Az erdő tisztelete

1947. augusztus végén Fekete szomszéddal együtt családunk a debrődi erdőben, a Szent László forrást övező tisztás északi részében ké−

szült a szén− és mészégetésre. Az úrbéri erdő – akárcsak a tisztás – a fa−

lutól nyugatra van, és a terület közepétől fokozatosan emelkedik. Az emelkedőt az erdőben olykor meredek sziklafalak törik meg, amelyekből mészkőbálványok meredeznek az égnek. Egy ilyen meredek, nyugatról védett területen lelt régi mész− és szénégető gödröt – amelyet még apai nagyapám ásott – nézett ki számunkra Fekete Jani bátyám. A szomszéd

és két fia már másnap – amikor apám anyámmal és két tanúval egyetem−

ben a Szepsi Járási Bíróságra volt beidézve az új csehszlovák állam gya−

lázásának vádjával – kimentek az erdőbe, hogy kitisztítsák és kimélyítsék a két kemence helyét. Apám Jenővel meg az összegyűjtött szerszámok−

kal csak másnap csatlakoztak hozzájuk. Amíg elvoltak, mi, Vendel bá−

tyámmal helyettesítettük őket a ház körüli munkákban. Anyánk plusz−

munkaként – hogy mi is gyakoroljuk a gallynyesést – kiküldött a csűrhöz a vihar által kettészelt cseresznyefa letört ágainak eltakarítására.

A nagyobb gallyakat meg kellett tisztítani a kisebb hajtásoktól, majd külön rakásba rakni. A kisebb gallyakat egy ölnyi mennyiségben külön−

külön össze kellett kötöznünk. Vendel végezte a nyesést, én húzogattam és raktam egy rakásba a nagyobb ágakat, és közösen kötöztük össze a ve−

nyige nagyságú kis gallyakat. Anyánk kenyér− és kalácssütéskor ezekkel a kiszárított gallykötegekkel fűtötte ki a kemencét. A csűr előtt ott volt velem a baltácskám is, de Vendi nem engedte meg nekem a gallynyesést.

Csak mutogatta, hogy mi a munka titka. Hogyan kell a sűrűn benőtt na−

gyobb gallyakat ügyesen és biztonságosan lenyesni. Amikor már úgy érezte, hogy eleget láttam, kiválasztott egy kisebb és egyenesebb gallyat, kezembe adta a kisbaltám, és a baltán levő kezemet fogva nyesnem kel−

lett. A gond megint az volt, hogy nekem a biztosabb kezem a bal volt.

Vendel viszont a bal kezében nem tudta a fejszét tartani, s nem volt olyan elnéző velem, mint Fekete Rudi, amikor cséphadarózni tanított. Arra kényszerített, hogy a baltát a jobb kezemmel fogjam meg, és a bal kezem−

ben tartsam a nyesésre felvett gallyat. Majd a levágott részt a testemtől elrepítve találjam el a kisgallyak tövét. Néhány sikertelen próbálkozás után megunta, és lemondott a tanításomról. Idegesítette, hogy egy balog−

gal van dolga, aki mindent „fordítva” akar elvégezni. Este Jenő hullafá−

radtan ért haza. Anyám először őt faggatta ki arról, min dolgoztak az er−

dőben apámmal, és mennyi munkát végeztek. Mint kiderült, egyelőre csak a kunyhó készítéséhez szükséges fenyőfákat vágták ki, nyesték le és darabolták fel a szükséges hosszra. Kint ő volt a „gallykötöző”, igaz, az ölnyi mennyiségeket nem kellett összekötöznie, csak két karó közé rak−

nia, közel a kemencegödrökhöz. Minden újabb ölnél meg kellett taposni a karók közé tett gallyakat, hogy minél nagyobb mennyiség férjen oda.

Fekete szomszéd a két fiával a kunyhót építette. Jenő szerint, a „kaliba”

nyekről a vacsoránál valamit mondanak majd a szüleink, egyikük sem szólt egy szót sem. A vacsora alatt igyekeztek a napi dolgokra terelni a szót, utána meg anyám kiosztotta a szokásos parancsait. Jenőnek az isko−

latáskáját kellett előkészítenie, megfaragnia a ceruzáit, megtöltenie a tol−

lát tintával, a még üresen maradt füzeteit pedig az asztalfiókba kellett ké−

szítenie. Persze, a fiókjait előbb ki kellett takarítania, és a felesleges hol−

mikat onnan, főleg a papírlapokat a tűzhely fásládájába kellett raknia, mi−

vel az jó lesz még a tűzgyújtáshoz. Vendelt a ruhásszekrényeink kitaka−

rításával bízta meg anyánk. Engem meg a fáskamrába küldött gyújtósért és fáért.

– Ha végeztetek, akkor mosakodás és alvás! – szólt még utánunk, amikor felálltunk és megindultunk a dolgunkra.

Tovább ők sem beszélgettek. Apám kijött a nyári konyhából, és leült a tornác karos padjára. Ez volt a kedvenc helye, cigarettafüstbe burko−

lódzva itt szokott pihenni és elmélkedni. A pad több rétegben anyám szőtte pokrócokkal volt leterítve. Megesett, hogy estefelé a lefekvésre vá−

rakozva apám a fáradtságtól ülve elszundított rajta. Ilyenkor anyámnak kellett rászólnia, hogy feküdjön le az ágyába. Ezen az estén is így történt.

Apám szó nélkül követte anyámat a hálószobába. Látszott rajta, hogy ha−

lálosan fáradt, végtelenül kimerült. Szinte azonnal elaludt. Most, lassan 64 év távlatából is csak szomorúsággal tudok ezekre a napokra visszaem−

lékezni. Újra magam előtt látom, mennyire megviselte apámat fizikailag és lelkileg is az a számára kínterhes és megalázó két nap.

1947. augusztus végén Fekete szomszéddal együtt családunk a debrődi erdőben, a Szent László forrást övező tisztás északi részében ké−

szült a szén− és mészégetésre. Az úrbéri erdő – akárcsak a tisztás – a fa−

za volt. Az erdő – akár csak a földjei – a szükségben az életet jelentették számunkra. Most, hogy a gabonatermés javát elvitte a szárazság, az erdő a túlélés lehetőségét biztosította számunkra.

A makranci búcsú

A szénégetés előkészületei sokkal hosszabb időt vettek igénybe, mint maga az égetés, annak ellenére, hogy a kemence alapját egy már megépí−

tett szénégető helyére tervezték. Igyekeztek a maximális méretet elérni, ami mintegy öt−hatméteres átmérőjű körnek felelt meg. Az előző égetés−

kor kiégett kemenceburkolatot, a kerámiaszerű agyagot a kunyhóba hord−

ták, hogy kiegyenlítsék a talaját, és ne legyen bent sár, ha nagyobb eső esne. A mélyítés és bővítés során kitermelt agyagos földet és a mészkö−

veket külön rakták. A földet a szénégető előtt, a köveket a mészégető kö−

zelében halmozták fel. A kemence megépítéséhez ácstudás is kellett. Elő−

ször a tüzelőteret ácsolták össze, pontosabban szög nélkül összeékelték.

A tüzelőtér egy tízszögletű lapos gerendatetőhöz hasonlított. Úgy nézett ki, mint egy játékkockából felépített tízszögletű, de nagyon lapos pira−

mis. A tüzelőtér magassága nem volt nagyobb 80 centiméternél. A ke−

mence talajára is egyenletes vastagságú rönkfákat raktak. Ezt csak a ke−

menceajtó felé haladva hagyták nyitva.

Amikor anyámmal hordani kezdtem az ebédet az erdőbe – mert Jenő számára közben megkezdődött az iskola –, már csak a szénkemence fel−

töltését láthattam. Vendel is sírva, csak anyám szigorú parancsának enge−

delmeskedve ment először az óvodába. Akkor még nem értettük, miért is nyitottak óvodát a faluban. Anyánk is csak találgatta a kötelező óvodalá−

togatás okát. Mint később kiderült, Jabloniczky, a helyi szlovák iskola ta−

nítója kérte az előképzést, mert az első osztályosok úgy jöttek az iskolá−

ba, hogy egy árva szót sem tudtak szlovákul. Így pedig tanulni nem lehet, és tanítani sem könnyű – mondogatta.

A négy férfi, apám és Fekete szomszéd a két fiával egész héten az er−

dőben dolgozott, sőt ott is aludt. Kisebb pihenőkkel, hajnaltól késő estig építették a kemencét. Amíg ebédeltek, én gyermeki kíváncsisággal ellen−

őriztem mindent, amit addig csináltak. Apámat alig hagytam enni, annyit faváza már áll, amit a meredek sziklafal alatt, szinte a falnak támasztva a

földbe süllyesztettek.

Apám, ahogy kifogta a lovakat, sokáig nem jött be a házba. Kimen−

tem hozzá az udvarra. Deszkákat szedett fel és csúsztatta le a fatartó mes−

tergerendáiról. Fönt állt a nyitott padlástérben a deszkákon, és maga mel−

lől szedte fel azokat. Próbáltam segíteni neki, de inkább csak gátoltam a munkában. Mégsem szólt rám, csak arra figyelmeztetett, hogy ügyeljek a deszka szálkáira, mivel azok még nincsenek meggyalulva. Türelmesen hagyta, hogy megfogjam a lenyújtott deszka végét, s addig húzzam előre a tetőgerendán, amíg odafent nem akadályozza őt a továbbiak felszedésé−

ben. A leszedett deszkákat aztán apám felpakolta a szekérre, majd egy fa−

ládában szögeket, kalapácsokat és szögkihúzókat rakott még a tetejükre.

Csak ezután mentünk be a konyhába lemosakodni és megvacsorázni. Evés közben aztán beszámolt a mészégetés előkészületeiről. Úgy vélte, hogy a makranci búcsúig nem lesznek meg a szénkemencével. Begyújtani is csak a rákövetkező hét közepe táján tudják majd. A mészkemence építése csak ezután kezdődhet el. Apám dicsérte a szomszédot meg a fiait.

– Nagyon keményen dolgoznak – mondta – és jól is. Kímélik az er−

dőt. Meg lehet bennük bízni, nem kell felügyelni rájuk, nem fognak kárt tenni a faállományban. Csak azokat a fákat vágják ki, amelyeket külön−

ben is ki kellene vágni, hogy a szebb, egészségesebb egyedek elegendő napfényhez, esőhöz és levegőhöz jussanak, s így még magasabbra nője−

nek.

Érdeklődve hallgattam, milyen nagy szeretettel beszélt apám ez erdő fáiról, mintha csak egy kisborjúról vagy egy növendék disznóról beszélt volna. Olyan élőlényekről, amelyeket meg kell védeni, a gyengébb, de fejlődőképesebb egyedet neki kell segítenie a növésben, hogy vele gya−

rapodjon a gazdasága is. Ez a szeretet és ragaszkodás a földjéhez, a rét−

jéhez, az erdejéhez, az állataihoz meg a családjához egyfajta ősi, mérhe−

tetlen erejű hűség és szent tisztelet volt a kenyeret, megélhetést adó ter−

mészethez. Valami isteni varázslattal beszélt mindenről, amihez nyúlt, ami neki és nekünk, a családjának a megélhetést biztosította. Benne látta a jövőnket és a biztonságunkat. S nap mint nap ezt az alázatot oltotta be−

lénk, fiaiba is, és szeretném, ha az én gyermekeim, unokáim is ilyen tisz−

telettel és szeretettel viszonyulnának környezetükhöz. Mert apámnak iga−