A Habsburg-ház katonai–bürokratikus szerveződési forma létrejöttét a dinasztia érdekeit szol-gáló – a kontinens nyugati-, középső- és keleti térségeiben évszázadokon át folytatott – had-viselés formálta, akárcsak korábbról az Oszmán és később a Romanov házakét. Miután Mad-rid támogatása fokozatosan elapadt, a 17. század végi és 18. század eleji török háborúkban a Habsburgok – a Vatikán pénzügyi és a Német-római Birodalom fejedelmeinek évjáradék ellenében adott katonai egységei segítségével – Magyarország hódoltsági részét úgymond felszabadították, Erdélyben pedig bekvártélyozták magukat, ezzel az addig a Német-római Császárság keleti provinciájának uralkodói várakozásaikat meghaladó területi gyarapodást értek el. Ezt követően fő törekvésük a történelmi Magyarország déli- és délkeleti határainak véglegesítése volt, mivel a török az észak-balkáni területekről végül kiszorította Bécs hadait.
A Habsburg és az Oszmán Házak tartományai ezzel mintegy 1900 kilométeres szárazföl-di szakaszon közvetlen határosak lettek, a szomszédság azonban nemcsak katonai–politikai, hanem kezdettől fogva – mint fentebb szó volt róla – közegészségügyi bonyodalmakkal is járt. A Habsburgok birodalomépítése a Mohács előtti Magyar Királyság és tartományainak megszerzésével kerülhetett napirendre, amit katonai és politikai eszközökkel hajtott végre, nem véletlen, hogy az egészségügy kérdését is katonai szervezési rendszer keretében próbál-ták megoldani a déli- és délkeleti, az Oszmán-ház tartományaival szomszédos határsávban, ahol a pestisjárvány veszélye szinte állandóan fennállt. A Habsburg területek népességének katonai–adózási erőforrásait gyengítő, nagyobb térbeli léptékű, intenzitású járványok be-hatolásának megfékezésére tett intézkedéseket Erdélyben – igaz, nem sok sikerrel – jóval az egészségügyi Főszabály kihirdetése (1770) előtt, a 18. század elején már alkalmazták, Rabutin tábornok irányításával.
Erdély megszállása után Bécs a fejedelemséget tartománnyá degradálta és létrehozta vég-rehajtó szervét a Guberniumot (Főkormányzószéket), amely ténylegesen katonai igazgatás alatt állt. Az első időkben a kurucok jelenléte miatt is, de főleg azért, mert Erdély az Oszmán Birodalommal volt szomszédos, amellyel a határok kérdése a 18. század első felében még nem volt végeleges. Erdély tehát nemcsak határterület volt, hanem a bécsi hadvezetés kato-nai–logisztikai bázisa is, ahonnan mindaddig, amíg nem véglegesült, hogy a Habsburgok mit tarthatnak meg balkáni hódításaikból, a fejedelemségből préselték ki – könnyítendő Magyar-országon – a hadviseléshez szükséges erőforrásokat.
Járványok ügyében – mint alább látni fogjuk – kezdettől fogva katonai–rendészeti intéz-kedéseket vezetnek be, illetve alkalmaznak, amelyek a Bécs által követett itáliai, velencei módszerek szárazföldi adaptációjára utalnak. Az erdélyi terepen, főleg a határ menti délkeleti sávban, a török tartományok tőszomszédságában, azonban – szemben az adriai határszakasz-szal – több nehézség is adódott. Ezek egy része a fejedelemség kori örökség, másik része a terep viszonyokkal, az újabbak pedig a Fekete-tenger térségében a geopolitikai erőtér válto-zásával hozhatók kapcsolatba.
Erdélyt századok óta a pestis és egyéb veszélyek (tatár, török, még a Habsburgok országegyesítő kísérletei is) Moldova és Oláhország felől fenyegette. Ezeknek a kitettségek-nek a fejedelemség korában is tudatában voltak. Bethlen Gábor javaslatára 1619. májusában – valószínű a korábbi évek tanulságai (Báthori Gábor, a brassóiak) vagy éppen az aktuá-lis moldovai pestisjárvány miatt is – az országgyűlés határrendészeti intézkedéseket hozott, felügyelet alá helyezték a déli és keleti határátkelést és csökkentették a határátkelőhelyek számát335
Mohács előtt, majd utána a fejedelemség korában sem tudták elejét venni Erdély és a két szomszédos vajdaság (Moldova, Oláhország) között a személyek és csoportok évszázadok óta tartó ide-oda járását, amelynek a haszonszerző indítékain (kereskedelem, csempészés, lo-pás) túl, személyes, családi-rokonsági ösztönzői is voltak: több magyar (csángónak nevezett) település volt Moldvában, amelyek a Habsburg időkben (adóztatás, madéfalvi siculicidium stb.) miatt tovább szaporodtak. Oláhországban pedig a mai Buzau-Prahova megyék területén létezett 1845-ig az Orbaiszék tartozékának tartott, a középkorban alapított Székely (Secuieni) nevű megye. Ebben az évszázadok során bejáratott szomszédolásban a szász- és székelyszé-kek lakossága, személyes és üzleti kölcsönösségi megfontolásokból játszotta a fő szerepet, így az sem véletlen, hogy ha két oláh vajdaságban pestis vagy állatjárvány tört ki, valamilyen úton-módon rendszerint behurcolták Erdélybe. A kölcsönösségi kapcsolatok a 15. század vé-gén, az oláh vajdaságok Oszmán fennhatóság alá kerülésével sem szűntek meg, sőt gyakorib-bá váltak. Ettől kezdve az oláh vajdaságokban – amelyeknek az Oszmán uralmi központtal való kapcsolataik sűrűbbé váltak – gyakrabban kezdte mutogatni magát a pestis. Amiben az is közrejátszott, hogy a 16. és 17. században fokozatosan a szász kereskedőket kiszorítják a balkáni piacokról az egyre aktívabb és a Dunától északra terjeszkedő levantei, főleg görög kereskedők. A Habsburg időkben az erdélyi városok (főleg Brassó, részben Szeben) továbbra is a balkáni szárazföldi legális és illegális árú- és állatkereskedelem átmenő helyei, amit a balkáni és közép-európai szárazföldi távolsági áruforgalomban érdekelt levanti kereskedők tartottak kézbe.
A 18. századi források is arról tanúskodnak, hogy a közel-keleti és balkáni pestisjárvá-nyok többsége – akárcsak a korábbi századokban – a két vajdaság közvetítésével terjedt el Erdélyben, ugyanakkor arra is felhívják a figyelmet, hogy nagyobb térségeket átfogó járvá-nyok milyen más tényezők alakította körülményekkel mutatnak összefüggést. Ugyanis 18.
században Erdély pestistörténete az európai járványtörténet sajátos térsége, nemcsak a század első felének nagyobb pestisjárványait szenvedte el, hanem a század második felétől a szinte
335 EOE. VII. 514. Vö. Pászka I. 2019. I. kötet. 431–432.
a 19. század közepéig majdnem állandóan ki volt téve a szomszédos török tartományokban kitört pestis behurcolása veszélyének. A délkelet-ázsiai eredetű 1347–1352. évek nagy jár-ványa után is létezett az európai kontinens Kelet – Mediterrán térségének szomszédságában (Egyiptom, Etiópia) egy vagy több olyan endémiás gócpontja a pestisnek, ahonnan nemcsak tengeri kereskedelmi, hanem szárazföldi útvonalakon nagy térségekben hurcolták szét a pes-tist. Ez szinte kiküszöbölhetetlen volt, nem véletlen, hogy Voltaire az Oszmán Birodalom felszámolását sürgette a Marseilles-i (1722) pestis pusztítása nyomán, hogy elejét vegyék a járvány újabb kitörésének. Közelebbről, a kortárs beszámolók alapján ismerjük, hogy milyen állapotok és körülmények álltak az állandó pestisveszély hátterében.
Mikes Kelementől tudjuk, hogy legalább hat pestisjárvány miatt kellet elmenekülniük II.
Rákóczi Ferenc és emigrációs csoportjának Rodostóból. Szintén Rákóczi szolgálatába sze-gődött Cézar de Saussure – aki átélte az 1732. évi konstantinápolyi járványt – magyarázatot keresett arra, hogy „miért végez itt évről évre ekkora pusztítást” a pestis. Három tényezőben látta az okát: az első kettőt a hétköznapi emberek gondolkodásával, hiedelmeivel, képzetével, a higiéniai körülményeikkel, a harmadikat pedig a külső tényezővel, a behurcolás jelenségé-vel indokolta.
A törökök általában, de különösen az egyszerű emberek nem védekeznek a pestis ellen, mert hisznek – Saussure szavai szerint – a „feltétlen predesztinációban”, ha valakiről „úgy végeztetett, hogy pestisben hal meg, hiába tesz bármit, nem kerülheti el végzetét. És ez for-dítva is áll, ha végzete nem a pestishalál, vagy is nem fertőződett meg, az azt jelenti, hogy más végzetet tartogat számára sors.” Minthogy ez a „dogma” erősen „áthatotta az emberek gondolkodását, így nincs mit csodálkozni” viselkedésükön. A járvány tombolásának idején az emberek továbbra is „összejárnak”, társalognak, a mecsetek, közfürdők, kávéházak, bol-tok nyitva tartanak. A pestises betegegeket ugyanúgy látogatják, ápolják, mintha más, nem ragályos betegségben szenvednének. Nem meglepő, hogy „egymásra ragasztják a kórt, és az élet normális folyásához tartozik, hogy minden nyáron 2-3 száz ember hal meg pestisben, ami nem sok egy ilyen népes városban, mint Konstantinápoly, ahol csaknem 800 ezren élnek.”
A törökök pestis idején házukat, lakásukat „sem takarítják, tisztogatják, még akkor sem, ha családjukban pestises beteg van, vagy halott volt. Használják a pestis beteg, halott ru-háit, ágyát, gyakran ládába teszik a pestisben elhalt ruru-háit, tisztítás, fertőtlenítés nélkül.”
Más szóval „elraktározzák a következő évre a fertőzött ruhákkal együtt a pestist”, emiatt
„feltámad az előző esztendei” járvány, s a városban „állandó lakos a pestis.” Igaz, tél idején
„annyira kevesen halnak meg pestisben, hogy senkinek sem tűnik fel” a halálok.”
A pestis fertőzés behurcolása, rendszerint az egyiptomi, szíriai kikötőkből tengeri úton történik, és azzal a gyakorlattal magyarázta Saussure, hogy a fertőzött területekről Konstanti-nápolyba befutó hajókat, nem „helyezik karanténba, a fertőzött legénységgel, a rakománnyal nyomban érintkezésbe lépnek.” Néhányan a szultán környezetéből, mint „a vezír Ibrahim pasa, megfigyelték, hogy több esetben a pestist Konstantinápolyba a hajók hurcolták be, ezért vesztegzárt próbáltak alakítani a kalkedoni kikötőben, Herceg-szigeteken, azonban a mufti, az efendik (törvénytudók), a kereskedők” (akárcsak a Marseilles-i kereskedők, gyapotfeldol-gozók 1722-ben), tiltakoztak, mivel az a szokás a „gyaurokról, hitetlenektől” származik, és ellentmond a „Korán tanításának.”
A görögök, az örmények – mint Saussure megfigyelte – pestis idején ugyanúgy visel-kednek mint a törökök. Viszont azok a törökök, akik gyakrabban megfordulnak a konstan-tinápolyi „európaiak társasági életében, átvették tőlük” a védekezési módszereket: gyakran takarítják lakásaikat, házaikat „csípős szagú szerekkel és az … ócska cipőt, vedlett kalapot, más hasonló holmikat elégetik. Kezükben pedig szegfűszeggel tűzdelt és azzal aszalt apróna-rancs-füzér, tojás nagyágú preparált laudánumos golyót állandóan szaglásszák.”
Ha valaki közülük megfertőződik pestisben az „európaiak ispotályába viszik” vagy pe-dig „valamelyik görög vagy örmény házában ápolják őket.” Alaposan „kitisztítják a házát, mindent lemosnak tengervízzel, fehérre meszelik a falakat, rendszerint ki is költöznek belőle, csak hetek múlva térnek vissza. Ha viszont otthon maradnak, magukat helyezik karanténba, figyelmezetik rokonaikat, barátaikat, hogy maradjanak távol tőlük.”
Mindazonáltal, Saussure mégis azt írja, hogy a pestisáldozatok száma a törököknél keve-sebb mint a keresztény világban. Aminek – úgy véli – egyszerű magyarázata van: a törökök ugyanúgy ápolják a pestisbetegeket mint az egyéb más nem ragályos betegségekben lévőket.
Viszont Marseilles-ben (1720), amikor kiütött a pestis nem törődtek a betegekkel, hanem minden érintkezést megszűntettek a pestises utcákkal, városnegyedekkel. Elzárták és fallal kerítették körül a fertőzötteket: „jaj volt annak aki kifogyott az élelemből.” Úgy értesült az egyik túlélőtől, hogy a városban az összes halálesetek „egyharmadát az éhezés és nélkülözés”
okozta. A törökök és a keresztények szerinte pestisjárvány idején „két igen súlyos és a közre nézve fölöttébb ártalmas túlzásba esnek: mindkettőnek gyászos és kegyetlen a következménye azokra nézve, akik megfertőződtek.”336
Saussure magyarázatát, – amely a pestis állandósulását egyrészt a köznapi emberek men-talitásának viselkedéses/magatartás megnyilvánulásával, másrészt a Szíriában, Egyiptomban lappangó pestisgócok és a távolsági tengeri kereskedelemmel hozza összefüggésbe – kiegé-szíthetjük néhány katona–politikai, illetve geopolitikai fejleménnyel is, melyek időben kitol-ták a pestisveszélyt és közrejátszottak pestis pandémiák ismétlődő hullámainak megjelenésé-ben a Fekete-tenger térségémegjelenésé-ben, a Balkánon és a Dunától északra fekvő területeken.
Az Oszmán Birodalomban – függetlenül attól, hogy járvány, háború vagy egyéb nyug-talanságot keltő idők jártak – emberek és az áruk szabadon mozogtak. A Habsburgok és az orosz cárok térnyerésével a Fekete-tenger térségében Moldva és Oláhország felértékelődik, nemcsak több háború hadszíntere, hanem a korábbi századokhoz képest megélénkült – főleg a fanarióta vajdák idején – a balkáni ortodoxok (arománok, görögök, szerbek, bolgárok, albá-nok) beáramlása, illetve sűrűbbé válnak a személyes és üzleti kapcsolatok. Hódító Mehmed által Konstantinápoly eleste után létrehozott vallási–etnikai alapú millet-rendszer domináns szereplői kezdetben a zsidó millet, majd a 17. század végétől (a bécsi kudarc után) a geo-politikai erőtér eltolódásával görög millet családjainak néhány tagja kerül előtérbe, akik-nek dragomán (tolmács) szerepe felértékelődik az Oszmán-ház európai külkapcsolataiban.
Közülük nevezik ki a birodalom periférián, annak osztrák, orosz ütközőzónájában – Mol-dova, Oláhország – igazgatásában a szandzsákbég típusú helytartói hatalommal rendelkező személyeket. A Fanarióta rendszer bevezetésével az Oszmán-ház több legyet akart ütni egy
336 Saussure, C. 1999.153–156.
csapásra, egyrészt börze szerűen áruba bocsájtotta Moldova, Oláhország vajdáinak székét az Oszmán-házhoz hű isztanbuli Fanar negyed (görög millet) tehetős görög családtagjainak, azoknak, akik többet fizetettek és jobb kapcsolatokat alakítottak ki a birodalom felső ve-zetésével. Másrészt a Habsburg-ház és az orosz Romanovok színrelépésével megváltoztak az erőviszonyok a Fekete-tenger térségében. Moldva, Oláhország ütközőzóna lett, ahova az Oszmán Birodalom vezérkara, helyi kötödéssel nem rendelkező, de a vajdaságok lakossá-gával azonos (görög-keleti, ortodox) vallású személyeket nevezett ki, akiknek feladata volt ugyan szomszédos birodalmakban történtek megfigyelése, azonban elsődleges törekvésük a kölcsönökből vajdai székek árának, a porta adójának behajtása a lakosságon, illetve szemé-lyes vagyonuk gyarapítása. Mivel a vajdák székének árát többen adták össze, így minden egyes fanariótával egy egész had érkezett a vajdaságokba, akiknek befektetett pénzük meg-térülése végett bérleti jogokat (adók, kereskedelem), hivatalokat adtak. Mivel a fanarióta vajdákat más néven hoszpodárokat gyakran cserélgették, így a befektetett összeget is minél előbb igyekeztek behajtani a lakosságon, ami a vajdaságok lakosságának elszegényedését, tömeges elvándorlását vonta maga után (Erély, Temesi Bánság).
A 16/17. század fordulóján görög nagykereskedők domináns helyzetbe kerülése az Osz-mán Birodalomban, így a balkáni térségében is, azzal járt, hogy a Fanarióta vajdák idején Moldova és Oláhország határain túl a szomszédos Habsburgok és Romanovok tartománya-iban kereskedelmi ügynökségeket hoztak létre. Amit a személyi és vagyoni biztonságuk is indokolt. Nem véletlen, hogy a két vajdaság gazdasági életének fellendítésében szerepük alig volt érezhető, viszont Erdélyben uralkodó helyzetbe kerültek a szászok rovására. Főleg Brassót, részben Nagyszebent kedvelték, ott voltak áruelosztó raktáraik, ott próbáltak létre-hozni a török miles-rendszerhez hasonló vallási-kulturális autonóm központokat (lásd Brassó Bolgárszeg fertálya), amiben az európai ügyekbe belebonyolódott Habsburgok támogatták is őket, mivel pénzügyi segítségükre gyakran rászorultak. Ez pedig azzal is járt, hogy pes-tisjárványok idején Bécsnek a balkáni – közép-európai kereskedelmet lebonyolító levantei csoportok érdekeire is tekintettel kellett lenni. A Habsburgok esetenként a határzárakat a kon-kurencia kiiktatására is felhasználják, például, amikor a poroszok érdeklődése a moldovai ló és szarvasmarha iránt a hadsereg könnyűlovassága és ellátása miatt fokozódott.
A Habsburg katonai bürokrácia törekvései a Fekete-tenger térségében a megváltozott politikai–katonai erőtérben szorosan kapcsolódott egyrészt a határvédelemhez, másrészt a konkurens Romanovokkal együtt, vagy külön-külön a balkáni terjeszkedéshez. Ennek szol-gálatában hozzák létre Erdély délkeleti határsávjában a székely- és oláh határőrezredeket, (1764, 1766), amelyek szerepe a járványvédelemben másodlagos volt. Ugyanis a 18. század második felében a Nagy – Fejedelemségben csak szétszórt, izolált, lokális – inkább pes-tis vészhelyzetek – jöhetnek szóba, amelyek továbbra is két török tartomány, Moldova és Oláhország felől fenyegettek, ahol a pestis – mint szó lesz róla – szinte folyamatosan jelen volt majdnem a 19. század közepéig. A román szerzők a 18. században az ismétlődő pestis-járványokat az orosz – török, illetve orosz – osztrák – török hadaknak a két vajdaság területén való működésével hozzák összefüggésbe. Ez annyiban helytálló, hogy a hadak mozgása, felvonulása, elszállásolása, élelmezése, a harctéri sebesültek ápolása a vajdaságok lakossá-gának közreműködését igényelte, így az esetleges pestisfertőzés széthurcolásában egyaránt
szerepe volt a katona és nem katona elemeknek. Több forrás viszont arra utal, hogy a pes-tisfertőzést a katonák (oroszok, németek, magyarok) a balkáni hadszíntereken nem a török katonákkal folytatott harcokban kapták el, hanem azoktól a civilektől, akikkel valamilyen kapcsolatban, érintkezésben álltak. a harci állások mögött vagy a hátországban. Kétségtelen – legalábbis az ismert tudósítások alapján –, hogy a háborúk és az Oszmán Birodalom köz-pontjában kitört pestisjárványok időben is nagyjából egybeesnek, ami török hadak logisztikai szolgálattevőire hívja fel a figyelmet, akik folyamatosan kapcsolatba álltak konstantinápolyi raktárakkal, beszerzési bázisokkal.
A Fekete – tenger térségében, pontosabban a balkáni pozíciók megszerzéséért folyó had-műveletek, amelyek a fentebb jelzett geopolitikai erőtér megváltozását vonták maguk után, Magyarországot és Erdélyt a 18. században közvetlenül érintették, s a korábbi századok fel-jegyzéseiből nem ismert nagyságrendű népességveszteséggel járó – rövid időközönként is-métlődő – pestisjárványokat idéztek elő.