A versengés velejárója a kudarc, a sikertelenség és az ebből fakadó kisebbrendűségi érzés. Azért fontos ezt ismerni és érteni, mert a nárcisztikus működéshez kapcsolódó versengés velejárója a kisebbrendűség, a kudarc megélése és kezelése.
Adler megközelítésében az ember, mint szociális lény, folyamatosan kapcsolatban áll környezetével. E kapcsolat alapján alkot képet saját magáról, ebből fakad kisebbrendűségi érzése is. A kompenzációk rendszere biztosító és értékfosztó funkcióval bír.121 Adler szerint a kisebbrendűségi érzés minden ember alapszituációjából következik. Az ember gyermeke minden más élőlénynél hosszabban szorul rá a gondoskodásra. Ez a hosszú, ráutalt időszak az egyik alapja a kisebbrendűségi érzésnek, hiszen ez mérhetetlen kiszolgáltatottsággal jár együtt.
A kisebbrendűségi érzésre adott válasz a kompenzáció, amely hajtóerővé válik, tulajdonképpen minden emberi viselkedés, tett hajtóerejévé. Ez a kompenzatorikus erő a kisebbrendűségi érzés csökkentését szolgálja. Az ember közösségi, szociális lény, mert a közösségi érzés, a közösségben való lét, a valahová tartozás és az ott lévő megbecsültség érzése kompenzálja igazán kisebbrendűségét.122
Adler szerint az ember alaphelyzetéhez tartozik gyermekként a kisebbrendűségi érzés, hiszen mind fizikailag, mind mentálisan kisebb, mint a körülötte lévő világ. A hiányok érzékelése ösztönzi a fejlődésre. Ezen fejlődés során szükség van az önértékérzetének megerősödésére, fejlődésére. A kisebbrendűségi érzéssel való folyamatos küzdelem révén erősödhet az önértékelés.123 A kisebbrendűségi érzések tehát önmagukban nem kórosak, hiszen ezeknek köszönhető az emberiség fejlődése, a változás mozgatórugójának tekinthetők. Ha nincs
121 Szondi: Az emberré válás útja: 52.
122 Kaminski: Selbstwertstreben, 210-219.
123 Alfred Adler: Understanding human nature, New York, Garden City Publishing, 1927, 69-71.
kisebbrendűség, nincs verseny, s ezáltal nincs küzdelem sem: az ember így nem válik érdekeltté, hogy másféle megoldási módokat próbáljon ki, és így többé váljon.124
Az, hogy valaki hol áll ténylegesen ebben a küzdelemben, azaz mennyire tud megküzdeni az újra és újra, más és más formában jelentkező kisebbrendűséggel, mindig egy új, szociális szituációban derül ki. Új, szociális szituációkban gyakran tétovává válik az ember, elkezd kételkedni saját magában, képességeiben. Mégis az ilyen szituációk rejtik magukban azt a lehetőséget, hogy újra megküzdjön a kisebbrendűséggel. Ha ilyenkor bátorítást kap a másiktól arra, hogy képes a megküzdésre, akkor sikert él át az egyén, ami erősíti az önbizalmát és az önértékérzetét is.125 Valójában mindenki domináns szeretne lenni, fölénybe kerülni a másikkal szemben, ezért erősnek kell mutatkozni. A fölény megéléséhez, a siker eléréséhez mindenkinek újabb és újabb célokat kell találni: mindig másban ölthet testet a többre törekvés. A neurotikus zavarral küzdők célmeghatározása rendkívül kizárólagos: egy-egy konkrét cél elérésében, az abban való fölény megszerzésében látja egész létének értelmét (kudarc esetén értelmetlenségét).126
Adler az önértékelés kérdését tulajdonképpen etikai kereten belül értelmezi: az embernek meg kell találnia a megfelelő célokat, amelyekben megélve erejét, fölényét, dominanciáját sikert él át, és ezáltal erősödik önértékelése. Ennek hátterében egyrészt a kanti kategorikus imperatívusz gondolata érezhető (mely belső késztetés vagy kényszer, amely erősen meghatározza az ember döntéseit, egész viselkedését), másrészt nyilvánvaló az az emberkép, amivel dolgozik: a freudi iránnyal ellentétben az embert sokkal szociálisabb lénynek tekinti. A társas elvárások és követelmények sokkal fontosabbak nála, mint ahogy az ember végső beteljesedését is a szociális dimenzióban képzeli el.127
Adler szerint az ember jellemét belső hatalmi késztetései (kisebbrendűségi érzésének kompenzálása) és a szociális érzés megélésére vonatkozó törekvések együtt formálják. A végső szabályozó erő maga a közösség: a normákat megszabja, az ember belső céljai elérésének helyes útját meghatározza. A közösség nevezi meg azt, mi a normális és mi az aberrált. A belső hatalmi késztetések megélésének sikeressége nagyban függ attól, hogy az egyén mennyire érti és érzi az adott közösség belső normarendszerét, és mennyire tud igazodni ahhoz.128
A dolgozat valláspedagógiai fókusza a serdülőkor, így különösen érdekes, ahogy Adler látja ennek az életszakasznak az önértékelés és kisebbrendűségi érzés kapcsolatában betöltött
124 Alfred Adler: Életünk jelentése, Budapest, Kossuth Kiadó, 1994, 49-50.
125 Alfred Adler: Understanding life, Oxford, Oneworld Publications, 1997, 30-31.
126 Adler: Életünk jelentése, 51-53.
127 Kaminski: Selbstwertstreben, 204-205.
128 Alfred Adler: Életünk értelme, Budapest, Kossuth Könyviadó, 1996, 57-62.
jelenőségét. Ebben a korban a fiatal legfőbb célja annak binyozítása, hogy ő már nem gyerek.
Ezért kell függetlenségét, önállóságát hangoztatnia és megmutatnia, hogy ő is képes arra, amire egy felnőtt. Az is megfigyelhető, hogy azok a gyerekek, akikben a kisebbrendűségi érzés uralkodó, mert több kudarcot éltek át, mint sikert, serdülőként is félénkek, visszahúzódók lesznek. Mindenféle büntetésre, szidásra még passzívabbá válnak, a noszogatásra visszahúzódnak. Az önbizalom megerősödését a félelmek és reményvesztettség akadályozza.129 Azt is megfigyelte Adler, hogy azok a gyermekek is ilyen viselkedést mutatnak serdülőkorban, akiket túlságosan védtek, óvtak, elkényeztettek abban a tekintetben, hogy nem engedték küzdeni (s ezáltal győzni) őket szüleik. A túlféltés kisebbrendűségi érzést eredményez és megnehezíti a gyermek számára a felnőtté válást.130
A kisebbrendűségi komplexus mellett az Adler által leírt fölénykomplexus arról szól, hogy vannak, akik oly mértékben sikerorientáltak, hogy minden erejükkel azon vannak, hogy a folyamatos sikeresség állapotát fenntartsák. A fölénykomplexusban szenvedő gyakran mindent megtesz, hogy a közösségi normákat is felrúgja, a közösségi érzést elutasítja. A közösséghez tartozás és alkalmazkodás helyett a közösség fölé pozícionálja magát. A fölénykomplexus megnyilvánulhat az embernek önmagával és másokkal szemben támasztott túlzott igényeiben, a saját teljesítmény és tehetség jelentőségének túlhangsúlyozásában, a hősökért, példaképekért való túlzott rajongásban.131 A kudarcok megélése aktív és passzív viselkedési formában is testet ölthet (a kisebbrendűségi érzés vagy a fölénykomplexus által). Ennek feloldása a közösséghez kapcsolódásban, a közösségi érzésben van, ahol a siker és kudarc megélésének egyaránt helye van és az egyén megtalálhatja saját értékességét anélkül, hogy túlzottan alul- vagy felülértékelné magát.132 A közösségi kapcsolódásban döntő szerepe van az indulatok kezelésének. Adler elválasztó (harag, gyász, indulatokkal való visszaélés, undor, szorongás) és összekötő (öröm, részvét, szemérem) indulatokat különböztet meg egymástól. Az összekötő indulatok segítik az egymáshoz való kötődést, egymás elfogadását, míg az elválasztók gyengítik azt.133 Az összekötő indulatoknak ebben a megközelítésben az ember közösséghez tartozására, önértékelésére is jótékony hatása van.
129 Adler: Életünk jelentése, 153-155.
130 Uo., 157. 160.
131 Adler: Életünk értelme, 70-73.
132 Uo., 77-78.
133 Alfred Adler: Emberismeret, Budapest, Győző Andor Kiadása, 1933, 180-189.