II. 3.2.5.5. Az egészséges énszeretet jelentősége a személyiség működésében
II.3.3. Az önelfogadás és önazonosság jelentősége az önértékelésben
Carl Rogers humanisztikus pszichológus a szocializáció szempontjából az emberi kapcsolatokat tartja a legfontosabb tényezőnek. A freudi és a behaviorista megközelítéssel szemben az ember alapvető szükségletének önmaga helyes értékelését, az alul értékelés és elvetettség érzésének felülírását, a helyes büszkeség és méltóság helyreállítását tartja.147 A megfelelő terápiás közegben az empátia és az érzelmi biztonság által feltárulhatnak a belső
145 A nárcizmus és serdülőkori identitásfejlődés további összefüggéseiről l. Thomas Ziehe: Pubertät und Narziβmus, Frankfurt am Main, Europäische Verlagsanstalt, 1981.
146 Meng: Narzissmus, 302-307.
147 Terry D. Cooper, Sin, Pride, 87-88.
erőforrások, és az ember visszatér saját belső bölcsességéhez, amely által helyreállhat belső lelki egyensúlya és gyógyulhatnak kapcsolatai.148 Azt gondolom, ez nagyon elterjedt és könnyen befogadható nézet. Sok esetben alkalmazható is az ember belső erőforrásaira való támaszkodás (például gyakorlati problémamegoldás esetén, kreativitás, spontaneitás képességeinek fejlesztéseként), de kizárólag a belső erőforrásokra támaszkodás elbizakodottá, labilissá teszi az embert. Dolgozatom egyik alapvető állítása, hogy ezt az erőforrást végső értelemben nem magunkban kell keresni. „Végső értelemben” alatt az ember saját létére, létének értelmére, értékességére vonatkozó kérdéseket „végső kérdéseknek” tekintem. A stabilitás, elfogadás forrásai tehát nem önmagunkban keresendők, hanem rajtunk kívül: Isten szeretetében, hozzánk való viszonyulásában, a Vele való kapcsolatban.
A személyiségfejlődés szempontjából a kapcsolatok döntő jelentőségűek (ez más irányzatoknál is visszatérő motívum, Rogersnél különösen fókuszban áll). A kapcsolatokon keresztül az ember tanul, átadja tudását. Kapcsolataiban létezik, és tulajdonképpen ezek eredményezik őt magát is. Akkor is ezekben él, ha éppen nincsenek jelen fizikailag az emberek, akikhez kötődik. Az interperszonális viszonyok azok, amelyekben az ember a kölcsönös elfogadást megélheti: adhatja és kaphatja is. A kapcsolatokban élheti meg a szabadságát, és válhat késszé a valódi változásokra. Ha életkortól függetlenül az ember önmaga tud lenni egy ilyen viszonyulásban, a személyiség fejlődése „óhatatlanul”, mintegy magától bekövetkezik.
Az ember a fejlődéséhez szükséges ismereteket és készségeket is itt tanulja: ezeket a megfelelő időben az egyén maga ismeri fel, és sajátíthatja el. Az egyén tudja, mikor, mire van szüksége, ha támogató és elfogadó légkör veszi körül. Akkor az érettebb állapot felé fog elmozdulni, tehát fejlődik. Rogers tapasztalatai szerint az őszinte, transzparens, elfogadó, a másik autonómiáját tiszteletben tartó emberi kapcsolatokban az egyén átélheti teljes személyiségét, olyan részeit is, amelyeket korábban esetleg elnyomott vagy még nem fedezett fel. Ezek a felismerések közelebb hozhatják ideális énjét valós énjéhez. Ez a fajta önelfogadás mások felé is elfogadóbbá teszi. Önmaga ilyen módon történő felfedezésével és elfogadásával az ember jobban otthon érezheti magát a bőrében, önállóbb és képes lesz jobban kontrollálni magát, megéli, hogy hatással van saját életére. Ezáltal növekszik az önbizalma, erősödik az önbecsülése.149
Láthatjuk, hogy az analitikus megközelítéshez képest Rogers más kontextusba helyezi az önbecsülés és az önértékelés fogalmát. Egyrészt megfigyelései szerint az ember a külvilágból érkező, az önbecsülésére valamilyen hatással lévő ingereket, történéseket valamilyen módon szűri. Azonban előfordulhat, hogy az ember az észlelést torzítja, vagy épp az élmény
148 Uo., 94.
149 Carl Rogers: Valakivé válni, Budapest, Edge 2000 Kiadó, 2008, 63-71.
tudatosodását gátolja. Így egy nem kívánt külső hatás nem válik énképének részévé. Másrészt (belső folyamatként) az ember önbecsülésére az hat leginkább, ha az ideális én és a valós én közötti feszültség csökken. Ebben a folyamatban alakulhat ki egy belső egyensúly. A két énfogalom minél közelebb van egymáshoz, annál erősebb és stabilabb az önbecsülés. Minél távolabbiak, annál instabilabb és sérülékenyebb. Egy terápiás folyamat során az nevezhető
„sikernek”, ha a kliens idealizált énképe és valós énképe között a különbség, a távolság csökken. Minél nagyobb a távolság, az eltérés, annál negatívabb az önbecsülés. Túlságosan idealizált énképpel nem lehet hosszú távon együtt élni, ez az ember számára az önmagától való elidegenedéshez vezet.150
Az énkép és az énideál közötti távolság az egyén szociális beilleszkedése szempontjából is fontos szerepet játszik. Hatással van önérzékelésére, belső harmóniájára, közérzetére is. Az énkép és énideál közötti kisfokú eltérés egy olyan húzóerővé válhat, ami változásra, fejlődésre ösztönzi az egyént. Az énkép és énideál távolságát vizsgálva Tringer László kétféle szélsőséges és kedvezőtlen állapotot nevez meg. Az egyik véglet az énkép és énideál egybeesése. Ez rigid, zárkózott és túlkontrollált magatartással járhat együtt, az önképpel össze nem illő jelzések elfojtásra kerülnek, szélsőséges esetben nárcisztikus személyiségzavar kialakulásához vezet. A másik véglet az énkép és énideál túl nagy távolsága, ami „negatív önkép”-et eredményez.
Különböző neurózisok kialakulásának lehetőségét rejti magában az ilyen állapot. Mindkét állapot hasonlít abban, hogy az egyén tapasztalatok iránti nyitottsága beszűkül: az előbbi helyzetben csak a pozitív, az utóbbiban csak a negatív tapasztalatokat fogadja be az egyén.
Mindkét szélsőségben alacsony a személyiség plaszticitása, azaz a valóság sokrétű, árnyalt értelmezési képessége. Az értelmezési keret leszűkül a sikerre, illetve a kudarcra. 151
Allport szintén a humanisztikus irányzat képviselőjeként az ént a személyiség egészétől nem választja el. Szerinte az ént magát inkább érzékelni lehet, a működésére tudunk rátapintani, mintsem pontosan meghatározni. Allport propriumnak nevezi az ént,152 amely az emberi természet előre vivő, pozitív, kreatív jellegét adja, hozzájárulva a belső egységérzethez. A propriumot hét vonatkozás alkotja. Az első három életévben alakul ki a testi én érzése, a folytonos énazonosság érzése és az önértékelés (büszkeség) érzése. Az én fejlődésének ebben a szakaszában a környezettel való interakciók révén ezek a sajátosságok jönnek létre. 4-6 éves kor között jelenik az énkiterjesztés (pl. a birtoklás vágyban ölt testet), az énkép (önmagunk valóságnak megfelelő képe). 6-12 éves kor között az én racionális feladatmegoldó funkciója
150 Uo., 322-324.
151 Vö. Tringer László: A gyógyító beszélgetés, Budapest, Medicina Könyvkiadó, 2007, 168-170.
152 Gordon W. Allport: A személyiség alakulása, Szentendre, Kairosz, 1997, 143.
alakul ki. Serdülőkorban az énazonosság/önazonosság (az önmegvalósítási törekvések megfogalmazása). Az önértékelés szempontjából legfontosabb időszakot Allport kétéves kor környékére teszi: az első „explorációs kísérleteket” kiemelve, amikor a gyermek szeretne felfedezni dolgokat, önállóan végezni különböző tevékenységeket. Az ezzel kapcsolatos korlátozások, negatív megélések csapássá válhatnak a gyermek önértékelésében. Az eriksoni autonómiaigény meg nem valósulása Allport szerint negatívan hat az önértékelés alakulására.
Felnőtt korban ezek a negatív megélések szintén megtörténhetnek, azonban ezek a tapasztalatok nem hatnak olyan erősen, nem billentenek ki annyira az egyensúlyból, ha megvan az egyénben az önszeretet és a büszkeség, melyek Allport szerint az önértékelés szinonimái.153
Thomas Gordon, a humanisztikus irányzat képviselője magyar nyelven is elérhető kézikönyveket írt szülők és tanárok számára a nevelésről, amelynek kulcsszavai az elfogadás, az asszertív kommunikáció (énközlések), a másik érzelmi igényeinek megértése és elfogadása.154 Ezek tanulhatók, fejleszthetők, és különösen fontosak a gyermekekre hatással lévő felnőttek számára (szülők, tanárok), hiszen az ő viszonyulásuk befolyásolja a gyermekek fejlődését. Ugyanakkor a rendezett, kiegyensúlyozott kapcsolat a szülőre, tanárra is pozitív hatással van, így ez a kölcsönös egyensúly mindenkinek jó lehet. Miközben nagyon hasznosnak és pragmatikusnak tűnik a gordon-i koncepció, kissé leegyszerűsítő. Azt feltételezi, hogy minden ember meg tud változni, csak oda kell figyelni, csak akarni kell, meg lehet tanulni, hogy pozitív, építő hatással legyünk egymás életére. Ez az egész személyiség, így az önértékelés erősödésének, fejlődésének útja is.
A humanisztikus megközelítésből megtanulhatjuk az elfogadás hangsúlyozása mellett az ideális és valós én közötti különbség jelentőségét, az önszeretetet és a mások érzelmi igényeinek tiszteletben tartását. Az ember önértékelését, önbecsülését nemcsak koragyermekkori tapasztalatai befolyásolják, hanem a jelenben megélt kapcsolatai is. A kapcsolatok jelentősége az ember kapcsolatra való teremtettségében gyökerezik, nem véletlen, hogy az önszeretet, emberszeretet és istenszeretet egyensúlya kizárólag kapcsolat által valósulhat meg. Nem egy elméleti viszonyulás ez, hanem valós kapcsolat, melyben interakció zajlik, aminek története van. Az elfogadó kapcsolatokban az ember gyógyul és stabillá válik önbecsülésében, továbbá számíthat arra, hogy szeretetteljes kontextusban visszajelzéseket kaphat, melyek önértékelésére hatnak. Ennek a kapcsolati létezésnek az alapja a teremtési egyensúly megtalálása. Ezáltal szabaddá leszünk mástól nem elvárni azt, amit csak Isten tud megadni. Így az elvárások csökkennek és minden bizonnyal nő az elfogadás szintje.
153 Uo., 132-135.
154 Thomas Gordon: P.E.T., Budapest, Gordon könyvek, 1998, 15-23.