Az erdélyi fejedelemség és a porta viszonyának fejtegetése nem új keletű dolog.
A vitatkozók két táborra oszlottak a legellentétesebb felfogással. Az egyik rész Erdélyt török alattvalónak, egyszerű vazallusnak tekintette, a másik rész Erdély függetlensége mellett kardoskodott.
Az alárendeltség igazolására, ha a kötelezettségeket, amelyekkel Erdély a töröknek tartozott, csak úgy magukban felsoroljuk, nem nehéz bizonyítékokat találni. A függés ugyanis sok dologban nyilvánvaló volt: az erdélyi fejedelemvá-lasztás szabadsága a porta engedélyén nyugodott, a váfejedelemvá-lasztást a porta erősítette meg. Fejedelmeket tett le s segített a trónra, fejedelemségre pályázókat tartott kéznél, hogy velük Erdélyt ijesztgesse. A megválasztott uralkodónak fejedelmi jelvényeket küldött, és még a fejedelmek házasságába is beleszólást kívánt. Er-dély adót fizetett s melléje ajándékokkal is kedveskedett. Továbbá ErEr-dély kül-ügyi vállalkozásaihoz török engedély kellett, a török sereghez közben kirendelt erdélyi katonaság is csatlakozott, s Erdély a török seregnek élelmiszereket kül-dött. Függést érzünk akkor is, amikor a lealázó bánásmódot látjuk, ahogy az erdélyiekkel bántak, ha halljuk a megalázó hangot, ahogy a fejedelemről nyilat-koztak, vagy az erdélyi követekkel beszéltek. A követi tárgyalásokkal kapcsolat-ban Erdély sokszor szegényesnek, megcsúfoltnak tűnik fel, érezzük a megalázás pírját, amelyet az erdélyiek arcán a méltatlan bánásmód idézett elő.
Ezzel szemben a másik fél mindenre találhat mentséget. Így Erdély belső ügyeiben teljesen szabadon járhatott el, fejedelmeit ritka kivétellel szabadon választotta, a portai megerősítés is megjött. A fejedelem és az ország követei bármerre szabadon járhattak, Erdély külügyi életet élhetett, csak érdekei a por-ta érdekeit nem keresztezhették. Igaz, hogy adót fizettek, de közben adót fizetett Magyarország és Lengyelország is, mégsem lettek alattvaló országokká, ajándé-kot meg a független országok is küldöttek. Méltán feltűnhetik az, hogy Erdély a törökkel szemben is mennyi önállóságot mutatott. Így adót többször évekig
nem fizetett, a hadba vonulás alól magát ügyesen kivonta, török alá tartozó országokat lekötött, egyes fejedelmei mellett a török ellenére is kitartott, egyes átadásra követelt várak kiszolgáltatását húzta-halasztotta.
Tagadhatatlan továbbá, hogy az erdélyi követeket a török az idegen követek előtt is általában véve annyira megtisztelte, hogy felemelő érzéssel, faji büszke-séggel éljük át az örömöt, amellyel ennek láttára az erdélyi követek eldicseked-tek. Az az érzés támad bennünk, hogy ez utóbbi bánásmód a rendszer, s igazat adunk azoknak, akik Erdélyt függetlennek tekintették, és azt vallották, hogy Erdélynek a törökkel szövetsége volt. Megnyugtatjuk magunkat, hogy a gőg, amellyel közben a török a keresztényekkel beszélt, nemzeti vonás.
Aki Erdély történetével foglalkozik, lehetetlen, hogy figyelmét e sok el-lenmondás elkerülje. Egyik pillanatban minden derűs, a másik percben már a vihar dörgése hallatszik. Egyik percben barátságos mosoly, különösen az aján-dékok láttára kigömbölyödő arc, máskor durvaság, szitok fogadta az erdélyi-eket. Van fellelkesült időpont, amelyben Erdélyt függetlennek látjuk, máskor szolgának tartjuk.
A fentiekhez hasonló érzések tölthették el az erdélyi történetírás nagy embe-rét, Mikó Imre grófot is. Annak a bizonytalanságnak a láttára, amely a portához való viszony megállapításában kifejezésre jutott, az Erdélyi Történelmi Adatok II. kötetében, a török athnámékhoz írt Előismertetésében olyan kívánságának adott hangot, hogy a történetírás egyik vagy másik nézetet bizonyítsa be, vagy pedig — ahogyan ő véli — egy közvetítő és helyesebb harmadikat állapítson meg, s arra üsse rá a történelmi igazság bélyegét. Miután véleményét semmivel sem támasztotta alá, így megjegyzése a megérzés látszatát kelti.
Talán felszólítása sarkallta Vajda Gyulát arra, hogy e kérdést tanulmányoz-za. Nagy szorgalommal összeállított művében arra a megállapításra jutott, hogy Erdély nem volt meghódított tartomány, önként csatlakozott a törökhöz, ezért Erdély s a porta között szövetségi viszony jött létre. Legfőbb érveit éppen azok-ból az athnámékazok-ból merítette, amelyek hatására Mikó Imre megállapítását tet-te. Vajda Gyula könyvének elolvasásakor nem érezzük a megnyugvást, amelyet egy kérdés eldöntése okoz. Úgy látjuk, hogy a nehézségek, amelyek a szabadság ellen szólnak, nem oszlottak el. Ítélethozatalában korlátozta őt az a körülmény, hogy Erdélyt tisztán erdélyi nézőpontból tekintette, holott a megfejtést csak a
129
T A N U L M Á N Y O K A Z E R D É L Y I F E J E D E L E M S É G R Ő L
többi, egykoron a török uralom alá tartozott ország viszonyainak figyelembe vételétől remélhetjük.
Ez a szempont adja meg a jogosultságot s Mikó Imre tekintélye a bátorsá-got, hogy az általa kijelölt irányba haladva megoldást keressünk.
A Balkán-államok közül a töröknek először Bulgária hódolt meg. 1361-ben elesett Drinápoly, húsz évvel később Szófia. 1389-ben a fenyegetett déli államok (Bulgária, Szerbia, Bosznia, Albánia, Havasalföld) a koszovopoljei (rigómezői) csatatéren a török ellen együttesen tettek próbát, de sikertelenül. 1393-ban Tir-novo elfoglalása után Bulgária ellenállása megszűnt. A magyarok várnai csatája utolsó próbálkozás volt Bulgária megmentésére, de nem sikerült. Bulgária egy-szerű török hódoltságként élt tovább, mint külön ország semmilyen tekintetben nem jött szóba.
Ugyanígy járt a legtöbb Balkán-állam. A koszovopoljei ütközet után Szer-bia meghódítása is megkezdődött. Várai egymás után elestek, 1441-ben már csak Belgrád és a macsói bánság volt szabad. A szegedi béke szerint, amelyet I. Ulászló magyar király kötött, a várakat a szerbek visszakapták volna, de a békekötés megvalósulatlan maradt. 1459-ben Szerbia is meghódolt. A köznép jó része a hegyek közé húzódott, a városokat mohamedánok népesítették be.
Görögország is török hódoltság lett s négy részre darabolódott. A XVII.
század végén Velence Móreát visszafoglalta. Albánia Szkander bég halála után 1478-ban szintén hódoltság lett, Bosznia már 1463-ban meghódolt. Monteneg-ró lakói a hegyek között függetlenek maradtak. Mivel ez az ország félreesett, a török túlságosan sokat nem is törődött vele. Nagy szabadságnak örvendett a kis Raguza köztársaság, körülbelül 10000 arany évi adót fizetett, viszont a törökök-kel előnyös kereskedelmi szerződéseket kötött. Külön ország gyanánt szerepelt.
Délen Egyiptom kerületekre osztva a hódoltsághoz tartozott. Keleten Per-zsia a török ellen sok háborút viselt, de e harcokban birodalma nyugati részét elvesztette. 1638-tól Bagdad a török birtokában maradt. Perzsia keleti része kü-lön ország, éppen úgy, mint Lengyelország, amely 1672-ben adófizetésre köte-lezte magát. A török alá tartozott a krimi tatárok földje. A tatárok mohamedán vallásuk miatt kiváltságokat élveztek.
A keresztény országok közül a török alá tartozott még Moldva és Hava-salföld. Havasalföld 1330-tól számítja függetlenségét, az öreg Mircea részt
vett a nikápolyi csatában, amely után a töröknek adót fizetett (1417). Mold-va 1359-től tekinti függetlennek magát, s a töröknek 1456 óta adót fizetett.
Közben Nagy István, Mátyás király kortársa, az adót megtagadta, de országát az adófizetés alól felszabadítani nem tudta. A vajdák választásába a török mindkét országban egyre jobban beleavatkozott, utóbb egyszerűen csak ki-nevezte őket.
Ha Erdély és a porta viszonyának megállapításához ez országok között szét-tekintünk, akkor a független országok és a hódoltsággá lett országok nem jö-hetnek szóba. A hódoltság azért, mert nincs külügye, nincs önálló belső élete, a független országok azért, mivel náluk függésre valló mozzanatok egyáltalában nem figyelhetők meg. Ezek közé tartoznak azok az országok is, amelyek köz-ben adót fizettek, de ezzel szabadságukat nem vesztették el. Ilyen Raguza, úgy, hogy Velencéhez, Lengyelországhoz, Magyarországhoz hasonlítható, amelyek időnkint szintén adóztak. Maradnak tehát csak: Moldva, Havasalföld és a krimi tatárok országa. Még a tatárok is szerencsésebbek voltak, mivel a mohamedán hitet vallották. Erdély helyzetét legjobban a Moldvával és Havasalfölddel való összehasonlítás világítja meg, mint amelyek szintén külön országok és keresz-tények voltak. Emellett a tatárok viszonyának megfigyelése is értékes tanulsá-gokkal szolgál.
Erdélynek a portához való viszonyát a II. Szulejmán-féle okirat szabályozza, amely Erdélynek szabad fejedelemválasztást ígér, a császárnak csak a megerő-sítést tartja fenn, és adófizetést követel. Az erdélyiek is, a török is mindig ez iratra hivatkoztak, mint alapokmányra. Ez okiratban foglalt elvek gyakorlati megvalósítását az athnámék tartalmazzák, amelyeket a porta a fejedelmeknek küldött. Meglehetősen egyformák. Szó van bennük a fejedelemválasztó-jogról, az adóról, a török táborba küldendő élésről, a kölcsönös megsegítés kötelezett-ségéről. Arról, hogy megsegítéskor az erdélyi sereg a török táboron kívül száll meg, arról, hogy török földön az erdélyi követek biztos járás-keléséről, ellátásá-ról a porta gondoskodik. A császár azt ígérte, hogy amíg a fejedelem hűségben marad, addig ez irat pontjait megtartja.
E Szulejmán-féle irat lett Erdély szerencséje, az ebben biztosított szabad fe-jedelemválasztás elve mentette meg attól, hogy mélyre süllyedjen. Sőt, Erdély szerencsés földrajzi fekvésénél fogva a nyugat-európai politikába is belekerült,
131
T A N U L M Á N Y O K A Z E R D É L Y I F E J E D E L E M S É G R Ő L
kelet felé pedig súlya egyre jobban növekedett. A fejedelemség megalakulása korában török parancsra a román vajdák ugyan ismételten bennjártak Erdély-ben, de a Báthoryak korától a megerősödött Erdély kapott felszólítást, hogy a vajdákat trónjuk elfoglalásában vagy annak megtartásában támogassa. Sánta Péter moldvai vajda támogatására Erdélyből többször mentek csapatok, Bát-hory Zsigmond alatt a két vajdaság körülbelül olyan helyzetbe került Erdéllyel szemben, mint aminő viszonyban Erdély állott a törökkel szemben. Basarab Máté két évtizedes uralkodását leginkább I. Rákóczi György katonai és diplo-máciai támogatásának köszönhette. II. Rákóczi György alatt teljes lett a vajda-ságok lekötöttsége.
A létrejött szövetkezések középpontjában mindig Erdély állott, veszedelem idején a vajdák Erdélybe menekültek. Megtörtént, hogy a fejedelem a vajdát alattvalóival kibékítette, így hozott létre egyességet Bethlen a havasalföldi vajda és alattvalói között. I. Rákóczi György meg Basarab Máté havasalföldi és Lu-pul, Vazul moldvai vajdák között teremtett ideig-óráig tartó békét. Az erdélyi fejedelem kérésére a porta vajdákat tett le, a vajdaságra pályázók az erdélyi fe-jedelem pártfogását keresték, a támogatás fejében neki nagy ígéreteket tettek.
A vajdák a fejedelemnek évenként értékes lóajándékot küldöttek. Mindenütt az erdélyi fejedelem személye állott előtérben, arra nem volt eset, hogy a fejedelem a vajdák vezetésére bízta volna magát.
Mindez arra mutat, hogy az erdélyi fejedelem keze nem volt úgy megkötve, mint a vajdáké. Erdély súlyát bizonyítja az is, hogy békeközvetítésre Erdélyt a török is felkérte. Így Borsos Tamás követ a török–lengyel béke közvetítésén fáradozott, Apafi fejedelem is a török és lengyel között közvetített, ugyanígy közvetített a magyar király és a bujdosók között. Erdély követeit a portán tar-tózkodó többi európai követek megillető tisztelettel környezték, velük összejár-tak. Egyszóval Erdély nagy szerepet töltött be.
Ezzel szemben a két vajdaságban az uralkodók szabad választására ritkán adódott alkalom, az uralkodóknak állásukat a portán kellett kijárniuk. A vajda-ságra pályázók nagy számban a portán éltek, ahol pénzzel, ajándékokkal igye-keztek előmozdítani ügyeiket. Ha a megkívánt pénz megvolt, akkor hat vagy több jelenlevő bojár ünnepélyes esküje vagy beküldött írása elég volt arra, hogy az ország véleménye megnyilatkozottnak lássék. A kinevezett vajda a
fővezér-hez ment, akinek kezet csókolt. A fővezértől ünnepélyes kísérettel tért vissza szállására, útközben bement a görög keleti patriarcha templomába, aki őt, mint a török alá tartozó területen egyedül uralkodó görög keleti fejedelmet koroná-val ékesítette.
Kijelölt napon a vajda a császár előtt is megjelent, hogy kinevezéséért sze-mélyesen köszönetet mondjon. Két kapucsi pasától (a császári ajtónállók veze-tőitől) kísérve kaftánosan lépett a császár elé, előtte háromszor a földig hajolt. A császár őt hűségre intette. Utóbb iratot kapott, amelyet országába érkezése után alattvalói előtt fel kellett olvastatnia.41
Otthon, mint teljes hatalommal bíró uralkodó kormányzott, akinek alattva-lói 1834-ig kezet csókoltak. Az ország belső ügyeiben szabadságot élvezett, de külügye a török kezében volt. Amikor Rareş Péter, moldvai vajda, aki Szapolyai Jánosnak volt kortársa, a lengyelekhez követet küldött, a török tiltakozott. Ki ő – kérdezte –, honnan veszi a bátorságot, amikor a havasalföldi vajdával együtt a szultán adófizetői és szolgái. Szigorú parancsot adott ki, hogy a vajdák a jövő-ben ne merészkedjenek sehová követet küldeni vagy fogadni. Akinek ügyes-ba-jos dolga van velük, az forduljon a magas portához.42
A vajdák a török kapzsisága miatt csak pénzzel tudták magukat állásukban megtartani, sokat fizettek azért, hogy új, jobban fizető pályázó kedvéért le ne tegyék őket.
Erdélyből kinevezéséért a fejedelem sohasem ment a portára. Bethlen Gá-bor a fejedelemség elfogadására a portán jártában előzetesen engedélyt kapott, de az erdélyiek választására bízta magát. Az erdélyi fejedelem nem tartott ke-zeseket sem a portán, amint hűségük zálogául a vajdáknak tartaniuk kellett.
Fiát, testvérét, rokonait küldötte a vajda a portára és ezek csak a török hivatalos világgal érintkezhettek. A vajdák előkelő pártfogókat, protektorokat is kénysze-rültek keresni, akik ügyüket védjék. E szerepre rendszerint befolyásos görögök vállalkoztak, akik ugyancsak megfizettették magukat.
41 Iorga, Geschichte des rumänischen Volkes II. 39–42. 1. (Gotha, 1905.)
42 Condurachi D. János: Soli Agent şi domnilor Moldovei la Poarta in secolul al XVII-lea.
14–15. 1. (= Moldva követei és ágensei a portán a XVII. században. Bukarest, 1920.) Adatait jórészt a Hurmuzaki-féle oklevélgyűjteményből meríti.
133
T A N U L M Á N Y O K A Z E R D É L Y I F E J E D E L E M S É G R Ő L
Nagy különbség volt az adózásban is. Erdély kötelezettségei is súlyosak vol-tak, de mégsem annyira nagyok. Az évi adó, amely szokásjogon alapult, 10000 arany volt, utóbb 15000, Apafi korában 40000. A császárnak az adó mellé vittek rendesen 10 virágos arany kupát, egy ezüst mosdómedencét korsóstul. Kijárt még évenkint 12 pár betanított sólyom. A vezérek, főemberek egy-egy alka-lommal, valamennyiét egy összegbe számítva, 2600–3400 tallért kaptak, amely aranyban felét teszi, e mellé összesen 23–31 kupát.
Külön költség volt, ha rendkívüli ajándékot vittek. Ezt akkor tették, ha a fejedelem fiát még életében utódjává választatta és a portán megerősítését kérte.
Bethlen feleségét választatta meg ilyen módon. Nagy összeget tettek le II. Rákó-czi György lengyel hadjárata után és a Béldi-féle felkelés idején.
Külön teher volt, amikor a török táborba élelmiszereket kellett szállítaniuk.
Váltig tiltakoztak ellene, de engedelmeskedniök kellett. Először Bethlen ked-veskedésből tette, de azután már megkövetelték. Küldött Bethlen, Apafi is két alkalommal (1672, 1674). Átlag 600–600, 6–6 ökrös élelemszállító szekérrel küldtek.
Költségbe került a török táborba való kivonulás is, de ebből Erdély gyengén vette ki a részét. A Báthoryak korában volt rá példa. Bethlen Gábor is kivonult a Dnyeszter folyó mellé, de – mint mondotta – csak azért ment, hogy a törökök és lengyelek között békességet szerezzen, és azért ment személyesen, mert sza-badságuk ellenére nélküle az erdélyiek ki nem vonultak volna. Apafi kétszer is hadba szállt (1682-ben, 1683-ban), de érdemleges dolgot nem művelt.
Moldvának és Havasalföldnek terhei sokkal nagyobbak voltak. Rareş Péter moldvai vajda évi 10000 arany adót fizetett, Heraclides Basilicus Jakab vajda, akinek támogatását Forgách Ferenc történetíró emlékiratban ajánlotta a ma-gyar királynak, már 30000 arannyal adózott. Ez összeg állandó maradt. Ha-vasalföld évenkint átlag 60000 aranyat fizetett. Erdély adójánál tehát mindkét országé jóval nagyobb.
Az adóhoz egyéb kiadások is járultak. Ilyenek voltak az ajándékok (pre-zentek), amelyek fizetése szintén kötelező volt. Például Rareş Péter vajda a csá-szárnak 12000, a fővezérnek 600 aranyat fizetett. Később szokásba jött, hogy a vajdák a mohamedánság fő ünnepein a császárnak, feleségeinek, a fővezér-nek, a főméltóságoknak ajándékokat küldjenek. Egyéb kötelezettségek voltak
az adományok. Ilyenek voltak a lovak, sólymok, amelyeket a császár, a fővezér kaptak. Terhesek voltak a vajdák személyes tartozásai. Vajdaságukért ugyanis nagy ígéreteket tettek, amelyeket esetleg egész uralkodásuk alatt törlesztettek.
Megtörtént, hogy a fizetési kötelezettség az utódra is rászállott. Hadi állapotkor a török táborba juhokat, lovakat, fát, gabonát, lisztet, járműveket, hadianyagot kellett küldeniük. Igen súlyos kötelezettség volt, hogy a császári udvart házi szükségletekkel kellett ellátniuk: mézzel, viasszal, vajjal, húsneművel.
Hogy a rendes török adón kívül az alattvalók más török adót is fizessenek, az Erdélyben teljesen ismeretlen volt. A két vajdaság alattvalói azonban fizettek.
Ilyen volt a „bír” adó, amely alól senki sem volt felmentve. Összeírás szerint a császár hivatalnokai szedték be, a felosztást a falukban az öregek eszközölték. A családfő fizetett magáért, házasulatlan fiaiért, szolgáiért, földjeiért. Fizettek az alattvalók zászlóadó címen, amely zászlót a vajda a portától megerősítés jeléül kapta. A kiváltságos osztályok: méltóságon levők, papok, katonák, kereskedők, bojárok, hivatalnokok, idegenek még külön is adóztak. Mindez adókból a feje-delem is részt kapott.43
Nagy különbség nyilvánul abban a tiszteletben is, amelyben a törökök az erdélyi fejedelem személyét részesítették. A fejedelem személyéről tisztelettel nyilatkoztak, ajándékait tisztelettel fogadták, a főtörökök magukat a fejedelem figyelmébe ajánlották, a fejedelmeket fiuknak, testvérüknek fogadták, szemé-lyes találkozáskor vele méltóságának megfelelően bántak. Minden eltérés kivé-tel számba ment. A töröknél a hivatalos fogadásnak megvoltak az előírt formái, amelyeket a fejedelmek fogadásánál megfigyelhetünk.
A fejedelem a császárral vagy fővezérrel ritkán találkozott. A portán szer-zett fejedelemséget Székely Mózes, de hatalomra nem juthatott. Bethlen is a portán járt, amikor a fejedelemség megszerzésére biztatást s előzetes jóvá-hagyást kapott, de a császárral már nem találkozott. A táborban lettek feje-delmek Barcsay Ákos és Apafi Mihály, Barcsayt maga a fővezér tette azzá. A fővezérrel szemben volt Bocskai is, de ő egészen különleges viszonyok között szerepelt.
43 Iorga i. m. 77–82.
135
T A N U L M Á N Y O K A Z E R D É L Y I F E J E D E L E M S É G R Ő L
A császárral csak egy fejedelem találkozott: János Zsigmond. Hogy Mik-sa magyar király vádjai alól tisztázza magát, személyesen ment II. Szulejmán táborába, Nándorfehérvárra. A császár saját gályáján vitette át a fejedelmet a Dunán. Nagy fénnyel kísértette fel a fogadásra. A fejedelem kardosan jelent meg, holott a császár elé kardosan senki se léphetett, a fővezér őt megjelenése pillanatában a császár elé vezette, aki a fejedelmet megölelte, leültette s szerel-mes fiának nevezte. A megilletődött ifjú viszont kezet csókolt, s térdet hajtott az agg szultánnak, aki őt, mint csecsemőt Buda falai alatt karjában tartotta.44 A találkozás az apa és fiú összejövetelének benyomását kelti.
A császár előtt való megjelenéskor a kézcsók megengedése már kitünte-tésszámba ment, egyébként csak köntösét volt szabad megcsókolni, vagy legy-gyakrabban a földig való mély meghajlás, leborulás, a szőnyeg megcsókolása volt divatos. A törökök el sem tudták képzelni, hogy e tiszteletnyilvánítások nélkül valaki a császárral beszélhessen. Így amikor Szapolyai János magyar király a császár előtt megjelent, a török történetíró azt írja, hogy a király a császárnak kezet csókolt.45 Holott amikor a császárnál kihallgatáson volt, karjába jobbról-balról udvariasan egy-egy török udvari tisztviselő kapaszko-dott. s mély meghajlásra kényszerítették. Ez már az az időszak volt, amikor a fogadás szabályait megszigorították; egyébként Rákóczi már akkor nem volt uralkodó fejedelem.
A tiszteletnyilvánítás e módját a törökök a perzsáktól tanulták, ahol a lebo-rulás az imádással ért fel. Keleten a kézcsók bevett szokás volt. Amikor Kakas István, Rudolf magyar király követe Moszkvában járt, előírás szerint az orosz fejedelemnek kezet csókolt. A vajdának az alattvalók kezet csókoltak Moldvá-ban és Havasalföldön is.
Ha esetleges találkozásnál János Zsigmond példájára későbbi erdélyi fe-jedelem a császárnak kezet csókolt volna, ez már a tiszteletadás elviselhetőbb formája lett volna. De arról szó sem esett, hogy a fejedelem a császár köntösét megcsókolja, amint ezt a moldvai és havasalföldi vajdák megtették. A porta a tőlük megkívánt köntöscsókolást hűségük bizonyító jelének vette, azért, ha a
44 Erd. Tört. Tára I. 39–47.
45 Török Történetírók (Török-Magy. Tört. Emi. írók) II. k. (Thúry József) 178, 187.
vajdák gyanúba estek, akkor köntöscsókolásra őket berendelték. Úgy látszik, hogy e berendelés 1650-ben történt először. Ekkor új császár lépett a trónra s a fővezér azt kívánta, hogy a vajdák csókolják meg a császár köntösét. Az eset feltűnést keltett. Egy aga mintegy tréfálkozva mondotta az erdélyi állandó kö-vetnek, Jósika Farkasnak: Hátha a fejedelmet is előkívánnák, hogy csókolja meg a császár köntösét? Mire Jósika felelt: Nem olyan az erdélyi fejedelem, mint a
vajdák gyanúba estek, akkor köntöscsókolásra őket berendelték. Úgy látszik, hogy e berendelés 1650-ben történt először. Ekkor új császár lépett a trónra s a fővezér azt kívánta, hogy a vajdák csókolják meg a császár köntösét. Az eset feltűnést keltett. Egy aga mintegy tréfálkozva mondotta az erdélyi állandó kö-vetnek, Jósika Farkasnak: Hátha a fejedelmet is előkívánnák, hogy csókolja meg a császár köntösét? Mire Jósika felelt: Nem olyan az erdélyi fejedelem, mint a