Egy parasztportán esős időkben is van mit tenni. A két és fél év alatt, amíg apám a háborúban, majd a francia fogságban volt, minden teendő anyánk nyakába szakadt. A gazdaság irányítása is. Apám hazatérése sem hozott ebben változást. Anyám továbbra is a kezében tartotta a gyeplőt, azzal a különbséggel, hogy apánkkal bővült a parancsra fogott csapat szá−
ma. Ez kezdetben még annyira nem is tűnt fel, mert mindenről anyánk−
nak volt áttekintése. De az idő múlásával azon kaptuk magunkat, hogy hi−
ába érvel apánk, hiába van igaza, végül mégiscsak anyánk akarata érvé−
nyesül. A család kezdett két táborra szakadni. Jenő anyám véleményét osztotta, mi ketten, Vendellel meg többnyire apánk pártját fogtuk.
Egy ilyen napon, amikor a teendők fontosságát illetően a szüleink kö−
zött megoszlottak a vélemények, a ház lakrész feletti padlásterét takarítot−
tuk. A cserepeket mindkét oldalon, több helyen felhúztuk, hogy a kereszt−
huzat kivigye a padlásról a felsepert port. Kellemetlen munka volt, nagy−
nagy ellenszenvvel végeztem. Szívesebben mentem volna apámmal a csűr−
be cséphadarózni. Szerettem vele dolgozni, mert ő sohasem parancsolt, ha−
nem megkért, ha akart tőlem valamit. Azt nem lehetett visszautasítani, és sokkal szívesebben is végeztem, mint anyám utasításait. Lassan abba a kor−
ba léptem, amikor a nem tetsző dolgok miatt már fellázad a gyerek.
Takarítás közben ki−kidugtuk a fejünket a padlás északi részén – in−
nen fújt a szél –, hogy friss levegőt szívjunk. A padláslyukon kilesve Ja−
ni bácsi üresen maradt portájára láttunk. Így akaratlanul is tanúi lettünk a
Magyarországról „idevezényelt” betelepülők megérkezésének. Felpakolt szekérrel érkeztek, az asszony ölében egy csecsemővel. Velük volt egy hivatalnok is, aki nyitotta a kaput meg a házat. Egy köteg irat volt nála, az átadandó ingatlanok telekkönyvi kivonata és egyéb igazolások, iratok.
Az érkezők egymás között és a hivatalnokkal is magyarul beszéltek. A család öttagú volt, két kamaszkorú gyermek, egy fiú és egy lány is le−
szállt a szekérről. Mindnyájan bementek a házba körülnézni, aztán megint kijöttek. A férfi kioldotta a bútorokat rögzítő köteleket, s a fiával a székeket meg az asztalt vették le először a szekérről. Az asztalt a torná−
con állították fel, köréje rakták a székeket. Az asszony a karján lévő kis−
babát a lánya kezébe nyomta, fellépett a szekérre, és egy fonott kosarat emelt le a bak mögül, benne élelemmel, itallal, tányérokkal, borospoha−
rakkal. A hivatalnok sorra rakta eléjük az iratokat aláírásra, majd átadta a ház kulcsait is, amit addig magánál tartott. A lakrész után a kamrát, Jani bácsi kis asztalosműhelyét, az istállókat és a fatartót vették szemügyre.
Az ember elégedettnek, az asszony inkább nyugtalannak látszott. Főleg amikor észrevette, hogy bámuljuk őket. De nemcsak mi voltunk kíván−
csiak a jövevényekre. Az udvar felső részében lakott Jani bácsi lánya a férjével. Az érkező szekérre ők is kíváncsiak voltak, és egészen a torná−
cuk elejére kijöttek, hogy szemügyre vegyék az udvar új lakóit. Ki tudja, mi játszódott le akkor Jani bácsi lányának lelkében!
– Hogy fognak ezek együtt, egy udvarban élni? – kérdeztem Vendel−
től.
A bátyám erre mondott egy cifrát. Gyakran tette ezt, ha nem tudott mit válaszolni a kérdésemre. Ebből én már tudtam, hogy ne zaklassam őt tovább.
– Gyere, eleget sepertünk! Ne bámuljuk őket! – szólt rám, és megin−
dult lefelé a padlásról.
Én meg követtem. Anyánk, ahogy meghallotta, hogy lejöttünk, gya−
nút fogott.
– Nagyon hamar végeztetek, majd kíváncsi leszek az eredményre – jött azonnal a figyelmeztetés, hogy ellenőrizni fogja, tiszta lett−e a pad−
lástér.
– Nagy a felvert por odafent, nem lehet kibírni – válaszolt Vendel anyám gyanakvó mondatára.
elég érett voltam már ahhoz, hogy értsem, amit mond. De nemcsak értet−
tem, vele együtt át is éltem az akkor elszenvedett megaláztatását.
Tragédia, megbocsáthatatlan embertelenség egy ország részéről, amiért szegény néném úgy távozott az élők sorából, hogy mindezért egy árva bocsánatkérő szót sem kapott senkitől. Háborgó lélekkel nyugszik a számára idegen földben, és holtában is jóvátételt követel. Nyugtalan örök álma azt a feladatot hagyta ránk, hogy mindaddig, amíg a jogtalanul el−
szenvedett sérelmekért ezek az emberek legalább erkölcsi elégtételt nem kapnak, legalább beszéljünk róla, ahol csak lehet.
A betelepítettek
Egy parasztportán esős időkben is van mit tenni. A két és fél év alatt, amíg apám a háborúban, majd a francia fogságban volt, minden teendő anyánk nyakába szakadt. A gazdaság irányítása is. Apám hazatérése sem hozott ebben változást. Anyám továbbra is a kezében tartotta a gyeplőt, azzal a különbséggel, hogy apánkkal bővült a parancsra fogott csapat szá−
ma. Ez kezdetben még annyira nem is tűnt fel, mert mindenről anyánk−
nak volt áttekintése. De az idő múlásával azon kaptuk magunkat, hogy hi−
ába érvel apánk, hiába van igaza, végül mégiscsak anyánk akarata érvé−
nyesül. A család kezdett két táborra szakadni. Jenő anyám véleményét osztotta, mi ketten, Vendellel meg többnyire apánk pártját fogtuk.
Egy ilyen napon, amikor a teendők fontosságát illetően a szüleink kö−
zött megoszlottak a vélemények, a ház lakrész feletti padlásterét takarítot−
tuk. A cserepeket mindkét oldalon, több helyen felhúztuk, hogy a kereszt−
huzat kivigye a padlásról a felsepert port. Kellemetlen munka volt, nagy−
nagy ellenszenvvel végeztem. Szívesebben mentem volna apámmal a csűr−
be cséphadarózni. Szerettem vele dolgozni, mert ő sohasem parancsolt, ha−
nem megkért, ha akart tőlem valamit. Azt nem lehetett visszautasítani, és sokkal szívesebben is végeztem, mint anyám utasításait. Lassan abba a kor−
ba léptem, amikor a nem tetsző dolgok miatt már fellázad a gyerek.
Takarítás közben ki−kidugtuk a fejünket a padlás északi részén – in−
nen fújt a szél –, hogy friss levegőt szívjunk. A padláslyukon kilesve Ja−
ni bácsi üresen maradt portájára láttunk. Így akaratlanul is tanúi lettünk a
és anyámmal beszélget. Azt akarta, hogy anyám engedje el őt az új szom−
szédokkal Hetényre. Ott állt a vakvágányon vagonokban a többi holmi−
juk, szeretett volna segíteni nekik a kipakolásban. De anyám nem enged−
te.
A két család négyvagonnyi holmival vasúton jött Hetényig, a Debrődtől mintegy két kilométerre lévő gazdasági településig. A szájha−
gyomány szerint Hetény volt a debrődi emberek eredeti lakóhelye, lako−
sai csak a tatárjárás idején húzódtak a hegyek közé. Aztán itt maradtak, s már itt épültek az újabb porták a forrás körül. A másik betelepülő család a hetényi tanyán várta meg, hogy Vágóék kipakolják az első fuvart, és visszatérjenek a vagonokhoz. Nem akarták őrizetlenül hagyni a holmija−
ikat. Egymást váltva kezdték meg a kipakolást. Vágó és családja ízes Me−
zőkövesd melletti tájszólásban beszélte a magyar nyelvet. Szebben, job−
ban, mint az „őző” nyelvjárásban beszélő debrődiek.
Emlékszem, hatodik osztályos koromban, amikor Szepsiben először megszólaltam a tanítási órán, a fél osztály azon nevetett, hogy milyen fu−
ra kiejtéssel beszélek magyarul. Főleg azoknak volt ez nevetséges, akik még nem jártak Debrődön, nem hallották még az ottani tájszólást. Most, öreg fejjel már én is sajnálom, hogy elfelejtettem a debrődi nyelvet. Vá−
góék viszont később sem felejtették el a Mezőkövesd melléki tájszólásu−
kat. Csak addig maradtak a faluban, amíg az érkezésükkor csecsemőnyi gyerek iskoláskorú nem lett. Utána átköltöztek Jászóra, hogy legalább a kislány megtanuljon szlovákul. Egyedül Vágó feleségének voltak szlo−
vák felmenői. Vágó maga mindig magyarnak vallotta magát. Ha ivott, nagyon erőszakos természete volt, gyakran kötekedett a falubeliekkel. A fia is örökölte apja természetét, ő később debrődi lányt vett feleségül, de végül egyedül maradt, s egészen a haláláig a faluban élt. A másik betele−
pült család Vágóékkel szinte egy időben költözött el Debrődről, még a hatvanas évek elején.
Ilyen fura dolgok is megtörténhettek 1947−ben. A beígért házak és földek miatt vegyes családok is átköltöztek Csehszlovákiába. Közülük nem mindenkiből lett valóban szlovák anyanyelvű polgár. De olyan ma−
gyar sem, mint akiket innen kitelepítettek!
Pedig Vendit a kíváncsiság hajtotta le a padlásról, izgatta őt az érke−
zők kiléte, ezért aztán átballagott hozzájuk, mintha csak régi ismerősük lenne. Beállt segédkezni, lepakolni a szekeret. Én a nyitott utcakapuból figyeltem őket. Meglepően kedvesen fogadták a „merész” gyereket, és rögtön szóba is elegyedtek vele. Vendel meg bemutatkozott és nem kis bosszúságomra türelmesen válaszolgatott is a kérdéseikre. Bezzeg, ha én kérdeztem, legtöbbször csak morgott valamit az orra alatt, vagy elkáromította magát. Sarkon is fordultam dühösen, tegye csak−
, amit jónak lát, s futottam fel a csűrbe, apámhoz.
Szívesen néztem, ahogy apám dolgozik. Közben meg jól elbeszélget−
tünk. Ilyenkor szokott mesélni a háborúról, a franciáknál töltött napjairól, arról, hogyan értekeztek kezdetben, hogyan tanulta a breton paraszt fiá−
tól a francia nyelvet. A két év alatt, amit náluk töltött, megtanulta a leg−
szükségesebb dolgokat franciául, s megértette, amit a háziak kértek tőle.
Beszélgetéseink során elárulta azt is, a breton gazda nem akarta, hogy visszajöjjön Csehszlovákiába. Figyelmeztette, hogy kolhozok lesznek nálunk, de apám nem hitte el neki. A gazda azt javasolta, inkább hozas−
son ki bennünket is a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével Franciaor−
szágba. Ígértek neki földet, segítséget a beilleszkedéshez. Most, hogy Vendellel észrevettük a betelepülőket, siettem elújságolni, hogy mit lát−
tunk. Megint megkérdeztem tőle: mi miért nem mentünk ki Franciaor−
szágba. Nem lett volna ott jobb nekünk? Megállt a cséphadaró a kezében, komolyan rám nézett.
– Fiam, mi ide születtünk, nekünk itt a helyünk, bármi történjen is! – majd kiment a vizes hordóhoz, és rágyújtott egy maga sodorta cigarettá−
ra. Mélyen mellre szívta a füstöt. Láttam, nemcsak a füst, hanem a gon−
dolatok is nagyon mélyen szántják a lelkét. Magára hagytam, és megpró−
báltam cséphadarózni. De nekem valahogy nem ment. Vagy a lábamat, vagy a tarkómat találtam el a szíjakon lógó rövid résszel. Végül aztán fel−
adtam. Láttam, hogy apám ma nincs beszédes kedvében. Nem szólt töb−
bet hozzám, nem is dalolt munka közben, mint máskor szokott. Ezért az−
tán visszamentem a padlásra, és egyedül folytattam a seprést. Lassabban dolgoztam, hogy kevesebb port verjek fel, ne kelljen kinéznem Jani bácsi udvarára. Ne lássam, hogyan foglalják el mások a házát, a telkét, egy élet munkáját néhány perc alatt. A padlásról hallottam, hogy Vendel hazajött
és anyámmal beszélget. Azt akarta, hogy anyám engedje el őt az új szom−
szédokkal Hetényre. Ott állt a vakvágányon vagonokban a többi holmi−
juk, szeretett volna segíteni nekik a kipakolásban. De anyám nem enged−
te.
A két család négyvagonnyi holmival vasúton jött Hetényig, a Debrődtől mintegy két kilométerre lévő gazdasági településig. A szájha−
gyomány szerint Hetény volt a debrődi emberek eredeti lakóhelye, lako−
sai csak a tatárjárás idején húzódtak a hegyek közé. Aztán itt maradtak, s már itt épültek az újabb porták a forrás körül. A másik betelepülő család a hetényi tanyán várta meg, hogy Vágóék kipakolják az első fuvart, és visszatérjenek a vagonokhoz. Nem akarták őrizetlenül hagyni a holmija−
ikat. Egymást váltva kezdték meg a kipakolást. Vágó és családja ízes Me−
zőkövesd melletti tájszólásban beszélte a magyar nyelvet. Szebben, job−
ban, mint az „őző” nyelvjárásban beszélő debrődiek.
Emlékszem, hatodik osztályos koromban, amikor Szepsiben először megszólaltam a tanítási órán, a fél osztály azon nevetett, hogy milyen fu−
ra kiejtéssel beszélek magyarul. Főleg azoknak volt ez nevetséges, akik még nem jártak Debrődön, nem hallották még az ottani tájszólást. Most, öreg fejjel már én is sajnálom, hogy elfelejtettem a debrődi nyelvet. Vá−
góék viszont később sem felejtették el a Mezőkövesd melléki tájszólásu−
kat. Csak addig maradtak a faluban, amíg az érkezésükkor csecsemőnyi gyerek iskoláskorú nem lett. Utána átköltöztek Jászóra, hogy legalább a kislány megtanuljon szlovákul. Egyedül Vágó feleségének voltak szlo−
vák felmenői. Vágó maga mindig magyarnak vallotta magát. Ha ivott, nagyon erőszakos természete volt, gyakran kötekedett a falubeliekkel. A fia is örökölte apja természetét, ő később debrődi lányt vett feleségül, de végül egyedül maradt, s egészen a haláláig a faluban élt. A másik betele−
pült család Vágóékkel szinte egy időben költözött el Debrődről, még a hatvanas évek elején.
Ilyen fura dolgok is megtörténhettek 1947−ben. A beígért házak és földek miatt vegyes családok is átköltöztek Csehszlovákiába. Közülük nem mindenkiből lett valóban szlovák anyanyelvű polgár. De olyan ma−
gyar sem, mint akiket innen kitelepítettek!
Pedig Vendit a kíváncsiság hajtotta le a padlásról, izgatta őt az érke−
zők kiléte, ezért aztán átballagott hozzájuk, mintha csak régi ismerősük lenne. Beállt segédkezni, lepakolni a szekeret. Én a nyitott utcakapuból figyeltem őket. Meglepően kedvesen fogadták a „merész” gyereket, és rögtön szóba is elegyedtek vele. Vendel meg bemutatkozott és nem kis bosszúságomra türelmesen válaszolgatott is a kérdéseikre. Bezzeg, ha én kérdeztem, legtöbbször csak morgott valamit az orra alatt, vagy elkáromította magát. Sarkon is fordultam dühösen, tegye csak−
, amit jónak lát, s futottam fel a csűrbe, apámhoz.
Szívesen néztem, ahogy apám dolgozik. Közben meg jól elbeszélget−
tünk. Ilyenkor szokott mesélni a háborúról, a franciáknál töltött napjairól, arról, hogyan értekeztek kezdetben, hogyan tanulta a breton paraszt fiá−
tól a francia nyelvet. A két év alatt, amit náluk töltött, megtanulta a leg−
szükségesebb dolgokat franciául, s megértette, amit a háziak kértek tőle.
Beszélgetéseink során elárulta azt is, a breton gazda nem akarta, hogy visszajöjjön Csehszlovákiába. Figyelmeztette, hogy kolhozok lesznek nálunk, de apám nem hitte el neki. A gazda azt javasolta, inkább hozas−
son ki bennünket is a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével Franciaor−
szágba. Ígértek neki földet, segítséget a beilleszkedéshez. Most, hogy Vendellel észrevettük a betelepülőket, siettem elújságolni, hogy mit lát−
tunk. Megint megkérdeztem tőle: mi miért nem mentünk ki Franciaor−
szágba. Nem lett volna ott jobb nekünk? Megállt a cséphadaró a kezében, komolyan rám nézett.
– Fiam, mi ide születtünk, nekünk itt a helyünk, bármi történjen is! – majd kiment a vizes hordóhoz, és rágyújtott egy maga sodorta cigarettá−
ra. Mélyen mellre szívta a füstöt. Láttam, nemcsak a füst, hanem a gon−
dolatok is nagyon mélyen szántják a lelkét. Magára hagytam, és megpró−
báltam cséphadarózni. De nekem valahogy nem ment. Vagy a lábamat, vagy a tarkómat találtam el a szíjakon lógó rövid résszel. Végül aztán fel−
adtam. Láttam, hogy apám ma nincs beszédes kedvében. Nem szólt töb−
bet hozzám, nem is dalolt munka közben, mint máskor szokott. Ezért az−
tán visszamentem a padlásra, és egyedül folytattam a seprést. Lassabban dolgoztam, hogy kevesebb port verjek fel, ne kelljen kinéznem Jani bácsi udvarára. Ne lássam, hogyan foglalják el mások a házát, a telkét, egy élet munkáját néhány perc alatt. A padlásról hallottam, hogy Vendel hazajött
ki, hogy ötven négyzetméternyi területet elkerített és már be is épített a kertünkből. Amikor anyám ezt szóvá tette neki, fenyegetőzni kezdett.
– Én az egész kertjüket is elvehetem, mégpedig ingyen. Erre törvény van – mondta 1963−ban a Beneš−dekrétumokat felemlegetve.
Anyám, akinek semmilyen jogi ismerete nem volt, nem a törvények−
re, hanem az együttélés szabályaira hivatkozott. Arra, hogy neki is van három fia, és lehet, hogy azoknak is szükségük lesz a telekre.
– Fiam, hogy néznél a szemükbe, ha tudnák rólad, hogy bizonyítha−
tóan megloptad őket? – kérdezte. – Elkerítettél a kertünkből ötven négy−
zetméternyi területet. Hiba volt, de megbocsátható. Fizesd ki az árát, és ezzel lezárhatjuk az ügyet!
Vágó fia félévig töprengett anyám javaslatán. Egyik reggel aztán munkába menet bekopogott hozzánk, elnézést kért a történtekért és – az akkori hivatalos áron – kifizette a jogtalanul elkerített telekrészt. Anyám – bár a piaci ár tizede volt csak, amit Vágó fia az elkerített telekrészért fi−
zetett – a jószomszédi kapcsolatok érdekében elfogadta a csekélyke pénzt és a bocsánatkérést.
A fiatal Vágó, azóta megtanulta a beilleszkedés szabályait. Megta−
nulta, hogy kölcsönös tisztelet nélkül, azzal a gőggel, hogy egyesek – csak mert más nyelven beszélnek – különbek a másiknál, egyetlen or−
szágban sem lehet együtt élni. Bármikor találkoztam is vele azután, már nem az a dölyfös, rátarti ember állt előttem, aki 1947 tavaszán Debrődre érkezett.