Apám a Szent László forrásnál tett kirándulás után szekérrel hozott haza bennünket. Útban hazafelé anyámmal megtervezték az egész jövő heti tennivalójukat. A legsürgősebbnek a mészoltást tartották, mert a ki−
égetett kövek a levegőben levő párára is érzékenyek. A harmattól is be−
gyulladhatnak, és a portán kárt tehetnek.
Vasárnap estefelé – ha sürgős munka várt rájuk – gyakran dolgoztak falun az emberek. Mi sem voltunk kivétel, apánk a hazaérkezésünk után kifogta a szekérből a lovakat, és felment a veteményes kertnél álló víz−
hordó tartályért. Addig mi átöltöztünk munkához való ruhába, és gumi−
csizmát húztunk. Apám a tartálykocsival beállt a Szent János−patak gáz−
lójába, mi meg közösen megtöltöttük azt vízzel. Ezután apánk a vízzel te−
li tartályt a mészoltó gödör mellé állította, és a kerekeit beékelte, hogy a lejtőn biztonsággal megálljon. Csak ezután indult vissza az erdőbe.
Anyánk még figyelmeztette, hogy ne felejtse a Varró sógortól kölcsön−
kért enyves ponyvákat is magával vinni az erdőbe, mert szükség lehet rá.
Mindig csodáltam szüleim előrelátását, a gazdálkodás során szerzett megfizethetetlen tapasztalatukat, óvatosságukat, ami akár egy élet− vagy vagyonbiztosítással is felért. Garancia volt arra, hogy ami az erejükből te−
lik, azt megteszik, hogy megóvják a kártól, a pusztulástól a gazdaságot.
Ez esetben elképzelni sem lehet, mekkora kártól mentette meg őket óva−
tosságuk a két vízálló enyves ponyva révén, amelyeket apám aznap kivitt magával az erdőbe.
Hétfőn hajnalban ugyanis esősre fordult az idő, így a ponyvák alatt kellett szétszedniük a mészkemencét. Először hozzánk hordták a kiége−
tett mészkő ránk eső részét, és azonnal oltották is azt. Bátyáimmal csak a tornácról nézhettük a műveletet, még Jenőt sem engedték a közelbe. Csak a tartálykocsiig mehetett ki ő is, megengedni a gumitömlő csapját. Apánk és a két Fekete fiú öntötte az oltókádba a lefedett szekérről vesszőkosár−
ba szedett köveket. Közösen kavarták, locsolták a fortyogó masszát, míg a mészkövek teljesen szét nem olvadtak. Aztán a mészoltó kád zsilipjét felemelve csurgatták a fehér, tűzforró masszát a gödörbe. Ahogy ezzel végeztek, mentek is vissza az erdőbe a következő fuvarért.
Amikor nagyobb lettem, Debrődön magam is sokszor oltottam me−
szet. Veszélyes művelet. A faluban több olyan ember is élt, aki óvatlan−
sága következményeit az arcán vagy a kimart szemén viselte. A fedetlen testre ráfröccsenő forró mész ugyanis átégeti a bőrt, és hetekig gyógyuló vagy akár egy életen át megmaradó sebet ejt rajta.
A két fuvar közt az ebédre hazatartó tanácselnök, Péter unokanagy−
bátyám – akit mi csak Péter nagybácsinak hívtunk – tért be hozzánk a nyitott udvarra. Anyám láthatóan nem örült a látogatásának. Bánta is, hogy a szekér távozása után rögtön nem zárta be a kaput. Bennünket hát−
raküldött a fáskamrába fát hasogatni, amíg ők az eső elől a tornácra be−
húzódva beszélgettek. De a „vendéget” a tornáctól beljebb nem engedte.
Jenő és Vendi sejtettek valamit, de nem akarták velem a sejtésüket meg−
osztani. Nyilván nem először látták itt ezt a fura vendéget, és anyánk ré−
széről sem először tapasztalták irányába a még furcsább vendégfogadást.
Anyánk ugyanis többnyire még a vadidegen embert is behívta a házá−
ba, de legalább a konyhába. Megvendégelte, kifaggatta a sorsáról, jövete−
le céljáról, most meg a rokon nagybácsit még a konyhájába sem engedte be. „Oka van rá, az biztos, és ez az ok, úgy látszik, nem tartozik a gyere−
kekre” – gondoltam, és figyeltem, ahogy a két bátyám kedvetlenül haso−
gatja a felfűrészelt rönköket az egymással szembeállított két tőkén. Én Vendinek adogattam a fahasábokat. Jenő meg úgy helyezkedett a tőkénél, hogy egy lehajlással elérje a kisebb tuskókat. A tőkéhez kikészített ke−
mencébe való fahasábokat már felhasogatta valaki, nyilván apánk, amikor itthon járt szombaton, mert megint teli volt a rekesz, amelyben a kemen−
ce tűzifáját tartottuk. Jenő, de én is ki−kinéztünk a tornácra, hogy itt van−
tam is meg éreztem is, hogy jól esett nekik. Anyámnak különösen, mert sokszor volt féltékeny, amikor apánkhoz kérés nélkül is odabújtuk. Amíg ölelgettem őket, a forrás fölötti dombhajlatról a kakukkfű édeskés és az üröm csipkés levelének kesernyés, megnyugtató illatát éreztem. Anyám mindkettőt gyakran használta házi patikájában. Gyógyfüveket gyűjteni is közösen jártunk. Ő is megérezhette az illatukat, mert mély sóhajjal léle−
gezte be az üde, balzsamos levegőt. Ezúttal azonban nem akarta letépni azokat. Hagyta, hogy ebben a kora őszi meleg napfényben az illatuk be−
borítson, teljesen ellepjen bennünket.
A furcsa látogató
Apám a Szent László forrásnál tett kirándulás után szekérrel hozott haza bennünket. Útban hazafelé anyámmal megtervezték az egész jövő heti tennivalójukat. A legsürgősebbnek a mészoltást tartották, mert a ki−
égetett kövek a levegőben levő párára is érzékenyek. A harmattól is be−
gyulladhatnak, és a portán kárt tehetnek.
Vasárnap estefelé – ha sürgős munka várt rájuk – gyakran dolgoztak falun az emberek. Mi sem voltunk kivétel, apánk a hazaérkezésünk után kifogta a szekérből a lovakat, és felment a veteményes kertnél álló víz−
hordó tartályért. Addig mi átöltöztünk munkához való ruhába, és gumi−
csizmát húztunk. Apám a tartálykocsival beállt a Szent János−patak gáz−
lójába, mi meg közösen megtöltöttük azt vízzel. Ezután apánk a vízzel te−
li tartályt a mészoltó gödör mellé állította, és a kerekeit beékelte, hogy a lejtőn biztonsággal megálljon. Csak ezután indult vissza az erdőbe.
Anyánk még figyelmeztette, hogy ne felejtse a Varró sógortól kölcsön−
kért enyves ponyvákat is magával vinni az erdőbe, mert szükség lehet rá.
Mindig csodáltam szüleim előrelátását, a gazdálkodás során szerzett megfizethetetlen tapasztalatukat, óvatosságukat, ami akár egy élet− vagy vagyonbiztosítással is felért. Garancia volt arra, hogy ami az erejükből te−
lik, azt megteszik, hogy megóvják a kártól, a pusztulástól a gazdaságot.
Ez esetben elképzelni sem lehet, mekkora kártól mentette meg őket óva−
tosságuk a két vízálló enyves ponyva révén, amelyeket apám aznap kivitt magával az erdőbe.
a mostani rendkívüli beszolgáltatás, mert nagy az éhség az országban.
Anyám ráerőszakolt egy harmadik pohár italt is mondván: „háromszor iszik a magyar”, de valójában csak azért, hogy megtudja, ki mindenkinek kézbesített még ilyen határozatot. A jegyzőn látszott, nem szívesen árul−
ja el, de csalódást sem akart okozni anyámnak. Nekem is feltűnt, hogy csak apám két nővére meg mi voltunk a listán, pedig más módosabb gaz−
da is élt a faluban, ha már egyszer rendkívüli beszolgáltatásról volt szó a levélben.
Amíg anyánk kikísérte a vendéget, Jenő elolvasta a szlovákul írt le−
velet. Nem rendkívüli beszolgáltatásról, hanem rendkívüli adóról szólt a levél, és két mázsa élő disznóhús leadására kötelezte a szüleimet. Jenő magyarázta el a különbséget. Én ebből csak annyit értettem, hogy ez egyikért kapunk valami kis pénzt az államtól, a másikért meg egy fillért sem, mert azt ingyen vagyunk kötelesek odaadni. Erről az utóbbiról szólt a mostani levél. Előre tudtuk, hogy várható anyánk dühkitörése, ezért in−
kább kiosontunk a konyhából.
Be is következett, amitől tartottunk. Anyám beparancsolta Jenőt a konyhába, hogy vigyázzon a tűzhelyen készülő ebédre. Elmagyarázta, mit mikor tegyen a vas szélére, hogy harangszóig meleg maradjon az étel.
Aztán gyorsan kötényt és kendőt cserélt, úgy futott a levéllel a plébános−
hoz. Neki panaszolta el elsőnek mindig, ha nagyon nagy veszedelem ért bennünket. Most pedig kétségkívül nagy volt a veszedelem. Két mázsa élő disznóhúst ingyen odaadni valakinek, az akkor bizony nem volt sem−
miség. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az egyik anyakocát oda kel−
lett adnunk az államnak. Egyrészt a malacok már el voltak ígérve, más−
részt nekünk is szükségünk volt legalább egy hízóra, hogy a telet át tud−
juk vészelni. Ez a különadó újabb nagy érvágás volt szüleim gazdaságán.
Egyenes út az elszegényedés felé.
Sokszor eszembe jutnak ma is azok a pillanatok, amikor gyerekko−
romban egy−egy számunkra fontos állattól vagy vagyontárgytól meg kel−
lett válnunk. 1947−ben ez volt talán legfájdalmasabb ilyen csapás. Mert az anyaállat értéke nem csupán a húsával mérhető, hanem a termékeny−
ségével is, amivel a gazda vagyonát gyarapíthatja. S az elvesztése egyen−
lő a kisebb katasztrófával. Nem csoda, hogy anyámnak a papra volt szük−
sége ahhoz, hogy fel tudja dolgozni a történteket, hogy a disznó elvesz−
e még a „vendég”. De az valahogy nem akart távozni. Anyánk próbálta ugyan a kijárat felé szorítani, de a nagybácsi ügyesen mindig megkerülte, és újból beljebb jött a konyha irányába. Anyám egyszer csak megunta a vele való társalgást, s amikor észrevette, hogy mi is lessük őket, ránk mu−
tatva kinyitotta a tornác kijárati ajtaját, és szinte kilökte a vendéget az aj−
tón. Dühösen ment vissza a konyhába a tűzhely mellé, ahol az ebédet főz−
te. Nem sokára az újabb fuvarral megérkeztek apámék is, és folytatták a mészoltást. Ekkor már mi is előmerészkedtük a fáskamrából, lejöttünk a tornácra, hogy onnan nézzük, mint dolgoznak a felnőtt férfiak.
Aznap négy fuvar meszet oltottak be. Az eső miatt csak keveset pa−
koltak a szekérre, hogy biztonságosan lefedhessék a rakományt. Késő délután átvitték a mészoltó kádat Fekete szomszédékhoz, hogy másnap ott folytathassák a munkát. Apám és a két Fekete fiú estére itthon marad−
tak, csak másnap hajnalban mentek ki az erdőbe. Fekete szomszéd éjjel egyedül vigyázott a mészkemence maradékára. Biztos, hogy nem először tette.
Engem még másnap is foglalkoztatott a furcsa vendég, de főleg az, hogy anyám egyetlen szót sem szólt erről apánknak, pedig egész este együtt voltak. Máskor a legelső szava apánk felé az volt, hogy elmondja, ki járt nálunk, és mit akart vagy mit mondott. Most meg csak hallgatott.
De mi már megszoktuk, hogy amiről anyánk nem beszél, arról mi sem szólhatunk apánknak.
Másnap aztán zárva volt minden kapu nálunk, csak a szekér zörgésé−
ből és apánk hangjából tudtuk, mikor jönnek, és mikor mennek vissza az erdőbe. Anyánk azt sem engedte meg, hogy átmenjük a szomszédba a mészoltást nézni. Fekete szomszédéknál ugyanis túlságosan nyitott volt a tér, nagy volt a balesetveszély a mészgödör körül. Csak a ház elé merész−
kedtünk ki, ha meghallottuk, hogy újabb fuvar mésszel jönnek apámék az erdőből.
Leskelődés közben ütköztünk bele a falu jegyzőjébe, ahogy éppen hozzánk igyekezett. Bekísértük hát a konyhába anyánkhoz. Kiderült, hogy egy határozatot jött kézbesíteni az újabb beszolgáltatásról. Anyám−
nak igazolnia kellett, hogy átvette tőle a levelet. Bár a jegyző hivatalos ügyben jött, anyám illően megvendégelte a maradék szilváslepénnyel. A jegyző két stampedli szilvóriumot is felhajtott, amire elmondta, hogy ez
a mostani rendkívüli beszolgáltatás, mert nagy az éhség az országban.
Anyám ráerőszakolt egy harmadik pohár italt is mondván: „háromszor iszik a magyar”, de valójában csak azért, hogy megtudja, ki mindenkinek kézbesített még ilyen határozatot. A jegyzőn látszott, nem szívesen árul−
ja el, de csalódást sem akart okozni anyámnak. Nekem is feltűnt, hogy csak apám két nővére meg mi voltunk a listán, pedig más módosabb gaz−
da is élt a faluban, ha már egyszer rendkívüli beszolgáltatásról volt szó a levélben.
Amíg anyánk kikísérte a vendéget, Jenő elolvasta a szlovákul írt le−
velet. Nem rendkívüli beszolgáltatásról, hanem rendkívüli adóról szólt a levél, és két mázsa élő disznóhús leadására kötelezte a szüleimet. Jenő magyarázta el a különbséget. Én ebből csak annyit értettem, hogy ez egyikért kapunk valami kis pénzt az államtól, a másikért meg egy fillért sem, mert azt ingyen vagyunk kötelesek odaadni. Erről az utóbbiról szólt a mostani levél. Előre tudtuk, hogy várható anyánk dühkitörése, ezért in−
kább kiosontunk a konyhából.
Be is következett, amitől tartottunk. Anyám beparancsolta Jenőt a konyhába, hogy vigyázzon a tűzhelyen készülő ebédre. Elmagyarázta, mit mikor tegyen a vas szélére, hogy harangszóig meleg maradjon az étel.
Aztán gyorsan kötényt és kendőt cserélt, úgy futott a levéllel a plébános−
hoz. Neki panaszolta el elsőnek mindig, ha nagyon nagy veszedelem ért bennünket. Most pedig kétségkívül nagy volt a veszedelem. Két mázsa élő disznóhúst ingyen odaadni valakinek, az akkor bizony nem volt sem−
miség. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az egyik anyakocát oda kel−
lett adnunk az államnak. Egyrészt a malacok már el voltak ígérve, más−
részt nekünk is szükségünk volt legalább egy hízóra, hogy a telet át tud−
juk vészelni. Ez a különadó újabb nagy érvágás volt szüleim gazdaságán.
Egyenes út az elszegényedés felé.
Sokszor eszembe jutnak ma is azok a pillanatok, amikor gyerekko−
romban egy−egy számunkra fontos állattól vagy vagyontárgytól meg kel−
lett válnunk. 1947−ben ez volt talán legfájdalmasabb ilyen csapás. Mert az anyaállat értéke nem csupán a húsával mérhető, hanem a termékeny−
ségével is, amivel a gazda vagyonát gyarapíthatja. S az elvesztése egyen−
lő a kisebb katasztrófával. Nem csoda, hogy anyámnak a papra volt szük−
sége ahhoz, hogy fel tudja dolgozni a történteket, hogy a disznó elvesz−
e még a „vendég”. De az valahogy nem akart távozni. Anyánk próbálta ugyan a kijárat felé szorítani, de a nagybácsi ügyesen mindig megkerülte, és újból beljebb jött a konyha irányába. Anyám egyszer csak megunta a vele való társalgást, s amikor észrevette, hogy mi is lessük őket, ránk mu−
tatva kinyitotta a tornác kijárati ajtaját, és szinte kilökte a vendéget az aj−
tón. Dühösen ment vissza a konyhába a tűzhely mellé, ahol az ebédet főz−
te. Nem sokára az újabb fuvarral megérkeztek apámék is, és folytatták a mészoltást. Ekkor már mi is előmerészkedtük a fáskamrából, lejöttünk a tornácra, hogy onnan nézzük, mint dolgoznak a felnőtt férfiak.
Aznap négy fuvar meszet oltottak be. Az eső miatt csak keveset pa−
koltak a szekérre, hogy biztonságosan lefedhessék a rakományt. Késő délután átvitték a mészoltó kádat Fekete szomszédékhoz, hogy másnap ott folytathassák a munkát. Apám és a két Fekete fiú estére itthon marad−
tak, csak másnap hajnalban mentek ki az erdőbe. Fekete szomszéd éjjel egyedül vigyázott a mészkemence maradékára. Biztos, hogy nem először tette.
Engem még másnap is foglalkoztatott a furcsa vendég, de főleg az, hogy anyám egyetlen szót sem szólt erről apánknak, pedig egész este együtt voltak. Máskor a legelső szava apánk felé az volt, hogy elmondja, ki járt nálunk, és mit akart vagy mit mondott. Most meg csak hallgatott.
De mi már megszoktuk, hogy amiről anyánk nem beszél, arról mi sem szólhatunk apánknak.
Másnap aztán zárva volt minden kapu nálunk, csak a szekér zörgésé−
ből és apánk hangjából tudtuk, mikor jönnek, és mikor mennek vissza az erdőbe. Anyánk azt sem engedte meg, hogy átmenjük a szomszédba a mészoltást nézni. Fekete szomszédéknál ugyanis túlságosan nyitott volt a tér, nagy volt a balesetveszély a mészgödör körül. Csak a ház elé merész−
kedtünk ki, ha meghallottuk, hogy újabb fuvar mésszel jönnek apámék az erdőből.
Leskelődés közben ütköztünk bele a falu jegyzőjébe, ahogy éppen hozzánk igyekezett. Bekísértük hát a konyhába anyánkhoz. Kiderült, hogy egy határozatot jött kézbesíteni az újabb beszolgáltatásról. Anyám−
nak igazolnia kellett, hogy átvette tőle a levelet. Bár a jegyző hivatalos ügyben jött, anyám illően megvendégelte a maradék szilváslepénnyel. A jegyző két stampedli szilvóriumot is felhajtott, amire elmondta, hogy ez
Apám érkezett meg előbb az ebédre. Az ebédnél anyám a különadó ügyét még nem hozta szóba. Akkor még reménykedett, hogy talán a Jabloniczký tanító úrral megoldható lesz a gondja. Egy malacért szívesen kiváltotta volna az anyakocát. Apánk távozása után legalábbis nekünk ezt beszélte. Gyakran tett így, ha hangosan gondolkodott.
– Még két malacot is megérne, csak mind a két koca maradjon. Las−
san itt a kocák ivarzási időszaka. Jó fajta mindkettő – mondogatta magá−
nak. Az anyakocákat is a makranci szülőktől kapta, ezért különösen ked−
vesek voltak neki. Közben megjött Jenő is az iskolából, majd kisvártatva a tanító úr is kopogtatott. Anyám aznap rendkívül kedves volt hozzá. Va−
lódi kávéval kínálta, és a szilvóriumot is bekészítette. Hosszasan beszél−
gettek a tisztaszobában. Az eső még mindig esett, és anyám kedve sem lett derűsebb, amikor a tanító elment.
Délután aztán leballagott a barátnőjéhez, Magda nénihez.
– Valamit talán ő is tehet, jóba van a járási vezetőkkel. Talán szólhat az érdekünkben – biztatgatta magát előttünk, ahogy készülődött. De on−
nan sem jött haza vidámabban. Mintha mindenki elfordult volna tőlünk.
Nem akadt senki, aki kiállt volna mellettünk.
Estefelé feljött hozzánk a keresztanyám. Ő is a különadó miatt keres−
te apánkat. Kíváncsi volt, hogy kaptunk−e mi is értesítőt. Anyámmal a konyhában ültek le beszélgetni, és amíg várták apámat, hogy hazaérjen, anyám elmondta neki mindazt, amit a kontingensről eddig megtudott.
Nem vidította fel mondandójával a keresztanyámat. Nem sokkal apánk megérkezése előtt Varró sógor is bekopogott hozzánk, s most már így hármasban átmentek a tisztaszobába beszélgetni. Később mi is köréjük telepedtünk a heverőre, csak amikor meghallottuk a szekérzörgést, futot−
tunk ki apánk elé. Jenő felkapta az esőkabátját, és igyekezett, hogy segít−
sen kifogni a lovakat. Közben megemlítette apánknak, hogy vendégei vannak, menjen csak be a szobába, majd ő lehámozza és megeteti a két jószágot. Apánk a csuklyás esőkabátját meg a gumicsizmáját még a tor−
nácon levetette, a kabátját a szögre akasztotta, csak úgy lépett be a szo−
bába. Én vittem neki be a konyhából a papucsát, hogy ne járjon meztelen lábbal a hideg padlón.
Varró sógor – nagyapa halála után – apánk gyámja volt, amíg be nem töltötte a nagykorúságot. Apám nagyon tisztelte őt, és adott a szavára.
tésének gondolatával meg tudjon békülni. Sokszor gondoltam arra is, hol volt vajon az Isten, amikor ezeket a csapásokat – emberi irigységből, vagy mint ebben az esetben később kiderült: szerelemféltésből – ellenünk elkövették. Hogyan hagyhatta, hogy az egyik ember ilyen módon zsarol−
ja a másikat, a felebarátját? Hogy a hatalmát saját alantas céljaira a má−
sik embertársa ellen fordítsa? És hányszor került még keserves életünk folyamán sor ezután is ilyen és ehhez hasonló ellenünk elkövetett ember−
telen, aljas tettekre! Ez ellen csak családi összefogással lehetett tenni va−
lamit, csak így lehetett csökkenteni a negatív következményeket. Erre volt jó a nagycsalád, amely a bajban összetartott. Szerencsénkre, mindkét família – anyám családja különösen – összetartó volt.
A hivatalos levél egy pillanat alatt felkavarta családunk békéjét, szer−
tefoszlott a Szent László forrásnál pár nappal azelőtt tapasztalt békés, ün−
nepi idill. Az elkövetkező napok cselekményeiben a létünk lett a tét.
A kontingens
Anyám minden követ megmozgatott aznap, hogy a külön húsadó alól megszabaduljunk. Valószínű, hogy a plébános tanácsára ment a községi hivatalba a jegyző után. A jegyző, mint Pilátus mosta a kezeit. Anyám elé tette a járási beszolgáltatási biztos szlovák nyelvű pecsétes levelét, ahol név szerint ott szerepeltünk, a rokonsággal együtt. Mindhármuknál két mázsa élősúly szerepelt a húskontingens rovatban. Mutatott neki egy má−
sik levelet is, ahol a többi gazdára kirótt mennyiség volt, azoknál fél má−
zsával kevesebb szerepelt. A hivatalban azt is anyám tudtára adták, hogy csak a járásbíróságon élhet panasszal, de ugyanoda kerül az ügye, ha nem
zsával kevesebb szerepelt. A hivatalban azt is anyám tudtára adták, hogy csak a járásbíróságon élhet panasszal, de ugyanoda kerül az ügye, ha nem