Ilyen hamar még nem ástuk ki a krumplit a veteményeskertben, mint Jenő színpadra nem illő jelenete után. Munka közben kevés szó esett kö−
zöttünk, az is csak a krumpliásással volt kapcsolatos. Látszott, anyánk agya szinte forrt a méregtől, lázasan kereste Jenő helyzetéből, megaláz−
Most értettem meg igazán, hogy Jenő miért könyörgött Jablonicz−
kynek, hogy a vers miatt ne csukja be az iskolába. Sejtette, hogy nagyobb lesz a baj, ha mindezt anyám is megtudja. Már pedig előbb vagy utóbb megtudja, és lesz itt nemulass! Ha érintetlen is voltam a dologban, ami−
kor Vendelt vagy Jenőt szidták vagy esetleg elnáspángolták, nekem az is úgy fájt, mintha engem szidtak vagy vertek volna. Már előre rettegtem, mi lesz, ha Jenő megjelenik, és letagadja az igazságot. Alig futott át a gondolat az agyamon, amikor a bátyám megjelent a veteményeskert ka−
pujában. Magamban csak azt reméltem, hogy mindent hallott, és nem fog hazudni.
– Itt vagyok – szólalt meg. Meglepően bátornak, magabiztosnak tűnt.
Anyám is meglepődött rajta, mert megállt a kapa a kezében.
– No, te csavargó – kezdte volna a mondókáját, de Jenő nem várta meg, hogy magához parancsolja. Oda ment hozzá maga, és elé állt. Ven−
dellel kétségbeesetten vártuk, mi következik majd. A villáskapa hegyes vége anyám előtt kifelé állt a földből. Jenő majdnem rátaposott, olyan kö−
zel állt meg vele szemben.
– Akarja tudni, hogy hol voltam, anyám? – nézett rá mereven. Szik−
rázott körülötte a levegő. Érződött, hogy majd szétrobban az elkeseredés−
től és a dühtől. Minden sejtje lázadt, forrt a haragtól. A kérdését hosszú csend követte. Anyám vibráló szemekkel várta a választ, mert a bajsejtel−
me torkára forrasztotta a szót.
– Hát, tessék! – fordított hátat Jenő anyámnak és letolta a nadrágját, majd előrehajolt. A hátsó felén véres hurkákban látszott a nádpálca nyo−
mainak helye.
– Egy ostoba vers miatt, amivel már egy hete kínoz az agyondicsért és szeretett Jabloniczkyja.
Vendellel ledöbbentünk. Jenő fellázadt a megaláztatások ellen. Lá−
zadt anyám és mindenki ellen, aki olyan dologra kényszeríti, amit egyet−
len porcikája sem kívánt. Egy értelmetlen szöveget bemagolni, hogy a szlovák tanító úrnak az iskolában legyen miért sorra verni a sok szeren−
csétlen magyar gyereket, köztük őt is. Mint később kiderült, a gyerekek fellázadtak a tanító ellen is. Hiába zárta be őket, csak azért sem tanulták meg a verset. Ezért aztán Jabloniczky sorra „deresre” húzta őket, és tíz botütést mért rájuk nádpálcával.
A drámai jelenet után Jenő felhúzta a nadrágját, és anyámat otthagy−
ta leforrázva. Keresett magának egy kapát. Beállt mellénk, közre fogott két sor krumplit, és elkezdett ő is ásni. Én szó nélkül szedegettem és vá−
logattam azt is, amit ő hantolt ki. Hosszú percekig szótlanul dolgoztunk, szinte megfagyott körülöttünk a levegő.
Anyánk nem volt az a típus, aki a tanítói fenyítések miatt azonnal ro−
hant volna az iskolába. Később én is megtapasztaltam, hogy a panaszain−
kat sorra elengedte a füle mellett, esetleg még egy pofonnal megtetézte, ha ilyesmivel gyötörtük. De most a kapáját szikrázó hévvel vágta a föld−
be. Nemcsak a föld, az eltalált gumók is hasadtak, röpködtek körülötte.
Csak amikor egy hatalmas gumót telibe talált, akkor fogta vissza magát.
A krumpli mégsem tehet arról a nyomorúságról, a sok megaláztatásról, kínról, az egész gyötrelmes helyzetünkről, amit most parasztként, ma−
gyarként naponta el kell viselnünk. Legalább egymást ne gyötörjük – öt−
lött fel bennem, ahogyan anyám elkeseredett vagy inkább hirtelen meg−
keseredett munkáját figyeltem.
Mindig csendben tűrni és várni, hogy újra suhogjon a nádpálca felet−
tünk, nem lehet – gondoltam, és lélekben egyetértettem Jenővel, a láza−
dásával, a maga külön kis harcával. Azt is tudtam, hogy holnapig kialusz−
sza keserűségét, mert mást ebben a pillanatban úgysem tehet. Sem ő, sem anyám nem mehet a rendszer ellen. Apám, pedig már régen feketelistán van. Csak magának meg nekünk ártana, ha újra hangot adna felháborodá−
sának. Tűrni és remélni méltósággal is lehet, ha nem válunk gerinctelen hízelgővé. Csak így lehet kivárni az alkalmat, hogy az ember változtat−
hasson a sorsán. Hogy egyszer elégtételt követelhessen a sok megalázta−
tásért. Hinni kell, hogy az a pillanat – ha sokáig is kell rá várni – de be−
következik.
Béla vagy Bélu
Ilyen hamar még nem ástuk ki a krumplit a veteményeskertben, mint Jenő színpadra nem illő jelenete után. Munka közben kevés szó esett kö−
zöttünk, az is csak a krumpliásással volt kapcsolatos. Látszott, anyánk agya szinte forrt a méregtől, lázasan kereste Jenő helyzetéből, megaláz−
Most értettem meg igazán, hogy Jenő miért könyörgött Jablonicz−
kynek, hogy a vers miatt ne csukja be az iskolába. Sejtette, hogy nagyobb lesz a baj, ha mindezt anyám is megtudja. Már pedig előbb vagy utóbb megtudja, és lesz itt nemulass! Ha érintetlen is voltam a dologban, ami−
kor Vendelt vagy Jenőt szidták vagy esetleg elnáspángolták, nekem az is úgy fájt, mintha engem szidtak vagy vertek volna. Már előre rettegtem, mi lesz, ha Jenő megjelenik, és letagadja az igazságot. Alig futott át a gondolat az agyamon, amikor a bátyám megjelent a veteményeskert ka−
pujában. Magamban csak azt reméltem, hogy mindent hallott, és nem fog hazudni.
– Itt vagyok – szólalt meg. Meglepően bátornak, magabiztosnak tűnt.
Anyám is meglepődött rajta, mert megállt a kapa a kezében.
– No, te csavargó – kezdte volna a mondókáját, de Jenő nem várta meg, hogy magához parancsolja. Oda ment hozzá maga, és elé állt. Ven−
dellel kétségbeesetten vártuk, mi következik majd. A villáskapa hegyes vége anyám előtt kifelé állt a földből. Jenő majdnem rátaposott, olyan kö−
zel állt meg vele szemben.
– Akarja tudni, hogy hol voltam, anyám? – nézett rá mereven. Szik−
rázott körülötte a levegő. Érződött, hogy majd szétrobban az elkeseredés−
től és a dühtől. Minden sejtje lázadt, forrt a haragtól. A kérdését hosszú csend követte. Anyám vibráló szemekkel várta a választ, mert a bajsejtel−
me torkára forrasztotta a szót.
– Hát, tessék! – fordított hátat Jenő anyámnak és letolta a nadrágját, majd előrehajolt. A hátsó felén véres hurkákban látszott a nádpálca nyo−
mainak helye.
– Egy ostoba vers miatt, amivel már egy hete kínoz az agyondicsért és szeretett Jabloniczkyja.
Vendellel ledöbbentünk. Jenő fellázadt a megaláztatások ellen. Lá−
zadt anyám és mindenki ellen, aki olyan dologra kényszeríti, amit egyet−
len porcikája sem kívánt. Egy értelmetlen szöveget bemagolni, hogy a szlovák tanító úrnak az iskolában legyen miért sorra verni a sok szeren−
csétlen magyar gyereket, köztük őt is. Mint később kiderült, a gyerekek fellázadtak a tanító ellen is. Hiába zárta be őket, csak azért sem tanulták meg a verset. Ezért aztán Jabloniczky sorra „deresre” húzta őket, és tíz botütést mért rájuk nádpálcával.
tettek bennünket gabonával, hogy teljesíteni tudjuk az előírt beadási kö−
telezettségünket. Mert keményen megbüntettek volna, ha az államnak adósai maradunk, ebben nem volt pardon.
Mi már végeztünk az ólak kitakarításával is, de Jenő még mindig nem mutatkozott közöttünk. Vendi azt javasolta, nézzük meg a mészoltó gödröt, milyen munka vár ránk ott. Lementünk hát a nyári konyha mel−
letti vastag deszkákkal kibélelt és lefedett gödörhöz. Kezdtük volna fel−
szedni a takaródeszkákat, de nekem túl nehéz volt a többcolos tölgyfa−
deszka. Vendi viszont egyedül nem boldogult vele. Tehetetlenül álltunk ott, és vártuk, hátha Jenő vagy anyánk észrevesz bennünket. Nem mer−
tünk bemenni a konyhába, hogy segítséget kérjünk, jobban mondva nem is akartunk. Így is túlteljesítettük már a napi munkatervet, állapítottuk meg büszkén a bátyámmal. Ettől mindjárt jobb kedvünk kerekedett. Be−
ültünk a nyári konyhába pihenni. Ritkán fordult elő, hogy viccelődtünk, mert nem nagyon volt időnk az ilyesmire, de az aznapi sokkot valahogy ellensúlyozni kellett. Vendi a szlovák tanítót kezdte utánozni. A mély basszus hangját, ahogyan beszélt. Én dőltem a nevetéstől, ahogy zagyva nyelven próbálta a beszédét, a kimértségét, no meg a mozdulatait vissza−
adni. Nagyon eltalálta a figurát, jó színész lett volna belőle. Engem min−
denesetre halálra nevettetett, ami rendkívüli felüdülés volt számomra a feszült délután után. Jenő a konyhából látta, hogy a nyári konyhába men−
tünk. Utánunk jött, de még akkor sem volt vicces kedvében, bár hallotta, hogy Vendel Jabloniczkyt figurázza ki.
– Én a legszívesebben Motyogót uszítanám rá – mondta dühösen.
Nem volt kétségem afelől, hogy ezt komolyan gondolja. Vendi csitította.
– Ludas Matyi is háromszor adta vissza a kapott botütést. Majd te is megleckézteted a te Döbrögidet – próbálta felvidítani őt. Egyszer még Vera néném olvasta fel neki a Ludas Matyiról szóló történetet. Vendi ezt a mesét azóta se felejtette el. Ha bántották, mindent háromszor próbált visszaadni.
Bár az esti harangszó nem volt messze, Jenő segítségével megpróbál−
tuk a mészgödröt legalább felnyitni. Kettőjüknek már sikerült leszedni a nehéz fedődeszkákat. Apánk nyilván miattunk rakott ilyen nehéz fedelet rá, nehogy leszedjük és beleessünk. Alig volt oltott mész benne, az is rö−
gös, száraz volt már, használhatatlan. A mészoltó gödör alja is ki volt tatásából a kiutat. Ugyanakkor fia lázadását a szlovák tanító meg az ő
személye ellen sem tudta elfogadni. Mindhárman attól féltünk, hogy megalázkodik majd Jabloniczky előtt. A tanító úr az esti harangszó után szokott vacsorára jönni. Kíváncsiak voltunk, hogy a deres−ügyet anyánk, hogyan zárja le.
Jenő meg anyánk a kisszekérre rakták a krumpliszsákokat és a vesszőkosarakat, azon vitték le a pincébe. Anyámnak hirtelen Vendi és Bélu lettünk a hivatalosabb Vendel és Béla helyett. Ezúttal nem paran−
csolt, hanem megkért bennünket, hogy gereblyézzük össze a krumpliszá−
rakat, és rakjuk a komposztálóba, a kiásott és egyben maradt nagyobb száraz rögöket meg kapával verjük vagy lábunkkal tapossuk szét. Én a szárakat gereblyéztem és vittem a komposztrakásra, Vendi meg a kapa fokával ütögette szét a rögöket. Sejtettük anyánk kedvességének okát: Je−
nővel négyszemközt akart maradni. Már a pincében hosszan időztek.
Amikor lementünk a kisszekérért, még mindig beszélgettek. A szalmát és a szénát aznap mi hordtuk le a csűrből és pakoltuk tele a széna− és a szal−
matartókat.
Anyámék a pincéből bementek a konyhába. A füstölgő kéményből láttuk, hogy nekilátott meleg vacsorát készíteni. Erre ritkán volt ideje. In−
kább száraz vacsorát készített – a tanító úrnak meg nekünk is –, meleg tejjel vagy tejeskávéval, amely akkoriban pörkölt malátakávéból készült.
Olykor, ha Jabloniczky megfázott és köhögött, a tejeskávén kívül teát is főzött neki.
Vendi meg én nem mertünk a konyhában mutatkozni, ezért nekilát−
tunk a disznóólat kitakarítani. Ez a munka nem volt éppen étvágygerjesz−
tő művelet, de valakinek ezt is meg kellett csinálnia. A disznóknak árpa−
szalmával szoktunk jó bőven bealjazni, hogy legyen miben turkálniuk. A malacok óljait is kitisztítottuk. Ahogy kinyitottam az ólajtót, visongva ro−
hantak ki a középső udvarra, hatalmas riadalmat keltve a csibék és tyú−
kok között. Még a kakas is meghátrálásra kényszerült előlük. Menekült is a fatartóba, a farakás tetejére, onnan próbálta egy kukorékolással nyu−
galomra inteni a tyúkháremét. A malacok nem voltak már kicsik, épp pe−
csenyének valók. Anyánk a zömét eladta a faluban hizlalásra azoknak, akiknek nem volt anyakocájuk. Mindössze hat darab volt már csak az ól−
ban, abból is kettőt már elígért Makrancra, a két bátyjának, akik kisegí−
tettek bennünket gabonával, hogy teljesíteni tudjuk az előírt beadási kö−
telezettségünket. Mert keményen megbüntettek volna, ha az államnak adósai maradunk, ebben nem volt pardon.
Mi már végeztünk az ólak kitakarításával is, de Jenő még mindig nem mutatkozott közöttünk. Vendi azt javasolta, nézzük meg a mészoltó gödröt, milyen munka vár ránk ott. Lementünk hát a nyári konyha mel−
letti vastag deszkákkal kibélelt és lefedett gödörhöz. Kezdtük volna fel−
szedni a takaródeszkákat, de nekem túl nehéz volt a többcolos tölgyfa−
deszka. Vendi viszont egyedül nem boldogult vele. Tehetetlenül álltunk ott, és vártuk, hátha Jenő vagy anyánk észrevesz bennünket. Nem mer−
tünk bemenni a konyhába, hogy segítséget kérjünk, jobban mondva nem is akartunk. Így is túlteljesítettük már a napi munkatervet, állapítottuk meg büszkén a bátyámmal. Ettől mindjárt jobb kedvünk kerekedett. Be−
ültünk a nyári konyhába pihenni. Ritkán fordult elő, hogy viccelődtünk, mert nem nagyon volt időnk az ilyesmire, de az aznapi sokkot valahogy ellensúlyozni kellett. Vendi a szlovák tanítót kezdte utánozni. A mély basszus hangját, ahogyan beszélt. Én dőltem a nevetéstől, ahogy zagyva nyelven próbálta a beszédét, a kimértségét, no meg a mozdulatait vissza−
adni. Nagyon eltalálta a figurát, jó színész lett volna belőle. Engem min−
denesetre halálra nevettetett, ami rendkívüli felüdülés volt számomra a feszült délután után. Jenő a konyhából látta, hogy a nyári konyhába men−
tünk. Utánunk jött, de még akkor sem volt vicces kedvében, bár hallotta, hogy Vendel Jabloniczkyt figurázza ki.
– Én a legszívesebben Motyogót uszítanám rá – mondta dühösen.
Nem volt kétségem afelől, hogy ezt komolyan gondolja. Vendi csitította.
– Ludas Matyi is háromszor adta vissza a kapott botütést. Majd te is megleckézteted a te Döbrögidet – próbálta felvidítani őt. Egyszer még Vera néném olvasta fel neki a Ludas Matyiról szóló történetet. Vendi ezt a mesét azóta se felejtette el. Ha bántották, mindent háromszor próbált visszaadni.
Bár az esti harangszó nem volt messze, Jenő segítségével megpróbál−
tuk a mészgödröt legalább felnyitni. Kettőjüknek már sikerült leszedni a nehéz fedődeszkákat. Apánk nyilván miattunk rakott ilyen nehéz fedelet rá, nehogy leszedjük és beleessünk. Alig volt oltott mész benne, az is rö−
gös, száraz volt már, használhatatlan. A mészoltó gödör alja is ki volt tatásából a kiutat. Ugyanakkor fia lázadását a szlovák tanító meg az ő
személye ellen sem tudta elfogadni. Mindhárman attól féltünk, hogy megalázkodik majd Jabloniczky előtt. A tanító úr az esti harangszó után szokott vacsorára jönni. Kíváncsiak voltunk, hogy a deres−ügyet anyánk, hogyan zárja le.
Jenő meg anyánk a kisszekérre rakták a krumpliszsákokat és a vesszőkosarakat, azon vitték le a pincébe. Anyámnak hirtelen Vendi és Bélu lettünk a hivatalosabb Vendel és Béla helyett. Ezúttal nem paran−
csolt, hanem megkért bennünket, hogy gereblyézzük össze a krumpliszá−
rakat, és rakjuk a komposztálóba, a kiásott és egyben maradt nagyobb száraz rögöket meg kapával verjük vagy lábunkkal tapossuk szét. Én a szárakat gereblyéztem és vittem a komposztrakásra, Vendi meg a kapa fokával ütögette szét a rögöket. Sejtettük anyánk kedvességének okát: Je−
nővel négyszemközt akart maradni. Már a pincében hosszan időztek.
Amikor lementünk a kisszekérért, még mindig beszélgettek. A szalmát és a szénát aznap mi hordtuk le a csűrből és pakoltuk tele a széna− és a szal−
matartókat.
Anyámék a pincéből bementek a konyhába. A füstölgő kéményből láttuk, hogy nekilátott meleg vacsorát készíteni. Erre ritkán volt ideje. In−
kább száraz vacsorát készített – a tanító úrnak meg nekünk is –, meleg tejjel vagy tejeskávéval, amely akkoriban pörkölt malátakávéból készült.
Olykor, ha Jabloniczky megfázott és köhögött, a tejeskávén kívül teát is főzött neki.
Vendi meg én nem mertünk a konyhában mutatkozni, ezért nekilát−
tunk a disznóólat kitakarítani. Ez a munka nem volt éppen étvágygerjesz−
tő művelet, de valakinek ezt is meg kellett csinálnia. A disznóknak árpa−
szalmával szoktunk jó bőven bealjazni, hogy legyen miben turkálniuk. A malacok óljait is kitisztítottuk. Ahogy kinyitottam az ólajtót, visongva ro−
hantak ki a középső udvarra, hatalmas riadalmat keltve a csibék és tyú−
kok között. Még a kakas is meghátrálásra kényszerült előlük. Menekült is a fatartóba, a farakás tetejére, onnan próbálta egy kukorékolással nyu−
galomra inteni a tyúkháremét. A malacok nem voltak már kicsik, épp pe−
csenyének valók. Anyánk a zömét eladta a faluban hizlalásra azoknak, akiknek nem volt anyakocájuk. Mindössze hat darab volt már csak az ól−
ban, abból is kettőt már elígért Makrancra, a két bátyjának, akik kisegí−
Jabloniczkynek, soha sem tudtuk meg, de azután már nem nagyon volt mit utánozni Vendinek a szlovák tanító úr peckes járásában. Valahogy én is kisebbnek láttam elmenni tőlünk, mint ahogy megérkezett. Esteledett már, mire anyám kinyitotta a konyhaajtót és távozóban kiengedte a taní−
tó urat. Jabloniczky biztosan látott bennünket, ahogy hármasban, vidám hangulatban jövünk le a kert felől, de nem mert felénk nézni. Szinte úgy osont ki az udvarunkból.
Vacsora után Vendellel megmosakodtunk és lefeküdtünk. Jenő látha−
tó kíváncsisággal várta, hogy anyánk kettesben maradjon vele. De anyánk a tanítóval folytatott beszélgetéséről egy szót sem szólt neki.
Csak „kedves fiamnak” nevezte, és előkerestette vele a tankönyvet, amelyben a vers volt. Először lefordította neki magyarra, majd azt mond−
ta, hogy „ez egy nagyon szép vers, és jó lesz, ha kívülről tudod”, és han−
gosan, elkezdte Jenővel együtt olvasni. Öt perc sem tellett bele és „az ér−
telmetlen, ostoba verset” a bátyám egyedül felmondta.
– Holnap elsőnek jelentkezel, és felmondod a tanítónak – mondta anyánk, majd elküldte Jenőt a szobába aludni. Mi még mindig fent vol−
tunk, az izgalomtól nem tudtunk elaludni. Hallottuk az egész beszélgetést meg a tanulást is. Vendi még mindig a humoránál volt, mert ezzel fordult be a fal felé, a pihenő oldalára:
– Ez a Jenő nem is olyan buta, mint amilyennek tetteti magát!
Tíz cső kukorica
A hajnalok egyre hűvösebbek lettek, ezzel együtt – örömünkre – a nappalok meg rövidebbek. Visszafordíthatatlanul beköszöntött az ősz.
Anyám, mivel előző nap gondos „tűzőrzőnek” bizonyultam, ő pedig gyorsabban megjárta az erdőt nélkülem, megint arra kért, maradjak ott−
hon. Indulás előtt még bedagasztotta a kenyérnek való tésztát a kamrá−
ban. Gondosan betakarta vászonszövetből készült takarókkal, hogy a tészta a melegen megdagadjon. Jenő és Vendi már rég elmentek otthon−
ról. Anyám hátán az ebéddel teli batyujával még egyszer benézett a nyá−
ri konyhába a kemencéhez. Akkor vette csak észre, hogy a fa és a száraz−
gally bekészítéséről tegnap megfeledkeztünk.
deszkázva, a gödör nagyon mélynek tűnt. Ha beleestem volna, biztos, hogy benne rekedek, mert nem tudtam volna kimászni belőle. Jenő mon−
dogatta is, ha beoltjuk a meszet, kerüld ezt a helyet, öcskös, mert már sok debrődi gyerek fúlt a mészgödörbe. Alaposan rám is ijesztett ezzel. De nem sok időm maradt az ijedségre, mert máris egy lapátért szalasztott, el−
határozta ugyanis, hogy lemegy a gödörbe és kitisztítja. Értékelte együtt−
érzésünket a nádpálcázása miatt, így most ő is előzékenynek mutatkozott velünk szemben. Amikor a lapáttal a kezemben visszajöttem, beugrott a gödörbe, és néhány perc alatt kidobálta a száraz mészmaradékot. Anyám a konyha ablakán keresztül figyelte, ahogy dolgoztunk, majd a nyitott ab−
lakon keresztül kiszólt.
– A száraz meszet szórjátok a trágyadobra, arra szüksége van a szán−
tóföldnek is, hogy jobb termést hozzon! – magyarázta el a kérése okát, amit csak nagy ritkán szokott megtenni.
Minden rosszban van valami jó. Ezen a szeptember végi napon is be−
igazolódott ez. A családunkat kívülről ért sérelem bennünket, családtago−
kat közelebb hozott egymáshoz. Tudtunk egymással kedvesen is beszél−
ni. Anyánk keménysége is engedett. Már nem a „hivatalos” Béla voltam neki, hanem Bélu, ahogyan a falusiak, főleg a hozzám közelálló ismerő−
sök kedveskedve becéztek. De anyámtól csak ekkor hallottam először, és megértettem a nevem becézésébe rejtett üzenetet. Ebben a melegebb lég−
körben Jenő fagyos sérelme is oldódni kezdett. Érezte ő is, hogy a család meg tudja védeni. Ehhez azonban neki is adnia kell valamit, valami ha−
körben Jenő fagyos sérelme is oldódni kezdett. Érezte ő is, hogy a család meg tudja védeni. Ehhez azonban neki is adnia kell valamit, valami ha−