A fentebb idézett antik görög–római és bizánci szerzők a pestis fertőzőgócát Kelet-Afriká-ban (Egyiptom, EtiópiáKelet-Afriká-ban) jelölték meg, és a fertőzés innen terjedt el a Mediterrán keleti és nyugati térségeiben (Észak-Afrika, Dél-Európába, a Közel-Kelet) valamint Mezopotámiába.
Ezzel szemben, az említett térségekben pusztító Fekete halál kórokozójának eredetét – a
38 Az Ebola vírus 1976-ban jelent meg Szudánban, egyszerre két településen, Nzara-ban és Yambuku-ban találtak akkor még ismeretlen betegségben szenvedő embereket. Mivel utóbbi falu az Ebola folyó mentén található, innen kapta a vírus a nevét. Az Egészségügyi Világszervezet (World Health Organization) 2014-ben veszély-helyzetet hirdetett, mivel a Nyugat-Afrikából kiinduló járvány „az ebola – vírus fertőzőképességére” tekintettel különösen veszélyesnek ítélte. Az ebola- járványok leginkább a közép- és nyugat-afrikai falvakban, a trópusi esőerdők közelében fordulnak elő. A vírus a vadon élő állatokról – a kórokozó természetes gazdája a gyümölcs-evő denevér – kerül át az emberre, majd a fertőzött testnedvekkel emberről emberre is továbbterjed. A betegség hirtelen lázzal, nagyfokú gyengeséggel, izomfájdalommal, fej- és torokfájással kezdődő, hányással, hasme-néssel, vese- és májfunkció károsodással jár. Az afrikai törzsi és kulturális szokások miatt a betegség gyorsan terjedt: a legtöbben Afrikában haltak meg, de az Egyesült Államokban, Spanyolországban két misszionárius, a németországi Lipcsében pedig egy ENSZ alkalmazott halt bele a kórba. (Lásd: Dr. Meglécz Katalin In: http://
www.ekonyvtar.zrinyimedia.hu/cikk. (Hozzáférés: 2015. 01. 20.)
39 Figyelmezették a lakosságot Arizona államban is, ha prérifrakasok és rágcsálók hiáyát tapasztalják a földeken, nyomban jelentsék a hatóságoknak.(Lásd: Stark, A. The New York Times. 27. Junie 2017.)
40 Kohn, Ch. G. 2008. 475–489.
középkori és újkori források is – Ázsiában feltételezték, ahonnan diffúzió (beáramlás) útján terjedt el. Európában a pestisjárványok gyakorisága miatt a 14–19. században – egyes felté-telezéseik szerint – kialakulhattak helyi endémiás gócai is. Tény, hogy nagyobb, interkon-tinentális léptékű pestisjárványok – Iustinianus- pestis, a Fekete halál, a kínai (hongkongi) pestis – nem európai pandémiák, de nem is voltak európai eredetűek.
A késő római és bizánci források alapján 4–8. században például 134 élelemválságról, élelemhiányról, éhínségről (limos) és 124 pandémiáról vannak ismereteink. A jelzett négy-száz évben Rómában (23 esetben), Konstantinápolyban (20 esetben), Antiochiában (6 eset-ben) voltak ellátási zavarok. A járványok miatt szintén ezekben a városokban szenvedett gyakrabban a lakosság: Róma (13 esetben), Konstantinápoly (12 esetben), Antiochia (6 eset-ben).41 Az antik beszámolóktól kezdve a 19. század második feléig szinte minden tömeges halálozást előidéző – magas lázzal, bélfertőzéssel, kiütéssel járó – betegséget (tífusz, a himlő, influenza, vérbaj, kolera) pestisnek neveztek. A járványokat okozó betegségek identifikációja körüli zavar mindvégig létezett, emiatt is a pestis-reprezentációkban a betegség azonosításai óvatosságra intenek.
Európában az első nagy hatósugarú középkori pestisjárvány 541–542-ben dúlt a Bizánci Birodalom kelet-mediterrán térségében, és innen terjedt át Itália, Gallia és Hispánia part men-ti vidékeire. A térségben a 6. századtól a 8. század végéig elhúzódó ún. Iusmen-tinianus-pesmen-tist – egyes feltételezések – a római kori optimumot (melegedést) követő középkori pessimummal (lehűléssel) hozták összefüggésbe. Ezekek szerint az 5–6. században bekövetkezett éghajlat-változás miatt a pestisbaktériummal fertőzött rágcsálók Kelet-Afrikából északra vándoroltak.
Mindazonáltal tény, hogy a Iustinianus – pestis egyiptomi eredetű volt. A gabonaszállító hajók hurcolták be Bizánc fővárosába, Konstantinápolyba. Ugyanakkor a kultúrák felemel-kedését–hanyatlását klímával, járvánnyal magyarázó kutatásoknak több gyenge pontja van, a legtarthatatlanabb az éghajlati tényezők szerepének túlértékelése, mint azt egy korábbi mun-kánkban is kifejtettük.42
A Iustiniánus – pestisjárvány kialakulásában, – de főleg a védekezésben – a vallási té-nyező közrejátszása sem elhanyagolható. A kereszténységnek a birodalmi vallássá válása, együtt járt a pogány orvosok háttérbe szorulásával. A kereszténység transzcendentális és esz-katológikus beállítódása nem kedvelte a természettudományos érdeklődést. Nem szűnt meg ugyan az orvoslás, azonban orvoshiány volt, főleg chirurgusokból (sebészek), akik Kons-tantinápolyban a bubópestisben szenvedőkön segíteni tudtak volna azzal, hogy gennyes nyi-rokcsomókat (bubót) kifakasztják, így a betegek egy része – valószínűleg – életben marad.
Prokopiosz leírásából ismert – mint szó volt róla –, hogy a járvány idején Konstantinápoly lakónegyedeit bűz árasztotta el, megszűnt minden emberi tevékenység (a kézműipar, a ke-reskedelem), felbomlott a társadalmi rend, a családi és a társas kapcsolatok szétzilálódtak.
A járvány nagy kiterjedésű pandémia volt, amelyet a modern járványtan egyértelműen a bubópestis klinikai formájával azonosít. Átfogta a Mediterrán térséget, időben ciklikus-ág, (541–544, 558–561, 588–591, 599–600) jellemezte, és elhúzódott a 8. század végéig.
41 Stathakopoulos, Ch. D. 2014. 23, 30, 110–146.
42 Pászka I. 2016. 9 – 150.
Többé-kevésbé az elhalálozások nagyságrendje is forrásadatolt, igaz, becsült értékekről van szó: a pestisjárványban 541–542 őszén/tavaszán Konstantinápolyban mintegy 200 ezer em-ber halt meg. A Mediterrán térségben az érintett part menti területeken (Észak-Afrika, Itália, Gallia, Hispánia) pedig a pestisjárványban a népesség 15%-nak elhalálozását feltételezik.43 A Prokopiosz által leírt Iustiniánus – pestisnek van néhány olyan jellemzője, amelytől majd a későbbi pestisjárványok ismertetése során sem tekinthetünk el.
Nem érdektelen áttekintenünk a távol-keleti fejleményeket, ugyanis – mint kiderül – pár-huzamosságok mutatkoznak a Iustiniánus – pestissel és a későbbi Fekete halál nevű járvány-nyal. A Sanghajban közölt (1940) időrendi lista (továbbiakban az angol elnevezést megtartva:
Cha-lista) az ókortól 1911-ig sorolja fel a Mennyei Birodalmat sújtó járványokat, klimati-kus eseményeket, éhínségeket, fegyveres konfliktusokat. 44 A nehézséget az okozza, hogy a Tang-dinasztiától (618–907) kezdve már rendszeres hivatalos adatgyűjtés volt, felmérték az adózók, a katonaképesek, a munkaerő (közmunkások) számát, amit egyben a lehetséges rendkívüli események egyfajta hatásvizsgálatában is felhasználtak.45 Ennek ellenére az ösz-szeírásokban nem nevesítik a tömegbetegségek klinikai formáit (malária, kolera, pestis, stb.), hanem „i” („járvány”) vagy „ta-i” („nagy járvány”) jelzőkkel illetnek minden jelentősebb népességveszteséggel járó betegséget. 46 A bürokratikus igazgatás – noha még a legalsóbb szinteken is aprólékosan járt el – adatgyűjtése nem volt teljes, és ez érthető is: egyrészt a birodalom méretei, a tartományok eltérő, természeti, ökológiai adottsága, a népesség területi megoszlása, az élelemtermelés változatos technológiai, technikai eljárásai stb. miatt. Más-részt az adatgyűjtés hiányosságának oka lehet az idő sodrában való megsemmisülés is (hábo-rúk, felkelések, dinasztiaváltások stb.). A Cha – listából főleg a 6–8. századi és a 14. századi adatok kelthetik fel érdeklődésünket, mivel ebben a két időszakban az európai kontinensen és a Mennyei Birodalomban hasonló járványesemények zajlottak le.
A 6. században járványos évek Kína tartományaiban (503–505, 510, 529, 546, 565, 598), amelyek közül néhány, főleg a század második felében párhuzamos az európai pestisjárvá-nyokkal (541–542, 558–561, 588–591, 599–600). Európában – szemben Kínával – ismerjük a járványt kiváltó tömegbetegség klinikai formáját, vagyis azt, hogy Egyiptomból származó bubópestis pusztított. Ezzel szemben a kínai járvány klinikai formájáról nincs adat, sem az endémiás-gócokról. Mindazonáltal a járvány közös jellemzője mindkét esetben, hogy tér-ben és időtér-ben szétszórt, ismétlődik, valamint háborús, klimatikus események és a távolsági kereskedelem közrejátszott terjedésében. A népesség veszteségben mutatkozhattak különb-ségek Európa és Kína között. Az elhúzódó Iustinianus – pestisjárványban, 541–762 között tömegesebb pestis megbetegedéseket a Bizánci Birodalom fővárosán kívül, Dél-Itália, Szicí-lia, Dél-GalSzicí-lia, Hispánia térségeiben jegyeztek fel. Egyes feltételezések az érintett területek
43 Clemow, G. Frank. (1903). 2011. 315–316.
44 Joseph H. Cha (Csa) a régi kínai források (adó-, katona-, munkaerő-, népesség összeírások) alapján összeállí-totta Kr.e. 3. századtól 1911-ig a Kínát századokon át sújtó rendellenességek kronológiáját, és megadta a régi kínai közigazgatási egységek modern elnevezését. (Lásd: Ch’en Kao-Joung. 1940.). A szerzők többsége ezt a listát (továbbiakban nevezzük Cha-listanak) használják a kínai járványok rekonstrukciós, illetve összehasonlító munkáikban. A Cha – listát közölte: McNeill, H. William, 1998. 298–306. (Hozzáférés: 2017.09. 25.)
45 Benedict, Carol. 1996. 70, 11.
46 McNeill, H. William, 1998. 298–306., Kelly, John. 2005. 30–68, 274.
népesség veszteségét 50–60%-ra becsülik, ami túlzottnak tűnik. Tény viszont, hogy ezt kö-vetően, a 9–14. század között, tehát mintegy 450 évig az európai földrész mentes volt a pestistől, de nem volt mentes a középkor jellegzetes betegségeitől, a leprától, a Szent- Antal tűzétől és valószínűleg a kanyaró, fekete himlő is szedte áldozatait.
A Mennyei Birodalom népessége a szóban forgó korszakban kétszerese az európainak.
Kína bizonyos térségeiben (Délkelet-Kína) már a neolitikum óta a világon a legnagyobb a népesség koncentráció. Így csak valószínűsíteni lehet, hogy nagyságrendileg jelentősebbek lehettek a többlet emberveszteségek járványok idején. Feltételezhetően a 6–8. században az európai és kínai járványok – pandémia jellegük ellenére – nem mutatható ki diffúzió típu-sú összefüggés. A Iustinianus – pestist egyiptomi eredetűnek tarják, azonban akárcsak Kína esetében, a térben közelebbi, helyi endémiás területekkel – Európában, Északkelet-Afrika, Kínában délkeleti és északkeleti térségekkel – hozható összefüggésbe.
A Mennyei Birodalomban a 7. századtól a 14. századig terjedő időszakban továbbra sem ismerjük a járványok klinikai típusát, noha a járványok gyakoribbak. A katasztrófa jegyeit a 682. év mutatja, amikor Honan, és Santung tartományokban a földeket „testek borítot-ták,” majd 806-ban Csöcsiang térségében volt súlyos tömegbetegség, a népesség „több mint fele” pusztult el. Kiangsu, Anhuj, Hupej tartományokban 891-ben tízből 3–4 ember halt meg.
Honan tartomány fővárosában 1127-ben a lakosság 50%-a valamilyen járvány áldozata lett.
Úgy tűnik, hogy a legsúlyosabb járvány 1232-ben volt, amikor a feljegyzés szerint, „ötven és kilencven nap alatt” 900.000–1.000 000 ember pusztult el. Ebben az esetben sem ismert a tömeges elhalálozás kiváltó betegség klinikai formája. A 13. században szinte ötévenként volt – a kínai tartományokban, szétszórtan – valamilyen járvány, tehát jóval gyakrabban mint az azt megelőző századokban.
A 14. század elején tehát az európai Fekete halál kínai változatának megjelenése előtt, 1306-ban Csöcsiangban 26 ezer áldozatot említ a feljegyzés, Hupejben pedig 1313–1331 között kisebb megszakításokkal ismétlődik a járvány: az áldozatok száma 1331-ben kilenc ezer ember. Sehnszi, Hupej, Csianghszi, valamint a Hunan tartományokban 1351–1352-ben a népesség veszteséget 50%-ra becsülik a feljegyzések1351–1352-ben. Az említett tartományokban 1353-ban a népesség kétharmada pusztult el. 1354-ben pedig 10 emberből 6–7 halálozott el Sehnszi, Hupej, Kuanghszi, Honan, Kuangtung tartományokban, majd 1358-ban Sanhszi, Hupej térségben újabb 200 ezer ember halt meg. Legalábbis Cha – lista alapján úgy tűnik, hogy 1351–1358 között, a harmadik (ismétlődő) járványhullám volt a legerősebb. Összessé-gében 14. században, 1308–1362 között 25 járványesemény jegyeztek fel a birodalomban, ugyanakkor 1320–1360 közötti évtizedekben kisebb megszakításokkal folyamatosan jelen van a járvány, illetve ismétlődik. A feljegyzés az utolsó 14. századi járványos területként 1362-ben Csöcsiangot említi, ezt követően újabb járvány 1604-ben tör ki, Peking délkeleti térségében (Senhszi, Hupej).
A Cha – lista adatai alapján, a 14. század előtti időkben nehéz eldönteni, hogy a járvá-nyok közül melyek vonhatók a tényleges pestisfertőzések körébe. Viszonylag megbízhatób-bak a 14. századi adatok, ugyanis a kronológiai sorok itt már közvetett párhuzamosságot mutatnak az európai fejleményekkel, nem azért mert, bizonyos egyidejűségek is kimatat-hatók, hanem azért, mert a járvány klinikai formája Kínában és Európában a bubópestis,
és nagyon valószínű, hogy mindkét térségben a betegség endémiás területe, ahonnan szét-hurcolták a burmai Pagan volt. Ahol az 1320-as évek előtt jelentkezett a betegség, és innen terjedt viszonylag rövid idő alatt – portyázó mongol lovasok révén – a Pekingtől délre eső tartományokban (1320 Anhuj, 1321 Hopej, 1323 Csiangszu). Gyaníthatóan ezekből a tarto-mányokból terjed tovább a birodalom északkeleti és délkeleti részének középső térségeibe is. Ugyanis Burma közvetlen szomszédságában, a déli Jünnan tartományban csak 1334-ben pusztít a ragály, ettől keletre a szomszédos Kuangtungban 1342-ben, Fucsienben 1345-ben.
A Jünnan tartománnyal északnyugaton határos tartományokban Kujcsouban 1342-ben, és Szécsuánban 1345-ben, illetve 1351-ben tört ki a járvány. Úgy tűnik, Kína nyugati ujgur térségét (Hszincsiang) és Tibetet elkerülte a pandémia.47 A kínai pestis kronológia térbeli indikátorai, néhány furcsaságra hívják fel a figyelmet. A pestis terjedése ugyan dél-észak irányú, azonban kínai területen a járvány első hulláma, nem a Burmával szomszédos Jün-nan tartományt érinti, hanem attól jóval távolabbi északkeleti térségeket. Az egykori Csi – állam tartományait (Hupej, Anhuj, Csiangszu), majd az ettől délre eső területeket (Hunan, Csöcsiang, Fucsien), valamint az északi tartományokat (Sahnszi, Santung, Hopej, Belső-Monogólia). Mindez azt valószínűsíti, hogy mongol Jüan dinasztia idején (1271–1368) a Burmából behurcolt pestis, diffúzió útján terjedt el a birodalom a délkeleti, északkeleti, déli, illetve délnyugati tartományokba. A járvány intenzitása pedig 1350–1360 között erős, amikor Európában már megszűnt.
A 14. századi burmai eredetű pestis tehát kínai területeken fejlődik pandémiává, ahol vél-hetően Belső-Mongóliában válik szét, egy északi útvonalon az Aranya Horda Kánság uralta területeken terjed tovább a Krím félsziget irányába. A másik útvonala a tulajdonképpen Se-lyem út, Szamarkand, Buhara, a Kaszpi-tenger déli részét érinti, ahol ismét szétválik, egy déli (Anatólia, Damaszkusz, Jeruzsálem, Egyiptom) és egy északi, északnyugat irányban terjed tovább ( ukrán, orosz területek, Krím-félsziget, Fekete-tenger térsége ).
A Krím félszigetre, tehát két irányból, – északról és délről – hatol be a pandémia: északról a mongol kánságok uralmi területeiről, és délről a Selyem úton. A pandémia megjelenése Európában a közvetítések sorozata, illetve áttételei útján jut Krímbe és innen az Égei – és Földközi-tengeri kikötőibe. A közvetítő csomópontok mindegyike, ahonnan a járvány to-vább terjedt az interkontinentális szárazföldi- és tengeri távolsági kereskedelem központjai:
Északkelet-Kínában, Peking és térsége, Közép-Ázsiában a Selyemút központjai (Szamar-kand, Buhara, Bagdad), Elő-Ázsiában (Damaszkusz, Aleppo), Észak-Afrikában (Alexandria, Kairó), Arab félszigeten (Mekka, Áden), Európában a Krím félszigeten Kaffa, majd az medi-terrán kereskedelemi központok (Velence, Genova, Marseille).
A Krím- félszigetről tehát a genovaiak által a bubópestis a Mediterrán és Maghreb (Északnyugat-Afrika) térségében terjed el, azonban a mai Ukrajna, Oroszország területein való terjedése tekintetében bizonytalan, hogy az a krími tatárok, a közép-európai németek, vagy a lengyelek közvetítésével történt.
47 Dong Lu Xi Ma – Thann, François, 1995. 55–59., Dong Lu, Xi Ma – Thann, François, 1995. 35–50., Angela Ki Che Leung. 1993. 51–55, 354. (The Cambridge World History of Human Diseas. Ed. Kenneth F. K. )
A Fekete halál eredete és terjedési útvonala Délkelet-Ázsiából Európába,
Arábiába és Észak-Afrikába. (http://chssp.ucdavis.edu/programs/historyblueprint/maps/medieval-map#blackdeathanch)
A mongol hódítás nyomán Kubiláj kán alapította Jüan dinasztia (1271–1368) idején a pes-tis pandémia dinamikája a kínai területeken ciklikus, szétszórt, amely mintegy 40 évig tartott (1320–1360) – és mint említettük – a birodalom legnépesebb, legfejlettebb (akárcsak ma) ke-leti partvidékén pusztított. A Cha – lista alapján arra lehet következtetni, hogy a mongol Jüan dinasztia utolsó évtizedeiben, három egymást követő, és ismétlődő hullámban söpört végig a pestisjárvány a birodalomban: az első hullám 1321–1334 (Anhui, Hupej, Honan, Csiangszu), a második 1344–1346 (tengerpart, Jünnan, Kuangcsou, Fucsien, Csöcsiang), amely 1344 nyarán a Sárga folyó hatalmas áradásával párosult. A harmadik hullám, a legintenzívebb 1350–1358 közötti évek, amikor a járvány az északkeleti (Hopej, Sahnszi, Santung) tartomá-nyokban és Belső-Mongólia területén részben vagy egészében megismétlődik. Mind három hullám idején az népességveszteség tartományonként változó, viszont a kínai adatokra hivat-kozó szakirodalomban feltételezik, hogy a pusztítás mérette meghaladta az európait.48
A szakirodalomban nagyjából konszenzus van abban, hogy a tatár hódítás kezdetén (1270-es évek) a Mennyei Birodalom lakossága 120 millió lehetett és a Jüan dinasztia, vagy-is a mongol uralom végén már csak 60 millió volt. A becslések a mongol hódítás előtt a Déli
48 Kelly, John, 2005. (pp) XIV-XV., Twitchett, Denis, Studia Sino-Mongolica. 1979. 27–28., Frederick, W. Mote, 1994. Chinese Society under Mongol Rule, 1215–1368. The Cambridge History of China. Vol. 6. 616.
– Szung (Song) dinasztia (1127–1279) 1223. évi, illetve az Északi – Szung (Song) dinasztia (960–1127) 1207. évi népszámlálásaiból indulnak ki, amikor a birodalomban 21 millió ház-tartásban 116,5 millió lakóst írtak össze. Kubiláj kán által 1290-ben elrendelt összeírásban 13,5 millió háztartásban 58,8 millió személyt találtak. A Jüan dinasztia, illetve a mongol uralom után a Ming – dinasztia (1368–1644) idején, 1393-ban végzett népszámlálás 10,7 millió háztartásban 60,5 millió lakost talált, amelyet megbízhatóbbnak tartanak a történe-ti-demográfusok, mivel a mongol „szájak” szerinti összeírás helyett a háztartásokat vette alapul.49 Tehát, míg a 13. század elején 123 millióan éltek a Mennyei Birodalomban, addig a 14. század végén 65 millióan, vagyis a népesség veszteség 50% körüli, amely demográfiai katasztrófára utal.50
Azonban a demográfiai veszteségek a 14. századi Kínában nem csupán a bubópestis jár-vány számlájára írhatók. Figyelembe kell venni, hogy mindez – részben Európában is – egy hosszabb folyamat fejleménye, amely több más eseménnyel átszőtt. A két utolsó mongol császár Tugh Temür (1329–1332) és Toghon Temür (1332–1368) alatt pusztított 1320–1362 között a „nagy járvány” (ta-i). Ezzel párhuzamosan kaotikus állapotok uralkodtak a biroda-lomban: frakcióharcok, banditizmus, lázadások Dél-Kínában (1337–1338), éhínség, pusztító árvizek (1340), tengerparti kalózkodás, a Vörös Turbános szekta lázadása (1350), tartományi hadurak garázdálkodása stb. A Sárga-folyó nagy áradása (1344) miatt például megszakadt az észak és dél között a Nagy Csatornán gabona szállítás, emiatt újabb éhínség tört ki. 51 Cha- listából is jól látható, hogy nagyok a regionális eltérések a népesség sűrűssége, infrastruktúra, életgyakorlat, a bürokrácia hatékonysága tekintetében. Az északkeleti és keleti part menti, illetve északkeleti és délkeleti tartományok pusztulásáról sűrűbbek az adatok, kevesebb szó esik a délnyugati, illetve egyáltalán nem említik a nyugati tartományokat. Ez részben ösz-szefügg azzal is, hogy a mongol uralom, a Jüan-dinasztia idején a fővárost Észak-Kínába, Pekingbe (Ta-tu) helyezték át.52
A Ming – dinasztia idején békésebb, stabilabb idők következtek, azonban a népesség-veszteség rekuperációja, regenerálódása fokozatosan valósult meg, ugyanis a Ming – dinasz-tia végén a 17. század közepe táján valószínűsítik, hogy a birodalom népessége 130 millió körül lehetett.53 Vagyis, Kínában akárcsak Európában a 17. század első felében éri el, illetve némileg haladja meg a népesség száma a nagy pestisjárványok előtti szintet.
A Ming- dinasztia idején két nagyobb pestis hullám pusztított, 1586–1589-ben és 1639–
1644-ben. Az utóbbiról szóló, 1644-ben kelt jelentés, Sanhszi tartomány Lu-an helységéből származik, amely az első hiteles leírása a kínai pestis klinikai formájának. Eszerint: „Ősszel volt egy nagy járvány. A beteg honaljában, a combjai között először megjelent egy csomó, ha pedig valaki köhögött vért köpött, és meghalt, mielőtt még gyógyszert kapott volna. Még ba-rátokat és rokonokat sem merték kérni, hogy jöjjenek beteghez, vagy részvétet nyilvánítsanak.
49 Angela Ki Che Leung, 1993. (The Cambridge World History of Human Diseas, Ed. Kenneth F. Kiple). Vol. 6.
354–362., Durand, D. John, Popul. Stud. 13, no. 3 (March 1960). 249.
50 Sussman, G. D. 2011. 81.
51 McNeill, H. William, 1998. 298–306., Twitchett, Denis, Studia Sino-Mongolica. 1979. 35–68.
52 Angela Ki Che Leung, 1993. 360–361.
53 Frederick W. Mote, 1994. (The Cambridge History of China.). Vol. 6. 616–618.
Egész családokat kiirtott a betegség, eltemetni sem tudták őket.”54A feljegyzés alapján a pes-tis két klinikai formája – bubó – és tüdőpespes-tis – valószínűsíthető. A járványokról az első munka Vu Ju-hszing nevéhez kapcsolódik, aki az 1640-es évek pestise nyomán – szemben a korábbi gyakorlattal – arra a következetésre jutott, hogy a betegség-entitások, a „vegyes éte-rek” (vér-éter, életerő-éter) csak hatásaikon keresztül mutathatók ki, de sajátos betegségeket okoznak az egyes fajoknál (emberek, tehenek, csirkék), és a faj egyik egyedéről kerülnek át a másikra.55 Vagyis a 14. században, amikor a „nagyjárvány” dühöngött, a kínai orvoslás, akárcsak az európai nemcsak a mikroorganizmusok betegség hordozóinak titkát nem ismerte, mert nem voltak hozzá eszközeik, hanem az egyes betegségeket sem tekintették különálló entitásnak.
A Cha- lista szerint az 1639–1644 között „nagy döghalál” Hopej, Honan, Sanhszi, San-tung, Csiangszu, és Belső Mongólia térségében volt. Mindazonáltal a kutatók, mégis az 1792.
évi járványt tekintik az első megbízhatóan pestissel azonosítható betegségnek, mely több déli (Jünnan, Kujcsou, Kuangtung), keleti (Fucsien), és északkeleti tartományban terjedt el.56
A 19. század végi kínai (hongkongi) pestisjárvány esetében kimutatták, hogy az észak- mandzsúriai térségben a tüdőpestis, míg déli Jünnan tartományban a bubópestis volt a beteg-ség klinikai formája. Az északkeleti térbeteg-ségben pestisjárvány rendszerint ősszel tört ki és télen is tartott, s a fertőzött mormoták bolhái terjesztették.57 A déli pestisjárvány a patkánybolha (Xenopsylla cheopis), révén terjedt és általában tavasszal kezdődött s a nyár végén szűnt meg.58A 19. századvégi hongkongi pestis két klinikai formája, a tüdő- és bubópestis együttes jelenlétére a 17. században sincs adat, ekkor – mint említettük – csak a bubópestis tüneti jegyeit említik.
Az utóbbi időben többen feltételezik, hogy eredetileg nem is burmai lehetett az endémi-ás góc, hanem a mongol- és kazah sztyepp vidéke, innen terjedt Északkelet-Kínába, illetve nyugati irányba, Európába. Másfelől az említett térségekben, valamint a birodalom középső részein elterjedt járványnak azonos volt klinikai formája az európaival, tehát Eurázsia mind-két szélső földrajzi, illetve civilizációs térségében a bubópestis pusztított a 14. században.
Az utóbbi időben többen feltételezik, hogy eredetileg nem is burmai lehetett az endémi-ás góc, hanem a mongol- és kazah sztyepp vidéke, innen terjedt Északkelet-Kínába, illetve nyugati irányba, Európába. Másfelől az említett térségekben, valamint a birodalom középső részein elterjedt járványnak azonos volt klinikai formája az európaival, tehát Eurázsia mind-két szélső földrajzi, illetve civilizációs térségében a bubópestis pusztított a 14. században.