Láttuk, a tizenötéves háború utolsó szakaszában, vagyis a 17. század első éveiben (1600–
1605) elhúzódó, szétszórt pestisjárványokról szólnak a tudósítások a Királyi (Habsburg) Magyarország térségeiben (Szepesség, Sopron, Nyitra megye) valamint Bécsben, Budán, Pesten és Lengyelországban, amit a krónikások a hadak mozgásával is összefüggésbe hoztak.
Ezekben az években, mint a krónikás megjegyezte „mindkét testvér hazában Isten ostora szaporán osztogatta csapásait.”
Erdélyben az 1600–1605 közötti öt évben katasztrófahelyzet alakult ki, amiben az időjá-rás fluktuációja, a sáskajáidőjá-rások, a pestisjárványok, a sorozatos rossz termések mellett vagy éppen mindezzel összeszövődve, a döntő kiváltó tényező katonai – politikai. Egy rövid fél-évszázad (Castaldo 1554–155) után Erdély népei másodszor szerezhettek közvetlen tapasz-talatokat a burgundiai – spanyol Habsburgok zsoldosainak, törököt is fölülmúló barbarizmu-sából. Erdélybe bejött Habsburg szolgálatban álló albán Basta vezette hadakra – vallonokra, hajdúkra – is jellemző volt, mint minden korabeli zsoldos seregre, Forgách Simon megjegy-zése: „senki élest nem viszen utánnok, ha nincs rabolni való éhen halnak.”294 A kialakult helyzet előzménye a 16. század végén Báthori Zsigmond fejedelem személyiség jegyeiben keresendők, a távolabbi okok a magyar királyok dinasztikus kapcsolatiban rejlenek, amelyek Mohács után aktualizálódnak, az ún. ország egyesítő törekvésekben.
A 17. század eleji erdélyi pestisjárvány esetében, nem világos, hogy honnan hurcolták be, ugyanis vele párhuzamosan a Szepességben, Lengyelországban, valamint a fejedelemséggel szomszédos Moldovában is elhúzódó járványról számolnak be a korabeli tudósítások.
Jan Potocki 1603. szeptemberében és novemberében arról értesíti a lengyel királyt, hogy Moldova északnyugati határán Bákó, Roman, Piatra Neamti, Suceava települések már pes-tissel fertőzöttek. Szintén ebben az évben a moldvai vajda 5 ezer Ft adósága elhalasztását kéri a lengyel királytól, mivel országát a tatárok és egyéb katonák feldúlták, két éven át rossz termés volt, melyet a pestis követett. A fertőzéstől való félelmében a moldovai vajda háza népével együtt mezőkön, erdőkben bolyong. Végezetül a király megértését kéri, és ígéri, hogy a pestist elmúltával adóságát törleszteni fogja.295 Hosszúmező (Camulung) elöljárója (vornic) C. Rotompan a Beszterce városhoz írt leveleiben (1604) a pestis megszűntét jelzi:
ugyanakkor kéri a Beszterce város tanácsát, hogy nyitsák meg a piacukat a moldovai árusok számára, mert ők is várják a besztercei kereskedőket. Egy másik forrás, a Moldovából gyer-mekeivel pestis elől menekülő bojár levelében megjegyzi, hogy 1602. márciusában, amikor megérkezett Máramaros – Szigetre, ott is pestis járvány tombolt.296
294 A korszak zsoldosainak viselkedéséről a harmincéves háború idején, Arthur Imhof az észak-hesseni Schwalm vidékének falutörténetében írja, hogy a hadakozó felek zsoldosai kifosztották a falusi gazdaságokat, elvitték a lovakat, az ökröket és más igavonó állatokat a tüzérség számára. Kihúzták a juhokat, teheneket az istállókból, hogy leöljék őket, kifosztották a gabonakészleteket, elvitték azt is, ami a következő évi vetéshez kellett. Szin-te szabály volt, hogy a hadakozó felek a veszSzin-teségeket fosztogatással pótolták, amit a lakosság legyilkolása, agyonverése kísért. Hadakkal gyakran együtt járt a pestisjárvány Németországban például 1635/1636. (Lásd:
Imhof, A 1992. 38.)
295 Hurmuzachi, vol. XV./II. Doc. MDCXXVI/791. (Idézi: Samarian, Gh. P. 1932. 40–41.)
296 Hurmuzachi, vol. XV./II. Doc. MDCXXVI/791. (Idézi: Samarian, Gh. P. 1932. 41.)
Bizonyossággal nem állítható, hogy a pestisjárvány Moldovából terjedt át Erdélybe, még-is fennállt a veszélye, ugyanmég-is 1602-ben Basta arra utasítja Beszterce város tanácsát, hogy zárják le a moldovai határnál az átjáró utakat, rejtett ösvényeket.
A járvány moldovai eredetére utalhat, hogy az erdélyi városok közül ezekben az évek-ben az egyik legnagyobb veszteséget a Moldovával és Máramarossal szomszédos erdélyi Beszterce városa szenvedte el. Azonban a krónikások a veszteségeket azzal magyarázták, hogy Basta vallonjai, hajdúi elől a Körös-völgyi és mezőségi nemesség Beszterce falai között keresett menedéket. A túlzsúfolt városban az ostrom alatt (1602) járvány tör ki, azonban a járvány tüneti jegyeiről a krónikások véleménye megoszlott. Bethlen János és Dékáni Ist-ván a város történésze, Petrus Sadler pedig – végrendeletében – a tömeges megbetegedést pestisnek tulajdonították. A brassói Czak Simon „vérhast” említ, hasonlóan a későbbi szász történészek (Bielz, Trausch, Trauschenfels), akik korabeli forrásokra hivatkozva, úgy vélték, hogy Beszterce városában 1602-ben több ezer ember halálát hasfájás okozta, „nem számítva azokat, akik felett nem szólalt meg a harang.” Czak Simon a naponta 200 elhalálozásra emlé-kezett, Dékáni pedig napjában 50–70, sőt 100 áldozatot is említ. Bethlen János a járványban (pestis vagy vérhas) elhaltak összes számát 4 ezerre becsülte, G. Kraus Segesvár jegyzője, krónikájában 13 ezerre, Czak pedig 9 ezerre.297
Abban az említett beszámolók véleménye azonos, hogy Beszterce és vidékének vesztesé-gei – méreteihez képest – igen magas volt. Lehetséges, hogy a vérhas és a pestis együtt járt, aminek kialakulásában közrejátszhatott a körülzárt városba szorultak rossz egészségi állapo-ta (az embereknek a rossz víz, az élelemhiány miatt legyengült a szervezete), és az ostromban használt tűzfegyverek okozta veszteségek is emelték az elhalálozás számát.
Pestisjárványok Erdélyben a 17. században
Székelyföld Barcaság
Csík Kászon Maros Udvarhely Háromszék Brassó
1633 1633 1623, 1633 1633, 1646, 1677 1633, 1675 1602–1603, 1633, 1660
Kolozs/Kolozsvár Küküllő Fehér/Gyulafehérvár Nagybánya Torda Szolnok – Doboka 1622, 1633, 1646,
1661 1602–
1603, 1646
1675 1602, 1633 1602 1602
(Binder, P. 1985/51–59., Réthly A. 1962. 114–303., Magyary-Kossa Gy. 1931. III. 300–413. adatai alapján szerkesztett.)
297 Quellen, V. 350., Kramer,Fr. Beitrage zur Geschichte der Stadt Bistritz in den Jahres 1600-1601. In: Arch. XII (1875). 426. (Idézi: Binder, P. 1984. 107–108.)
G. Basta országlása (1601–1604) alatt Erdélyben az éhínség, a pestis, a háború együttha-tása – mint a kortárs krónikás megjegyezte – „őrületbe kergette” az embereket. A zsoldosok, a hajdúk a városokban, a falvakban a lakosságot pusztították, a falvak elnéptelenedtek, nem vetettek, nem kaszáltak, a társadalmi rend felbomlott, akadtak akik kétségbeesésükben az antropofágiától sem riadtak vissza. A pestisjárvány erős volt Torda, Doboka, Szolnok vár-megyékben. Basta megparancsolta Doboka vármegye rendjeinek, hogy fej- és jószágvesztés terhe alatt senki se merje elhagyni lakóhelyét s a vármegyét.298
A látható nehézség a pestis terjedésének útvonala körül támadnak, ugyanis az észak-keleti határsávban fekvő Beszterce s a vele szomszédos vármegyék (Doboka, Szolnok) és a dél-erdélyi Királyföld távol esnek egymástól. Mindazonáltal – úgy tűnik –, hogy a járvány északkeleti-déli irányba terjedhetett, ugyanis Kolozsváron 1602-ben átlagon felüli emberveszteségre panaszkodnak. Az éhínség és a krónikus alultápláltság miatt a ragály Segesváron 1603-ban 2000 embert ragadott el, ebből 700 koldus volt. A pestis a környező falvak lakosságát sem kímélte. Nagyszebenben 1601–1603-ban többlet emberveszteséget egyértelműen a pestis okozta, azonban egyesek tífuszt sem zárják ki. A nagy elhalálo-zás miatt 1601. márciusában a városi tanács új temető megnyitásáról dönt, ami arra utal, hogy a járvány már korábban jelen volt. A nagysinki dekanátus evangélikus prédikátorai 1602–1603-ban valamennyien a pestis áldozatai lettek, hasonlóan az ebesfalvi nemes Orlai István is.
Hunyad vármegyében „Basta hadainak bejövetelekor 1603. negyedik die August oly nagy éhség támadt a vármegyében, hogy ...a szegény éh(ező) paraszt emberek… az lovak és ökrök ganéjokból… búza szömöt és köles szömöt szedtek.” Erdély szerte 1603. augusztus–novem-ber hónapokban állatjárvány pusztított, a szántókat emaugusztus–novem-beri erővel művelték.299
Brassóban – úgy tűnik – két hullámban támadt a járvány. Mikó Ferenc anyja Brassóban pestisben halt meg, ahol 1602. május végétől októberig – mint írja –„az Istennek rettenetes ostora az dög halál köztünk vagyon.”300 A következő évben, 1603. májusától volt nap, amikor 125 embert ragadott el a pestis. Bánfi Péter feljegyzésében napi 70 elhalálozást említ.301 A brassói Állami Levéltárban található az evangélikus parókia (Fekete Templom) számadása, amely tartalmazza az elhaltak nemét, korcsoportját (férfi, nő, gyerek), a temetés helyszínét (a templom kert, a város temetője vagy a város falain kívül a Katalin kapu előtt), a koporsó (in ein Lade) és anélküli (ohne Lade) temetéseket. Ugyanakkor számot ad napi összes elhalálo-zások, illetve temetések alakulásáról: 302
298 Bártfai Szabó (Forgách Ferenc évkönyvek), 129., Quellen, V. 13, 187.; (Idézi: Magyary-Kossa, Gy. 1931.
285/1058, 312/1119.)
299 Kemény József. Tört. Tár. 1893.187., 15 Bielz 28., Trauschenfels 160. (Idézi: Réthly A. 1961. 118–119.)
300 Bártfai Szabó (Forgách Ferenc évkönyvek), 129., Quellen, V. 13, 187. (Idézi: Magyary-Kossa, Gy. 1931.
285/1058, 312/1119.)
301 Documente Hurmuzachi, XV/1.791., Herbert, H. Ver Arch. XXX (1981).254., Jakab, E. 1868. 422. (Idézi:
Binder,P. 1984. 108.)
302 Arhivele Statului, Brasov-Brassói Állami Levéltár, Számadás könyvek, V/17. 1600-1611,1631-1633, G.
Nussbacher. (Idézi: Binder, P. 1984. 106–107.)
Időpont Elhunytak száma
1602. december 22–1603. április 22. 27
1603. április 19–június 12. 29
1603. június 2–15. 29
1603. július 15–19. 34
1603. július 19–24. 31
1603. július 24–28. 34
A heti elhalálozások száma azt mutatja, hogy némi ingadozással a pestis időbeli koncent-rációja 1603. július hónapban volt. A pestisáldozatok között említi a feljegyzés G. Schön inast, Steffen Kemmel gyerekét, a városbíró Johannes Flotta lányát, a városi tüzérség pa-rancsnokát, Michael Weiss humanistát, Kálnoki János székely nemes lányát, aki Brassóba menekült a pestis elől (Sepsiszékből). Az összesítés szerint, melyet a brassói tanácsnak 1603.
augusztus 20-án készítettek, 1603. augusztus 5-ig 904 személyt temettek el, akik közül 150 után egy forintot fizetettek, 119 személyt koporsó nélkül, 149 személyt a templomkertbe hantoltak el 50 dinárért. A templomkerten kívül szintén 50 dinárért 269 holtestet földeltek el.
A nemek, korcsoportok megoszlásban, a halandóság a gyerekek között magas, de nem érte el a napi 73-at, mint 1572. július 25-én.303
1603. Június 1603. Július 1603. Augusztus 1603. Szeptember Összes
Gyermek 40 93 169 54 356
Férfi 21 22 68 16 127
Nő 4 14 30 10 58
Havi összes 65 129 267 80 541
A gyermek halandóság különösen július 17–30 között ugrik meg: voltak napok, amikor 13 (július 17), 10 (július 24), 13 (július 30) gyermek halt meg pestisben. Legtöbbjüket au-gusztus 7–21 között ragadta el járvány. Míg július első két hetében nincs gyermek áldozata a ragálynak, addig – augusztus 24. kivételével – mindennapos soraikban az elhalálozás. Át-lagban napi 5–6 gyermeket temettek, vannak napok, amikor 13 (augusztus 2), 10 (augusz-tus 10), 11 (augusz(augusz-tus 21) a meghaltak száma. Szeptember első két hetében már csökken a gyermekhalandóság, napi 2–3, a hónap végén megszűnik, viszont még mindig nagy az 50.
év feletti férfiak körében az áldozatok száma. A nők körében itt is – mint a kontinens nyugati térségeinek adataiból kiderült – a pestisben meghaltak száma alacsony, noha a gyermekek, fiatalok (fiúk, lányok) halandóságának magas száma alapján a fertőzés kitettség az anyák, lányok esetében nagyobb lehetett.
A krónikások becsült napi 70–125 elhalálozás számnak ellent mondanak az alábbi ada-tok, és láthatóan október végén visszaáll a járvány előtti havi gyermek elhalálozási szám.
303 Binder, P. 1984. (Melléklet) 110–111. A táblázat adatait átszerkesztett formában használtuk.
Időpont Elhalálozott
felnőtt Elhalálozott
gyermek időpont Elhalálozott
felnőtt Elhalálozott gyermek
1603. október 22 15 1604. január 7 3
1603. november 17 12 1604. február 4 1
1603. december 4 1 1604. március 3 1
A pestisjárvány halandósági adatai Brassóban (1600–1604) a gyermekek és fiatalok kö-rében Binder szerint több mint 50% a nyári (július–augusztus) hónapokban, ezzel szemben a pestismentes időszakokban, a 0–20 év korcsoportban 20–30% alatt volt az arányuk.304
Basta ténykedése, az időjárási szélsőségek, és az éhínségek együtthatása kiváltotta kataszt-rófa vagy katasztkataszt-rófa közeli helyzet körülményeit súlyosbító pestis adatok hiányosak. Noha a fejedelemség több térségét is érintette a járvány, de részleteiben a járványfolyamatról csak a brassói feljegyzések számolnak be. Demográfiai hullámvölgyre, illetve jelentős emberveszte-ségre utalnak azok az intézkedések, amelyeket a 17. század első felében Bethlen Gábor hozott a katonák- és adózók hiányának pótlására, amelyet az öreg Rákóczi is folytatott. Ugyanakkor a Fejedelemségbe – földrajzi fekvésénél fogva – rendszerint a pestis behurcolása a balkáni útvonalon a két oláh vajdaság közvetítésével történt, azonban a 17. század elején, az 1622. évi járvány – amelyről kevés adattal rendelkezünk – északnyugat irányból érkezett. Láttuk, hogy 1622–1623-ban Szepességben, Debrecenben tombolt a járvány. Johannes Ceyl 1622. július 29-én Ecseden kelt levelében jelenti a környék urának, Rákóczi Györgynek, hogy Sárospatakon a pestis dühöng. Valószínű, hogy terjedése az észak-déli irányú (Szepesség–Kolozsvár) keres-kedelemi útvonalat követte. Ugyanis a kolozsváriak augusztusban már tapasztalják jelenlétét, igaz – a korszak embere, mint mindig hasonló esetekben – előjelét is vélte látni: a tordai kapuba villám csapott. „Ez az pestisnek jelensége volt – írja Mikó Ferenc, – mely pestisben néhány főemberek és lelkipásztorok halának meg…(1622) 7.octob(erében) hala meg amaz igaz jámbor istenfélő keresztyén, hangos trobita – szavú prédikátor, az magyaroké, Gyárfás uram, kinek nagy messze földön mása nem volt az ő szavára, …2-d(ikán decemberben) holt meg az jábor istenfélő keresztyén szász prédikátor Johannes Broserus Idensis, az ki a városnak 24 esztendeig prédikálott, sok nyomorúságokban és ellenség között órozva is: mert akkor az németek regnál-tak rajtunk és az templomunkat is elvették vala az pápisták. Mely pestis sokszor napjában volt 125 halott és még több is. Az 1623. esztendőben is januáriusban grassált és nyárban ugyan akkor is sok ember holt meg ebben az esztendőben az pestis miatt.”305
A ragály Kolozsváron kívül a szász városokban (Segesvár, Brassó, Szeben, Beszterce) és Gyulafehérváron is tombolt, ahol Bethlen Gábor felesége Károlyi Zsuzsánna a pestis áldo-zata lett.
Nagyszebenben a járvány voltára közvetett adatok vannak: a sírások évi fizetése 12 forint normális időkben, ellenben 1622 utolsó és 1623 első négy hónapjában már havonta 12 fo-rintot utal ki számukra a város. Ami a természetes elhalálozások átlagát meghaladó számára utal. Marosvásárhelyen 1623 őszén tör ki a járvány. A gyulafehérvári uradalom ubáriumában pedig feljegyezték (1630–1635), hogy három faluban 6–12–7 ház maradt pusztán, lakossága
304 Binder, P. 1984. 109.
305 Mikó F. IV. 191. (Idézi: Magyary-Kossa, Gy. 1931. III. 332/1196.)
kihalt a „13 évvel” korábban (1622) tomboló pestisben. Ugyanebben a feljegyzésben szere-pel a betegség magyar elnevezése is: „csoma.”306
A 17. század 30-as éveinek erdélyi pestisjárvány eredetét nem ismerjük, annak ellenére, hogy térbeli léptékének, intenzitásának jelentős voltát az adatok viszonylagos sűrűsége is mu-tatja. A névtelen szerző az 1633–1637 között pusztító pestisjárvány kezdetét Beszterce város-ában „Krisztus születésének napján” (1633. december 25.) jelöli meg, és – mint írta – elterjedt egész Erdélyben a Barcaságban, Székelyföldön, Segesváron, Medgyesen, Nagybányán, Ko-lozsváron. Daniel Nekesch-Schuller krónikájában a szokásos indoklási formulát – „Minden-ható Isten haragja lecsapott” – követően azt jegyezte fel, hogy Brassóban 1633 tavaszának kezdetétől, és a nyár folyamán naponta 25–30, majd 50–60 személyt temettek el harangszó és végtisztesség nélkül. Az evangélikus iskola 28 külföldi diákja, valamint 16 helyi és 12 serdülő-korú halt meg, a többiek pedig szétszaladtak. Ugyanebben az évben, július 22-én, „én is, Daniel Nekesch megbetegedtem, szörnyű fájdalmaim voltak, de végül Isten segítségével felgyógyul-tam.” A barcasági evangélikus dékánátus levéltárában lévő adatok alapján, Arnold Huttmann nyomán Binder is – a szász városok pestistörténetének kutatója – 2072 brassói evangélikus pestisáldozattal számolt. A Brassó város Bolgárszeg fertályán – ahol a balkániak (görögök, szerbek, oláhok) laktak – az elhalálozások számát 3 ezerre becsülik. G. Kraus krónikájában, Brassóban 11 ezer, Besztercén pedig 8 ezer pestisáldozatról számolt be.307
Tatrossy György brassói krónikás arról tudósít, hogy Brassóban a „kegyetlenül elkezdő-dött” pestis idején, nem győzték elhantolni a halottakat, a városi tanács nagy gödröt ásatott és abba dobálták a tetemeket. Hirschet Kristó Brassó bírája, a pestistől való félelmében keresz-tül-kasul járta Erdélyt, eljutott Kolozsmonostora, de onnan visszatért Brassóba.
A kolozsvári fejleményekről tudósító Mikó Ferenc arról számolt be, hogy „ez esztendőben (1633-ban) nagy pestis támada országunkban (Erdélyben) és városunkban (Kolozsvárt)… sok átyánk fiai eltakarodának, egész télig mind tarta a pestis.” Majd így folytatja: „1633 júliusban indultatott egy nagy pestis, mely tartott 1634-ig.(…) Az kikre számot tartottam bizonyosan, az városból az thordai utcai ajtón kihordattak nro 1098, az 1634. esztendőn kívül: azonkívül az kiket az hostadból oda hordtak és az Szt. Péterben és az hídelvi ispotályban temetének.”308
A kolozsvári unitárius templom számadásai közt azt is feljegyezték, hogy a fertőzést egy brassói fiatal pestismenekült hozta be, aki a város külső negyedében szállt meg, és (1633. jú-lius 27-én) ott érte a halál. Tőle kapták el betegséget a környezetében lévők. Segesvári Bálint kolozsvári krónikás – akinek adatai feltűnően megegyeznek Mikó Ferenc beszámolójával – a pestis kezdetét a városban 1633. júliusában és a végét 1634-ben tapasztalta, és mint írja, 1098
306 Album Oftardianum 1526 –1629. In: Deutsche Fundgruben zur Geschichte Siebenbürgens heretusgegeben von Euges von Trauschhenfels. Kronstadt (Brassó). 1860. 39. (Idézi: Binder, P. 1985. 52.)., Magyar Történelmi Tár.1874. 54–55., Segesvári Bálint Krónikája. In: Erdélyi Történelmi Adatok. IV. (1862). 191–192., Gál K.
1935. A kolozsvári unitárius kollégium története. II. Kolozsvár. 393.
307 Herbert, H. 1901. Die Gesundheitspflege in Hermannstadt im siebzehnien Jahrhundert. In: Archiv des Verein für Siebenbürgische Lnadskunde. XXX (1901). 254-255. (Idézi: Fenesan, C.–Gündisch, K. 1974. 54., Bethlen Gá-bor krónikásai. Budapest.1980. 234., Makkai, L. I. Rákóczi György birtokainak gazdasági iratai (1631–1645).
Budapest. 1954. 413., Quellen zur Geschichte der Stad Kronstadt, Brassó. 1903. IV. 325, V. 16., Huttman, A.
Grundzüge einer Medizingeschichte Siebenbürgens. Viena. 1864. 70. (Idézi: Binder, P. 1985. 52–53.), Krauss, G. 1994. 525.
308 Mikó, F. I. 146. IV. 207. (Idézi: Magyary-Kossa Gy. 1931. III. 348/1258.)
tetemet „számolt meg”, akiket a városból a Tordai kiskapun vittek ki a Házsongárd temetőbe.
Az áldozatok többsége Kolozsvár Szt. Péter negyedéből származott, őket a Szamoson túli városrész kórház kertjében temették el.
A kolozsvári unitárius kollégium diákjai – 1633. augusztus 21.– december 31. között – gyakran részt vettek a sírásásában, halottak elhantolásában: reggel 8 órától estig dolgoztak, naponta 8–10 embert földeltek el. Az idősebb diákok úgy becsülték, hogy volt nap (december 31.), amikor körülbelül 455 személyt temettek el.309 Valamivel pontosabbnak tűnik az az elhalálozási nyilvántartás, amely 1633. július–1634. május között a harangozások számát vette figyelembe. Segesváritól tudjuk, hogy az unitáriusok nagy templomának (a katolikus Szt. Mihály templom) harangja, csak az összes áldozatok egyharmadáért szólt. P. Binder, Segesvári Bálint krónikás adatai alapján, hárommal beszorozta azok számát, akikért a harang szólt és ennek alapján úgy vélte, hogy 1633–1634-ben a kolozsvári halandóság tényleges nagyságrendjének számait tudta megadni.
Kolozsvár/Év/hónap Harangozások száma Pestisáldozatok (x 3)
1633. július 3 9
augusztus 35 105
szeptember 127 381
október 160 480
november 128 381
december 40 120
1634. január 28 81
február 13 39
március 12 36
április 12 36
május 7 21
Összesen 565 1695
(Binder, P. 1985. 53.)
A korábbi forráshivatkozások során is szóvá tettük, hogy rendszerint az egyházak és őket követve a városok más intézményei (tanács, iskola), azokat a halottakat vették nyilvántar-tásban, akiktől pestis idején – ha nem is mindig egyházi szertartással – de minimum harago-zással vettek búcsút. Mindez azt is jelzi, hogy a városlakók közül nem mindenki volt a város polgára. Utólag a fallal körülvett városmag köré – a falon kívül – letelepültek nem tartoztak a polgárok közé. Tarka népességet alkottak (bevándorlok, koldusok, napszámosok, öröm-lányok stb., ), vagyis mind olyan emberek, akiket ugyan megtűrtek, de nem fogadtak be az erődített, „kulcsos” város falai közé. Így nem véletlen, hogy pestisjárvány idején – Erdélyben akárcsak a nyugati fallal kerített városokban – elhalálozásuk alkalmával nemcsak a harang nem szól értük, hanem nagy közös sírba dobták számolatlanul tetemeiket. Kolozsvár eseté-ben is a harangozások száma a polgárok áldozataira utal: elhalálozás számuk a város életét formáló, alakító polgárok valós számához képest is jelentős lehetett.
309 Herepei, J. 1965. 40, 41., Segesvári Bálint Krónikája, 207., Gál K. 1935. I. 137. Vö Binder, P. 1985. 53.
Székelyföldön, Udvarhelyen, valamint Sepsiszékben, Bodokon a pestis 1633-ban jelent meg. Marosszéken, Nyárádselye lakosai 1633-ban Gelei Katona István szuperintendenshez írt levelükben emlékeztetik, hogy a falu népnek fele a katolikus vallásra tért át, és 25 porta, népével együtt, vagyis 101 személy, kálvinista maradt. A legutóbbi pestisben 84 ember halt meg, akiket kénytelenek voltak pap nélkül eltemetni. Az adatok arra utalnak, hogy a faluban a halandóság 80% körül lehetett a kálvinista családokban. Fehéregyházán a katolikus Haller István felesége, a református Kendi Júlia halála kapcsán feljegyezte, hogy 1634. október 19-én „eltávozott ebből a világból drága feleségem, temetése Szent-Pálon volt 1635. február 5-én. Pestisben halt meg, mivel egy vallás prédikátorai meggyőzték, hogy a pestis nem ragá-lyos, így sorozatos könyörgéseim ellenére sem óvta magát.”
Néhány, fentebb idézett felső-magyarországi tudósításban, ahol a pestisben elhaltak val-lási felekezeti hovatartozását is megjelölték, az adott településen mindig kevesebb katolikus halt meg pestisben, mint a protestáns felekezet tagjai. Haller István, noha némileg álcázza felesége felekezetét, de tudott volt a kortársak előtt is, hogy a predesztináció tana (eleve elrendelés) hatására a protestáns hívek mellőzték pestis idején az óvóintézkedéseket. Nem véletlen – mint még szó lesz róla – a Habsburg járványvédelmi rendészeti intézkedések, szi-gorún tiltották a predesztináció tanának szószékről való hirdetését pestises időkben. Sőt azt is láthattuk, hogy Pázmány Péter, a katolikus püspök szigorúan megfenyíti (1632) Szombathely városi tanácsát azért, hogy ragaszkodnak a vallási temetkezési szertartásokhoz, amikor pestis idején fontosabb az élet, mint a szertartás.
Erdélyben Nagyszebent ezúttal megkímélte a pestis, erre utal, hogy 1633-ban I. Rákóczi György mindkét fiát (Györgyöt és Zsigmondot) a városba küldte. Szeben vidékén 1635-ben azonban fennállt a pestisveszély: a szebeni tanács bezárta a városi fürdőt és a fürdőt látgató-kat 3 forinttal kárpótolta. A sírásók fizetését felemelték 1636. október–1637. február között,
Erdélyben Nagyszebent ezúttal megkímélte a pestis, erre utal, hogy 1633-ban I. Rákóczi György mindkét fiát (Györgyöt és Zsigmondot) a városba küldte. Szeben vidékén 1635-ben azonban fennállt a pestisveszély: a szebeni tanács bezárta a városi fürdőt és a fürdőt látgató-kat 3 forinttal kárpótolta. A sírásók fizetését felemelték 1636. október–1637. február között,