A genovai hajósok által tengeri kikötök városaiba behurcolt pestis elnevezése – pestis bubonica, pestilentia, mors nigra, a magyar bubópestis, Fekete halál, döghalál, mirigyhalál – a kortársak, szemtanúk leírásában a betegség tüneti azonosítására is utalt, noha látleleteik mind a mai napig vita tárgyát képezi.81 Viszont a latin „plaga” általában a járványos beteg-ségekre, és nem minden esetben a pestisre utal, csak a 17. században azonosítják a „plaga”
szót – például Angliában – egyértelműen a pestissel.82
Kétségtelen, hogy a 14. századi nagy pestisjárványról, a kortársak beszámolói akárcsak napjaink katasztrófa eseményeiről szóló tudósítások torzítanak. Az érintettek, a megfigyelők által látottak/hallottak nem mentesek a korszak világképére jellemző sztereotípiáktól, illetve értelmezéseik helyzetfüggő személyes benyomásaik szándékos felnagyításától sem. G. Boc-caccio sem kivétel, aki a firenzei járvány szemtanúja volt, Fiametta szerelme is a pestis áldo-zata, tehát személyesen is érintett. Ennek ellenére leírása nem pontatlan, sőt általánosítható, ugyanis több más későbbi megfigyelő is a betegség tünetének, lefolyásának, terjedésmódjá-nak, s az emberek viselkedésreakcióinak hasonló jegyeit emelték ki. De nézzük közelebbről mit hallott-látott Boccaccio Firenzében: „Elképesztő hallani is, mit most el kell mondanom.
és ha nem látták volna sokan, s nem láttam volna magam is tulajdon szememmel, szinte hinni sem merném, nemhogy leírni, ha mégolyan szavahihető embertől hallottam volna is.
Elmondom tehát, hogy a szóban forgó pestisnek az a tulajdonsága, hogy az egyikről a másik-ra átmásik-ragad, oly fertőző erejű volt, hogy nem csupán emberről emberre terjedt, hanem – ami igen gyakran bebizonyosodott – ha a megbetegedett vagy a betegségben meghalt emberek valamelyikét megérintette valami más, nem emberfajta élőlény, azt nem csupán megfertőzte a betegég, hanem igen-igen rövid idő alatt meg is ölte. (…) És nem olyanképpen jelentkezett, mint Keleten, ahol a kikerülhetetlen halálnak nyilvánvaló jele az volt, ha valakinek megeredt az orra vére: hanem a kezdetén: férfiaknál és nőknél egyaránt, a lágyékukon vagy hónuk alatt bizonyos daganatok támadtak, amelyek néha akkorára nőttek, mint egy rendes alma, néha
fennmaradt levelezés örökítette meg. A másik – ezt megelőző – ismert alkalmazás szintén 1763-ban történt, amikor a delavárok ostromolták Fort Pitt erődítményt, és a parancsnok himlős betegektől származó pokrócokat küldött a törzsfőnököknek ajándékba. Itt a brit parancsnok precíz könyvelése a pótlásra szoruló takarókról volt az árulkodó nyom.”( Lásd: Dr. Meglécz Katalin In: http://www.honvedelem.hu/cikk. Hozzáférés: 2019. 05.7.), valamint: (Wheelis, Mark, 2002/8. 29.)
81 A „Fekete halál” ( atra mors ) jelzőt 13. században Gilles de Corbeil francia orvos használta De signis et sinthomatibus egritudinum című munkájában, egy magas lázzal (febris pestilentialis ) járó betegség tüneti le-írásában. Az 1348–1349-ben az itáliai városokat pusztító pestisjárványt a kortárs szerzők „nagy halálozás”
(mortalega grande), illetve nagy pestis néven említik. A „Fekete halál” (mors nigra) kifejezést, 1350-ben Si-mon de Covino (Couvin) is használta De judicio Solis convivio Saturni című értekezésében, amelyben a pestist a Jupiter és Szaturnusz konstellációja elő idézte rossz levegővel hozta összefüggésbe. Gasquet azt állította (1908-ban), hogy a „Fekete halál” kifejezést először 1631-ben J. I. Pontanus, Vulgo & ab effectu atram mortem vocatibant című munkájában említi, amikor arról írt, hogy a leggyakrabban halált kiváltó tüneteiről nevezték el a köznapi nyelvben a 14. századi európai bubópestist „Fekete halálnak.” Végül is Pontanus atram mortem (Fekete halál) kifejezése terjedt el először Skandináviában, majd Németországban. Angliában csak 1832 óta használják a középkori pestisjárvány megnevezésére a terminust, a német Hecker, der Schwarze Tod kifejezése nyomán (Lásd: Horrox, R. 1994. 22., Gasquet, A. Francis, 1908. 7., Pontanus, J. I. 1631. 476., Shrewsbury, J. F.
D.1970. 9–21.)
82 Singer, C. j. 1962. 28.
akkorára, mint egy tojás, vagyis voltak nagyobbak, voltak kisebbek, amelyeket a nép ’búb’- nak nevezett. És a testnek ama fent mondott két részéből kezdett e mondott búb hamaridő múltán kiütni, és kibukkanni a testnek minden egyéb részén is egyformán: és ennek utána kezdett a mondott betegségnek mineműsége fekete vagy kékesfekete foltokra változni, melyek a karokon, a combokon és a testnek minden egyéb részén feltünedeztek sok embernél: néme-lyiknél nagyok voltak és ritkák, másoknál kicsinyek és sűrűk. És valamint kezdetben a búb volt és maradt biztos jele a bekövetkezendő halálnak, akként most e foltok voltak a jelei mind-azoknál, akiket megleptek.(..) Nem csupán, hogy kevesen gyógyultak meg, hanem úgyszólván valamennyien belehaltak a fent mondott jelek feltűnése után harmadnapra: ki gyorsabban, ki lassabban, s a legtöbben mindennemű láz vagy egyéb tünet nélkül. És ennek a döghalál-nak annál nagyobb volt az ereje, mivelhogy azokról, éppen úgy, mint ahogy a tűz belekap a száraz vagy zsíros tárgyakba, mik tőszomszédságban vannak. De még nagyobb baj is volt ennél: mivel hogy nem csupán a betegekkel való beszélgetés vagy érintkezés származtatta át az egészségesekre a betegséget vagy a tömeghalál csíráját, hanem kiderült, hogy a ruháknak vagy bármely más tárgynak az érintése, mit ím ez betegek érintettek vagy használtak, ezzel a betegséggel fertőzi azt, aki hozzányúl.”83
G. Boccaccio megfigyelése és a tünetek leírása arra utal, hogy a Firenzében pusztító be-tegség klinikai típusa 1348 tavaszán–nyarán a bubópestis volt, amely érintkezéssel – fertő-zött emberek, tárgyak, ruhaneműk stb. – révén terjedt, sőt állatok (disznók) is elpusztultak a fertőzésben. A későbbi pestisnarratívákban, valamint az orvosi feljegyzésekben további – már említett – egyéb tünetei is szerepelnek a bubópestisnek: a magas láz, orrvérzés, vég-tagfájdalom, fényérzékenység, tudatzavar, zavaros beszéd. A beteg szenvedését súlyosbította a testét elborító furunkulusok. A Boccaccio által vázolt jellemzők mellett, ami a kortársa-kat megdöbbentette, az a fertőzöttek, betegek rövid idő alatt történő tömeges elhalálozása, aminek pszichológiai kísérőjelensége volt, a fatalista közömbösség, a kilátástalan helyzetbe való belenyugvás. Agnolo di Tura 1348-ban közvetlen elszenvedője volt a borzalmaknak:
„Sienában május havában kezdődtek az elhalálozások. Kegyetlen és iszonyú volt. Áldozatai szinte azonnal meghaltak. Százak hunytak el éjjel-nappal.(…) Saját kezemmel temettem el öt gyermekemet, és sokan mások is így jártak. Senki sem sírt, akármilyen veszteség érte is, mert majdhogynem mindenki arra számított, hogy utoléri a halál. Annyira sokan vesztették életüket, hogy mindannyian azt hittük, itt van a világvége.”84
Az emberek esetében a tünetek megjelenése és a halál bekövetkezése közötti rövid idő, nemcsak a hivatkozott itáliai szerzők figyelmét ragadta meg, hanem több más forrás is meg-erősíti. Az újabb kutatásokban a fertőzés lehetséges közvetítésében, – éppen Boccaccio nyo-mán – merült fel a kérdés: hogy az állatok is megfertőződtek vagy sem a pestissel? Boccaccio leírásában csupán annyit jegyzett meg, hogy az állatok a fertőzött ruhanemű turkálása, rág-csálása után „alig egy óra multán mindkettő (sertés) döglötten rogyott a földre.” Általánosabb értelemben tehát arról szól a vita napjainkban is, hogy van-e kapcsolat a pestisjárványok és az
83 Boccaccio, Giovanni, 2009. 15–17. Megjegyzés: valószínű a testen megjelenő ”bub”-ra, csomóra utal a pestis régi magyar elnevezése csuma, csoma, román nyelvben „ciuma”, amely a ҫuma (török), illetve a magyar csomó szóval rokon.
84 Freeman, Henry, 2016. Cronology & Trajectory. EPUB. Pdf. (Hozzáférés: 2017. május 20.)
állatjárványok között, ugyanis a források több esetben a pestises időkben – mint például a 18.
század elején az erdélyi Cserei Mihály is – marhavészről, állatjárványokról is beszámolnak.
Az itáliai pestisjárvány ideje alatt (1348–1349) az állatállomány is valamilyen fertőzés-ben tömegesen pusztult, holott a szarvasmarha és a juh pestisfertőzésre érzéketlen. Az állat-járvány korokozóját a biológusok próbálták kideríteni.85 A fentebb idézett G. Twigg egyaránt magyarázatot keresett az emberek és állatok tömeges pusztulásának okára. A járvány gyors terjedése alapján kétségbe vonta, hogy pestisjárvány idézte volna elő a kontinensen és a Brit-szigeteken a Fekete halálnak nevezett katasztrófát. Szerinte a pestis általában lassan terjed és csak az embert fertőzi meg, ezzel szemben lépfene, amelynek tünetei hasonlóak a pestishez – baktériumai (spórái) a levegőben terjednek – az állatokra is veszélyesek. Az angol kutató hipotézise tehát a járvány klinikai formáját – az embert és állatot egyaránt pusztító – lépfene betegségben jelölte meg.86 A lépfene hipotézissel kapcsolatosan többen szóvá tették, hogy noha a betegség állatról terjed az emberre, de nem okoz olyan nagyságrendű elhalálozást a népességben, mint a bubópestis. Anélkül, hogy részleteznénk, léteznek olyan elgondolások is, amelyek a pestis tüneteit, a betegség lefolyása és érintkezés általi terjedése alapján – va-lószínű az aktualizálás jegyében – az ebola vírushoz hasonló fertőzéssel és nem a pestissel azonosítják a 14. századi pandémiát.87
A pestist megkérdőjelező (lépfene, ebola) elméletekkel szemben, szintén a járvány gyors terjedésének okait kutató David Herlihy valószínűség számítások alapján úgy vélte, hogy a bubópestist okozó bolhákkal a pestis lassabban terjedt. Ezzel szemben tüdőpestis gyorsab-ban terjedt, mivel az influenzához hasonlóan cseppfertőzéssel (belégzéssel) adódik át.88 D.
Herlihy álláspontja némileg hasonló a C. Pfister feltevéséhez, aki – mint már említettük – az északnyugat-európai térség hidegebb éghajlati viszonyai között terjedő betegséget a tüdő-pestissel azonosította. A megfigyelések viszont arra utalnak, hogy a menthetetlenül halált okozó tüdőpestises fertőzések ritkábbak mint az általában 50%-os elhalálozási rátával járó bubópestis megbetegedések.
Többen, főleg a német kutatók a pestisjárvány közép-európai terjedésének vizsgálata nyomán megkérdőjelezik a fentebb említett hipotéziseket, ugyanis nem bizonyítható a pes-tis csúcséveit (1348–1349) követően a járvány gyors terjedése.89 A különböző vélemények előterében egyrészt az áll, hogy a pestis tengeri hajózási útvonalakon (Földközi-tenger térsé-ge) gyorsabban terjedt, mint a kontinens szárazföldi (az Alpoktól északra lévő) útvonalain, másrészt pedig ezzel összefüggésben a pestist terjesztő bolha azonosítása a probléma. A bi-ológusok vitája, tehát a bolha fajtája körül zajlik, ugyanis a szakirodalomban napjainkban hatvan bolhafajtát tartanak számon és ezek mindegyike potenciális pestisbaktérium terjesztő.
Nagyjából a patkánybolha és az emberi bolha mentén oszlanak meg a vélemények.
A régebbi német történeti–statisztikai munkák a patkánybolhát tekintették a pestisbaktéri-um hordozójának, és amellett érveltek, hogy a 14. század közepén a Német-római Császárság
85 Carmichael, G. Ann, The Medieval Globe, 1 (2014). 157.
86 Twigg, Graham, 1985. 17–24.
87 Vasold, Manfred 2003. (Idézi: Pósán L, Klió. 2004/3. 13. évf. 60–66.)
88 Herlihy, David, 1997. 14–15.
89 Eckart, U. Wolfgang, 1990. 27–34.
területén a patkányok az élelmiszer előállítással foglakozó mesterségek (pékek, hentesek stb.) műhelyei körül nagyobb számban fordultak elő, és ott gyakoribbak is voltak a pestis megbetegedések, elhalálozások. Ezzel szemben a nem élelemkészítéssel foglalkozó műhe-lyek környékén (kovács, kőműves, asztalos stb.) a patkányok – a zaj okán is – ritkább volta miatt, alacsonyabb lehetett a pestisben fertőzöttek száma.90
A magyarázatok másik csoportjába vonható E. Rodenwaldt és H. Raettig orvosok felte-vése, akik a pestisfertőzés kiváltásában és annak járvánnyá fejlődésében az emberi bolhát tekintik meghatározónak, mivel a patkánybolha ritka esetekben fordul elő az emberen. A feltevés egy későbbi (1575–1577) velencei pestisjárvány vizsgálatának ténymegállapítása-in, valamint a pestisről szóló források esetleírásain alapszik. Ezek szerint a betegség csak embereknél fordult elő és a pestisfertőzés/betegség elsődlegesen a családi körben (közvetlen érintkezéssel) terjedt, s az 1347–1348 évi pestisbetegeken a fertőzés jelei nem azonosak a későbbi, hongkongi (1894) pestisbetegekével. Ugyanis a források pestistünet leírásaiban az emberi testen megjelenő feketekelések gyakoribb voltáról számoltak be, amely – a szerzők szerint – a pestishordozó emberi bolhák csípései okozta véraláfutásokból alakult ki.91
Nem kerülhetők meg a pestissel foglakozó kutatásokban a fentebb említett viták mellett a pestisjárványok térbeli kiterjedésének léptéke és a demográfiai veszteségek nagyságrendje körüli vélemények. A bizonytalanság abból adódik, hogy az adatok jórészt kvalitatívak, szá-maik becslések, amit a veszteségek kerekszámai jeleznek. A kontinens régióira, királyságaira vetítve a pestisjárvány kiváltotta a demográfiai veszteségek nagyságrendje eltérő. A kutatók többsége a 14. század elején 70–75 millióra becsüli az európai népességet, ebből a pestis kiváltotta veszteséget nagyjából egyharmadban, illetve felében jelölik meg. A népességcsök-kenés (kb.: 25 millió) ilyen és hasonló mértéke – mint Kína esetében is láthattuk –, időben elhúzódó járványhelyzetre utal. Ugyanakkor voltak Európában olyan térségek is, melyek járványmentesek lehettek (Flandria?, Lengyel- és Magyar királyságok egyes régiói).92 A ré-gebbi és az újabb kutatások népesség rekonstrukciójának előterében főleg a lokális, ritkáb-ban a regionális veszteségek álltak, illetve állnak. Az általánosabb, országos veszteségek többnyire lokális becslések kiterjesztései, mindazonáltal a demográfiai mutatók járvány előtt és után való alakulása – mikro- és makroszinten – a folyamatok összetettségének bizonyos következményeibe enged betekintést. A kutatói érdeklődés előterében nem véletlen, hogy a demográfiailag jobban adatolt, sűrűn lakott itáliai városok vizsgálata szerepel, Itália Flandriát megelőzve a 14. században a legurbanizáltabb térsége kontinensünknek.
A Mediterrán világkereskedelem központjai a városok (Firenze, Velence, Genova stb.) közvetlen, illetve közvetett tranzakciós (emberek, árucikkek) kapcsolatokban álltak a tengeri kikötők révén Közel- és Távol-Kelet, valamint Észak-Afrika szárazföldi kereskedőivel, így az árucikkek forgalma mellett, fennállt a fertőzések veszélye is. Ez nem azt jelenti, hogy a tőke első megjelenési formája – a távolsági kereskedelem – váltotta ki a járványokat, csu-pán annyit jelent, hogy az interkontinentális kapcsolatok (kereskedelem, háború, kalózkodás,
90 Woehlkens, Ernst, 1954. (Idézi: Pósán L. Klió. 2004/3. 13. évf. 63–66.)
91 Rodenwaldt, Ernst, 1953. 37–50.
92 Winkle, Stefan, 1997. 72–76.
migráció) során a különböző ökológiai környezetben élő személyek és csoportok közvetlen/
közvetett érintkezése a fertőzés, illetve a fertőzés tovább adásának a veszélyével járt.
A problémát napjaink kutatói számára is, a járvány hirtelen megjelenése okozza. Ugyanis adódik a kérdés, hogy a 9. század és a 14. század közötti évszázadokban pestismentes-e az európai kontinens vagy sem? A régebbi kutatások pestismenetesnek vélték a középkori fel-lendülés, illetve a klimatológusok által optimumnak (melegedés) időszakának nevezett kor-szakot (9–13. század). Ezt megelőzően, nagyjából a népvándorlás, s a középkori pessimum (lehűlés) évszázadaival egybeeső időszakban, hosszan elhúzódó, ciklikus mozgású, ismét-lődő, mintegy 15 pestishullámot regisztráltak a Mediterrán térségben (541–544, 557–561, 570–574, 580–582, 588–591, 599–600, 608, 618, 628, 639–640, 654, 684–686, 694–700, 740–750, 767). Ezek a pestishullámok, nem voltak távol-keleti, vagy belső-ázsiai eredetűek, nem terjedtek túl a Földközi-tenger térségén, viszont – akárcsak Fekete halál – a kikötőva-rosokból terjedtek a szárazföldi, folyami, kereskedelmi utak mentén a kontinensünk belső területeire. Például az első hullám elérte Trier varosát, illetve Dijont és Bourgest. Északnyu-gat-Európát sem érintette, és a Beda Vencrabilis által leírt 664. évi járvány a Brit-szigeteken sem pusztított. Az egymást követő hullámok egyre inkább lokális terekben mutatkoztak, az utolsó hullám 767-ben csak Nápolyban pusztított.93 Ezt követően a pestis eltűnt Európából.
Az eltűnésének okát nem ismerjük. Mindez arra is utalhat, hogy a pestisnek endémiás gócai az európai kontinens közép-keleti és nyugati térségeiben nem alakultak ki. A nagyobb járvá-nyok – a Fekete halál előttiek is –, a kontinensen kívüli vagy azzal szomszédos (Északkelet-Afrika) endémiás gócaiból (Etiópia, Egyiptom) származtak.
Az újabb kutatások csak annyiban módosították a korábbit, hogy a Fekete halált (1347) megelőző évtizedekben a pestisre utaló forrásokat találtak. Franz Dumont, Friedrich-Wil-helm Henning és Hermann Kollenbenz szerint például 1313-ban tűnt fel először a pestis a Rajna- és Mosel vidékén, Mainzban pedig 16.000 áldozattal járt, ami gyaníthatóan túlzás.
A Réthly-féle magyar éghajlat-adatbázisban is 1311–1314 között Európa szerte pestisjárvá-nyok szerepelnek, amely Németország lakosságának egyharmadát (?) pusztította el, egész falvak elnéptelenedtek.94 Valószínű – noha nincs megbízható adat arról –, hogy 1347 előtt is megtapasztalhatta a kontinens lakossága a pestist. Viszont a pestis fertőzés identifikációját illetően, mint láttuk, nagy a bizonytalanság egészen a 19. század végéig. Több esetben egyéb más, magas lázzal járó betegségeket is pestisnek véltek.
A német kutatásokkal némileg összhangban állnak azok a feltételezések, melyek szerint Itália egyes városaiban, a Fekete halált megelőző években (1339–1340) is voltak „jelentős”
emberveszteséget kiváltó járványok, azonban nem tudják azonosítani – a források leírásai alapján – sem okát, sem a fertőzés/betegség klinikai formáját. Az amerikai középkor kutató Ann G. Carmichael például valószínűnek tartja, hogy Firenze 120 ezer főnyi lakosából már 1340-ben 15 ezer lehetett a veszteség valamilyen járvány nyomán. Firenzében a becslései szerint az 1340. évi rejtélyes járvány okozta 15 ezres veszteséghez hozzáadódott a pestisben 1348-ban elhalálozott további 50 ezres száma. Hasonlóan a valamivel több mint százezer
93 Biraben, Jean-Noël, 1975. 455–456. Vö. Andorka Rudolf, 1985/2. 52., 47–65.
94 Vasold, Manfred, Historische Zeitschrift, Band 277, Heft 2. Oktober 2003. (Idézi: Pósán László In: Klió.
2004/3. 13. évf. 64–66.)., Vö. Réthly A. 1962. 41., Clemow, G. Frank, 1903. 34.
lakossal rendelkező Velence is 50% körüli emberveszteséget szenvedett el a nagy pestis-járvány idején.95 A pestisjárvány itáliai terjedésében közrejátszott a klimatológusok sze-rint a mediterrán térség enyhe éghajlata is, ami csak részleges magyarázó erővel bír. Bruce Campbell brit történész a pestist megelőző évtizedek természeti–antropogén viszonyait ösz-szegezve, úgy látta, hogy klíma szokatlanul veszélyes és egészségtelen volt az emberek és a háziállatok számára egyaránt. Európa szinte minden pontján háborúk dúltak, a túlnépesedés, a gazdasági stagnálás, a káosz, a városok zsúfoltsága, a járványok (tuberkolozis, pestis), éh-ínség stb. destabilizáló hatásait hangsúlyozta.96
A pestis járvánnyá fejlődése, illetve terjedése (pandémia), mint említettük, a korabeli szá-razföldi és tengeri útvonalakon a közlekedés időtartamával, az emberek, tárgyak, áruk érintke-zésének sűrűségével kapcsolatos kérdést. A 14. században viszonylag jó időjárási körülmények között és a szállítmány mennyisége és milyensége szerint a tengeren az európai hajózási sebes-ség napi 250–300, szárazföldön pedig 30–40 kilométer. Észak-Kínából (Hopej, Sanhszi tarto-mányokból) a járvány Európa keleti térségébe, a Krím félszigetre a szárazföldi úton körülbelül 10–15 év alatt jutott el, ami – úgy tűnik – nagyjából azonos azzal a terjedési idővel, ahogy a burmai endémiás gócból (1300 körül) a pestis az 1320-as évek elején megjelenik Északkelet-Kínában. A Krím-félsziget kikötőjéből, Kaffából a fertőzött genovaiak hajókon 1347 nyárutón kezdnek menekülni, és rövidebb ellátmányt igénylő megszakításokkal – mindenhol megfertőz-ték a kikötők lakosságát – az ősz folyamán érkeznek a szicíliai, itáliai kikötőkbe: 1347. október elején a genovai hajók a Messinában kötöttek ki – és a krónikás beszámolója szerint – az utasok
„velejükig betegen” jöttek le a hajókról. Szicíliában október végén tört ki a járvány, Nápolyban pedig 60 ezren (más feljegyzések szerint 120.000-en) haltak meg.
Nagy Lajos magyar király, aki öccse meggyilkolása miatt Szicíliába vezetett hadjáratot, kénytelen volt visszavonulni. Genovában 1347 végén tör ki a pestis, noha a Kaffából érkező újabb fertőzött hajókat 1348 elején tüzes nyilakkal űzték el, körülbelül 100.000 fős lakos-ságának mintegy 40%-a esett áldozatul a járványnak. Sienában 80 ezer ember halt meg a járvány idején, sokan temetetlenek maradtak, mert a sírásók bérét a városi tanács nem tudta fizetni. Pisában alig fejeződött be a polgárháború, megérkezett a pestis, amely kilenc hónapig pusztított: egyes napokon 500 áldozata volt a betegségnek. Giovanni Villani krónikája szerint Firenzésben 1348. április –szeptember között pusztított a ragály.97 Boccaccio pedig azt írta, hogy „a pestis alig néhány esztendővel annak előtte bukkant fel a keleti országokban (…) feltarthatatlanul harapódzott egyik helyről a másikra, s nyomorúságunkra a Nyugaton is elterjedt” és „körülbelül a mondott esztendő (1348) tavaszának elején kezdettek mutatkozni a pestis fájdalmas pusztításai.”98 A fertőzés 1348. márciusában tehát elérte Itália középső és északi részeit: Genovát, Firenzét.
Velencében télidején gondolákkal gyűjtötték össze a kanálisba dobott halottakat. A város-állam lakóinak száma 120–150 ezer fő lehetett. Valószínű, hogy már 1347 végén megjelenik
95 Carmichael, G. Ann, The Medieval Globe. 1 (2014). 157–160.
96 Campbell, M. S. Bruce, 2016. 120–127.
97 Fantuzzi, Giovanni, Notizie degli scrittori bolognesi. Tomo Quarto. In: Bologna. MDCCLXXXIV. Muratori, Tomo XI. parte V. 237., Cunningham, K. 2011.14–16., Horrox, R. 1994. 12–20.
98 Boccaccio, G. 2009. 15.
a pestis, a krími – azovi kikötőkből (Tanából) érkező hajók révén. A járvány hat hónapig dühöngött, naponta 600–700 ember halt meg. A Signoria rendeleteket adott ki (orvosokat fogadtak, tisztasági intézkedéseket vezettek be, ellenőrizték az idegeneket, a betegeket ka-ranténba zárták stb.), de hatástalan volt, a város lakosságának körülbelül 60%-a pusztult el.
Jellemző, hogy a harmadik genovai háború kezdetén 1350-ben, vagyis a pestis után nehéz helyzetben volt a velencei vezetés. Nagyjából 5000 harcképes férfi volt, ami 25 gályára volt elég. Így Dalmáciából és görög kolóniákról jött a maradék 10 gályára a legénység. A baj az
Jellemző, hogy a harmadik genovai háború kezdetén 1350-ben, vagyis a pestis után nehéz helyzetben volt a velencei vezetés. Nagyjából 5000 harcképes férfi volt, ami 25 gályára volt elég. Így Dalmáciából és görög kolóniákról jött a maradék 10 gályára a legénység. A baj az