. század máso-dik felében, fokozatosan külön vált a járványmentes belső területek egészségügyi szolgá-lat szabályozása a járványügyi határőrizettől. Noha, mindkettő feladata a megelőzés volt, azonban az Oszmán Birodalommal közös határon a járványvédelem került előtérbe, amely-ben a Határőrvidék és 1764 után az erdélyi székely és oláh határőrezredek (1766) játszottak főszerepet. Magyarországon belső járványvédelemét az Egészségügyi Bizottság rendeletei alapján a vármegyék és a szabad királyi városok látták el. A magyar Bizottság a járvány-ügyi határőrizet terén csak Máramaros vármegye északkeleti részén, a Habsburg és a Török Birodalom külső határa mentén – Bukovina irányába, a lengyel Galícia és Volhínia felé, a Borsa, a Tatárhágó határátkelőknél – volt illetékes, ahol 1764-ig egészségügyi védvonal (cordon) nem létezett.343 Ugyanis a járványvédelmi célterület Szlavónia, Horvátország, Te-mesköz (Temesi Bánság), Erdély és a katonai Határőrvidék központi katonai igazgatás alatt álltak, nem voltak részei a „felszabadított” Magyar Királyságnak, amely a török háborúk után nem nyerte vissza 1526 előtti területeit. Szlavónia és Horvátország elkülönített királyság lett, Erdély különálló fejedelemség, Temesközt pedig Bécs közvetlen katonai igazgatása alá vonta. A déli- és délkeleti határok mentén tehát a birodalmi hadparancsnokságnak alárendelt katonai határőr rendszer biztosította a járványvédelmet is. A Magyar Királyságban (s a hoz-zátartozó Máramaros, Partium) a közhatalmi egészségügyi felügyelet alapfeltétele volt egy központi szerv létrehozása, ami 1723-ban történt meg. Ez a Bécsben működő Magyar Udvari Kancellária megalakításával valósult meg, amely közvetített az uralkodó és a magyar Hely-tartótanács között. A Magyar Királyi HelyHely-tartótanács 1724-ben Pozsony székhellyel történt felavatásáról – Linzbauer Xavér Ferenc egészségügyi kódexének előszavában említi –, hogy
„ez időtől fogva a közegésség állapotját érdeklő legüdvösebb rendszabályok a kir. helytartók közvetlen elnöksége alatt bocsátattak ki.”344 Magyarországon a lokális végrehajtó szervek az önkormányzati hagyományokat megőrző vármegyei, városi hatóságok voltak, amelyek a helyi ügyek mellett központi rendeleteket is végre kellett hajtaniuk. A vármegyék szintjén a központi akarat érvényesítője az uralkodó által kinevezett főispán. a szabad királyi városok-ban pedig a királyi biztosok. Központi, birodalmi rendeletek, utasítások végrehajtása – min-den lokális hatóság számára – kötelező volt, ebbe a csoportba tartoztak a 18. században szin-te egymást érő egészségügyi utasítások, amit helyi önkormányzati hivatalnokok különböző trükkökkel halogattak vagy kijátszottak.
343 A borsai veszteglő állomás a Tatárhágónál (Keleti-Kárpátokban) állították fel és a bukovinai személy és áru-forgalmat ellenőrizte. A Generale Normativum kodifikálása idején még a Török Birodalomhoz tartozott, de az orosz-török háború befejezése után, az újabb konfliktustól tartva, a török kormány (1775. május 7.) Bukovinát átadta a Habsburgoknak. (Lásd: Balázs Péter, 2007. II. 249.)
344 Linzbauer X. F. Normativum Sanitatis de anno 1773 in Hungaria haud publicandum usus tamen eius faciendus.
In: Codex Sanitario-Medicinalis Hungariae. Buda. 1852–1856. I. Előszó. (Idézi: Balász P. 2005. 167.)
A GN határok menti térségekre vonatkozó részeinek főbb empirikus jellegű utasításaiban a Magyar Királyság csak érintőlegesen szerepel, ezzel szemben Erdély vonatkozásában – a járványveszély kitettsége okán – a határ menti járványvédelmi topográfiai pontok is szere-pelnek.345
Erdélyben a török háborúk után fennmaradtak a korábbi a vármegyék, a szász- és székely székek szerinti területi közigazgatási megoszlás, civil árnyékkormányzat is alakult 1693-tól (Gubernium regium Transsylvaniae), 1765-től – egyéb változások nélkül – a tartomány cí-mében Nagyhercegség (Magnus Principatus Transsylvaniae) lett. A török szomszédság mi-att a határőrizet a császári-királyi Főhadparancsnokság (suprema caesareo-regia armorum prefectura) alá tartozott. Az erdélyi lokális közigazgatások működéséről még bőven lesz szó a pestisesemények bemutatása során, itt csupán azt érdemes megemlítenünk, hogy a bécsi udvar 1762–1771 között, Erdélyben egészére katonai igazgatást vezetett be, ezért hivatkozik GN az erdélyi Egészségügyi Bizottságra, mint amely a Katonai Főkormányzó (supremus praefectus rei militaris) vezetése alatt állt.346
A 18. században a bécsi kormányzat járványügyi „szakmai és államigazgatási vitái” két egymáshoz szorosan kapcsolódó kérdés körül folytak: a kereskedelmi és gazdasági oldalról a veszteglőzárak időtartama, illetve tengeri kikötők járványvédelmi szabályzatának a száraz-földi határőrizethez való igazítása. A veszteglőhelyeken az áruk és azt forgalmazó szemé-lyek megfigyelési és fertőtlenítési időtartama, főleg török területekről a közel-keleti tengeri és balkáni szárazföldi útvonalat használó kereskedők részéről elégedetlenséget váltott ki.
Megtörtént, hogy vélt pestisveszély esetén is, Habsburg oldalról a konkurencia kiiktatásá-nak eszközeként használták a veszteglést. Másfelől tény, hogy nemcsak a tengeri, hanem a szárazföldi járványvédelmi intézkedések is negatív következményekkel jártak úgy a török mint a Habsburg területek határ menti és távolsági kereskedői számára: fékezték a kereske-delmi forgalmat, áruhiányt, árfelhajtó hatást, esetenként lokális ínséget és éhínséget idéztek elő. Habsburg kormányzat részéről a tengeri és szárazföldi határőrizet s az ebbe integrált határ menti járványvédelem fő törekvése a pestisjárványok átterjedésének megakadályozása török területekről. Vagyis a járvány megfékezése a közös határ vonalán, ami elejét vehette az esetleges lappangó pestis gócok kialakulásának a határsávba létrehozott Határőrvidékek
345 Az Egészségügyi Főszabályzat minden kétséget kizáróan – mint Balázs Péter írja – egy Habsburg-birodalmi rendelet magyarországi adaptációja. Ez a rendelet, amely a Birodalom részére foglalta össze az egészségügyi szolgáltatások és a járványügy szabályozását, Bécsben német nyelven jelent meg, 1770. január 2-i keltezéssel.
Eredeti szövege is megtalálható Linzbauer Xavér Ferenc 1852–1856 között kiadott egészségügyi jogszabály-gyűjteményében. Linzbauer a rendeletet „Generale Normativum Sanitatis” címmel szerepelteti, németül azon-ban nem ezt a nevet használták. Dionis, J. John jogszabály-gyűjteményében a „Gesundheitsordnung” (Egész-ségügyi Szabályzat) cím olvasható, azonban a jogalkotói köznapi nyelvben szokásos Hauptsanitätsnormativ (Egészségügyi Főszabályzat) kifejezést 1773-ban már a hivatalos normaszövegbe is felvették. Ebben az évben jelent meg ugyanis egy kiegészítés (Nachtrag) az alaprendelethez, amely hivatkozásként már következetesen ezt a címet alkalmazza. Ez a kiegészítés, amely a GNRS-nek is szerves része, a Linzbauer- kódexben is megta-lálható, Normativum Sanitatis de anno 1773 címmel. „Több mint szépséghibának tekintendő, hogy a Helytar-tótanács ezt jelentős késéssel, 1778. dec. 21-én tette közzé, 6394. sz. határozatával. A fentieket összefoglalva:
a továbbiakban célszerű az 1770. január 2-án kiadott rendeletet „Birodalmi Egészségügyi Főszabály”, vagy rövidebben „Birodalmi Főszabályzat” néven megnevezni.” (Lásd: Balázs P. 2007. I. 11.)
346 Generale Normativum…. Balázs Péter, Renedeletmagyarázat. Második rész azokról a dolgokról, amelyek a közegészségügy szolgálatára vonatkoznak a határokon, és a határ menti népesség körében. (Lásd: Balázs P.
2007. II. 246–260.)
településein. A cordon (záróvonal) „szárazföldi találmány volt,” mintáját a tengeri kikötök adták, amit a tengeri felségterület határán könnyen tudtak alkalmazni, mivel a nagyobb űr-tartalmú hajók amúgy sem közelítették meg a partot. A szárazföldi alkalmazása a kordonnak azokon a pontokon ahol főbb kereskedelmi útvonalak a politikai határokon voltak, illetve a kordon (őrvonal más néven lénia) külső és belső területeken való mozgatása, olyan infra-struktúrát igényelt, amely miközben biztosította az áruk és személyek forgalmát, gátat vetett a fertőzés behatolásának, illetve terjedésének is.
A szárazföldi határvonalat „quasi – tengerpartként kezelték.” Megvalósítása az állandó pénzügyi nehézségekkel küzdő bécsi kormányzat számára 1738-tól fogva több évtizedet igénylő szervezőmunkát és terhet jelentett. Nem beszélve arról, hogy az Oszmán Birodalom-mal közvetlen szomszédságban lévő Habsburg területek lakosságát évszázados kapcsolatok (üzleti, csempészet, személyi, rokonsági, transzhumáló juhtartás stb.) kötötték össze. Példá-ul Erdély délkeleti határsávjában a székely és oláh határőrezredek létrehozása előtt (1764, 1766) a határőrizet és a határ menti járványvédelem feladatát a határsávban élő lakosság köréből az ún. plájosok látták el. A hanyagság, összejátszás a csempészekkel – mint látni fogjuk – nem egyszer a pestis behurcolását eredményezte a védett területekre. Ehhez társul-tak, a Habsburgok törökellenes balkáni háborúi, melyek – „Jenő herceg” halála után – nem sok babért hoztak az „Ő-Császári Felségéknek”, annál inkább magasabb adókat és pusztító pestisjárványokat (1738) a lakosságnak.
A Magyar Királyságban és Erdélyben, az 1738–1743 között dühöngő pestisjárvány ellen a határokon – a tengeri forgalom mintájára – úgynevezett „kontumácia stációk”-at, vagyis
A Magyar Királyságban és Erdélyben, az 1738–1743 között dühöngő pestisjárvány ellen a határokon – a tengeri forgalom mintájára – úgynevezett „kontumácia stációk”-at, vagyis