Kevés olyan kérdéskör van ma, amely egyaránt fontos a legkülönbözőbb emberek számára, mint az: ki vagyok, mennyit érek, mit gondolnak rólam mások. A közösségi oldalak és a virtuális jelenlét egyre hangsúlyosabb az életünkben. A mindennapjaink szerves részévé válik, hogy jelentős időt és energiát fordítunk arra, hogy pozitív képet közvetítsünk magunkról az online világban. Valójában ez történik az offline emberi kapcsolatainkban is: rendkívül fontos a mások felé mutatott kép és az ez alapján kialakuló vélemény. Ezzel a jelenséggel lelkipásztorként, vallástanárként, drámavezetőként is találkozom: legtöbbször az ezzel kapcsolatos küzdelmekkel.
Az önbecsüléssel, önértékeléssel kapcsolatos saját érdeklődésemet leginkább négy motívum határozta meg.
Az első a saját érintettség. Nincs olyan ember, aki valamilyen módon ne küzdene saját értékességével. Bennem a saját értékességem témája a kezdetektől mélyen kapcsolódott a lét értelmének, céljának kérdéséhez. Tulajdonképpen ez vezetett az istenkereséshez is.
Gyermekként sokat hallottam az emberi jóságról, értékességről, és arról, hogy a jó emberek megérdemlik a boldogságot. Én pedig azt éreztem, hogy bár vannak, akik engem nagyon szeretnek, igazán jó emberek nincsenek, sőt igazából mindenkit valamilyen érdek vagy cél mozgat. Játékaim során folyamatosan ilyen világot építettem fel: mindig valamilyen várost képzeltem és alkottam meg a legapróbb részletekig kidolgozva. A játék legtöbbször elérkezett ahhoz a ponthoz, ami a legnagyobb nehézséget okozta: mi legyen a város középpontjában? Mi az, amiért az egész létezik, amiért működik? Kivétel nélkül mindig egy kincs vagy egy különleges tárgy volt a város középpontja. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy egy ember legyen az. Az emberek csak kiszolgálták, működtették a tökéletes rendszert. Az ember önmagában nem képviselhette a legfontosabb értéket.
Saját, sok éven át tartó önismereti munkám fókuszában is az állt, hogyan lehet a családi mintákat, működéseket, a sok generációs örökséget jól megismerni, megérteni és integrálni. E folyamat során a saját értékessége, és az önbecsülésem kérdései gyakran nem direkt módon kerültek előtérbe. Olyan helyzetekben voltak tetten érhetők, mikor világossá vált számomra, mekkora eltérés van aközött, amit mások érzékelnek belőlem, ahogyan látnak, megítélnek, és ahogyan én érzem magamat, ahogyan én ítélem meg magamban azt, hogy ki vagyok. A megfelelő teljesítmény és a hasznosság az ember legalapvetőbb értékei – gondoltam nagyon
sokáig. Hosszú évek munkája révén vált elfogadhatóvá számomra, hogy az ember önmagában értékes és megbecsült lehet tetteitől, érdemeitől függetlenül is. Nem mindegy az, mit tehetnek meg velem, és az sem, hogyan tudok saját magamért kiállni különböző helyzetekben.
A második motívum, az általam leginkább egyházi közegben tapasztalt kommunikációs sajátosság volt. A visszajelzéseknek óriási a jelentősége az emberi kapcsolatokban, a közösségek életében, mégis legtöbbször az ebben való elakadásokat, hibás működéseket láttam.
Akár az adó, akár a fogadó részről gyakran találkozom a jelenséggel: visszajelzéseket várunk és kérünk, azonban sokat sérülhetünk is ezek által, hiszen jól adni és elfogadni is kihívás. A folyamatos visszajelzés igénylése önmagában felveti a kérdést, hogy miért szorul valaki erre.
A tanácsadás, a másik kioktatása, esetleg szép mondatokba becsomagolt ledorongolása nem visszajelzés, mint ahogy kizárólag a pozitívumok felsorolása sem az. Úgy tűnik számomra, hogy a folyamatos visszajelzés igénylése, vagy a visszajelzés jelentőségének negligálása mögött egyaránt az önértékelés, önbecsülés kérdései húzódnak meg.
A harmadik motívum a lelkipásztori (lelkigondozói) tapasztalataimból ered: a keresztyén emberek is küzdenek az önértékelésükkel, miközben ismerik és elhiszik az evangéliumot, és a Szentírás emberre vonatkozó tanításait. Valaki évtizedek óta keresztyénként élhet, sok száz igehirdetést hallgathat Isten szeretetéről és kegyelméről, mégis rendkívüli módon leértékelheti, vagy épp megvetheti saját magát. Sokszor olyan életvezetési problémákkal küzdenek keresztyén emberek, amelyek az önbecsülésük nagyon mély sérüléseiről, hiányairól beszélnek.
Azt tapasztaltam, hogy van összefüggés a vallási hatások, a nevelés és az önbecsülés, önértékelés kérdése között. A nagyon szigorú vallásos nevelés, a gyülekezeti tanítások hangsúlyeltolódása a bűnösséget, elveszettséget sulykolja. Az ember bármilyen jóra való képtelenségének túlhangsúlyozása következtében önértékelési problémák jelennek meg ezeknél az embereknél.
A negyedik motívum a középiskolai vallástanári, illetve gyülekezeti ifjúsági munkám tapasztalataiból ered. Azt láttam, hogy különösen a serdülőkor az az időszak, amikor az önbecsülés, önértékelés kérdése középpontba kerül. Olyan hatások érhetik ezen a területen a fiatalokat, amelyek egy életre meghatározókká válhatnak. Itt is azt megtapasztaltam, hogy az evangélium milyen gyógyító erejű lehet egy serdülőkorú fiatal életében. Abban, ahogy magára tekint, ahogy elfogadja saját magát Isten gyermekeként. Ugyanakkor azt is érzékeltem, hogy lehet, hogy egy tanár az evangéliumról beszél, Istenről tanít, de ahogy teszi, amilyen pedagógiai eszköztárat használ, ahogyan a diákokhoz viszonyul, az nem az ember bibliai értelemben vett értékességét közvetíti.
Még középiskolai vallástanári éveimben kezdett el mélyebben foglalkoztatni, hogy milyen összefüggés van a fiatalok istenképe, világképe és saját magukról alkotott képe között.
Ez indított el azon az úton, hogy az önbecsülés, önértékelés működését jobban megértsem, és a kérdés valláspedagógiai jelentőségét megismerjem.
Kutatásaimat nem empirikus irányban kezdtem el, hanem az önértékelés, önbecsülés működési mechanizmusát az emberben elméleti oldalról igyekeztem megismerni. Ezt követően a bibliai antropológiai vonatkozásokat vizsgáltam meg és kerestem a téma szempontjából legmeghatározóbb bibliai üzeneteket. Mindezt azzal a fókusszal tettem, hogy mindebből mi az, ami valláspedagógiai nézőpontból fontos és hasznos lehet. A vallási szocializációs folyamat működése után a különböző valláspedagógiai irányzatokat vizsgáltam meg abból a szempontból, hogy melyik foglalkozik direkt vagy indirekt módon az önértékeléssel, önbecsüléssel, és melyik nem fordít rá figyelmet. Azokat, amelyek valamilyen módon foglalkoznak vele, továbbvizsgáltam, hogy az eszköztárukban, módszertanukban mi az, ami használható a hittanórákon. Dolgozatomban elsősorban az iskolai keretek között zajló hittanórákat tekintem a valláspedagógiai történések közegének, de gyülekezeti lelkipásztorként nem tudom teljesen elválasztani a gyülekezeti serdülőkorú fiatalokkal való foglalkozást a hittanórai keretektől. A két terület különbözik, azonban az önértékelés, önbecsülés kérdésében mindkét közegnek hasonló feladata van a fiatalok felé.
Habár az önértékelés, önbecsülés kialakulásának, fejlődésének fontos koragyermekkori, gyermekkori történései vannak, munkám fókuszában mégis a serdülőkor áll (a szükséges gyermekkori kitekintéssel). A serdülőkorra úgy tekintek, mint ami különösen is alkalmas időszak arra, hogy az önértékelés, önbecsülés területén meghatározó változások történjenek.
A téma kutatása során arra jutottam, hogy az ember önbecsülésének stabilitását az általános pszichológiai megközelítéssel szemben egy külső referenciapontban találhatja meg.
Ez pedig Isten teljes mértékben elfogadó szeretete. A végső stabilitást ez a végső értelemben vett függés adja az ember számára. Az ember reális önértékelésének, stabil önbecsülésének kulcsa az önszeretet, emberszeretet és istenszeretet belső egyensúlya.
Az általános megközelítéssel szemben a belső egyensúlyt, az identitás stabilitását egy külső referenciapont, egy függés adja a felnőtt, érett személy számára. A kiteljesedés önmaga és értékessége megtalálása ennek a függésnek a felismerésében és elfogadásában rejlik. A valláspedagógiai munkában a szeretet hármas egyensúlyát szem előtt tartva kell a biblikus emberképet közvetíteni a tanulók felé, saját értékességük erősítésével és egyéni igényeikre, helyzetükre történő odafigyeléssel.