A dicsekedés

Az önértékelés problémája sejthető Pál dicsekvésről szóló megjegyzéseinek hátterében is. Az apostol több levelében is találkozhatunk a „dicsekvés” kifejezésével (Róm, Gal, 1Thessz, Fil, 1Kor, 2Kor).

A dicsekvést a görög „kaukhaomai” kifejezéssel jelöli az apostol. Ezt a Septuaginta és a Biblián kívüli irodalom is így használja. A kifejezés egy olyan hozzáállást ír le, amely a hamis fölény, illetve hamis önbizalom alapjául szolgálhat. Az Ószövetségben ez a dicsekedő hozzáállás Isten ellenségeinek jellemzője, de magát Izraelt is fenyegette. Például a Bír 7,2-ben olvashatunk arról, hogy Isten lecsökkenti Gedeon seregének számát, nehogy győzelem esetén Izrael azzal dicsekedjen, hogy saját hadi fölénye, saját keze szabadította meg az ellenségtől. A Péld 20, 9 pedig így teszi fel a kérdést: „Ki dicsekedhet azzal: Tisztán tartottam a szívemet…”?²⁹⁹ Másrészt a dicsekedés kifejezés pozitív értelemben is előfordul, ráadásul jóval többször, mint negatív módon. A pozitív dicsekvés tárgya lehet egy jellemző, tulajdonság, siker, vagy egy másik személlyel való kapcsolat (vö. 1Sám 2,10; Péld 16, 31; 17,6; 19,11). A deuterokanonikus irodalomban, például arról olvasunk, hogy a törvény, mint az Úr szövetségének záloga Izrael dicsekvésének alapja a népek között (Sir 39, 8).³⁰⁰

Az Újszövetségben ugyancsak mindkét értelemben találkozhatunk a dicsekvés kifejezéssel. Pál leveleiben 56 alkalommal használja a dicsekvés szót³⁰¹. Ambivalens módon, pozitív és negatív értelemben is használja e kifejezést. Negatív értelemben általában a dicsekedés más emberekkel szemben történik. Emögött egy hamis, felülértékelt öntudat vagy fölényesség áll. Pál távol tartja magát az ilyen dicsekedéstől, és leginkább ellenségei leleplezésére, illetve elbátortalanítására használja a dicsekedésről való beszédet: a hamis dicsekvés az, ami leleplezi egy tévtanító, ellenség valós szándékát, jellemét. Ebben a kontextusban dicsekszik Pál a gyengeségeivel és azzal, hogy ő a valóságot, igazságot szólja (2Kor 11, 30; 12, 6). Mikor Pál tehát magáról és a pozitív értelemben vett dicsekvésről szól, mindig az Isten munkája felé irányítja a figyelmet: „Aki dicsekszik, az Úrral dicsekedjék.”

(1Kor 1, 31) Az Úrral való dicsekedés gondolatának megfelelően a dicsekvés mértéke a „mi Urunk Jézus Krisztus keresztje” (Gal 6,14).³⁰² Pál tapasztalata volt, hogy Krisztus valóságosan benne él: amikor dicsekszik, valójában ezzel a valósággal dicsekszik.³⁰³

A dicsekvés kérdésében megjelenő ambivalencia negatív pólusát Pálnál leginkább az emberek közötti kommunikáció történései határozzák meg, gyökerei pedig az egyén szociális identitásában, illetve egy közösségben elfoglalt státuszában vannak. Az ambivalencia pozitív pólusának legmeghatározóbb képe, amikor Pál eszkatalogikus távlatokban úgy beszél a

299 Florian Wilk: Ruhm coram Deo bei Paulus, Zeitschrift für die Neutestamentliche Wissenschaft, CX. Jg., 2010/1, 57.

300 Uo, 57.

301 Uo., 58.

302 Uo, 58.

303 Ulrich Heckel: Kraft in Schwachheit, Tübingen, J.C.B. Mohr, 1993, 150.

gyülekezetről, mint ami az ő dicsekvésének tárgya az Úr előtt (1Thessz 2, 19). Itt az ember dicsekvése „coram Deo” történik. Ezt a dicsekvést pedig nagyban meghatározza az ember Istennel való kapcsolata.³⁰⁴

Meg kell tehát különböztetni azt, mikor Pál az ellenfeleivel szemben, mintegy ironikusan használja a dicsekvés fogalmát és azt, amikor az Isten előtt való dicsekedésről beszél. Az előbbi értelmezési kerete az apostol-gyülekezet-tévtanítók/ellenségek kapcsolatrendszere, utóbbi pedig az ember Isten előtti helyzetéről szól sokkal általánosabb értelemben. Valószínűleg a kettő összefügg, de az előbbi inkább viselkedési formákban, kapcsolati konfliktusokban ölt testet, utóbbi pedig inkább hitkérdés.

Pál számára a dicsekvés az Isten előtti megigazulás kérdéskörébe tartozik és így fordul elő például a Római levél 1-5. fejezeteiben. A törvény általi megigazulás lehetetlen (az ehhez kapcsolódó hamis vallásos öntudatot kritizálja itt Pál), így az ezzel való Isten előtti dicsekvés is. A kegyelemből hit által történő megigazulás fontos alkotóeleme, hogy a kegyelmet hit által elfogadó, a kegyelmet megélt ember Isten előtti dicsekvésének alapja ez a kegyelem és tárgya a reménység, ami a kegyelemben való új életre és annak távlataira vonatkozik.

A Korinthusi levelekben a dicsekedés más kontextusban fordul elő. Pál a gyülekezetben lévő pártoskodás kapcsán beszél az isteni kiválasztás titkáról. Az 1Kor 1, 18-31-ben retorikailag tudatosan felépítve polemizál ellenfeleivel és azzal a gondolkozásmóddal, ami nem veszi figyelembe, hogy az emberi megítélés és az Isten gondolatai (kiválasztása, terve stb.) nem egyeznek. Isten előtt (coram Deo) egy ember sem dicsekedhet a saját igazságával és alkalmasságával. Minderről annak fényében beszél az apostol, hogy ő és munkatársai a megfeszített Krisztust hirdetik. Az, hogy Isten ezt a formáját választotta a megváltásnak, lehetetlenné teszi a dicsekvést: az „Isten bolondsága” lett az üdvösség útja az ember számára.

Pál itt a jeremiási gondolatra utal: „Ezt mondja az Úr: Ne dicsekedjék bölcsességével a bölcs, ne dicsekedjék erejével az erős, ne dicsekedjék gazdagságával a gazdag! Aki dicsekedni akar, azzal dicsekedjék, hogy érti és tudja rólam, hogy én vagyok az Úr, aki szeretetet, jogot és igazságot teremtek a földön, mert ezekben telik kedvem – így szól az Úr!” (Jer 9, 22-23) Aki tehát erejével, gazdagságával dicsekszik, annak az Isten - kapcsolatában vannak hiányosságok:

ismeretben, tapasztalatban, alázatban, hitben.³⁰⁵ A helyes istenismeret ugyanis az önismeretre is hatással lesz: megmutatja az ember helyét a teremtésben, Istennel szemben. Ugyanakkor megmutatkozik az ember értékessége, fontossága is ebben, hiszen a megváltásban nyilvánvaló az ember jelentősége, ha Isten ekkora árat fizetett érte. Ha ekkora reménységben lehet része,

304 Wilk: Ruhm coram Deo, 58-59.

305Uo, 60.

akkor bár a korábbi dicsekvésének többé nincs alapja, de az Úr előtt való dicsekvésben hálás lehet Isten ajándékaiért, ismerheti az őt szerető Istent. Az istenkapcsolatban értheti és tapasztalhatja meg saját értékességét, megbecsültségét. Az egész gondolatmenetet meghatározza egyébként, hogy a szégyen és megbecsülés kérdéskörében gondolkozik és érvel az apostol.³⁰⁶

A 2 Kor 10, 7-18-ban Pál ugyancsak a jeremiási szakaszra alapozva érvel ellenfeleivel szemben. A helyzet alapmotívuma a hitelesség: Pál a hitelességéről érvel, pl. összhang a levelei és személyes fellépése között, a mások munkájával nem dicsekszik, nem önmagát ajánlja és hitelesíti, nem kelt hamis látszatot. Ebben a szakaszban is feltűnik az emberi teljesítmény és megítélés hiábavalósága, viszonylagossága és Isten „objektivitása”, aki valójában átlát és meg is ítél minden emberi szándékot és hozzáállást. A valódi dicsekvés alapja, az „érdem” tehát nem lehet más, mint Krisztus és az általa hozott üdvjavak, amelyek nem az ember saját teljesítményei, hanem kegyelemből, hit által elfogadott ajándékok.³⁰⁷

A 2Kor 11, 17-33-ban Pál újra ellenfeleivel szemben védekezik. Személyes hitelességének forrása az Istenhez való hűsége, gyengeségeinek, szenvedéseinek felvállalása.

Nem dicsekszik származásával, érdemeivel, sokkal inkább a gyengeségekkel, amelyek ellenére Isten mégis használta őt. Mivel az emberi gyengeség és alkalmatlanság nyilvánvalóvá válásával Isten ereje és hatalma is még inkább nyilvánvalóvá válhat. A „test szerinti” dicsekedéssel szemben Pál más utat választ, kritikát gyakorolva az öndicsőítés, az énközpontúság, az ember saját hatalmába, érdemeibe vetett hitével szemben, mely ellenfeleit jellemezte.³⁰⁸

A dicsekvés témájával kapcsolatosan felmerülő teológiai kérdések mellett a levelekből megismerhető helyzetek, felvetnek Pál és a gyülekezet, valamint Pál és az ellenfelei kapcsolatában megjelenő személyes vonatkozásokat is. Pált a személyét érintő kritikák érik:

viselkedését, fellépését, tanítását, származását stb. Ezekben a kérdésekben (miközben teológiai tartalmú, evangéliumi üzenetű válaszokat fogalmazott meg), megjelenik személyiségének lenyomata is. E két szempont semmiképp sem állítandó szembe egymással, de szét sem választható. Pál egyszerre volt Isten eszköze, aki Krisztus üzenetét, tekintélyét hordozza és ember, személyiségjegyekkel, egyéni sajátosságokkal. A konfliktusok nyomán nyilvánvalóvá válhat olvasói előtt érzékenysége, mely teljesen érthető, mikor személyét támadják. A korinthusi gyülekezetben fájdalmas „ütéseket” kapott az ott jelen lévő pártoskodás, érzelmileg feltehetően túlfűtött harcaiban.

306Uo, 61.

307 Heckel: Kraft in Schwachheit, 191-193.

308 Uo, 203.

Úgy tűnik, hogy a korinthusi gyülekezet hellenista hátterű tagjai számára autoritáskonfliktust is jelentett az apostol jelenléte, fellépése, tanítása, mely bizonyos áttételek eredményeként a Pállal való folyamatos konfliktust okozhatták. A gyülekezet egy olyan városban él, amely összetételében „…római veteránokból, görög bevándorlókból, zsidó és előázsiai üzletemberekből, filozófusokból, hajósokból, rabszolgákból, szabadosokból, kézművesekből (…) összeálló tarkabarka népesség olyan kolóniát alkotott, amelynek nem volt arisztokráciája, egy városalakulat ősi polgárság és hagyományok nélkül.”³⁰⁹ A gyülekezet kiskorúságának (mely testet öltött Korinthusban teológiai és erkölcsi szélsőségekben és kilengésekben) is jele ez az autoritásprobléma.

Másrészt Pál érzékenysége teljesen legitim, hiszen nem egy semleges közegből, a külvilágból érik támadások, hanem szeretett gyülekezetén belülről, ahová kötődik, amely fontos a számára. Bizonyára mindaz, amiben támadták, saját belső küzdelmeivel is összecsengett, ami miatt különösen fájdalmas lehetett az apostolnak a bántás. Az apostoli identitás, az alkalmasság kérdése sokat foglalkoztatta Pált szolgálata során. A saját elhívás, belső meggyőződés ugyanis nem mindig nyert külső megerősítést. A támadások, kritikák, melyek személyét és apostolságát érték, érzékenyen érinthették őt. Ebben megmutatkozik Pál apostol emberi arca, az elhívás belső bizonyosságának és külső visszajelzéseinek diszharmóniája. Az embert elbizonytalanítja, bántja, gyengíti, ha sok negatív visszajelzést kap a környezetétől még akkor is, ha Isten munkájában van. Felerősíthetik ezek a visszajelzések a saját belső kétségeket is.

Végső soron az apostol belső bizonytalanságai, harcai, saját magával való küzdelmei az Isten kegyelmének megértésében, a megváltásban való hitben simulnak el a levelek tanúsága szerint. Így vall erről az első korinthusi levél végén: „Mert én a legkisebb vagyok az apostolok között, aki arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak nevezzenek, mert üldöztem Isten egyházát.

De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló, sőt többet fáradoztam, mint ők mindnyájan; de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme.”

(1Kor 15, 9-10)

A dicsekedés kérdésének bibliai reflexiói közül a legfontosabbak az önértékelésre vonatkozóan a következők:

1. A stabil önbecsülésű, reális önértékelésű embernek nincs szüksége a másokkal szembeni dicsekedésre, összehasonlítgatásra. A Biblia negatívan ítéli meg a dicsekedésnek ezt a fajtáját, a megváltott ember pedig szabad lehet ettől.

309 Szabó Csaba: Az első korinthusi levél magyarázata, Debrecen, MRE Doktorok Kollégiumának Újszövetségi Szakciója, 1991, 7.

2. A keresztyén ember dicsekedésének legfőbb témája Krisztus, Aki benne élő valóság.

Az Isten munkájával való dicsekedés, ha valóban Krisztust mutatja fel, helyénvaló, jóllehet a bizonyságtételben az ember könnyen inkább önmagára irányíthatja a figyelmet.

3. A kegyelemből élő ember a legkülönfélébb kritikák, támadások esetén is megőrzi vagy visszanyeri belső stabilitását, hiszen az Istennel való kapcsolat lényének legfontosabb jellemzőjévé válik. Bármilyen külső kritika érje is, még ha van is igazságtartalma, mely megszívlelendő, végső értelemben nincs jelentősége a Krisztusban való identitásában.

4. Ellenfeleivel folytatott vitája során feltárulnak Pál személyes sérülékenységének dimenziói, fájdalmai, nehézségei, ugyanakkor elhívásának stabil pontjai is. Ezekben a harcokban végső soron felragyog Isten munkája, Isten kegyelmének győzelme. Az ember, ha vállalja sérülékenységét, a kritikák, negatív értékelések fájdalmát, közelebb kerül annak megismeréséhez, mit jelent kegyelemből élő embernek lenni, aki bár törékeny, könnyen kimozdítható az egyensúlyából, de Isten segítségével visszanyerheti azt.