Amíg az éjféli misére várakoztunk, apám a francia fogságban megélt történeteiről, anyám meg a háború végnapjairól, az ő szavaival szólva a
„front alatt” történt szörnyűségekről mesélt. Egyik története máig meg−
maradt bennem, talán mert a történet idején még nem éltem, csupán apró magzat voltam anyám hasában.
1945 márciusának idusán a tavasz beköszöntével a több hete álló front Makranc körül megmozdult. A katyusák, vagy ahogyan a debrődi emberek többsége nevezte azokat, a Sztálin−orgonák megszólaltak. Hoz−
zánk csak az eltévedt lövedékek csapódtak be, de a tornai katlan peremén kiépített német állások felé tartó röptüket fényes csíkkal, halált vivő han−
gos sípolással jelezték, amit nálunk is hallani lehetett. Éppen úgy, mint a néhány nappal korábban Moszkvára kilőtt német V−rakétát, amely a szepsi vasútállomás mellett fejezte be röppályáját. Ha a Sztálin−orgonák megszólaltak, anyám két bátyámmal együtt bevonult a pincénkben kiépí−
tett fedezékbe. Az udvarunkon, a nyári konyhában működött a Debrődön állomásozó magyar sereg parancsnoki állása, ezért anyám attól rettegett, hogy a házunkat bemérik az oroszok, és eltalálnak bennünket. Ezt a félel−
mét az atlétatermetű parancsnok és a katonák közelsége sem tudta elosz−
latni. Anyám akkoriban már nemcsak a két bátyámért és apámért meg a szülésben néhány hónapja tragikusan elhunyt nővérének éppen nálunk nevelkedő kamaszfiáért, Árpádért retteget, hanem még egy apró emberi lény életéért is: értem. Anyám ugyanis terhessége hetedik hónapjában járt velem.
A történet reggelén a hirtelen beállt csendre mindnyájan előmerész−
kedtek a pincéből. Anyám elindult megfejni a teheneket, majd reggelit készített. A nyári konyhában csak a két híradós ült a vezetékes készülék mellett, a parancsnokot nem látta. Csak sejtette, hogy a Bódva folyót öve−
ző magas partokon kiépített védőállásokat ellenőrzi, és a veszteséget szemrevételezi. Árpád a két bátyámmal együtt az állatok etetésével fog−
lalatoskodott. Az unokabátyámnak volt egy különleges feladata is, ő tar−
totta a kapcsolatot anyám rokonsága közül a Debrődöt övező erdőkbe menekült 14−17 éves fiúkkal is. Ellátta őket élelemmel, takaróval meg tiszta fehérneművel, amikor esténként belopakodtak a csűrünkbe, és a
szénába fúrt „hálófülkékben” éjszakáztak. Árpád oda hordta nekik az élelmet, ruházatot, majd a széna alá rejtve hozta le a szennyesüket mosás−
ra. A fiúk, mindnyájan akkori leventék a behívó parancs és a közeli har−
cok elől menekültek hozzánk, ezért nem mutatkozhattak napközben. A nyilasokból verbuvált tábori csendőrök gyakran vadásztak rájuk, mert tudták, hogy a dezertált leventék a környező erdőkben bujkálnak.
Anyám és Árpád az életével játszott. Ha a tábori csendőrök tudomást szereztek volna a rejtegetés tényéről, a biztos halál várt volna rájuk. Ezért anyám mindent megtett, hogy a parancsnok és a katonái jól érezzék ma−
gukat nálunk, hogy szükség esetén legyen kihez fordulnia. Azok, előre−
haladott terhességét látva, ahol tudtak, igyekeztek a segítségére lenni. Ez−
úttal éppen a szabad híradós segédkezett a lovak és a tehenek etetésében, végeredményben az ő állataik is az istállónkban voltak bekötve. Mivel ál−
landó készültségben voltak, a két ló zabla nélkül, felnyergelve kapott el−
látást, úgy voltak a vályúhoz kötve. Árpád az ágyúzás miatt este nem tu−
dott kimenni a csűrbe, ezért nem volt tudomása a négy rokonfiú hollété−
ről. Csak a csűrajtónál támaszként használt kő helyzetéből sejtette, hogy valószínűleg este ők sem tudtak bejönni a faluba. Mivel előző nap dél−
után látta a két fiatal tábori csendőrt a Szent László forrás irányába ello−
vagolni, csak remélte, hogy a fiúk is észrevették őket, és időben elrejtőz−
tek.
A híradós katona két vödörrel a kezében épp indult volna a Szent Já−
nos forráshoz vízért, amikor az udvarból kilépve meglátta a Hecskén le−
felé tartó összeterelt leventéket, köztük a négy rokongyereket is. A pa−
rancsnok és a két katona tudott anyám titkáról, s korábban már védelmet ígértek a fiúk számára a Szálasi−pribékekkel szemben. Ők sem szívlelték a nyegle, fennhéjázó viselkedésüket. A két tábori csendőr lóháton, a le−
ventékre szegezett géppisztollyal terelte a foglyokat az udvarunk felé. A katona lecsapta a két rocskát, és futott anyámhoz a konyhába, onnan meg az istállóba az egyik felnyergelt lóért. Kötél helyett zablát tett a nyakára, és megvárta Árpádot, hogy a ló hátára segítse. Anyám még utána kiáltott.
– Vágtass, ahogy csak a ló bírja. Mondd el a parancsnoknak, mi tör−
tént!
Árpád izgalomtól remegő térdekkel ült fel a ló hátára, majd a házunk előtti útra kiérve, egy kantárrántással vágtára fogta a gyakorlott paripát.
Anyám mesél
Amíg az éjféli misére várakoztunk, apám a francia fogságban megélt történeteiről, anyám meg a háború végnapjairól, az ő szavaival szólva a
„front alatt” történt szörnyűségekről mesélt. Egyik története máig meg−
maradt bennem, talán mert a történet idején még nem éltem, csupán apró magzat voltam anyám hasában.
1945 márciusának idusán a tavasz beköszöntével a több hete álló front Makranc körül megmozdult. A katyusák, vagy ahogyan a debrődi emberek többsége nevezte azokat, a Sztálin−orgonák megszólaltak. Hoz−
zánk csak az eltévedt lövedékek csapódtak be, de a tornai katlan peremén kiépített német állások felé tartó röptüket fényes csíkkal, halált vivő han−
gos sípolással jelezték, amit nálunk is hallani lehetett. Éppen úgy, mint a néhány nappal korábban Moszkvára kilőtt német V−rakétát, amely a szepsi vasútállomás mellett fejezte be röppályáját. Ha a Sztálin−orgonák megszólaltak, anyám két bátyámmal együtt bevonult a pincénkben kiépí−
tett fedezékbe. Az udvarunkon, a nyári konyhában működött a Debrődön állomásozó magyar sereg parancsnoki állása, ezért anyám attól rettegett, hogy a házunkat bemérik az oroszok, és eltalálnak bennünket. Ezt a félel−
mét az atlétatermetű parancsnok és a katonák közelsége sem tudta elosz−
latni. Anyám akkoriban már nemcsak a két bátyámért és apámért meg a szülésben néhány hónapja tragikusan elhunyt nővérének éppen nálunk nevelkedő kamaszfiáért, Árpádért retteget, hanem még egy apró emberi lény életéért is: értem. Anyám ugyanis terhessége hetedik hónapjában járt velem.
A történet reggelén a hirtelen beállt csendre mindnyájan előmerész−
kedtek a pincéből. Anyám elindult megfejni a teheneket, majd reggelit készített. A nyári konyhában csak a két híradós ült a vezetékes készülék mellett, a parancsnokot nem látta. Csak sejtette, hogy a Bódva folyót öve−
ző magas partokon kiépített védőállásokat ellenőrzi, és a veszteséget szemrevételezi. Árpád a két bátyámmal együtt az állatok etetésével fog−
lalatoskodott. Az unokabátyámnak volt egy különleges feladata is, ő tar−
totta a kapcsolatot anyám rokonsága közül a Debrődöt övező erdőkbe menekült 14−17 éves fiúkkal is. Ellátta őket élelemmel, takaróval meg tiszta fehérneművel, amikor esténként belopakodtak a csűrünkbe, és a
golt be az udvarunkba, pisztolyt fogva a lóháton ülő csendőrre. Pillana−
tok alatt lefegyverezték mindkettőjüket. A parancsnok dühösen rontott neki a lovát tartó tábori csendőrre, és akkora pofont kent le neki, hogy el−
terült a földön. A másik csendőrt a katonák vitték a parancsnok elé, aki kiosztotta a másik pofont is, majd még egyet, hogy a társa mellé kerüljön a földre. Közben németül pörölt velük, hogy a debrődi emberek ne ért−
sék, mit mond nekik. A katonáknak meg odaszólt, hogy ültessék le a le−
ventéket, az embereknek pedig, hogy hozzanak nekik enni és inni. A le−
venték közül sokan nem mertek leülni, mert félelmükben nem tudták vis−
szatartani biológiai szükségletüket. A szomszédasszonyok és a katonák segítették ki anyámat fehérneművel és az istállónkban, vödrökben mosa−
kodtak le, majd öltöztek tiszta ruhába a még mindig remegő gyermekka−
tonák.
Az eseménynek nem lett volna ilyen szerencsés kimenetele, ha nincs lőtávolságban a szovjet Vörös Hadsereg. A parancsnok azzal is tisztában volt, hogy csak órák kérdése, mikor omlik össze a Bódva−parti dombo−
kon húzódó első védvonal, ami Debrőd feladását is jelentette. A két fia−
tal tábori csendőrt csak azért merte megleckéztetni, mert a feletteseik a két buzgó rendőrt hátrahagyva már előző este visszavonultak Rozsnyó fe−
lé a Szoroskőn túlra, a katyusák hatótávolságán kívülre. A két tábori csendőr, amint tisztába lett a hadi helyzettel, megértette, hogy csak a pa−
rancsnokra számíthat abban, hogy kikerüljön az ütközőzónává vált Debrődről. Már délnek, Somodi felé sem lett volna biztonságos számuk−
ra a visszaút, hacsak nem a katonákkal tartanak másnap. Nyugaton és északon az erdőben a partizánok jöttek egyre közelebb Debrőd felé. Ke−
let felé pedig légvonalban alig tíz kilométerre voltak az oroszok, valahol a csécsi dombhajlatok mögé rejtőzve. A híradósok által javasolt Szent László tisztás felett kezdődő Áj község felé vezető erdei ösvény volt az egyedüli biztonságosnak vélt út, amin aznap elhagyhatták a falut, ha a Rozsnyóra költözött táboricsendőr−parancsnokságra akartak eljutni. A csendőrök gondolkodás nélkül elfogadták a térképen felvázolt útvonalat.
Két katona kísérte ki őket az ösvényhez, ahol visszaadták a fegyvereiket is.
Anyám szerint valószínű, hogy soha nem értek Rozsnyóra, mert az arrafelé hazatartó leventék is a partizánok kezére kerültek. Rozsnyó kör−
A Barcsay erdősáv alatti lövészárkok és bunkerek felé vette az irányt.
Onnan jelentkezett be utoljára a parancsnok. A másik rádiós is hívni kezdte a védelmi vonalat. Több pontra leadta a tábori csendőrök dezer−
tőr−fogásának tényét. Az elfogott leventék számát 40–50 főre becsülték.
Akkoriban mindenki tudta, hogy Szálasi statáriumot hirdetett, és a katonaszökevényeket a helyszínen kivégzik. Ha egyenként fogták volna el őket, már biztos, hogy nincsenek az élők közt. Anyám csak abban re−
ménykedett, hogy a parancsnok időben megérkezik, és tudja, mit tegyen.
A szökevényeket beterelték az udvarunkba, majd a sertésistálló mellett, a déli szomszéd palánkkerítésénél arccal az udvarunk felé sorakoztatták fel őket. Pontosan 45−en voltak. Az egyik csendőr továbbra is lóháton ülve, rájuk szegezett géppisztollyal felügyelt rájuk. A rangidős tábori csendőr leszállt a lováról, és a nyári konyhánk felé vette az irányt. Szeretett vol−
na a nagy fogásról jelentést tenni feletteseinek és a Gestapo parancsnok−
ságának.
Anyám azonban már a fatartó előtt útját állta. Vitatkozni kezdett ve−
le, percekig csak mondta a magáét. Hol Istennel, hol a háború könyörte−
lenségével érvelve, hol meg az éretlen gyerekfejükre hivatkozva próbál−
ta meggyőzni a csendőrt, hogy engedje szabadon a leventéket. De az ér−
vei leperegtek róla. Anyám látva, hogy ezzel nem sokra megy, már csak arra kérte a két csendőrt, hogy várják meg a parancsnokot, ne vegyék a lelkükre ennyi ártatlan fiú halálát. Ez aztán hatott a konokságukra. Eköz−
ben a fiúk közül többen is megszólaltak, hogy ők nem a katonai behívó, hanem a közeledő front miatt rejtőzködnek. Kérték a parancsnokot, en−
gedje őket szabadon, hogy igazolhassák az életkorukat. A csendőrpa−
rancsnok még inkább elbizonytalanodott. Anyám erre a lóháton ülő rend−
őr elé állt, és kijelentette, hogy márpedig itt nem lesz kivégzés. Magához intette a két bátyámat is, és megismételte: ha vérfürdőt akar a két csend−
őr, akkor előbb velük végezzenek. A kiabálásra és az események hírére egyre több debrődi gyűlt össze az udvarunkban. Kinyitották a nagykaput, a csűr felől is többen betódultak hozzánk, hogy tanúi legyenek az ese−
ménynek. Az öregek anyám pártjára álltak, és a rangidős csendőrtől a ki−
végzés elhalasztását kérték.
Ebben a zűrzavarban érkezett meg az utca felől a parancsnok, fel−
fegyverzett katonákkal az oldalán. Három másik katona a csűr felől lova−
golt be az udvarunkba, pisztolyt fogva a lóháton ülő csendőrre. Pillana−
tok alatt lefegyverezték mindkettőjüket. A parancsnok dühösen rontott neki a lovát tartó tábori csendőrre, és akkora pofont kent le neki, hogy el−
terült a földön. A másik csendőrt a katonák vitték a parancsnok elé, aki kiosztotta a másik pofont is, majd még egyet, hogy a társa mellé kerüljön a földre. Közben németül pörölt velük, hogy a debrődi emberek ne ért−
sék, mit mond nekik. A katonáknak meg odaszólt, hogy ültessék le a le−
ventéket, az embereknek pedig, hogy hozzanak nekik enni és inni. A le−
venték közül sokan nem mertek leülni, mert félelmükben nem tudták vis−
szatartani biológiai szükségletüket. A szomszédasszonyok és a katonák segítették ki anyámat fehérneművel és az istállónkban, vödrökben mosa−
kodtak le, majd öltöztek tiszta ruhába a még mindig remegő gyermekka−
tonák.
Az eseménynek nem lett volna ilyen szerencsés kimenetele, ha nincs lőtávolságban a szovjet Vörös Hadsereg. A parancsnok azzal is tisztában volt, hogy csak órák kérdése, mikor omlik össze a Bódva−parti dombo−
kon húzódó első védvonal, ami Debrőd feladását is jelentette. A két fia−
tal tábori csendőrt csak azért merte megleckéztetni, mert a feletteseik a két buzgó rendőrt hátrahagyva már előző este visszavonultak Rozsnyó fe−
lé a Szoroskőn túlra, a katyusák hatótávolságán kívülre. A két tábori csendőr, amint tisztába lett a hadi helyzettel, megértette, hogy csak a pa−
rancsnokra számíthat abban, hogy kikerüljön az ütközőzónává vált Debrődről. Már délnek, Somodi felé sem lett volna biztonságos számuk−
ra a visszaút, hacsak nem a katonákkal tartanak másnap. Nyugaton és északon az erdőben a partizánok jöttek egyre közelebb Debrőd felé. Ke−
let felé pedig légvonalban alig tíz kilométerre voltak az oroszok, valahol a csécsi dombhajlatok mögé rejtőzve. A híradósok által javasolt Szent László tisztás felett kezdődő Áj község felé vezető erdei ösvény volt az egyedüli biztonságosnak vélt út, amin aznap elhagyhatták a falut, ha a Rozsnyóra költözött táboricsendőr−parancsnokságra akartak eljutni. A csendőrök gondolkodás nélkül elfogadták a térképen felvázolt útvonalat.
Két katona kísérte ki őket az ösvényhez, ahol visszaadták a fegyvereiket is.
Anyám szerint valószínű, hogy soha nem értek Rozsnyóra, mert az arrafelé hazatartó leventék is a partizánok kezére kerültek. Rozsnyó kör−
A Barcsay erdősáv alatti lövészárkok és bunkerek felé vette az irányt.
Onnan jelentkezett be utoljára a parancsnok. A másik rádiós is hívni kezdte a védelmi vonalat. Több pontra leadta a tábori csendőrök dezer−
tőr−fogásának tényét. Az elfogott leventék számát 40–50 főre becsülték.
Akkoriban mindenki tudta, hogy Szálasi statáriumot hirdetett, és a katonaszökevényeket a helyszínen kivégzik. Ha egyenként fogták volna el őket, már biztos, hogy nincsenek az élők közt. Anyám csak abban re−
ménykedett, hogy a parancsnok időben megérkezik, és tudja, mit tegyen.
A szökevényeket beterelték az udvarunkba, majd a sertésistálló mellett, a déli szomszéd palánkkerítésénél arccal az udvarunk felé sorakoztatták fel őket. Pontosan 45−en voltak. Az egyik csendőr továbbra is lóháton ülve, rájuk szegezett géppisztollyal felügyelt rájuk. A rangidős tábori csendőr leszállt a lováról, és a nyári konyhánk felé vette az irányt. Szeretett vol−
na a nagy fogásról jelentést tenni feletteseinek és a Gestapo parancsnok−
ságának.
Anyám azonban már a fatartó előtt útját állta. Vitatkozni kezdett ve−
le, percekig csak mondta a magáét. Hol Istennel, hol a háború könyörte−
lenségével érvelve, hol meg az éretlen gyerekfejükre hivatkozva próbál−
ta meggyőzni a csendőrt, hogy engedje szabadon a leventéket. De az ér−
vei leperegtek róla. Anyám látva, hogy ezzel nem sokra megy, már csak arra kérte a két csendőrt, hogy várják meg a parancsnokot, ne vegyék a lelkükre ennyi ártatlan fiú halálát. Ez aztán hatott a konokságukra. Eköz−
ben a fiúk közül többen is megszólaltak, hogy ők nem a katonai behívó, hanem a közeledő front miatt rejtőzködnek. Kérték a parancsnokot, en−
gedje őket szabadon, hogy igazolhassák az életkorukat. A csendőrpa−
rancsnok még inkább elbizonytalanodott. Anyám erre a lóháton ülő rend−
őr elé állt, és kijelentette, hogy márpedig itt nem lesz kivégzés. Magához intette a két bátyámat is, és megismételte: ha vérfürdőt akar a két csend−
őr, akkor előbb velük végezzenek. A kiabálásra és az események hírére egyre több debrődi gyűlt össze az udvarunkban. Kinyitották a nagykaput, a csűr felől is többen betódultak hozzánk, hogy tanúi legyenek az ese−
ménynek. Az öregek anyám pártjára álltak, és a rangidős csendőrtől a ki−
végzés elhalasztását kérték.
Ebben a zűrzavarban érkezett meg az utca felől a parancsnok, fel−
fegyverzett katonákkal az oldalán. Három másik katona a csűr felől lova−
ebéddel, amikor bekopogtunk hozzájuk.
Ezért aztán azzal az ürüggyel, hogy megnézzük a kisnyulakat, kint maradtunk az udvaron. A cselédjük, Gyula ugyanis nagyon szép, fehér angóranyulakat nevelt, s tudtuk azt is, hogy az egyiknek nemrégiben let−
tek kisnyulai. Amikor utoljára itt jártunk, még nem nyitották ki a szemü−
ket, és szinte teljesen csupaszok voltak. Kíváncsiak voltunk mennyit fej−
lődtek azóta. Szerettük volna megsimogatni végre őket, mert legutóbb nem volt szabad még hozzájuk nyúlni sem, az anyaállat ugyanis érzékeny az emberszagra, kidobja az alomból és pusztulni hagyja a megérintett kis−
nyulakat. A fehér nyúlpalánták gyönyörűek voltak. Már kimásztak a fé−
szekből, és a napsütésben vörösen fénylett a szemük. A zajra, amit okoz−
tunk, riadtan menekültek vissza anyjuk mögé, csak aprócska orrcimpá−
jukkal szaglászva lestek ki az anyai test védelme mögül. Gyula a kedvün−
kért ki akarta venni az anyja mellől az egyik kisnyulat, de az anyaállat be−
lemart a kezébe. Inkább lemondtunk ezúttal is a nyúlsimogatásról, mert nem akartuk, hogy a toporzékoló anyaállat rémületében összegyúrja a kisnyulakat. Gyula azonban megígérte, ha elválasztja a kicsiket, kapunk egy−egy fajtiszta utódot, hogy saját nyulakat nevelhessünk. Mi persze, boldogan fogadtuk a megígért ajándékot.
Amikor bementünk a házba, Vali néném vidáman invitált bennünket a tisztaszobába, a karácsonyfa mellé. Most is a heverőre telepedtünk le, bár már az asztal is szabad volt. Egy halom franciakrémes illatozott raj−
ta. Néném már várta az érkezésünket. Egy kistányéron adta a kezünkbe a finom süteményt, hogy falatozzunk. Ennek bizony nem lehetett ellenáll−
ni.
Néném gondosan albumba rendezte a családjáról, s főleg a Vera né−
niről készült fiatalkori fényképeket. A képek alapján szinte egész fiatal−
sága, a két világháború közti időszak nyomon követhető volt. Vali néném tudta, hogy egy−egy albummal órákig le tudja kötni a figyelmünket, és nem maradnak el a kérdések sem. Vendivel ugyanis mindig mindent tud−
ni akartunk, ami a múlttal volt kapcsolatos. Most sem volt ez másképp, csak úgy záporoztak felé a kérdéseink. Neki meg jól esett, hogy velünk együtt emlékezhet, gondolhat a lányára, a vejére meg az unokájára. Köz−
ben sógor bácsi is bejött a szobába. Tőle is sok szeretetet kaptunk, tisz−
teltük is ezért nagyon. Sógor bácsi olvasott ember volt, tájékozott a világ nyékén és a Debrődtől nyugatra elterülő erdőkben a nógrádi partizáncso−
port Fábry−brigádja tevékenykedett. Ők vitték el néhány nap múlva azt a 9 debrődi leventét is, akik a kivégzésre váró csoportban a Miglécnek ne−
vezett erdőrészben rejtőzködtek. Az csupán a sors fintora, hogy az alig két hónap múlva kihirdetett Kassai Kormányprogram és az azt követő Beneš−dekrétumok alapján ők lettek a meghurcoltatások első szlovákiai magyar áldozatai. A kilenc fiatalból csupán ketten tértek haza 1952 júli−
usában a csehszlovák állampolgárok számára az év januárjának közepén Sztálin által meghirdetett közkegyelem alapján. Heten viszont útban Münchenből, Pozsonyon át hazafelé eltűntek. A két fiú suttogva elmon−
dott vallomásai alapján tudni, hogy ők a Rajna vidékéről Csehországon keresztül jöttek, és Prágában tartóztatták fel őket. Előbb egy csehországi (Rajec Jestřebí) lágerben dolgoztatták őket, majd még a gottwaldi hata−
lomátvétel előtt átadták őket az oroszoknak. Soha nem merték elárulni, hol tartották őket fogva, mert ott még akkor is ezrek végeztek kényszer−
munkát. Ma már tudjuk, hogy a kaukázusi Nuzal gulágjában raboskod−
tak, és a közeli ólombányában dolgoztak. Elsősorban németek és magya−
rok. Az átélt borzalmak és az ólombányában végzett rabszolgamunka annyira megviselte az egészségüket, hogy fiatalon kiköltöztek a debrődi
rok. Az átélt borzalmak és az ólombányában végzett rabszolgamunka annyira megviselte az egészségüket, hogy fiatalon kiköltöztek a debrődi