Az 1947−es esztendő visszajáró szellem volt családunk életében. Egy törésvonal, amely nyomán bekövetkezett a „földrengés”, és megbillent alattunk a Föld. Amikor összetörtek a családi álmok, s elveszett a boldo−
gabb jövőben való hitünk. Számomra azért volt meghatározó ez az esz−
tendő, mert akkor kezdtem – kétévesen – felnőni. Amikor mások ebben a korban többnyire még azt sem tudatosítják, hogy a világon vannak.
A miértre talán csak a szakavatott lélekbúvárok tudnának feleletet ad−
ni. Én úgy hiszem azért, mert már kétévesen vállalnom kellett a felelős−
séget magamért és a családomért. Titkokat bíztak rám, amit nem volt sza−
bad kibeszélni. Jelen voltam a döntéshozataloknál, amelyek leggyakrab−
ban vasárnap, az ünnepi asztalnál ebéd közben és ebéd után zajlottak.
Részt vettem a betevő falat előteremtésében és nem hibázhattam. De ha mégis, akkor keményen megbüntettek. Erről a családi ítész, az elsőszü−
kig kellett megállás nélkül hajtanom apró gyermekkoromban. De ezek az évek nemcsak a családon belüli egyéni gyötrelmekről szóltak. Nagyobb volt a szorítás, a prés rajtunk, amit nemzeti hovatartozásunk miatt rakott ránk az új Csehszlovák Köztársaság. Főleg a csehek és a szlovákok ma−
gyargyűlölete, de mindenekelőtt Beneš és a dekrétumai. Szülőföldünkön éltünk és hontalanok voltunk. Amikor apám erről tudomást szerzett, hó−
napokig szidta a bajok okozóit. Anyám rettegve csitítgatta, nehogy vala−
ki meghallja, és ezért elhurcolják. Kisebb kritikáért is munkatábor, kila−
koltatás és még nagyobb megaláztatás vagy büntetés járt akkortájt.
Megjelentek Debrődön az első magyarországi betelepülni vágyó szlovákok is. Egy család megrökönyödésünkre szomszédunk házát sze−
melte ki új otthonának. Hiába volt párttag a szomszéd veje, menniük kel−
lett szülőföldjükről. De néhány hét múltán a mi családunkban is bekövet−
kezett a tragédia. A két bátyám keresztanyja, Vera nénje Jóska fiával is a kitelepítendők listájára került. Hiába próbálták a Nemzetközi Vöröske−
reszt segítségét kérni, hogy családegyesítés címén engedjék be a hatósá−
gok Csehszlovákiába a férjét, nem engedélyezték. A nyugati fronton har−
colt, és az amerikaiak szerelték le azt a hadosztályt is, amelyben Vera né−
ném férje harcolt. Ők már akkor szabad eltávozást kaptak. Jött volna ha−
za, de mivel a születési helye Magyarországon volt, Debrőd nem számí−
tott a lakhelyének. Azzal küldték vissza a határról, hogy hiába engednék be, úgy is kitelepítik őket Magyarországra.
Anyánk, talán kegyelemből, hazaérkezése után, de még másnap reg−
gel sem szólt apánknak arról a tragédiáról, a szörnyű természeti csapás−
ról, amely a szántóföldeken várta őt. De amikor apám estefelé Jenővel hazatért, már az Istent se kímélte szidalmaival. Ettől anyám még hiszté−
rikusabb lett. Én akkor még nem sokat értettem az elhangzott szavakból, nem tudtam a bajok, apám szitkozódásának okát. Csak másnap vittek ki a mezőre, s csak akkor értettem meg apám mérhetetlen fájdalmát és dü−
hét.
Már kora reggel kegyetlenül tűzött a Nap. Anyám a mindig kopasz fejemre sildes sapkát parancsolt. Emlékszem, a Cícás nevezetű dűlőn egy árpaföldre mentünk ki mindnyájan. Hogy kinek jutott az eszébe a közös kirándulás, nem tudom, de hatásos volt. Ma, ha azt a szót hallom, hogy katasztrófa, ez a szomorú látvány jön elő emlékeimből. Egy lepusztult
szántóföld, amelyen az alig kihajtott árpakalász kis bozontos tüskéjével mered a tűző napra. Mellette akkora a szárazságtól megrepedt föld árka, hogy belelépve bokáig ér. Visszaemlékezve: amerre csak elláttunk, a pusztulás képe tűnt elénk. A szomjazó, esőre, vízcseppre vágyó növé−
nyek millióinak szinte hallható siralma vett körül. És ordító csönd, ahol még a pacsirtáknak sem volt helyük, mert egyetlen gyomszál sem nőtt, hogy az árnyékába bújjanak. Nem is hallatszott a pacsirtaszó!
Innen a folyó völgyében elterülő rétünkre mentünk, a Kőföli részbe.
Egy hatalmas, mintegy 20−25 méter magas szikla alatt terült el a rét, zsi−
lipekkel a folyón, amellyel a kaszálókat lehetett öntözni. Itt teljesen más kép fogadott. A szikla kelet felé kihajló része alatt telepedtünk le, ahol már reggel is árnyékos, hűs helyet találtunk. Apám szeretett volna vala−
mit mondani, de anyám nem engedte szóhoz jutni. Helyette ő beszélt.
Csak arra emlékszem már, hogy azt mondta:
– Ha ez így néz ki az országban is, ahogyan nálunk – a várható ter−
mésre gondolt –, akkor éhen halunk, mint az ukránok az első világhábo−
rú után.
A megérzései sajnos, majdnem beigazolódtak.
A banderovcok és a debrődi betyár
Az 1947−es esztendő visszajáró szellem volt családunk életében. Egy törésvonal, amely nyomán bekövetkezett a „földrengés”, és megbillent alattunk a Föld. Amikor összetörtek a családi álmok, s elveszett a boldo−
gabb jövőben való hitünk. Számomra azért volt meghatározó ez az esz−
tendő, mert akkor kezdtem – kétévesen – felnőni. Amikor mások ebben a korban többnyire még azt sem tudatosítják, hogy a világon vannak.
A miértre talán csak a szakavatott lélekbúvárok tudnának feleletet ad−
ni. Én úgy hiszem azért, mert már kétévesen vállalnom kellett a felelős−
séget magamért és a családomért. Titkokat bíztak rám, amit nem volt sza−
bad kibeszélni. Jelen voltam a döntéshozataloknál, amelyek leggyakrab−
ban vasárnap, az ünnepi asztalnál ebéd közben és ebéd után zajlottak.
Részt vettem a betevő falat előteremtésében és nem hibázhattam. De ha mégis, akkor keményen megbüntettek. Erről a családi ítész, az elsőszü−
kig kellett megállás nélkül hajtanom apró gyermekkoromban. De ezek az évek nemcsak a családon belüli egyéni gyötrelmekről szóltak. Nagyobb volt a szorítás, a prés rajtunk, amit nemzeti hovatartozásunk miatt rakott ránk az új Csehszlovák Köztársaság. Főleg a csehek és a szlovákok ma−
gyargyűlölete, de mindenekelőtt Beneš és a dekrétumai. Szülőföldünkön éltünk és hontalanok voltunk. Amikor apám erről tudomást szerzett, hó−
napokig szidta a bajok okozóit. Anyám rettegve csitítgatta, nehogy vala−
ki meghallja, és ezért elhurcolják. Kisebb kritikáért is munkatábor, kila−
koltatás és még nagyobb megaláztatás vagy büntetés járt akkortájt.
Megjelentek Debrődön az első magyarországi betelepülni vágyó szlovákok is. Egy család megrökönyödésünkre szomszédunk házát sze−
melte ki új otthonának. Hiába volt párttag a szomszéd veje, menniük kel−
lett szülőföldjükről. De néhány hét múltán a mi családunkban is bekövet−
kezett a tragédia. A két bátyám keresztanyja, Vera nénje Jóska fiával is a kitelepítendők listájára került. Hiába próbálták a Nemzetközi Vöröske−
reszt segítségét kérni, hogy családegyesítés címén engedjék be a hatósá−
gok Csehszlovákiába a férjét, nem engedélyezték. A nyugati fronton har−
colt, és az amerikaiak szerelték le azt a hadosztályt is, amelyben Vera né−
ném férje harcolt. Ők már akkor szabad eltávozást kaptak. Jött volna ha−
za, de mivel a születési helye Magyarországon volt, Debrőd nem számí−
tott a lakhelyének. Azzal küldték vissza a határról, hogy hiába engednék be, úgy is kitelepítik őket Magyarországra.
Anyánk, talán kegyelemből, hazaérkezése után, de még másnap reg−
gel sem szólt apánknak arról a tragédiáról, a szörnyű természeti csapás−
ról, amely a szántóföldeken várta őt. De amikor apám estefelé Jenővel hazatért, már az Istent se kímélte szidalmaival. Ettől anyám még hiszté−
rikusabb lett. Én akkor még nem sokat értettem az elhangzott szavakból, nem tudtam a bajok, apám szitkozódásának okát. Csak másnap vittek ki a mezőre, s csak akkor értettem meg apám mérhetetlen fájdalmát és dü−
hét.
Már kora reggel kegyetlenül tűzött a Nap. Anyám a mindig kopasz fejemre sildes sapkát parancsolt. Emlékszem, a Cícás nevezetű dűlőn egy árpaföldre mentünk ki mindnyájan. Hogy kinek jutott az eszébe a közös kirándulás, nem tudom, de hatásos volt. Ma, ha azt a szót hallom, hogy katasztrófa, ez a szomorú látvány jön elő emlékeimből. Egy lepusztult
lövészegyletnek, amely egy amnesztiarendelet alapján a belügyi szervek−
nek szolgáltatta be azokat. Ebben az időben Debrődön volt egy másik ve−
szélyforrás is, a helyi betyár, becenevén Rigó Gandhi. Volt tisztességes neve meg családja is, és a mi Jenőnkkel egyidős fia. De legtöbbször csak így szólították, ha a kocsmában megjelent.
Azon a napon, amikor kinn jártunk a réten, nem volt céltalan a kirán−
dulásunk. Az utolsó boglya szénát is be kellett hoznunk az udvar végén álló hatalmas csűrbe, hogy a folyó vizével újra eláraszszák a kaszálót. A szikla alatti beszélgetés befejeztével, apám a bátyáimmal a réten maradt, hogy a maradék szénát felpakolják a szekérre. Mi ketten, anyámmal nem sokat időztünk a Kőföli dűlőn. Anyám a szekérderékból elővett korcos−
ból batyut kötött a hátamra. Benne víz és elemózsia volt. Egy jókora ba−
tyu az ő számára is el volt készítve. Miután a batyuk felkerültek a hátunk−
ra, nekem egy kiskapát, magának egy nagyobbat húzott elő a szekér ülé−
se alól.
– Isten veletek, és vigyázzatok magatokra, főleg a villa élére – figyel−
meztette a hátra maradtakat, mielőtt megindultunk volna fel az erdőbe, hogy útban hazafelé elültessünk még néhány cirokmagot a kukoricaföl−
dünkön.
Akkor fedeztem fel, hogy a szikla alatti mogyoróbokor mellett egy meredek kis gyalogösvény vezet vissza a faluba. Megizzadtunk, amíg fel−
értünk a kő felső peremére. Szerettem volna a magasból letekinteni, s anyám – bár nem szívesen, de – megengedte, hogy kimerészkedjek a kő−
bálvány szélére, és onnan nézek vissza a folyóra, a rétre. Apámra meg a bátyáimra is kíváncsi voltam, de nem láttam őket sehol. Eltakarta őket a kihajló kőperem. Amíg ott nézelődtem, anyám lepihent egy mohás kőre.
Észre sem vettem, hogy közben valaki megállt mellette, és beszédbe ele−
gyedett vele. A hangokat hallva hozzájuk szaladtam, s – mint később megtudtam – akkor pillantottam meg életemben először a két bátyám ál−
tal rettegve emlegetett Gandhit, merthogy vele beszélgetett anyám.
– A sziklára is felhallatszott, amiről lent a réten beszéltél, Mari – mondta anyámnak. – Igazad van, vége a jó világnak! Béla inkább kint maradhatott volna Franciaországban. Nagy butaság volt hazajönnie, in−
kább nektek kellett volna kimennetek hozzá – folytatta.
Anyám meglepetten nézett rá, de nyomát sem láttam rajta a nyugta−
lött fiú gondoskodott. Szerinte jogosan: az ősi hagyományok és az első−
szülött fiú jogán.
Ha 1947−ről valós képet akarunk kapni, akkor beszélni kell az Ukrán Felszabadító Hadsereg (UPA) Kelet−Szlovákiában garázdálkodó katoná−
iról és felderítő csapatairól is, amelyek Debrőd erdeiben is meg−megje−
lentek. Ezeket a katonákat hívták a vezetőjük neve után „bande−
rovcoknak”. Szlovákiai gaztetteikről ma is lehet még olvasni bőven, meg arról is, hogyan akartak Lengyelországon és Csehszlovákián át Nyugat−
Németországba szökni. Végül a morvaországi valticei kastélynál, több−
napos harc után a Csehszlovák Hadsereg morzsolta fel őket.
Debrődre nem törtek be, itt nem raboltak, mert – szerencsénkre – a Csehszlovák Hadsereg egyik szakasza idejében megjelent a faluban. De ez is mutatja, hogy számunkra nem ért véget a háború 1945−ben. Gyak−
ran arra ébredtünk, hogy ropognak a gépfegyverek, gránátok robbannak, láttuk, ahogy a Csehszlovák Hadsereg katonái csataláncban vonulnak a Meszes−hegy felé. Bennünk, gyerekekben mindez úgy csapódott le, hogy mi is felfegyverkeztünk, mégpedig szó szerint értve. A bátyáim előkeres−
ték a háború alatt összeszedett fegyvereiket, a lőszereket, a nyeles és ku−
koricagránátjaikat, és készenlétbe helyeztük őket, hogy megvédhessük magunkat, ha a banderovcok ránk törnének. Mindezt persze titokban, szüleink tudta nélkül. Nekem is volt pisztolyom, gépkarabélyom, tömér−
dek lőszerem meg gránátom is. A két bátyám felváltva gondoskodott a kiképzésemről. Még a gránát szétszedésére is megtanítottak, mert gyújtó−
zsinórt csak az így nyert puskaporból tudtunk készíteni a robbantások−
hoz. Főleg késő este, a jószág legeltetése közben lőttünk célba, gyakorol−
tuk a kisebb robbantásokat. Legeltetni is „teljes fegyverzettel” mentünk.
De nem csak nekünk volt fegyverünk, hanem a falu minden gyerekének.
Történtek is tragédiák, főleg a gránátokkal. Egyik falubéli gyereknek a kezében robbant fel egy német nyeles gránát egyik reggel az iskola előtt, odafelé menet. Amikor kihúzta a gránát nyelét nem merte eldobni, mert mindenütt gyerekek álltak körülötte. A sors iróniája, hogy a robbanás ne−
ki „csak” a jobb kezét roncsolta szét, a barátja viszont, aki tőle távolabb állt, a fejébe kapott egy repeszt és meghalt. A robbanástól még öt gyer−
mek sérült meg akkor.
Mi valamikor az ötvenes évek elején adtuk le a fegyvereinket a helyi
lövészegyletnek, amely egy amnesztiarendelet alapján a belügyi szervek−
nek szolgáltatta be azokat. Ebben az időben Debrődön volt egy másik ve−
szélyforrás is, a helyi betyár, becenevén Rigó Gandhi. Volt tisztességes neve meg családja is, és a mi Jenőnkkel egyidős fia. De legtöbbször csak így szólították, ha a kocsmában megjelent.
Azon a napon, amikor kinn jártunk a réten, nem volt céltalan a kirán−
dulásunk. Az utolsó boglya szénát is be kellett hoznunk az udvar végén álló hatalmas csűrbe, hogy a folyó vizével újra eláraszszák a kaszálót. A szikla alatti beszélgetés befejeztével, apám a bátyáimmal a réten maradt, hogy a maradék szénát felpakolják a szekérre. Mi ketten, anyámmal nem sokat időztünk a Kőföli dűlőn. Anyám a szekérderékból elővett korcos−
ból batyut kötött a hátamra. Benne víz és elemózsia volt. Egy jókora ba−
tyu az ő számára is el volt készítve. Miután a batyuk felkerültek a hátunk−
ra, nekem egy kiskapát, magának egy nagyobbat húzott elő a szekér ülé−
se alól.
– Isten veletek, és vigyázzatok magatokra, főleg a villa élére – figyel−
meztette a hátra maradtakat, mielőtt megindultunk volna fel az erdőbe, hogy útban hazafelé elültessünk még néhány cirokmagot a kukoricaföl−
dünkön.
Akkor fedeztem fel, hogy a szikla alatti mogyoróbokor mellett egy meredek kis gyalogösvény vezet vissza a faluba. Megizzadtunk, amíg fel−
értünk a kő felső peremére. Szerettem volna a magasból letekinteni, s anyám – bár nem szívesen, de – megengedte, hogy kimerészkedjek a kő−
bálvány szélére, és onnan nézek vissza a folyóra, a rétre. Apámra meg a bátyáimra is kíváncsi voltam, de nem láttam őket sehol. Eltakarta őket a kihajló kőperem. Amíg ott nézelődtem, anyám lepihent egy mohás kőre.
Észre sem vettem, hogy közben valaki megállt mellette, és beszédbe ele−
gyedett vele. A hangokat hallva hozzájuk szaladtam, s – mint később megtudtam – akkor pillantottam meg életemben először a két bátyám ál−
tal rettegve emlegetett Gandhit, merthogy vele beszélgetett anyám.
– A sziklára is felhallatszott, amiről lent a réten beszéltél, Mari – mondta anyámnak. – Igazad van, vége a jó világnak! Béla inkább kint maradhatott volna Franciaországban. Nagy butaság volt hazajönnie, in−
kább nektek kellett volna kimennetek hozzá – folytatta.
Anyám meglepetten nézett rá, de nyomát sem láttam rajta a nyugta−
lött fiú gondoskodott. Szerinte jogosan: az ősi hagyományok és az első−
szülött fiú jogán.
Ha 1947−ről valós képet akarunk kapni, akkor beszélni kell az Ukrán Felszabadító Hadsereg (UPA) Kelet−Szlovákiában garázdálkodó katoná−
iról és felderítő csapatairól is, amelyek Debrőd erdeiben is meg−megje−
lentek. Ezeket a katonákat hívták a vezetőjük neve után „bande−
rovcoknak”. Szlovákiai gaztetteikről ma is lehet még olvasni bőven, meg arról is, hogyan akartak Lengyelországon és Csehszlovákián át Nyugat−
Németországba szökni. Végül a morvaországi valticei kastélynál, több−
napos harc után a Csehszlovák Hadsereg morzsolta fel őket.
Debrődre nem törtek be, itt nem raboltak, mert – szerencsénkre – a Csehszlovák Hadsereg egyik szakasza idejében megjelent a faluban. De ez is mutatja, hogy számunkra nem ért véget a háború 1945−ben. Gyak−
ran arra ébredtünk, hogy ropognak a gépfegyverek, gránátok robbannak, láttuk, ahogy a Csehszlovák Hadsereg katonái csataláncban vonulnak a Meszes−hegy felé. Bennünk, gyerekekben mindez úgy csapódott le, hogy mi is felfegyverkeztünk, mégpedig szó szerint értve. A bátyáim előkeres−
ték a háború alatt összeszedett fegyvereiket, a lőszereket, a nyeles és ku−
koricagránátjaikat, és készenlétbe helyeztük őket, hogy megvédhessük magunkat, ha a banderovcok ránk törnének. Mindezt persze titokban, szüleink tudta nélkül. Nekem is volt pisztolyom, gépkarabélyom, tömér−
dek lőszerem meg gránátom is. A két bátyám felváltva gondoskodott a kiképzésemről. Még a gránát szétszedésére is megtanítottak, mert gyújtó−
zsinórt csak az így nyert puskaporból tudtunk készíteni a robbantások−
hoz. Főleg késő este, a jószág legeltetése közben lőttünk célba, gyakorol−
tuk a kisebb robbantásokat. Legeltetni is „teljes fegyverzettel” mentünk.
De nem csak nekünk volt fegyverünk, hanem a falu minden gyerekének.
Történtek is tragédiák, főleg a gránátokkal. Egyik falubéli gyereknek a kezében robbant fel egy német nyeles gránát egyik reggel az iskola előtt, odafelé menet. Amikor kihúzta a gránát nyelét nem merte eldobni, mert mindenütt gyerekek álltak körülötte. A sors iróniája, hogy a robbanás ne−
ki „csak” a jobb kezét roncsolta szét, a barátja viszont, aki tőle távolabb állt, a fejébe kapott egy repeszt és meghalt. A robbanástól még öt gyer−
mek sérült meg akkor.
Mi valamikor az ötvenes évek elején adtuk le a fegyvereinket a helyi
szlovák Juro Jánošíkja volt. Ha volt pénze vagy élelme, osztott, ha nem, fosztott, ahol tudott, hogy megéljen. A kollektivizálás lett a veszte. Kaz−
lak, szénaboglyák, istállók kezdtek égni a szövetkezetek megalakulása után. A nyomozók őt sejtették a bűntények mögött. A szomszédjába be−
nősült egy cseh idegen. Csak a halála után derült ki, hogy belügyes volt.
Az ő feladata volt figyelni Gandhi házát, hogy elfogják. Annyi emberség azért még volt bennük, hogy nem érkezésekor, a sötétben, hanem csak hajnalban törtek rá, hogy letartóztassák. A zajra, félmeztelenül kiugrott az ablakon, és a major épülete felé futott. Erre számítottak a csendőrök is.
Azt beszélték, a lesben álló csendőr annyira megrémült, amikor Gandhi felé rohant, hogy felszólítás nélkül egy teljes tárat lőtt ki rá a fedezéké−
ből. Még csak elő sem bújt, hogy szembe nézzen áldozatával vagy, hogy megadásra szólítsa fel. Csak szó nélkül kivégezte.
Így vált Rigó Gandhi, a debrődi betyár tragikus halálával hőssé és le−
gendává a falu lakosainak szemében.