Sok minden történt az udvarunkban az év októberében és novembe−
rében. Verejtékünknek köszönhetően halomban állt a tornácon a fosztat−
lan kukorica. A csövek zöme ugyan töpörödött volt, de valami szem azért akadt rajtuk. Vermet ástunk, és oda raktuk a földekről behozott cukor− és marharépát, a karalábét, a céklát meg a káposztát. A káposzta nagy részét közben legyalultuk, és Vendivel hol felváltva, hol meg együtt ugrálva a hordóban letapostuk, besavanyítottuk. Levágták – mert én csak nézni mertem – a kukoricaszárat, és kévékbe kötve már ott sorakoztak a felső szomszédtól elválasztó palánkkerítésnél. A cirokkévék nagyobb tisztele−
tet kaptak, ők a csűrben feszítettek a zsúpkévék mellett. A kender már a kenderáztató tóban ázott, amelyet inkább csak pocsolyának neveztünk, mert lajtos kocsival kellett hordani bele a vizet, hogy legyen mibe beáz−
tatni a növényt a kendertörés előtt. A betakarítást úgy végeztük el, hogy apám közben felszántotta, majd elboronálta az egyik szántóföldünket, és elvetettük az őszi árpát is. De közben még folyt a trágyakihordás is.
Apám főleg a kukoricaföldre hordta az istállótrágyát, ahová tavasszal a krumplit tervezték ültetni.
A pásztorkodásunkban annyi változás történt, hogy a Példánykertbe már a kisborjút is kihajtottuk füvet legelni. Az őszi fű már szárazabb volt, este szénával kiegészítve már nem fújta fel a növendékmarhát. Azaz nem állt fenn annak a veszélye, hogy emiatt elpusztulna az állat. Mindezeket az ismereteket már zsenge gyermekként is tudnunk kellett, belénk verték a szüleink. Mint azt is, hogy tavasszal a friss lóhere legeltetése után nem szabad megitatni az állatokat.
A fáskamrában vészesen megfogyatkozott a tüzelő. Másfél hétig jár−
tunk ki az erdőnkbe a Barcsai dűlőbe, hogy pótoljuk a hiányt. De a be−
szállított fát fel is kellett fűrészelni. Az egydugattyús dízelmotor, amely a fűrészt hajtotta, napokig pöfékelt, amíg végeztünk vele.
A kora estéket – mert már nagyon korán besötétedett – kukoricafosz−
tással töltöttük. Anyánk nem tudta megfizetni a segédmunkásokat, ezért csak a szomszédból jöttek át a lányok meg a fiúk segíteni. Anyám cukros fánkja és forró teája volt a fizetség. Apám a Fekete fiúkkal hordta fel a padlásra a kukoricacsöveket, a lefosztott héja, a csuhé meg ment a szecs−
kázóba.
Azon az éven semmi sem lett a trágyadombra kidobva. A pincében még az öreg krumplit is lecsíráztuk, friss szalmára átraktuk, és csak eb−
ből ehettünk. Gyökeresen megváltozott az étrendünk is. A krumpli és a tészta helyett egyre többet szerepelt az étlapon a „zsámiska”, azaz a ku−
koricakása, a kukoricacipó, a főtt szemes kukorica, a különböző főzelé−
kek, főleg bab− és borsófőzelék meg a cékla− és cukorrépa−saláta a sava−
nyú uborka helyett. A disznók is főételt váltottak. Jártunk ki a tölgyesbe makkot gyűjteni. Két szekérre valót szedtünk, amit a disznóól feletti pad−
láson terítettünk szét, hogy a makkszemek meg ne penészedjenek. Életbe lépett a szüleim által meghirdetett szükségállapot. Tilos volt vajas vagy zsíros kenyérrel az utcára kilépni. Szalonnát már csak dugiban tudtunk szelni és magunkkal vinni a legelőre. Nagy szidást kaptunk, ha anyánk észrevette a hiányt.
Újragondolva ezeknek a hónapoknak a történéseit, sok mindent csak most értettem meg. Többek között azt is, miért volt szinte kibékíthetetlen ellentét a falu két vége, az alvég és a felvég között. Ennyi év elteltével csak most tudatosítottam, hogy a falu felső vége, a „régi” debrődi embe−
rek lakhelye volt, és zömmel módosabb gazdák lakták, míg az alvég a ké−
még kinézett a fa mögül, mintha ellenőrizni akarná, van−e még rá ideje.
Abban a pillanatban azonban berobbant a töltény. Én csak egy koppanást hallottam magam előtt. A tűz minden felé szikrázva szétrepült. Gyuszi lábszárán meg csurogni kezdett valami. Kétségbeesetten kiáltottam fel.
– Gyuszit eltalálta a golyó! Felálltam, és meggyújtottam a zsebem−
ben hordott elemlámpámat. Gyuszi arca falfehér volt, még mindig reme−
gett. A lámpa fényében a fa tűz felőli oldalára mutatott. A fa kérgében a feje magasságában friss lyuk tátongott. Még mindig remegve elővette a bicskáját, hogy körülvésse a golyó helyét. Nem volt túl mélyen befúród−
va, épségben kiszedte a rézszínű hegyes tölténymagot. Mintegy húsz cen−
tin múlott, hogy nem az ő fejében landolt. Szerencsére, nem vér csurgott Gyuszi lába szárán, hanem ijedtében valami más.
A fából kiszedett lágy rézgolyót később átfúrta, és egy bőrszíjon éve−
kig a nyakában viselte talizmánként.
Az alvég felvég ellen
Sok minden történt az udvarunkban az év októberében és novembe−
rében. Verejtékünknek köszönhetően halomban állt a tornácon a fosztat−
lan kukorica. A csövek zöme ugyan töpörödött volt, de valami szem azért akadt rajtuk. Vermet ástunk, és oda raktuk a földekről behozott cukor− és marharépát, a karalábét, a céklát meg a káposztát. A káposzta nagy részét közben legyalultuk, és Vendivel hol felváltva, hol meg együtt ugrálva a hordóban letapostuk, besavanyítottuk. Levágták – mert én csak nézni mertem – a kukoricaszárat, és kévékbe kötve már ott sorakoztak a felső szomszédtól elválasztó palánkkerítésnél. A cirokkévék nagyobb tisztele−
tet kaptak, ők a csűrben feszítettek a zsúpkévék mellett. A kender már a kenderáztató tóban ázott, amelyet inkább csak pocsolyának neveztünk, mert lajtos kocsival kellett hordani bele a vizet, hogy legyen mibe beáz−
tatni a növényt a kendertörés előtt. A betakarítást úgy végeztük el, hogy apám közben felszántotta, majd elboronálta az egyik szántóföldünket, és elvetettük az őszi árpát is. De közben még folyt a trágyakihordás is.
Apám főleg a kukoricaföldre hordta az istállótrágyát, ahová tavasszal a krumplit tervezték ültetni.
a hátsó kapun kívülről valaki zörgetett és a nevemen szólított. Arra kért, menjek ki hozzá, mert beszélni akar velem. Vendi sem ismerte fel a hang−
járól az illetőt, vékony gyerekhang volt, és cseppet sem volt gyanús a ké−
rése. Vendi intett, nézzem meg ki az. A kiskapun felhúztam a madzagon lógó farekeszt, és kiléptem az udvarból. A velem egyidős fiú ekkorra már odébb ment, az udvarunk és a szomszéd mezsgyéjén álló orgonabokor mellett várt.
– Gyere közelebb! – hívott. Gyanútlanul megindultam felé, még az sem tűnt fel, hogy közben egyre hátrál előlem. Incselkedésnek vettem, és futni kezdtem felé, hogy hamarabb odaérjek. Ahogy elhagytam az orgo−
nabokrot, a mögötte rejtőző bátyja hátulról elkapott és lefogott.
– Na, most már ütheted! – kiáltott az öccsének, aki késedelem nélkül ütni, rúgni kezdett, ahol csak ért. A távolabb várakozó másik bátyja meg mosolyogva biztatta, hogy csak ne sajnáljon. Próbáltam visszarúgni, vé−
dekezni, de esélyem sem volt. Amikor az öklével eltalálta az orrom, és el−
öntött a vér, kiabálni kezdtem. Záporoztak rám az ütések, amikor Vendi vasvillával a kezében felénk rohant. Ettől aztán megijedtek, mert a nagy−
fiú elengedett, és mindhárman futásnak eredtek. A bátyám annyira feldü−
hödött, hogy még a vasvillát is utánuk hajította. Nem sok hiányzott, hogy a hátul futó kortársamat átszúrja vele. Mindez azonban még nem volt elég Vendinek. Követ fogott, és dobálni kezdte őket, sőt engem is arra bizta−
tott, hogy csatlakozzam. Én azonban az ütések okozta sérülésektől vagy talán a levegőhiánytól rosszul lettem és elájultam.
Fekete szomszéd is a csűrben lehetett, mert a kiabálásunkra egyszer csak előjött. Ő szedett fel a földről, és vitt be a szénára. Vendi az esővíz−
fogó kádban a zsebkendőjét bevizezve próbált magamhoz téríteni. Pofoz−
tak, a karomat és a lábamat dörzsölték, mozgattak, hogy magamhoz tér−
jek. De én a verés után csak arra emlékeztem, hogy a kisszekérkén, a szé−
na tetején fekszem, és Vendi a saroglyán állva, két kézzel fog, hogy le ne csússzak róla. A szekérkét Fekete szomszéd irányította le az udvarunkon.
Lent már anyám vett gondozásba. Ő mosta ki a sebeimet, tett hideg vizes ruhát a tarkómra, hogy az orrvérzést megállítsa. Másnapra bedagadt a szám meg a szemem is. Nemcsak az arcomon, a testem minden pontján kék−zöld foltok éktelenkedtek. Alig bírtam lábra állni.
Kemény leckét kaptam arra vonatkozóan, hogy az udvaron kívül sőbb betelepültek és a néhány hold földdel rendelkező cselédek lakhelye
lett. Persze, kivételek akadtak, de ebben az esetben is csak a szabályt erő−
sítették, amit 1947−ben gyermekfejjel még nem vettem észre.
Anyám mindig is istápolta az elesetteket meg az üldözötteket, még a debrődi betyár, Gandhi fegyveres lopásait, útonállását is meg tudta ma−
gyarázni. Nem dicsérte ugyan, amit tett, de azzal indokolta, hogy az éh−
ség, a nyomor vitte őt erre az útra. „Az éhség pedig nagyon nagy úr” – mondogatta, apám meg a francia fogságban a saját bőrén is megtapasz−
talta, hogy a mondás mennyire igaz. Még csak a tél elején jártunk, de va−
lami zajlott az udvaron kívül, aminek – ártatlanul és gyanútlanul – én is a szenvedő alanya lettem.
Az alvéget a felvégtől elválasztó láthatatlan vonal a debrődi tűzoltó−
szertár alatt levő kis keresztutca volt. A Szent Jánoska−patakon keskeny palló vezetett át a túlsó sorra, az óvodához. Az óvoda épülete a háború előtt még vegyesbolt volt. Zsidó tulajdonosa nem tért haza a koncentrá−
ciós táborból, így került a háza a falu tulajdonába, amit aztán a közösség érdekében hasznosítottak.
A lakosok számát tekintve az alvégen majd kétszer annyian laktak, mint a felvégen. Akkoriban, az 1946−os népszámlálási adatok alapján 1017 lakosa volt Debrődnek. Természetes volt hát, hogy fociban, kötél−
húzásban vagy egyéb sportokban az alvég legtöbbször diadalmaskodott a felvégiek felett. Csak ritkán sikerült túlszárnyalnunk őket. A sportban va−
ló vetélkedés később átterjedt az élet más területeire is. A felvégi kamasz fiúk nem járhattak például alvégi lányokkal és fordítva. A „hűtlenséget”
nemcsak a fiúk kérték számon a lányokon, hanem a lányok is megszólták azt a fiút, aki a bálban az alvégi lányokat táncoltatta meg helyettük. Az ellentéteket persze, már korábban is érzékeltem, főleg amióta legeltetni jártunk a felvégi fiatalokkal, és hallottam a nagyobb lányok és fiúk között zajló vitákat. Amire azonban még nem készítettek fel a bátyáim, azok a fiúk között kirobbanó verekedésbe fajuló viták voltak. Annak a gyűlölet−
nek a megfelelő kezelésére, amely ebben a súlyos gazdasági helyzetben az éhezések idején a szegényebb gyerekekben a módosabbakkal szemben kialakult.
Vasárnap délután a csűrünkből szalmát és szénát hordtunk le az istál−
lóba az állatoknak. Vendi éppen fent volt a szénaboglya tetején, amikor
a hátsó kapun kívülről valaki zörgetett és a nevemen szólított. Arra kért, menjek ki hozzá, mert beszélni akar velem. Vendi sem ismerte fel a hang−
járól az illetőt, vékony gyerekhang volt, és cseppet sem volt gyanús a ké−
rése. Vendi intett, nézzem meg ki az. A kiskapun felhúztam a madzagon lógó farekeszt, és kiléptem az udvarból. A velem egyidős fiú ekkorra már odébb ment, az udvarunk és a szomszéd mezsgyéjén álló orgonabokor mellett várt.
– Gyere közelebb! – hívott. Gyanútlanul megindultam felé, még az sem tűnt fel, hogy közben egyre hátrál előlem. Incselkedésnek vettem, és futni kezdtem felé, hogy hamarabb odaérjek. Ahogy elhagytam az orgo−
nabokrot, a mögötte rejtőző bátyja hátulról elkapott és lefogott.
– Na, most már ütheted! – kiáltott az öccsének, aki késedelem nélkül ütni, rúgni kezdett, ahol csak ért. A távolabb várakozó másik bátyja meg mosolyogva biztatta, hogy csak ne sajnáljon. Próbáltam visszarúgni, vé−
dekezni, de esélyem sem volt. Amikor az öklével eltalálta az orrom, és el−
öntött a vér, kiabálni kezdtem. Záporoztak rám az ütések, amikor Vendi vasvillával a kezében felénk rohant. Ettől aztán megijedtek, mert a nagy−
fiú elengedett, és mindhárman futásnak eredtek. A bátyám annyira feldü−
hödött, hogy még a vasvillát is utánuk hajította. Nem sok hiányzott, hogy a hátul futó kortársamat átszúrja vele. Mindez azonban még nem volt elég Vendinek. Követ fogott, és dobálni kezdte őket, sőt engem is arra bizta−
tott, hogy csatlakozzam. Én azonban az ütések okozta sérülésektől vagy talán a levegőhiánytól rosszul lettem és elájultam.
Fekete szomszéd is a csűrben lehetett, mert a kiabálásunkra egyszer csak előjött. Ő szedett fel a földről, és vitt be a szénára. Vendi az esővíz−
fogó kádban a zsebkendőjét bevizezve próbált magamhoz téríteni. Pofoz−
tak, a karomat és a lábamat dörzsölték, mozgattak, hogy magamhoz tér−
jek. De én a verés után csak arra emlékeztem, hogy a kisszekérkén, a szé−
na tetején fekszem, és Vendi a saroglyán állva, két kézzel fog, hogy le ne csússzak róla. A szekérkét Fekete szomszéd irányította le az udvarunkon.
Lent már anyám vett gondozásba. Ő mosta ki a sebeimet, tett hideg vizes ruhát a tarkómra, hogy az orrvérzést megállítsa. Másnapra bedagadt a szám meg a szemem is. Nemcsak az arcomon, a testem minden pontján kék−zöld foltok éktelenkedtek. Alig bírtam lábra állni.
Kemény leckét kaptam arra vonatkozóan, hogy az udvaron kívül sőbb betelepültek és a néhány hold földdel rendelkező cselédek lakhelye
lett. Persze, kivételek akadtak, de ebben az esetben is csak a szabályt erő−
sítették, amit 1947−ben gyermekfejjel még nem vettem észre.
Anyám mindig is istápolta az elesetteket meg az üldözötteket, még a debrődi betyár, Gandhi fegyveres lopásait, útonállását is meg tudta ma−
gyarázni. Nem dicsérte ugyan, amit tett, de azzal indokolta, hogy az éh−
ség, a nyomor vitte őt erre az útra. „Az éhség pedig nagyon nagy úr” – mondogatta, apám meg a francia fogságban a saját bőrén is megtapasz−
talta, hogy a mondás mennyire igaz. Még csak a tél elején jártunk, de va−
lami zajlott az udvaron kívül, aminek – ártatlanul és gyanútlanul – én is a szenvedő alanya lettem.
Az alvéget a felvégtől elválasztó láthatatlan vonal a debrődi tűzoltó−
szertár alatt levő kis keresztutca volt. A Szent Jánoska−patakon keskeny palló vezetett át a túlsó sorra, az óvodához. Az óvoda épülete a háború előtt még vegyesbolt volt. Zsidó tulajdonosa nem tért haza a koncentrá−
ciós táborból, így került a háza a falu tulajdonába, amit aztán a közösség érdekében hasznosítottak.
A lakosok számát tekintve az alvégen majd kétszer annyian laktak, mint a felvégen. Akkoriban, az 1946−os népszámlálási adatok alapján 1017 lakosa volt Debrődnek. Természetes volt hát, hogy fociban, kötél−
húzásban vagy egyéb sportokban az alvég legtöbbször diadalmaskodott a felvégiek felett. Csak ritkán sikerült túlszárnyalnunk őket. A sportban va−
ló vetélkedés később átterjedt az élet más területeire is. A felvégi kamasz fiúk nem járhattak például alvégi lányokkal és fordítva. A „hűtlenséget”
nemcsak a fiúk kérték számon a lányokon, hanem a lányok is megszólták azt a fiút, aki a bálban az alvégi lányokat táncoltatta meg helyettük. Az ellentéteket persze, már korábban is érzékeltem, főleg amióta legeltetni jártunk a felvégi fiatalokkal, és hallottam a nagyobb lányok és fiúk között zajló vitákat. Amire azonban még nem készítettek fel a bátyáim, azok a fiúk között kirobbanó verekedésbe fajuló viták voltak. Annak a gyűlölet−
nek a megfelelő kezelésére, amely ebben a súlyos gazdasági helyzetben az éhezések idején a szegényebb gyerekekben a módosabbakkal szemben kialakult.
Vasárnap délután a csűrünkből szalmát és szénát hordtunk le az istál−
lóba az állatoknak. Vendi éppen fent volt a szénaboglya tetején, amikor
tudták, mi történt velem az előző napon. Pali, a felvég vezére is megláto−
gatott, és az egész történetet aprólékosan el kellett neki mesélnem. Még Vendi bátyámat is kifaggatta. Szerinte „partizánakció” történt, amiről az alvég vezére, Bálint sem tudott. Vigasztalgatott, hogy ne féljek, nem ma−
rad válasz nélkül, ami velem történt.
– Becserkésszük a három támadót – mondta még búcsúzóul.
Hogy mit jelent a becserkészés, azt már tudtam. Mi is gyakran lopa−
kodtunk vadállatok közelébe, hogy meglessük, esetleg megfogjuk őket.
Bátyáimmal legtöbbször nyulat és ürgéket fogtunk. Azt viszont nem tud−
tam elképzelni, hogy Pali hogyan fogja becserkészni és elfogni a három támadómat.
Lábadozásom idején mentesítve voltam a szokásos otthoni feladata−
im alól. Vendi dolgozott legtöbbet helyettem, lelkifurdalása volt az en−
gem ért támadás miatt. A hét végére végeztünk a kukoricafosztással.
Anyám intézkedett az elígért malacok ügyében is, hogy mihamarább vi−
gyék el azokat, mert végül még újabb beszolgáltatást vetnek ki ránk, ha meglátják, hogy hat süldő van az ólban. Apám a segítségünkkel nekilá−
tott a ciroktisztításnak. A cirok seprűszerű fejét kimagoztuk, a szárát megtisztítottuk az elszáradt levelektől, ügyelve arra, hogy a levelek tövé−
nél el ne törjön a cirokszál, majd méret szerint csomóztuk azokat. A tö−
rött szárakat sem lehetett eldobni, azokat apánk külön kévézte, és később a seprű nyelébe fonta.
Anyám a padlásról lehozatta a szövőszékét, és a tisztaszobában az asztal helyén apánkkal összerakatta. Az előző télen megfont vékony ken−
derfonálból készült vászonlepedőt, mintás terítőket és kötényeket szőni.
Vasárnapra majdnem teljesen rendbejöttem. Sebeim már nem fájtak, és eltűntek a testemről a zúzódások is. Hála Mártinak, végre tudtam ren−
desen enni. Csak az orrfújás ment még mindig fájdalmasan. Advent idő−
szakában jártunk, a hajnali misék idején. A hideg, november végi napok−
ban nem lehetett megtenni a templomig az utat orrfújás nélkül. Anyám azonban nem kegyelmezett, fájdalom ide vagy oda, nekem is mennem kellett a misére.
Egy héttel a véres kaland után, a vasárnapi istentisztelet előtt Vendi bátyám kihívott a templomból, hogy a „nagyok” beszélni akarnak velem.
A templombejárat előtt Pali várt rám három markos barátja társaságában.
nemcsak kalandok, hanem veszély is leselkedik rám. „Erre jó lesz felké−
szülni” – gondoltam magamban. Hogy miért kaptam a verést, még soká−
ig nem tudtam meg. Már iskolába jártunk, amikor tisztáztuk az esetet a támadómmal. Állítólag azért vertek meg, mert amikor a Varró sógor kert−
jében szedett almával Vendit vártam az óvoda előtt, nekik nem adtam be−
lőle. Én akkor elfogadtam, amit a későbbi barátom mondott, hogy mások−
nak is adnom kellett volna a gyümölcsből, nemcsak a testvéremnek, Ven−
dinek, mert szükségben meg kell osztanunk, amink van. De honnan tud−
hattam volna akkor, 1947−ben kétévesen, hogy most „szükség” van, hogy a társadalom képtelen jóllakatni a polgárait, s azok – főleg a gyerekek – éheznek?