Egy idegen befogadása egy kis közösségbe, egyik fél számára sem egyszerű dolog. Vagy képes valaki alkalmazkodni a többséghez, vagy nem. Ha igen, akkor a „jöttment” értékes tagja lehet a közösségnek, aki tetteivel gazdagíthatja a falu életét. Ha nem, akkor tovább kell mennie, mint ahogy a Debrődre beköltöztetett magyarországi szlovákok tették.
Minél idősebb az ember, annál nehezebb megszoknia a változást. Példa erre a szomszéd Jani bácsi esete is. Ők sem tudták az új környezetüket Magyarországon megszokni, ezért 1989 után éltek a lehetőséggel: a sza−
badon maradt portájukat visszavásárolták, és visszaköltöztek a lányuk−
hoz, Debrődre. Megható volt vele újra beszélgetni. Máig megmaradt az emlékezetemben, amit akkor mondott.
– Az eltelt 45 év alatt álmaimban mindig a falumban voltam, és min−
dig abban bíztam, hogy a debrődi agyagos, vörös föld fog majd síromban betakarni. Itthon szeretném örök álomra hajtani a fejem, fiam. Az „itt−
hon” szót különös hangsúllyal, mély szeretettel ejtette ki. A hőn óhajtott vágya beteljesedett: feleségével együtt a debrődi temetőben nyugszanak.
Ugyanez nem adatott meg Vera nénémnek. Apja, Varró sógor halá−
la után, inkább az anyja, Mari nagynéném költözött át Magyarországra, a lányához. Abonyban hunyt el 91 éves korában. Ott nyugszanak a lányá−
val, a vejével és az unokájával egy sírboltban az északi városrész teme−
tőjében. A sors kegyetlen maradt hozzájuk, halálukban őket is elválasz−
totta egymástól, mert sógor bácsi idehaza, a debrődi temetőben, felesége, Mari néném meg az abonyiban alussza örök álmát.
A magyarországi szlovák Vágó felnőtt fiáról még el kell mondanom, hogy kezdetben gőgösen, nagyképűen viselkedett. Éreztetni akarta a falu többi lakójával, hogy kiváltságos helyzetű, „egyenlőbb az egyenlőnél” – mint ahogyan azt a szlovák parlamentben a szlovák nemzetiek manapság is gyakran teszik. Így azonban nem lehetett volna a debrődi közösségbe beolvadni. Kezdetben a családunknak is volt vele baja. Az apósa telkén kezdett építkezni, amely egy velünk szomszédos gyümölcsöskert volt a templomdomb északi felén elterülő parcellán. Kimérés és egyeztetés nél−
kül bekerítette a telkét úgy, ahogyan gondolta. Szó szót követett, végül földmérőt kellett hívnunk, hogy pontosítsa a mezsgyéket. Akkor derült
ki, hogy ötven négyzetméternyi területet elkerített és már be is épített a kertünkből. Amikor anyám ezt szóvá tette neki, fenyegetőzni kezdett.
– Én az egész kertjüket is elvehetem, mégpedig ingyen. Erre törvény van – mondta 1963−ban a Beneš−dekrétumokat felemlegetve.
Anyám, akinek semmilyen jogi ismerete nem volt, nem a törvények−
re, hanem az együttélés szabályaira hivatkozott. Arra, hogy neki is van három fia, és lehet, hogy azoknak is szükségük lesz a telekre.
– Fiam, hogy néznél a szemükbe, ha tudnák rólad, hogy bizonyítha−
tóan megloptad őket? – kérdezte. – Elkerítettél a kertünkből ötven négy−
zetméternyi területet. Hiba volt, de megbocsátható. Fizesd ki az árát, és ezzel lezárhatjuk az ügyet!
Vágó fia félévig töprengett anyám javaslatán. Egyik reggel aztán munkába menet bekopogott hozzánk, elnézést kért a történtekért és – az akkori hivatalos áron – kifizette a jogtalanul elkerített telekrészt. Anyám – bár a piaci ár tizede volt csak, amit Vágó fia az elkerített telekrészért fi−
zetett – a jószomszédi kapcsolatok érdekében elfogadta a csekélyke pénzt és a bocsánatkérést.
A fiatal Vágó, azóta megtanulta a beilleszkedés szabályait. Megta−
nulta, hogy kölcsönös tisztelet nélkül, azzal a gőggel, hogy egyesek – csak mert más nyelven beszélnek – különbek a másiknál, egyetlen or−
szágban sem lehet együtt élni. Bármikor találkoztam is vele azután, már nem az a dölyfös, rátarti ember állt előttem, aki 1947 tavaszán Debrődre érkezett.
Egy igazi debrődi
Augusztus derekán jártunk már. Kisebb megszakításokkal sikerült te−
tő alá hozni a termést. Anyánk jóslata, hogy Medárd azt is elviszi, amit a szárazság meghagyott, majdnem beigazolódott. A július 8−ára eső Me−
dárd napjáról a népi hagyomány azt tartja, hogyha azon a napon esik, ak−
kor legalább 40 napig esni fog.
Közben az összes nyári búcsújáró helyet meglátogattuk a környéken.
Szinte minden vasárnap utaztunk valahová. Anyám akarta így, hogy há−
lát adjunk az Istennek apánk hazaérkezéséért, és könyörögjünk, ne en−
Az együttélés buktatói
Egy idegen befogadása egy kis közösségbe, egyik fél számára sem egyszerű dolog. Vagy képes valaki alkalmazkodni a többséghez, vagy nem. Ha igen, akkor a „jöttment” értékes tagja lehet a közösségnek, aki tetteivel gazdagíthatja a falu életét. Ha nem, akkor tovább kell mennie, mint ahogy a Debrődre beköltöztetett magyarországi szlovákok tették.
Minél idősebb az ember, annál nehezebb megszoknia a változást. Példa erre a szomszéd Jani bácsi esete is. Ők sem tudták az új környezetüket Magyarországon megszokni, ezért 1989 után éltek a lehetőséggel: a sza−
badon maradt portájukat visszavásárolták, és visszaköltöztek a lányuk−
hoz, Debrődre. Megható volt vele újra beszélgetni. Máig megmaradt az emlékezetemben, amit akkor mondott.
– Az eltelt 45 év alatt álmaimban mindig a falumban voltam, és min−
dig abban bíztam, hogy a debrődi agyagos, vörös föld fog majd síromban betakarni. Itthon szeretném örök álomra hajtani a fejem, fiam. Az „itt−
hon” szót különös hangsúllyal, mély szeretettel ejtette ki. A hőn óhajtott vágya beteljesedett: feleségével együtt a debrődi temetőben nyugszanak.
Ugyanez nem adatott meg Vera nénémnek. Apja, Varró sógor halá−
la után, inkább az anyja, Mari nagynéném költözött át Magyarországra, a lányához. Abonyban hunyt el 91 éves korában. Ott nyugszanak a lányá−
val, a vejével és az unokájával egy sírboltban az északi városrész teme−
tőjében. A sors kegyetlen maradt hozzájuk, halálukban őket is elválasz−
totta egymástól, mert sógor bácsi idehaza, a debrődi temetőben, felesége, Mari néném meg az abonyiban alussza örök álmát.
A magyarországi szlovák Vágó felnőtt fiáról még el kell mondanom, hogy kezdetben gőgösen, nagyképűen viselkedett. Éreztetni akarta a falu többi lakójával, hogy kiváltságos helyzetű, „egyenlőbb az egyenlőnél” – mint ahogyan azt a szlovák parlamentben a szlovák nemzetiek manapság is gyakran teszik. Így azonban nem lehetett volna a debrődi közösségbe beolvadni. Kezdetben a családunknak is volt vele baja. Az apósa telkén kezdett építkezni, amely egy velünk szomszédos gyümölcsöskert volt a templomdomb északi felén elterülő parcellán. Kimérés és egyeztetés nél−
kül bekerítette a telkét úgy, ahogyan gondolta. Szó szót követett, végül földmérőt kellett hívnunk, hogy pontosítsa a mezsgyéket. Akkor derült
dő ütésnél elkezdte énekelni a nótát, a többiek meg csatlakoztak hozzá.
Először csak egy helyben állva, majd jobb irányba ütemre megindultak, és körbejárták a kiterített rozskévéket. Igyekeztek csak a szár felső részét eltalálni. Nagyon pontosan céloztak még mozgás közben is. A rozssze−
mek lassan táncolni kezdtek a ponyván. A mozgásra azért volt szükség, hogy különböző szögből találják el a kalászfejeket. Amikor már szinte minden rozsszem, ami a kalászokban volt, ott táncolt a ponyva közepén, egy „hoppra” apám megállt. A jelre a többiek is leálltak a csépléssel.
Négy oldalról jobb irányba lenyúltak a szalmáért. Kétmaroknyit össze−
fogtak belőle, bal térdükkel és kezükkel leszorították, a jobb kezükkel pe−
dig egy kevéske szalmát kihúztak a kévéből jobb irányba a szár felé, majd kötelet sodortak belőle, és összekötözték a zsúpkévényi mennyiséget. A kis kévéket szárral lefelé megütögették, hogy egy vonalba kerüljenek a szalmavégek. Amikor végeztek az ütögetéssel, a gabonaszárat átfordítva, szárral befelé a ponyva szélére rakták a kévéket.
Látszott, hogy nem először végzik együtt ezt a munkát. Összeszokott csapat volt az övék, égett a kezük alatt a munka. Néha−néha megpihen−
tek, kijöttek a vizesdézsákhoz elszívni egy cigarettát. Egyedül Rudi nem dohányzott közülük, Fekete Jani bátyám viszont bagózott. Munka közben is ott volt a szájában és rágta, mint manapság rágják a rágógumit. Olykor−
olykor a sárgás levét egy sercintéssel a ponyván kívülre köpte. Méterek−
re tudott vele célozni. Bármikor, ha akarta, eltalálta vele a cipőm orrát.
Nem örültem ennek, de nem is bosszantott. Kint a dézsánál szó nélkül le−
mostam. Így érte el, hogy jobban figyeljek rá. Ilyenkor sikerült elugra−
nom a bagólé elöl.
Amíg az „öregek” kint dohányoztak, vizet ittak, majd felhajtottak egy−egy kupicával apám szilvóriumából, én meggyőztem Rudit, tanítson meg cséphadarózni. Kezembe adta saját cséphadaróját, megfogta a ke−
zem és úgy helyezte rá a botra, ahogyan ő is tartani szokta. De nekem ez nem esett kézre, mivel én a balkezemmel szoktam irányítani a nyeles szerszámokat. Merthogy balkezesnek születtem. Gond nélkül átváltot−
tunk balfogásra. Abban a ritmusban, amelyben az előbb csépeltek, a ke−
zemmel együtt mozgatni kezdte a bot szárát. Szinte alig rántott rajta, csak kisebb csavarmozdulatot tett. A mozgó fej, a cséphadaró kisebb csapó−
botja viszont felemelkedett, és balra megpördülve visszacsapódott a gedje teljesen elveszni a termést, ne sújtson bennünket az elkövetkezők−
ben a bibliai hét szűk esztendővel. Mindenhová szekérrel mentünk, csak Jenő tartott a processziókkal. A falusiak zöme a pap vezetésével, a ke−
reszttel és a templomi zászlókkal elől gyalogolva zarándokolt el a búcsú−
járóhelyre – ezt nevezték proceszsziónak.
Amíg apánk oda volt a fogságban, fiatalabb nővérének férje, a ke−
resztapám vette át a közös cséplőgép karbantartását és őrzését. Náluk, a fészerben tartották zárt helyen a cséplőt meghajtó dízelmotorral együtt.
Ponyvával letakarva az erősebb gőzgép is az ő udvarukon állt. Az öreg gőzgép úgy nézett ki, mint egy kis mozdony. Ha keresztapám olykor−oly−
kor a két gépet próbaként begyújtotta, hozzánk is elhallatszott a zakato−
lásuk.
1947 nyarán még a vártnál is silányabb volt a termés. Csupán a Me−
szes−hegy védelmében termett rozs hektárhozama volt elfogadható. Kez−
detben anyánk azt akarta, cséplőgéppel pergessük ki a rozst, hogy gyor−
sabban végezzünk a betakarítással, de apám nem engedte. A cséplőgép dobja nem tudta volna kiverni a beszáradt gabonaszemeket, a rozsszalmát meg összetörte volna, s így zsúpnak1használhatatlanná vált volna. Alkal−
matlan lett volna zsúpkévekötésre. Már pedig arra szükségünk volt az or−
kánszerű szélvihar miatt. Apám Fekete szomszéddal abban állapodott meg, hogy a nekiadott zsúpkévék és kévének való szalma fejében segíte−
nek a rozs cséphadarózásában.
Öröm volt nézni, ahogy a négy férfi a rozs cséplését végezte. Egy ha−
talmas ponyván terítették szét a csűr északi részén kazalba rakott rozské−
véket. Nagy kört formáltak belőle úgy, hogy a rozskalászok a kör köze−
pére kerültek. A szétterített termést négy oldalról körbevették, és apám jelzésére négyütemű ritmusban elkezdték a kalászfejeket ütni. Olyan rit−
must vertek, amit később csak a gombaszögi vagy a zselízi népművésze−
ti fesztiválok tánccsoportjaitól hallottam, a botoló eszköztáncoknál. Elő−
ször az „Ég a kunyhó, ropog a nád” című népdal (tá−ti, ti, tá, tá) ritmusát verték. Fekete Rudi, a szomszéd fiatalabb fia jó kétméteres, izmos fiú volt. A focipályán akkora gólokat rúgott, hogy még a kapufa is percekig rezgett, nem csak a háló. Akkor még alig lehetett húszéves. Az egyik kez−
———
1tetőfedő szalmakéve
dő ütésnél elkezdte énekelni a nótát, a többiek meg csatlakoztak hozzá.
Először csak egy helyben állva, majd jobb irányba ütemre megindultak, és körbejárták a kiterített rozskévéket. Igyekeztek csak a szár felső részét eltalálni. Nagyon pontosan céloztak még mozgás közben is. A rozssze−
mek lassan táncolni kezdtek a ponyván. A mozgásra azért volt szükség, hogy különböző szögből találják el a kalászfejeket. Amikor már szinte minden rozsszem, ami a kalászokban volt, ott táncolt a ponyva közepén, egy „hoppra” apám megállt. A jelre a többiek is leálltak a csépléssel.
Négy oldalról jobb irányba lenyúltak a szalmáért. Kétmaroknyit össze−
fogtak belőle, bal térdükkel és kezükkel leszorították, a jobb kezükkel pe−
dig egy kevéske szalmát kihúztak a kévéből jobb irányba a szár felé, majd kötelet sodortak belőle, és összekötözték a zsúpkévényi mennyiséget. A kis kévéket szárral lefelé megütögették, hogy egy vonalba kerüljenek a szalmavégek. Amikor végeztek az ütögetéssel, a gabonaszárat átfordítva, szárral befelé a ponyva szélére rakták a kévéket.
Látszott, hogy nem először végzik együtt ezt a munkát. Összeszokott csapat volt az övék, égett a kezük alatt a munka. Néha−néha megpihen−
tek, kijöttek a vizesdézsákhoz elszívni egy cigarettát. Egyedül Rudi nem dohányzott közülük, Fekete Jani bátyám viszont bagózott. Munka közben is ott volt a szájában és rágta, mint manapság rágják a rágógumit. Olykor−
olykor a sárgás levét egy sercintéssel a ponyván kívülre köpte. Méterek−
re tudott vele célozni. Bármikor, ha akarta, eltalálta vele a cipőm orrát.
Nem örültem ennek, de nem is bosszantott. Kint a dézsánál szó nélkül le−
mostam. Így érte el, hogy jobban figyeljek rá. Ilyenkor sikerült elugra−
nom a bagólé elöl.
Amíg az „öregek” kint dohányoztak, vizet ittak, majd felhajtottak egy−egy kupicával apám szilvóriumából, én meggyőztem Rudit, tanítson meg cséphadarózni. Kezembe adta saját cséphadaróját, megfogta a ke−
zem és úgy helyezte rá a botra, ahogyan ő is tartani szokta. De nekem ez nem esett kézre, mivel én a balkezemmel szoktam irányítani a nyeles szerszámokat. Merthogy balkezesnek születtem. Gond nélkül átváltot−
tunk balfogásra. Abban a ritmusban, amelyben az előbb csépeltek, a ke−
zemmel együtt mozgatni kezdte a bot szárát. Szinte alig rántott rajta, csak kisebb csavarmozdulatot tett. A mozgó fej, a cséphadaró kisebb csapó−
botja viszont felemelkedett, és balra megpördülve visszacsapódott a gedje teljesen elveszni a termést, ne sújtson bennünket az elkövetkezők−
ben a bibliai hét szűk esztendővel. Mindenhová szekérrel mentünk, csak Jenő tartott a processziókkal. A falusiak zöme a pap vezetésével, a ke−
reszttel és a templomi zászlókkal elől gyalogolva zarándokolt el a búcsú−
járóhelyre – ezt nevezték proceszsziónak.
Amíg apánk oda volt a fogságban, fiatalabb nővérének férje, a ke−
resztapám vette át a közös cséplőgép karbantartását és őrzését. Náluk, a fészerben tartották zárt helyen a cséplőt meghajtó dízelmotorral együtt.
Ponyvával letakarva az erősebb gőzgép is az ő udvarukon állt. Az öreg gőzgép úgy nézett ki, mint egy kis mozdony. Ha keresztapám olykor−oly−
kor a két gépet próbaként begyújtotta, hozzánk is elhallatszott a zakato−
lásuk.
1947 nyarán még a vártnál is silányabb volt a termés. Csupán a Me−
szes−hegy védelmében termett rozs hektárhozama volt elfogadható. Kez−
detben anyánk azt akarta, cséplőgéppel pergessük ki a rozst, hogy gyor−
sabban végezzünk a betakarítással, de apám nem engedte. A cséplőgép dobja nem tudta volna kiverni a beszáradt gabonaszemeket, a rozsszalmát meg összetörte volna, s így zsúpnak1használhatatlanná vált volna. Alkal−
matlan lett volna zsúpkévekötésre. Már pedig arra szükségünk volt az or−
kánszerű szélvihar miatt. Apám Fekete szomszéddal abban állapodott meg, hogy a nekiadott zsúpkévék és kévének való szalma fejében segíte−
nek a rozs cséphadarózásában.
Öröm volt nézni, ahogy a négy férfi a rozs cséplését végezte. Egy ha−
talmas ponyván terítették szét a csűr északi részén kazalba rakott rozské−
véket. Nagy kört formáltak belőle úgy, hogy a rozskalászok a kör köze−
pére kerültek. A szétterített termést négy oldalról körbevették, és apám jelzésére négyütemű ritmusban elkezdték a kalászfejeket ütni. Olyan rit−
must vertek, amit később csak a gombaszögi vagy a zselízi népművésze−
ti fesztiválok tánccsoportjaitól hallottam, a botoló eszköztáncoknál. Elő−
ször az „Ég a kunyhó, ropog a nád” című népdal (tá−ti, ti, tá, tá) ritmusát verték. Fekete Rudi, a szomszéd fiatalabb fia jó kétméteres, izmos fiú volt. A focipályán akkora gólokat rúgott, hogy még a kapufa is percekig rezgett, nem csak a háló. Akkor még alig lehetett húszéves. Az egyik kez−
———
1tetőfedő szalmakéve
kalandok tegnap történtek volna. Szó volt bűzös banyákról, ragyás bo−
szorkákról, vérszomjas rablókról, emberevő farkasokról, rossz szelle−
mekről, éjfélkor kopogtató, felébredő halottakról és még sorolhatnám.
Sajnálom, hogy az évek során ezek az élvezetes történetek az én emléke−
zetemből is kikoptak.
Csak egyetlen történetét nem felejtettem el, bár nem éppen gyerekek−
nek való mese. Inkább a parasztdekameron lapjain lenne a helye. De ez is azt bizonyítja, hogy Fekete Jani bácsinak, ennek a jellemzően debrődi embernek, milyen gazdag volt a fantáziája. Jani bácsi fejében a történet a
„Rézfa..ú bagoly” címmel szerepelt. Gyakran hallottam tőle máskor is.
Egy daliáról szólt, akit a szerelme hűtlenségen kapott, és varázserejével bosszúból bagollyá változtatott. A bagoly nappal ott huhogott a debrődi erdőkben. Éjfélkor felszállt és a falu fölött körözött. Minden kéményre rászállt, és a hűtlen asszonyok sóhajait hallgatta. Csak a szerelem tüzében égő menyecskék tudták őt ismét daliává változtatni, amit ő a kémény te−
tején is megérzett. Egyetlen szárnysuhintással ott termet a hűtlenségre és szerelemre vágyakozó asszonyok ágyában. Daliává változott, és hajnalig kéjmámorban fürdette az epekedőt. Daliás, rézkeménységű volt a férfias−
sága. Az asszonyok a kéjtől örökre rabjai lettek. A gyönyör viszont csak kilenc hónapig tartott. Az asszonyok méhében a nász eredményeként ba−
golytojás növekedett. De mielőtt a tojást világra hozták volna, a dalia volt szerelme kígyóvá változott, és a tojást a hűtlen nők méhében felfalta. Így állt bosszút a dalia újabb hűtlenségén, és akadályozta meg, hogy gyere−
kei szülessenek.
– Ezért huhognak olyan keservesen a debrődi baglyok – fejezte be a pikáns történetet Jani bácsi.