Az önértékelés és a vallási szocializáció kölcsönhatása

IV.3.2.1. A vallásosság és önértékelés összefüggésével kapcsolatos vizsgálatok

Az önértékelés vallási szocializáció során történő fejlődésének megértését segíthetik a következő vizsgálatok eredményei, melyek az Isten kapcsolat és a pozitív önértékelés- illetve a vallásosság és önértékelés kölcsönhatásainak megértése miatt végeztek.

Bernhard Grom ismertet egy kísérletet⁴¹⁴ (D. A. Flakoll, 1975.), ahol 12-14 éves fiatalokat vizsgáltak. A Rosenberg és a Tenessee féle önértékelés-teszt felvétele után két

413 Uo., 43.

Kézdy Anikó doktori értekezésében a vallásosság jellegzetességeit és a lelki egészséggel való összefüggéseit vizsgálta középiskolás és egyetemista mintában. (Semmelweis Egyetem Mentális Egészségtudományok Doktori Iskola, Budapest, 2010.) 403 ember vett részt a felmérésben, mindegyikük egyházi intézmény tanulója/hallgatója.

A várakozásoknak megfelelően a lelki egészség és a vallásosság között pozitív összefüggést tárt fel a vizsgálat, azaz a lelki egészség szempontjából erőforrás, erősítő tényező a vallásosság, a vallási közösséghez tartozás.

Ugyanakkor érdekes eredményre jutott a vallásos kétely jelenléte és lelki egészségre gyakorolt hatása kapcsán. Az derült ki, hogy minél „vallásosabb” valaki, azaz minél több az ismerete, tapasztalata, minél inkább otthon van ebben a világban, annál nehezebben hordozza el a kételyt. Tulajdonképpen minél vallásosabb valaki, annál nagyobb eséllyel okozott depresszív állapotot, szorongást a hittel, a vallás különböző dimenzióval kapcsolatos kételkedés. Érdekes lenne tudni azt, hogy ez mennyire életkori jellegzetesség, mennyire „minden” serdülőkorú vallásos fiatal sajátja, vagy az egyházi iskolák klímájának, nevelési módjainak, sajátos vallási szocializációjának, esetleg felekezeti meghatározottságának következménye.

Carsten Gennerich a vallásosság és lelki egészség ifjúkorban való kapcsolatát vizsgálva arra jutott, hogy ha egy fiatal önértékelését tekintve meghatározók azok a külső hatásoktól független, stabilizáló elemek, mint például az Isten szeretetében való bizalom, az Isten szeretetéről való meggyőződés, akkor ez önértékstabilizáló hatásként preventíven hat például depresszió kialakulása ellen, l. Heinz Streib, Carsten Gennerich: Jugend und Religion, Weinheim und München, Juventa Verlag, 2011, 139. valamint Carsten Gennerich: Empirische Dogmatik des Jugendalters, Stuttgart, Kohlhammer Verlag, 2010.

414 Bernhard Grom: Religionspsychologie, Göttingen, Kösel-Verlag, 1992, 179 kk.

csoportra osztották őket. Az egyik csoport Istenről pozitív állításokat hallott (szerető, elfogadó stb.) meghatározott ideig, a másik csoport ugyanennyi ideig negatívakat (ítélő, számonkérő stb.). Azután újra felvette az önértékelés-tesztet és azt találta, hogy semmilyen eltérés nem volt az önértékelés mértékében a kísérlet elején felvettekhez képest. A teszt során elhangzottak hatással lehettek a kísérletben résztvevők Istenről alkotott elképzeléseire, de közvetlenül nem volt hatással az önértékelésükre.⁴¹⁵ Feltételezhető tehát, hogy azok a vallási szocializációs impulzusok, amelyek kognitív tartalmakat, hitigazságokat, tényeket közvetítenek, inkább hatnak az istenképre, mint az „én” egészére.

Pecheur és Edvards (1984) ugyanezt az összefüggést kutatta egy olyan vizsgálat során, ahol enyhébb depresszióval küzdő embereket osztott három csoportra. Mindegyikük valamilyen terápiás folyamatban vett részt. Az első csoport pozitív vallási állításokat kapott, a második pozitív „szekuláris” (nem vallási tartalmú) állításokat, a harmadik pedig kontrollcsoportként folytatta a folyamatban lévő terápiáját. Az eredmény az lett, hogy mindkét csoport résztvevői, akikre a pozitív állítások hatottak, jobban lettek: enyhültek a depresszióval kapcsolatos tüneteik, illetve valamennyivel pozitívabb lett az önértékérzetük is. A vizsgálat arra mutatott rá, hogy önmagában a pozitív tartalom pozitívan hat a személyiségre, vallásos töltéstől függetlenül is.⁴¹⁶ Elgondolkodtató ez a megfigyelés és segít megérteni azt, hogy a szekuláris pozitív gondolkozás valláspótlék lehet az ember számára. Az is megfontolandó, hogy a pozitív vallási üzenet megértése miben adhat mégis többet a szekulárisnál. A vallási szocializáció különféle színterei, akár egy hittanóra pozitív érzelmi klímája, akár a gyülekezeti közösség támogató jelenléte pozitívan hathat az önértékelésre.

A harmadik Grom által ismertetett vizsgálati kör arra vonatkozott, hogy a pozitív szülői nevelés pozitív istenképet és ezzel együtt pozitív önértékérzetet eredményez? Chartier és kutatócsoportja⁴¹⁷ arra jutott, hogy a szülői nevelés mellett sok egyéb faktor is szerepet játszik a pozitív istenkép és önértékelés kialakulásában. A szerető Isten és a pozitív önértékérzet összefüggését vizsgálva azt figyelték meg a kutatók⁴¹⁸, hogy ha egyszerű állításokkal Istent szerető vagy ítélő személynek határozták meg és eközben a Coopersmith skálával mérték az önértékelést, egyértelmű összefüggés mutatkozott a szerető Istenről szóló állítások és a pozitív önértékelés között. Ha azonban árnyaltabb módon fogalmazták meg a teológiai állításokat Istenről (akár negatívakat, akár pozitívokat) és nem a Coopersmith skálával mérték az önértékelés mértékét, már nem volt bizonyítható a korreláció. A Coopersmith skála egyoldalú

415 Grom: Religionspsychologie, 180.

416 Grom: Religionspsychologie, 181.

417 Goehner, Ronco, Vincenti, 1980.

418 Spilka, majd Jolley és Taulbee

mérési módja, illetve az Istennel kapcsolatos egyszerű, kategorikus állítások gyorsabban váltottak ki egyértelműen pozitív vagy negatív reakciót az emberekben. ⁴¹⁹

Az önértékérzet és a vallási szocializáció kapcsolata összetett és több tényezőtől függ.

A mindennapi helyzetekben az önértékérzet az egyén belső önértékelő funkciójától függ, aminek kialakulása a kora-, és késői gyermekkorra tehető. E belső értékelő funkció alapvető attitűdjei és mintái nagyon nehezen változtathatók, formálhatók. A belső önértékelő funkció mellett a szülői viszonyulás, a külvilágból érkező megítélések, értékelő visszajelzések mind hathatnak az önértékérzetre. Ebben a sorban a vallási szocializációs impulzus egy a rendszer többi része közül.⁴²⁰ Viszont ezt az impulzust nem szabad lebecsülni. A fenti vizsgáltok tanulságai alapján mindenképpen valláspedagógiai folyamatokban kell gondolkodnunk.

Kerülnünk kell az egyoldalúságot akár kognitív információkban, akár a pusztán pozitív érzelmi impulzusokban (melyek hatása ugyanolyan, mint bármilyen valláspótléké). A hosszabb távú folyamatok során el kell fogadnunk, hogy az egyes tanulók a sajátosságaik miatt nem egyformán fejlődnek, de a mi dolgunk kísérni őket és a személyes istenkapcsolat felé segíteni őket.

IV.3.2.2. Milyen szűrők védik az öntértékelést és az istenképet?

Az imént említett nevelési folyamat során találkozunk azzal, hogy az önértékelés és az istenképzet sem változik egyik pillanatról a másikra. A személyiségen belül bizonyos szűrők védik azt a viszonylagos stabilitást, status qou-t, amelyet az adott fennálló és valahogy működő rendszer képvisel a személyiségben. Érdekes tehát látnunk ezeknek a szűrőknek a működését.

Az önértékérzet és a vallásos meggyőződés egymásra kölcsönösen ható részei a személyiségnek. Mind az önértékérzetet, mind a vallásos meggyőződést nagyban meghatározzák azok a szűrők, amelyek súlyozzák, kiegészítik a külvilágból érkező impulzusokat: akár az önértékelésre, akár az istenképre. A külső értékelések, illetve elsősorban az oktatás, információátadás során eljuttatott vallásos tartalmú információk ezeken a szűrőkön keresztül jutnak el az egyénhez. Ezt szemlélteti az alábbi ábra is:⁴²¹

419 Grom: Religionspsychologie, 241-242.

420 Uo., 183-184.

421 Uo., 183.

5. ábra:

Az önértékérzet a „szignifikáns másikkal” való interakció alapján épül fel. Ez a másik jó esetben egy érzelmi szempontból támogató, transzszociális másik, akinek létét és pozitív viszonyulását el kell hinni (feltételezni kell). Ez a kapcsolat, illetve ez a hit (feltételezés) támogatja, erősíti az önértékérzet felépülését. Az önértékérzet nem feltétlen azonos a szülői viszonyulással még akkor sem, ha hasonló hozzá. Könnyen lehet, hogy a szülői viszonyulás kontrasztja vagy épp kompenzációja lesz a személyiség belső egyensúlyának fenntartása érdekében.

Az 5. ábra alapján amellett, hogy hangsúlyozzuk, hogy a hittanoktató, lelkipásztor a szignifikáns másik szerepében eszköze lehet az önértékelés formálódásának, kiemelkedő a vallási önszocializáció szűrője. A tanulói önállóság felszabadítása és ösztönzése segítheti a tanulókat a közvetlen tapasztalatszerzésben az Istennel kapcsolatban. A személyesen megfogalmazott kérdéseknek, az aktivitás mindenféle formájának emiatt is teret kell adnunk a hittanórán.

IV.3.2.3. Mire vágyunk leginkább a másikkal való interakciókban?

Az önértékérzet formálódásának a „szignifikáns másikkal” történő interakciójában meghatározhatók különböző szükségletek, vágyak. Olyan alapvető vágyak és szükségletek

lehetnek ezek, amelyeknek megélésére lehetőséget biztosíthat az ember számára a vallási szocializáció során kialakuló transzcendens kapcsolat.

Az egyik ilyen jól körülhatárolható vágy az elfogadottság vágya. Ez az általános emberi vágy legősibb tapasztalásainkhoz kapcsolódik: valakinek fontos vagyok, jó vagyok, elfogadható vagyok úgy, ahogy vagyok. Az ember megélheti mindezt az Istennel való kapcsolatban is, melynek során kifejezheti az Istennel való egységnek a vágyát és meg is élheti azt, milyen közösségben lenni Istennel, a szeretett, elfogadott gyermekének lenni.

Mindeközben egy extatikus, istenszeretet-élmény származhat a kisebbrendűségi és elhagyatottságérzés kompenzációjából is. Az elfogadottság, az Istennel való közösség, közelség vágyának végletes kifejeződési formája lehet (már neurotikus kategóriába tartozóan) az Istennel való teljes összeolvadás, feloldódás illúziója. Ebben a szélsőséges esetben az ember elveszti egyéni jellegzetességeit, végletesen relatívvá válnak egyéni szükségletei, karaktere, a valóságának különböző elemei. Ez a feloldódás mindenképpen veszélyes az egyénnek, hiszen önmaga passzívvá válik, emberi kapcsolatai pedig elveszítik jelentőségüket. Ez az ember egész személyiségére, annak részeként pedig az önértékelésére sincsen konstruktív hatással.⁴²²

A másik ilyen vágy az elfogadottság mellett az ember érvényesülési vágya, az elért teljesítmény büszkesége. Az emberi teljesítmény értékelése teljesen normális igény, és az arra való büszkeség is helyénvaló. A siker fontos hajtóereje az ember további tetteinek és az önértékelésére is megerősítő hatású. A korábban ismertetett, Christopher Mruk által felállított önértékelés mátrix (l. 3. ábra, 20.o.)⁴²³ szerint a magukat inkább kompetensnek, mint értékesnek megélő személyek hajlamosak a nárcisztikus viselkedésmódokra. Az ilyen önértékelési rendszerrel rendelkező személyek nárcisztikus kompenzációs törekvései akár vallásos köntösben is testet öltenek. A vallási szocializáció során megismert vallási értékrendhez való alkalmazkodás a szabályok betartása büszkeséggel tölti el az illetőt, szélsőséges formában azonban neurotikus öndicsőítés válhat belőle. Az ember akaratának diadala, erejének megmutatása az, ha erején felül is teljesíti a vallási szocializáció során megismert elvárások feltételeit. Mindez alapvetően kompenzáció. Ez akár fanatizmusba is torkollhat, amikor valaki úgy küzd szent célok eléréséért, hogy egyáltalán nem vesz tekintetbe másokat, valójában a saját valós igényeinek nagy részét sem. Hasonló kompenzatórikus cselekvés, amikor valaki távoli országokba érezve elhívást különleges kiválasztottság-tudattal hajt végre lehetetlennek tűnő küldetéseket Istenért.⁴²⁴

422 Uo., 189.

423 Mruk: Defining self-esteem, 151.

424 Grom: Religionspsychologie, 190-196.

Összességében elmondható, hogy a kiegyensúlyozott önértékelésű személy a vallási szocializációs folyamat során ráébred, hogy lehetősége van kialakítani egy olyan kapcsolatot, amelyben egy „transzszociális jelentős Másik”⁴²⁵ részéről megtapasztalhatja az őt „igenlő”, támogató, pozitív hozzáállást. Mindez változásokat eredményez az emberben, megerősíti önbecsülését, aktivizálhatja önmaga és mások felé való felelősségérzetét, szociálisan aktívvá és közösségben élő emberré teszi, miközben folyamatosan képes önmagára önkritikusan reflektálni. Az önértékelés működésében fellépő diszfunkció, hiány (pl. elfogadottsági, érvényesülési területen), a vallási szocializációs folyamat passzívvá teszi az egyént. A

„transzszociális felsőbbséggel” való kapcsolata exkluzív jellegű lesz, közösségi jellegű helyett inkább privát és végső soron akár másokat semmibe vevő, kizsákmányoló magatartást is eredményez.⁴²⁶