A déli harangszóra Márti barátnői is hazaindultak. Elköszöntem hát én is, hívtam Motyogót, és hazafutottunk. Először Motyogót kötöttem pórázra, mert nemcsak Jenő, hanem a kutyánk sem szerette a tanító urat.
Keményen nekirontott minden idegennek, aki az udvarunkba betette a lá−
bát, legyen az állat vagy ember. Ezután a tüzet ellenőriztem. Éppen idő−
ben értem haza, hogy ki ne aludjon. Sokáig fújtam a parazsat, ami még pislákolt, hogy újra lángra kapjon a fa a megpakolt tűztérben. Éhes még nem voltam. Szerencsére a fazekak és a téglák is tartották a meleget.
– Az ebéd nem lesz hideg – gondoltam. Amikor már lángolt a tűz, ki−
sebbre zártam a szellőztető nyílásokat, a kéménylezárót viszont kihúz−
tam, hogy a füst szabad utat kapjon a távozásra. Akkor hallottam meg, hogy Jenő keresi a kulcsot a kiskapuhoz és már nyitja is a zárat. Csak annyi időm maradt, hogy a konyha külsőajtaját magamra zárjam és a kul−
csot zsebre tegyem. Futottam a hálószobába elbújni. Nem akartam, hogy Jenő megtudja, itthon vagyok. A beszélgetésüket a „pán učiteľlel” csak akkor hallottam, amikor Jenő kijött a konyhába valamiért. Amíg mind−
ketten a tisztaszobában voltak, levettem a cipőmet, az esőkabátomat és a heverő pokróca alá bújtam, mintha aludnék. A bátyám először Jabloniczkynek vitte be az ebédet, majd csendben ő is megebédelt. Csak a tányérok és a fazekak csörömpölését hallottam meg azt, ahogy a mosat−
lan tányérját az evőeszközökkel a mosogatótálba teszi. Azt nem hallot−
tam, hogy érkezéskor a táskáját is a székre dobta volna. Egy kis idő múl−
tán Jabloniczky is kijött a konyhába, segített a bátyámnak az ebédmara−
dék elpakolásában. Magyarul beszéltek, mert Jenő akkor még egyetlen ép mondatot sem tudott szlovákul, azon kívül, amit be kellett magolnia.
Most is azzal volt gond – ahogy a beszédükből kivettem –, hogy Jenő nem tanulta meg a házi feladatra kapott verset.
– Még el kell mosogatnom – próbálta más belátásra bírni Jabloniczkyt, de a tanító hajthatatlan maradt.
Jenő dühösen csapta be a konyha külsőajtaját s elindult a tanító úr után. Kint aztán még megpróbálkozott egy ajánlattal, hogy holnapra majd megtanulja, de Jabloniczky mintha nem is hallotta volna, csak ment előt−
te. Én csak akkor mertem felkelni a heverőről, amikor már becsukódott a kiskapu is. De még jó ideig nem jöttem elő. Féltem, hogy Jenő mégiscsak megszökik a kötelessége elől. De a tanító nem gyakorolt irányába irgal−
mat. Most nem, szerencsémre.
Hagytam a tüzet kiégni. Az esőkabátot és a csizmát magamra vettem, és új kalanddal próbálkoztam. A kerten fel a magunk által épített kis fut−
ballpályához indultam. Csalódottan tapasztaltam, hogy egyetlen gyerek sincs a pályán. A templomdombot megkerülve egyedül ballagtam vissza a faluba. Megálltam a Szent János−forrásnál, s egy ideig a kis pisztrángo−
kat figyeltem, ahogy kergetőzve játszanak a forrás vizében. Irigyeltem őket, hogy nekik nem kell tyúkokat, torkos ludakat etetniük, szalmát ci−
pelniük, a tehenek és a lovak alól a trágyát kihordaniuk s a talicskából a trágyadombra villázniuk, gyújtóst és fát sem kell hasogatniuk, vagy kilo−
métereket gyalogolniuk a mezőre, rétre, az erdőbe és ott a tűző napon vagy a hideg esőben is dolgozniuk. De jó nekik, gondoltam, majd tovább−
álltam. A patak partján indultam le a faluba a szemközti soron, vagy aho−
gyan mi hívtuk, a túlsósoron.
Az iskola udvara balra volt a pataktól, onnan sem hallatszott gyerek−
zsivaj. Jabloniczky kántorbasszusának egy−egy figyelmeztető „szólama”
viszont a zárt ablakon át is kihallatszott. A lecke miatt bezárt nebulókat intette szorgalomra. Nem értettem, mit mondott, de fenyegetően hang−
zott. Apám legidősebb nővéréhez, Vali nénémhez vettem az irányt.
Eszembe jutott a Magyarországra kitelepített lánya, Vera nénje és annak velem egyidős Jóska fia. Most mindketten nagyon hiányoztak.
– Bezzeg nem unatkoznék, ha Jóska itt lenne! – gondoltam. De sokat hangjára hagyta abba. Nem jutottunk messzire a történetben, de megígér−
te, hogy továbbolvassa, ha máskor is átjövök hozzájuk. Ez lett aztán az apropója a későbbi titkos találkozásainknak.
Nagyon sok mindent megtudtam tőle a lányokról, a lányok és a fiúk kapcsolatáról. Voltaképpen tőle tanultam meg azt, amit anyámtól vagy apámtól kellett volna megtudnom, de a mi családunkban erről nem lehe−
tett beszélni. Szüleink nem merték előttünk szóba hozni ezt a témát, erről szóló könyvek meg nem nagyon voltak akkoriban. Így aztán Márti volt az, aki később beavatott a nagyok dolgába.
Egyedül nem megy
A déli harangszóra Márti barátnői is hazaindultak. Elköszöntem hát én is, hívtam Motyogót, és hazafutottunk. Először Motyogót kötöttem pórázra, mert nemcsak Jenő, hanem a kutyánk sem szerette a tanító urat.
Keményen nekirontott minden idegennek, aki az udvarunkba betette a lá−
bát, legyen az állat vagy ember. Ezután a tüzet ellenőriztem. Éppen idő−
ben értem haza, hogy ki ne aludjon. Sokáig fújtam a parazsat, ami még pislákolt, hogy újra lángra kapjon a fa a megpakolt tűztérben. Éhes még nem voltam. Szerencsére a fazekak és a téglák is tartották a meleget.
– Az ebéd nem lesz hideg – gondoltam. Amikor már lángolt a tűz, ki−
sebbre zártam a szellőztető nyílásokat, a kéménylezárót viszont kihúz−
tam, hogy a füst szabad utat kapjon a távozásra. Akkor hallottam meg, hogy Jenő keresi a kulcsot a kiskapuhoz és már nyitja is a zárat. Csak annyi időm maradt, hogy a konyha külsőajtaját magamra zárjam és a kul−
csot zsebre tegyem. Futottam a hálószobába elbújni. Nem akartam, hogy Jenő megtudja, itthon vagyok. A beszélgetésüket a „pán učiteľlel” csak akkor hallottam, amikor Jenő kijött a konyhába valamiért. Amíg mind−
ketten a tisztaszobában voltak, levettem a cipőmet, az esőkabátomat és a heverő pokróca alá bújtam, mintha aludnék. A bátyám először Jabloniczkynek vitte be az ebédet, majd csendben ő is megebédelt. Csak a tányérok és a fazekak csörömpölését hallottam meg azt, ahogy a mosat−
lan tányérját az evőeszközökkel a mosogatótálba teszi. Azt nem hallot−
tam, hogy érkezéskor a táskáját is a székre dobta volna. Egy kis idő múl−
könnyei. Lecsúsztam a magas székről, odabújtam hozzá, hogy megölel−
jem. Nedves lett az arcom a könnyeitől. Megölelt, összecsókolt ő is. So−
káig nem engedett ki a kezei közül. Az öleléséből, a szorításából éreztem, mennyire hiányoznak neki a szerettei.
– Ne sírj nénje, az Istenke megsegít! – próbáltam vigasztalni, de hosszú pillanatokig vigasztalhatatlan volt. Egyszer csak hallottuk, hogy kint nyílik a kiskapu. Sógor bácsi léptei közeledtek, még csak akkor jött haza ebédelni. Néném köténye sarkával szárazra törölte könnyektől ned−
ves szemét. Én már nem mertem visszaülni sógor bácsi helyére, néném ezért a maga helyére ültetett, és elém tette a tányérom a félig meghagyott süteménnyel.
Sógor bácsi is meglepődött, hogy ott látott, de észrevette azt is azon−
nal, hogy a néném sírt. Én meg attól féltem, hogy még benne is fájdalmat ébresztek az unokája és a lánya hiánya miatt. De sógor bácsi erőt vett ma−
gán, nem akart előttem gyengének látszani.
– Szép, hogy meglátogattál bennünket – üdvözölt. – Tudod, hogy ná−
lunk mindig itthon vagy.
Én meg csak bólogattam, de nem mertem a süteményhez nyúlni. Né−
ném megtálalt sógor bácsinak, kiszedte neki a levest, és csak amikor ő is kanalazni kezdte az ételt, folytattam én is az evést. Kis idő múlva oldó−
dott csak fel a csend, amely az emlékek miatt ránk telepedett.
– Régen nem voltál nálam, a műhelyben – emlékeztetett a kovácsmű−
helyében tett korábbi látogatásainkra, amikor még Jóska unokájával jár−
tunk oda segédkezni.
– Én oda is be akartam nézni – próbáltam a szemrehányásnak vélt mondatára válaszolni –, szívesen segítek fújtatni a tüzet.
– Majd szavadon foglak, mert ott mindig elkél a segítség – próbált ve−
lem úgy beszélni, mint egy felnőttel. Éreztem, hogy nem csak udvariasság−
ból mondja mindezt. Napközben sokat volt ő is egyedül a kohó és az izzó vasai között. Patkókat, vaskapukat, díszes rácsos kerítéseket, sok egyéb vasszerszámot, készített a falubelieknek, de a környéken másoknak is. A vidék híres kovácsmestere volt. Jóleső érzés volt nézni, ahogy a keze alatt az izzó vasból formás lópatkó vagy egyéb hasznos dolog kerekedik.
Ebéd után átmentünk a patak túlsó partján a két házsor közti kertek egyikében felépített kovácsműhelyébe, ahol vas és feketeszén illata foga−
játszottunk együtt. Őt most biztosan otthon találnám, az udvarukban ját−
szana. Egy baráttal mindjárt vidámabb lett volna az élet. Az udvaruk üres volt. Az első bejárati ajtó is zárva volt, de belülről varrógép hangja szű−
rődött ki.
– Vali nénje varr valamit – gondoltam, és a hátsó bejáraton, a kony−
ha felől bekopogtam. Válasz nem jött, én mégis benyitottam, és megin−
dultam a zaj irányába. Három lépcsőn lefelé jutottam néném hálószobá−
jába, majd a dolgozószobába, ahol Vera néni, illetve most már csak Vali néném varrogatott. Meglepődve emelte fel a tekintetétét a zakatoló var−
rógép tűje fölött a plafonról leeresztett petróleumlámpa fényében, amikor meglátott.
– Hát te? – kérdezte, ahogy elesetten megálltam az ajtóban.
Mondanom sem kellett semmit, azonnal megállt a varrásban. Érez−
tem, most neki is az unokája, Jóska jár az eszében. Lehet, hogy ő is egye−
dül van valahol, és ilyen szívszorító módon keres játszótársat. A mindig derűs, vidáman mosolygó néném arca azonban egyetlen pillanatnyi meg−
lepetés és ború után újra vidám lett és biztató.
– Gyere velem a konyhába! – fogta meg a kezem, és választ sem vár−
va már vitt is magával. – Ettél már? – kérdezte a konyhába érve, és fel−
tett az asztalhoz sógor bácsi székére. Én csak bólogattam, hogy igen.
– Minden szénásszekérre fér még egy villával – oldotta fel a hallga−
tásom, és elővette a sütőből a frissen sült almás pitéjét.
– De süteményt ugye, nem ettél? – ébresztette fel bennem az étvá−
gyat, és elém tette az egész tepsi tartalmát, amit még meg sem kezdtek.
Mintha csak arra várt volna, hogy megjelenjek, úgy sürgölődött körülöt−
tem. Hozta a tányért, a villát meg a kést, hogy felszeletelje a süteményt.
Mielőtt az első szeletet elém tette volna, még meghintette porcukorral.
Magának is vágott egy szeletet, és szótlanul leültünk enni. Mosolyogva, együttérző szeretettel nézett rám, mintha csak Jóskát látná bennem. Nem szólt, csak a tekintetével biztatott, hogy egyek. A pite nagyon finom volt.
Igyekeztem lassan enni, ám a süti így is hamar elfogyott. Néném rögtön adott egy másik szeletet. Bár ő még az első falatot sem nyelte le. Ahogy nézett, megjelentek szemében a bánat könnyei. Amikor aztán csöndesen bevallottam, hogy nekem nagyon hiányzik Vera nénje meg a Jóska, nem bírta tovább a fájdalmát vidámságával palástolni, csak úgy záporoztak a
könnyei. Lecsúsztam a magas székről, odabújtam hozzá, hogy megölel−
jem. Nedves lett az arcom a könnyeitől. Megölelt, összecsókolt ő is. So−
káig nem engedett ki a kezei közül. Az öleléséből, a szorításából éreztem, mennyire hiányoznak neki a szerettei.
– Ne sírj nénje, az Istenke megsegít! – próbáltam vigasztalni, de hosszú pillanatokig vigasztalhatatlan volt. Egyszer csak hallottuk, hogy kint nyílik a kiskapu. Sógor bácsi léptei közeledtek, még csak akkor jött haza ebédelni. Néném köténye sarkával szárazra törölte könnyektől ned−
ves szemét. Én már nem mertem visszaülni sógor bácsi helyére, néném ezért a maga helyére ültetett, és elém tette a tányérom a félig meghagyott süteménnyel.
Sógor bácsi is meglepődött, hogy ott látott, de észrevette azt is azon−
nal, hogy a néném sírt. Én meg attól féltem, hogy még benne is fájdalmat ébresztek az unokája és a lánya hiánya miatt. De sógor bácsi erőt vett ma−
gán, nem akart előttem gyengének látszani.
– Szép, hogy meglátogattál bennünket – üdvözölt. – Tudod, hogy ná−
lunk mindig itthon vagy.
Én meg csak bólogattam, de nem mertem a süteményhez nyúlni. Né−
ném megtálalt sógor bácsinak, kiszedte neki a levest, és csak amikor ő is kanalazni kezdte az ételt, folytattam én is az evést. Kis idő múlva oldó−
dott csak fel a csend, amely az emlékek miatt ránk telepedett.
– Régen nem voltál nálam, a műhelyben – emlékeztetett a kovácsmű−
helyében tett korábbi látogatásainkra, amikor még Jóska unokájával jár−
tunk oda segédkezni.
– Én oda is be akartam nézni – próbáltam a szemrehányásnak vélt mondatára válaszolni –, szívesen segítek fújtatni a tüzet.
– Majd szavadon foglak, mert ott mindig elkél a segítség – próbált ve−
lem úgy beszélni, mint egy felnőttel. Éreztem, hogy nem csak udvariasság−
ból mondja mindezt. Napközben sokat volt ő is egyedül a kohó és az izzó vasai között. Patkókat, vaskapukat, díszes rácsos kerítéseket, sok egyéb vasszerszámot, készített a falubelieknek, de a környéken másoknak is. A vidék híres kovácsmestere volt. Jóleső érzés volt nézni, ahogy a keze alatt az izzó vasból formás lópatkó vagy egyéb hasznos dolog kerekedik.
Ebéd után átmentünk a patak túlsó partján a két házsor közti kertek egyikében felépített kovácsműhelyébe, ahol vas és feketeszén illata foga−
játszottunk együtt. Őt most biztosan otthon találnám, az udvarukban ját−
szana. Egy baráttal mindjárt vidámabb lett volna az élet. Az udvaruk üres volt. Az első bejárati ajtó is zárva volt, de belülről varrógép hangja szű−
rődött ki.
– Vali nénje varr valamit – gondoltam, és a hátsó bejáraton, a kony−
ha felől bekopogtam. Válasz nem jött, én mégis benyitottam, és megin−
dultam a zaj irányába. Három lépcsőn lefelé jutottam néném hálószobá−
jába, majd a dolgozószobába, ahol Vera néni, illetve most már csak Vali néném varrogatott. Meglepődve emelte fel a tekintetétét a zakatoló var−
rógép tűje fölött a plafonról leeresztett petróleumlámpa fényében, amikor meglátott.
– Hát te? – kérdezte, ahogy elesetten megálltam az ajtóban.
Mondanom sem kellett semmit, azonnal megállt a varrásban. Érez−
tem, most neki is az unokája, Jóska jár az eszében. Lehet, hogy ő is egye−
dül van valahol, és ilyen szívszorító módon keres játszótársat. A mindig derűs, vidáman mosolygó néném arca azonban egyetlen pillanatnyi meg−
lepetés és ború után újra vidám lett és biztató.
– Gyere velem a konyhába! – fogta meg a kezem, és választ sem vár−
va már vitt is magával. – Ettél már? – kérdezte a konyhába érve, és fel−
tett az asztalhoz sógor bácsi székére. Én csak bólogattam, hogy igen.
– Minden szénásszekérre fér még egy villával – oldotta fel a hallga−
tásom, és elővette a sütőből a frissen sült almás pitéjét.
– De süteményt ugye, nem ettél? – ébresztette fel bennem az étvá−
gyat, és elém tette az egész tepsi tartalmát, amit még meg sem kezdtek.
Mintha csak arra várt volna, hogy megjelenjek, úgy sürgölődött körülöt−
tem. Hozta a tányért, a villát meg a kést, hogy felszeletelje a süteményt.
Mielőtt az első szeletet elém tette volna, még meghintette porcukorral.
Magának is vágott egy szeletet, és szótlanul leültünk enni. Mosolyogva, együttérző szeretettel nézett rám, mintha csak Jóskát látná bennem. Nem szólt, csak a tekintetével biztatott, hogy egyek. A pite nagyon finom volt.
Igyekeztem lassan enni, ám a süti így is hamar elfogyott. Néném rögtön adott egy másik szeletet. Bár ő még az első falatot sem nyelte le. Ahogy nézett, megjelentek szemében a bánat könnyei. Amikor aztán csöndesen bevallottam, hogy nekem nagyon hiányzik Vera nénje meg a Jóska, nem bírta tovább a fájdalmát vidámságával palástolni, csak úgy záporoztak a
meglátott bennünket. Vendivel szó nélkül nekiláttunk a munkának. Az eső miatt még sáros volt a föld, de legalább a kapa belement, és ki lehe−
tett fordítani a krumplifészket. A kiskertben a sok trágyázástól valamivel lazább volt a talaj, mint a földeken, és ott szinte naponta öntözve volt minden vetemény, így a krumpli is. Előfordult, hogy hihetetlen nagyda−
rab krumplikat sikerült kiásnunk. Vendel próbálta anyánkat meggyőzni arról, hogy várjuk még az ásással, amíg a föld egy kicsit megszikkad, de anyám jóformán meg sem hallgatta.