Reggel esett az eső és hideg szél fújt. Egy nagy, öreg, fekete esernyő−
vel kísértem el Vendelt az óvodába. Még az 1943−ban meghalt apai nagy−
anyámé volt. Jenő anyánkét vitte magával, így aztán nekünk nem maradt volna – az esőkabáton kívül – semmi védelem, hogy az erdőbe kimen−
jünk. Az óvodától visszafelé ballagva az esőben, apámékra gondoltam:
biztosan fázhatnak odakint. A mészkemencét éppen hogy csak elkezdték rakni. Meglepetésemre, ahogy hazaértem, apám is megjött. Újabb desz−
kákra, a kőfalazó állásokhoz bakokra és az eső ellen egy nagyobb enyves ponyvára volt szükségük. A ponyva a mészgödör fölé kellett, hogy ne csorogjon teli vízzel. Apám bőrig ázott mire az erdőből hazaért, anyám
ezért száraz ruhát adott neki, hogy átöltözzön. Csak ezután látott neki a felpakoláshoz. Mire apám végzett a rakodással, anyám is kész lett az ebédfőzéssel.
– Ma itthon maradsz, te vigyázol a házra – szólt felém fordulva, és máris pakolni kezdte a négy ember ebédjét a batyujába.
A kenyeret és a tejet egy külön karos kosárba tette, a kosarat egy rossz esőkabáttal beburkolta, és kivitte a szekérre. Apám a szekérre fel−
rakott anyagok alá rejtette úgy, hogy a tartalma ki ne boruljon, majd az enyves ponyvát is ráterítette. Apámon vastag csuklyás esőkabát és magas szárú gumicsizma volt. A lovak békésen várakoztak az esőben. Enyhén párolgott a hátuk. Hogy meg ne fázzanak, apám két lópokrócot hozott ki az istállóból és a hátukra terítette. A tornácunk védelméből figyeltem ké−
szülődésüket. Anyám még megtálalt a tisztaszobában a szlovák tanító úr−
nak, az ő ebédjét külön tálkában a téglából rakott tűzhely meleg csempé−
zett terére húzta. A mi ebédünk a fazekakban maradt a platni szélén. En−
gem behívott a konyhába, hogy megmutogassa, melyik ebéd kié. Rám parancsolt, hogy a tüzet ne hagyjam kialudni, amíg mind meg nem ebé−
deltünk. Ezután ő is felhúzta a gumicsizmáját, csuklyás esőkabátját gon−
dosan begombolta, és már indult kifelé a szekérhez. A batyuját apám a kosár mellé helyezte, a ponyva alá. Magamra kaptam én is az esőkabá−
tom, és szaladtam kinyitni a nagykaput. A lovakról levett vizes pokróco−
kat apám a tornác gerendájára terítette száradni. A szekérrel a ház elé ki−
gurulva apám vágtára fogta a lovakat, hogy minél hamarabb kiérjenek a mészkemencéhez.
Behajtottam a kapu két szárnyát és bereteszeltem a zárakat. Hirtelen rám szakadt a nem várt magány érzése. De sokszor elképzeltem, hogy mihez is kezdenék, ha egyszer egyedül maradnék az udvarban! S íme, most itt van. Kár, hogy esik az eső, gondoltam. Az első dolgom az volt, hogy megnézzem Motyogó kutyánkat. Az is behúzódott, szegény az ól−
jába az öreg, használt ruhák közé, amivel a lakhelyét kibéleltük. Amikor meghallotta közeledő lépteimet, mit sem törődve az esővel, elém futott.
Eloldottam a láncát, és futottunk be a tornácra. De mielőtt feljött volna hozzám, már a kamra eresze alatt – jól nevelt kutya módjára – lerázta ma−
gáról a vizet.
– Okos kutya vagy – dicsértem meg.
A következő nap vasárnap volt, ünnepnap. Apámék mégis kint ma−
radtak az erdőben. Sőt anyánk sem volt aznap templomban, ami csak nagy ritkán fordult elő.
– Ilyenkor megbocsátja az Isten – mondta.
Jenő és Vendel is kijött velünk, hogy megnézzék, mi történt a kemen−
cék körül. Sokáig kint maradtunk, még ásni is segítettünk a négy férfinak.
Vittünk magunknak szalonnát, kenyeret, kolbászt, hagymát, fehér retket, krumplit meg vajat. A vacsorát is ott költöttük el, bár egy kicsit koráb−
ban, hogy időben hazaérjünk, mire a jószágok megérkeznek a legelőkről.
Jenő és Vendel sajnálták, hogy a kemence még nem hűlt ki, így még nem lehetett elkezdeni az agyagréteg kibontását, s nem láthatják az első fa−
széndarabkákat. Hiába lesték, a kemence kemény agyagborításán nem láttak át. Csak másnap láthatták először a két szemükkel az első saját ter−
melésű faszéndarabokat, amikor apánk meg Fekete szomszéd estefelé két teli szekérrel lehozták az első fuvar faszenet a keresztapámnak. A két Fe−
kete fiú kint maradt az erdőben vigyázni a többi szénre. A maradékból ju−
tott a makranci sógornak is egy szekérrel, s maradt nekünk meg a Fekete szomszédnak is egy kevés agyaggal keveredett aprószén. A szénnek kö−
szönhetően keresztapám kedden már a Hoffer traktor nyergében ült. Az erdőbe kifelé menet a pihenőhelyünkről, a Hecske tetejéről láttuk, ahogy ekevasa a Barcsai erdőrész fölötti dűlőben szeli a barázdákat.
Egyedül a portán
Reggel esett az eső és hideg szél fújt. Egy nagy, öreg, fekete esernyő−
vel kísértem el Vendelt az óvodába. Még az 1943−ban meghalt apai nagy−
anyámé volt. Jenő anyánkét vitte magával, így aztán nekünk nem maradt volna – az esőkabáton kívül – semmi védelem, hogy az erdőbe kimen−
jünk. Az óvodától visszafelé ballagva az esőben, apámékra gondoltam:
biztosan fázhatnak odakint. A mészkemencét éppen hogy csak elkezdték rakni. Meglepetésemre, ahogy hazaértem, apám is megjött. Újabb desz−
kákra, a kőfalazó állásokhoz bakokra és az eső ellen egy nagyobb enyves ponyvára volt szükségük. A ponyva a mészgödör fölé kellett, hogy ne csorogjon teli vízzel. Apám bőrig ázott mire az erdőből hazaért, anyám
megtagadni a kérésüket, hiszen ők is segítettek rajtam, amikor a gyerek−
kocsiból kirepültem a csalán közé. Visszafordultam hát, s mire a házuk elé értem, Márti már a nyitott kiskapuban várt. Rajta kívül még négy lány volt a tornácon. Kis székeken ülve babot fejtettek. Iskolába már nem jár−
tak, elvégezték a négy elemit, a továbbtanulásra meg nem volt lehetősé−
gük. Úgy tizennégy−tizenöt évesek lehettek, barátnők, mindig nevető, vi−
háncoló csitrik. Sokat dajkáltak kiskoromban. Mikor idősebb lettem, Márti mesélte, hogy gyakran elkértek Jenőtől, ha az udvaron aludtam a kiskocsiban, és megkocsikáztattak a faluban, amíg fel nem ébredtem. Ha sírtam, az ölükbe vettek és babusgattak, megetettek, mintha csak a test−
vérük volnék. De nagyobb koromban is ragaszkodtak hozzám, Vendel és Jenő – nem tudom miért – mégsem akartak átengedni hozzájuk, ha hív−
tak. A lányokon látszott, örülnek annak, hogy ismét közöttük vagyok. A legkisebb széket átengedték nekem, Márta felpúpozta a kifejtett babszá−
rakat, pokrócot terített rá, és azon ülve fejtett tovább. Közben sok min−
denről faggattak, én meg gyanútlanul válaszolgattam. Nekem ügyetlenül ment a fejtés, Márti fölém hajolva mutatta, hol fogjam meg a babhüvelyt, hogyan roppantsam meg, hogy a szemek kipotyogjanak belőle. Ahogy előrehajolva fogta a kezem és segített összeroppantani a babhüvelyt, megéreztem testének illatát, forró leheletét. Felnézve láttam, hogy a kö−
tényruhája a mellénél szétnyílt, két labdarózsányi melle előrebukott és ki−
mosolygott a ruhájából. Először éreztem „férfibizsergést” az ereimben.
Megremegett a kezem, és hirtelen melegem lett. Próbáltam a zavarom leplezni, ezért rászóltam.
– Már tudom egyedül is, nem kell mutatnod! – és kisszékestől elhúz−
tam magam tőle, hogy kikerüljek egyre forróbb közelségéből. Márta mo−
solygott a zavaromon, szinte élvezte, hogy incselkedik velem. Hogy si−
került bennem felébresztenie valamit, amiről nekem akkor még halvány fogalmam sem volt, hogy mi is az valójában. El akartam menni, de vis−
szatartottak. Márta megígérte, ha maradok, meséket olvas majd fel ne−
kem egy könyvből. Be is futott rögtön a konyhába, és egy színes rajzok−
kal díszített könyvvel jött viszsza, amelynek felolvasta a címét. Petőfi Sándor János vitéz című verseskönyve volt a kezében. Akkor hallottam először Juliskáról és a hős vitézről, Kukorica Jancsiról. Márti annyira be−
lemelegedett a szerelmes történet olvasásába, hogy csak a déli haragszó Mintha értette volna, vidáman körülugrált. Együtt örültünk a váratlan
szabadságnak. Bementünk a konyha melegébe, megnéztem a tüzet, majd jól telipakoltam nedvesebb keményfával a tűzhelyt, s ahogy apámtól lát−
tam, lezártam minden nyílását. A sütő melletti kéménynyílás−szabályozót is félig benyomtam. Lassan égjen, szenesedjen a fa. Addig biztos meleg lesz a „masina”2, amíg megérkezik a „pán učiteľ3” Jenővel, gondoltam.
Vendel délután háromig volt az óvodában. Az óvodás táskájában hordott magának száraz ebédet vagy inkább tízórait, és csak amikor hazajött, ak−
kor ebédelt. Nem ízlett neki a szárazkoszt, meg az óvoda sem. Szíveseb−
ben csavargott volna, szabadon, a saját feje szerint, mint eddig. Amíg tet−
tem−vettem a konyhában, a kutya ott settenkedett, örvendezett körülöt−
tem. Láttam, hogy ő is éhes. Bár még nem harangoztak delet, előkeres−
tem magamnak egy tányért, a kutyatálért meg kimentem az udvarra, majd Motyogóval kettesben nekiláttunk ebédelni. Fenséges érzés volt végre azt tenni, amit akartam. Hosszasan, nyugodtan falatoztunk, már arra sem em−
lékszem, hogy mit, mert a szabadság érzése teljesen lekötötte a figyelme−
met. A szabadságé, amely hihetetlen boldogsággal töltött el mindkettőn−
ket. Ha akkor száraz kenyeret ettünk volna vízzel, abban a mámorító pil−
lanatban az is égi manna lett volna. Végre nem hallottam sem a két bá−
tyám, sem pedig anyám pattogó parancsait. Nem kellett ugrálnom, mint egy idomított ebnek. Amíg ebédeltünk, elállt az eső.
– Végre! – kiáltottam fel magamban. Gyorsan elmosogattam, feltö−
rölgettem a kutya tálja körüli foltokat, az etetőtálát visszavittem a helyé−
re, gumicsizmát húztam, és megindultunk a kutyámmal ki a faluba, felfe−
dezőútra. Lefelé indultam, az alvég felé. De gyorsan ráébredtem, hogy ez nem jó irány, mert Jenő megláthat az iskolából. Az iskola és a kiskertek közötti átjárónak fordultam hát, amikor a szomszédlányok észrevettek.
– Egyedül vagy? – kérdezték a tornácról kiszólva.
Én meg nem mertem válaszolni, csak bólogattam, nehogy a hangom Jenő meghallja a nyitott iskolaablakon keresztül.
– Gyere, segíts babot fejteni! Gyorsabban végzünk és utána játszha−
tunk – szólt utánam Márti, a lányok közül az idősebb. Nem volt szívem
———
2 a tűzhely neve Debrődön
3 tanító úr
megtagadni a kérésüket, hiszen ők is segítettek rajtam, amikor a gyerek−
kocsiból kirepültem a csalán közé. Visszafordultam hát, s mire a házuk elé értem, Márti már a nyitott kiskapuban várt. Rajta kívül még négy lány volt a tornácon. Kis székeken ülve babot fejtettek. Iskolába már nem jár−
tak, elvégezték a négy elemit, a továbbtanulásra meg nem volt lehetősé−
gük. Úgy tizennégy−tizenöt évesek lehettek, barátnők, mindig nevető, vi−
háncoló csitrik. Sokat dajkáltak kiskoromban. Mikor idősebb lettem, Márti mesélte, hogy gyakran elkértek Jenőtől, ha az udvaron aludtam a kiskocsiban, és megkocsikáztattak a faluban, amíg fel nem ébredtem. Ha sírtam, az ölükbe vettek és babusgattak, megetettek, mintha csak a test−
vérük volnék. De nagyobb koromban is ragaszkodtak hozzám, Vendel és Jenő – nem tudom miért – mégsem akartak átengedni hozzájuk, ha hív−
tak. A lányokon látszott, örülnek annak, hogy ismét közöttük vagyok. A legkisebb széket átengedték nekem, Márta felpúpozta a kifejtett babszá−
rakat, pokrócot terített rá, és azon ülve fejtett tovább. Közben sok min−
denről faggattak, én meg gyanútlanul válaszolgattam. Nekem ügyetlenül ment a fejtés, Márti fölém hajolva mutatta, hol fogjam meg a babhüvelyt, hogyan roppantsam meg, hogy a szemek kipotyogjanak belőle. Ahogy előrehajolva fogta a kezem és segített összeroppantani a babhüvelyt, megéreztem testének illatát, forró leheletét. Felnézve láttam, hogy a kö−
tényruhája a mellénél szétnyílt, két labdarózsányi melle előrebukott és ki−
mosolygott a ruhájából. Először éreztem „férfibizsergést” az ereimben.
Megremegett a kezem, és hirtelen melegem lett. Próbáltam a zavarom leplezni, ezért rászóltam.
– Már tudom egyedül is, nem kell mutatnod! – és kisszékestől elhúz−
tam magam tőle, hogy kikerüljek egyre forróbb közelségéből. Márta mo−
solygott a zavaromon, szinte élvezte, hogy incselkedik velem. Hogy si−
került bennem felébresztenie valamit, amiről nekem akkor még halvány fogalmam sem volt, hogy mi is az valójában. El akartam menni, de vis−
szatartottak. Márta megígérte, ha maradok, meséket olvas majd fel ne−
kem egy könyvből. Be is futott rögtön a konyhába, és egy színes rajzok−
kal díszített könyvvel jött viszsza, amelynek felolvasta a címét. Petőfi Sándor János vitéz című verseskönyve volt a kezében. Akkor hallottam először Juliskáról és a hős vitézről, Kukorica Jancsiról. Márti annyira be−
lemelegedett a szerelmes történet olvasásába, hogy csak a déli haragszó Mintha értette volna, vidáman körülugrált. Együtt örültünk a váratlan
szabadságnak. Bementünk a konyha melegébe, megnéztem a tüzet, majd jól telipakoltam nedvesebb keményfával a tűzhelyt, s ahogy apámtól lát−
tam, lezártam minden nyílását. A sütő melletti kéménynyílás−szabályozót is félig benyomtam. Lassan égjen, szenesedjen a fa. Addig biztos meleg lesz a „masina”2, amíg megérkezik a „pán učiteľ3” Jenővel, gondoltam.
Vendel délután háromig volt az óvodában. Az óvodás táskájában hordott magának száraz ebédet vagy inkább tízórait, és csak amikor hazajött, ak−
kor ebédelt. Nem ízlett neki a szárazkoszt, meg az óvoda sem. Szíveseb−
ben csavargott volna, szabadon, a saját feje szerint, mint eddig. Amíg tet−
tem−vettem a konyhában, a kutya ott settenkedett, örvendezett körülöt−
tem. Láttam, hogy ő is éhes. Bár még nem harangoztak delet, előkeres−
tem magamnak egy tányért, a kutyatálért meg kimentem az udvarra, majd Motyogóval kettesben nekiláttunk ebédelni. Fenséges érzés volt végre azt tenni, amit akartam. Hosszasan, nyugodtan falatoztunk, már arra sem em−
lékszem, hogy mit, mert a szabadság érzése teljesen lekötötte a figyelme−
met. A szabadságé, amely hihetetlen boldogsággal töltött el mindkettőn−
ket. Ha akkor száraz kenyeret ettünk volna vízzel, abban a mámorító pil−
lanatban az is égi manna lett volna. Végre nem hallottam sem a két bá−
tyám, sem pedig anyám pattogó parancsait. Nem kellett ugrálnom, mint egy idomított ebnek. Amíg ebédeltünk, elállt az eső.
– Végre! – kiáltottam fel magamban. Gyorsan elmosogattam, feltö−
rölgettem a kutya tálja körüli foltokat, az etetőtálát visszavittem a helyé−
re, gumicsizmát húztam, és megindultunk a kutyámmal ki a faluba, felfe−
dezőútra. Lefelé indultam, az alvég felé. De gyorsan ráébredtem, hogy ez nem jó irány, mert Jenő megláthat az iskolából. Az iskola és a kiskertek közötti átjárónak fordultam hát, amikor a szomszédlányok észrevettek.
– Egyedül vagy? – kérdezték a tornácról kiszólva.
Én meg nem mertem válaszolni, csak bólogattam, nehogy a hangom Jenő meghallja a nyitott iskolaablakon keresztül.
– Gyere, segíts babot fejteni! Gyorsabban végzünk és utána játszha−
tunk – szólt utánam Márti, a lányok közül az idősebb. Nem volt szívem
———
2 a tűzhely neve Debrődön
3 tanító úr
tán Jabloniczky is kijött a konyhába, segített a bátyámnak az ebédmara−
dék elpakolásában. Magyarul beszéltek, mert Jenő akkor még egyetlen ép mondatot sem tudott szlovákul, azon kívül, amit be kellett magolnia.
Most is azzal volt gond – ahogy a beszédükből kivettem –, hogy Jenő nem tanulta meg a házi feladatra kapott verset.
– Még el kell mosogatnom – próbálta más belátásra bírni Jabloniczkyt, de a tanító hajthatatlan maradt.
Jenő dühösen csapta be a konyha külsőajtaját s elindult a tanító úr után. Kint aztán még megpróbálkozott egy ajánlattal, hogy holnapra majd megtanulja, de Jabloniczky mintha nem is hallotta volna, csak ment előt−
te. Én csak akkor mertem felkelni a heverőről, amikor már becsukódott a kiskapu is. De még jó ideig nem jöttem elő. Féltem, hogy Jenő mégiscsak megszökik a kötelessége elől. De a tanító nem gyakorolt irányába irgal−
mat. Most nem, szerencsémre.
Hagytam a tüzet kiégni. Az esőkabátot és a csizmát magamra vettem, és új kalanddal próbálkoztam. A kerten fel a magunk által épített kis fut−
ballpályához indultam. Csalódottan tapasztaltam, hogy egyetlen gyerek sincs a pályán. A templomdombot megkerülve egyedül ballagtam vissza a faluba. Megálltam a Szent János−forrásnál, s egy ideig a kis pisztrángo−
kat figyeltem, ahogy kergetőzve játszanak a forrás vizében. Irigyeltem őket, hogy nekik nem kell tyúkokat, torkos ludakat etetniük, szalmát ci−
pelniük, a tehenek és a lovak alól a trágyát kihordaniuk s a talicskából a trágyadombra villázniuk, gyújtóst és fát sem kell hasogatniuk, vagy kilo−
métereket gyalogolniuk a mezőre, rétre, az erdőbe és ott a tűző napon vagy a hideg esőben is dolgozniuk. De jó nekik, gondoltam, majd tovább−
álltam. A patak partján indultam le a faluba a szemközti soron, vagy aho−
gyan mi hívtuk, a túlsósoron.
Az iskola udvara balra volt a pataktól, onnan sem hallatszott gyerek−
zsivaj. Jabloniczky kántorbasszusának egy−egy figyelmeztető „szólama”
viszont a zárt ablakon át is kihallatszott. A lecke miatt bezárt nebulókat intette szorgalomra. Nem értettem, mit mondott, de fenyegetően hang−
zott. Apám legidősebb nővéréhez, Vali nénémhez vettem az irányt.
Eszembe jutott a Magyarországra kitelepített lánya, Vera nénje és annak velem egyidős Jóska fia. Most mindketten nagyon hiányoztak.
– Bezzeg nem unatkoznék, ha Jóska itt lenne! – gondoltam. De sokat hangjára hagyta abba. Nem jutottunk messzire a történetben, de megígér−
te, hogy továbbolvassa, ha máskor is átjövök hozzájuk. Ez lett aztán az apropója a későbbi titkos találkozásainknak.
Nagyon sok mindent megtudtam tőle a lányokról, a lányok és a fiúk kapcsolatáról. Voltaképpen tőle tanultam meg azt, amit anyámtól vagy apámtól kellett volna megtudnom, de a mi családunkban erről nem lehe−
tett beszélni. Szüleink nem merték előttünk szóba hozni ezt a témát, erről szóló könyvek meg nem nagyon voltak akkoriban. Így aztán Márti volt az, aki később beavatott a nagyok dolgába.