Tavernier szerkesztőtől tudtam meg, hogy Tardieu443 azt hiszi az erdé-lyiekről, hogy korábbi kötődéseik okán nem vetették el a Habsburgok
visz-szatérésének a gondolatát. Kétségtelen, hogy ezt a hírt is, főnökei utasítá-sára, V. Antonescu szivárogtatta ki. Hogy egy olyan kaliberű francia politi-kus, mint Tardieu odafigyelt erre a képtelenségre, bizonyítéka annak, hogy milyen bizonytalan talajra építenek a mi ártatlanjaink, amikor azt gondol-ják, hogy államok és nemzetek sorsa fölött alaposan dokumentált politiku-sok döntenek.
Megkerestem Tardieu-t és tisztáztuk a dolgot. Ő azt kérdezte, hogy mi-ért nem cáfoltuk meg ezeket a híreket egy interjúban? Azt válaszoltam, hogy korábban nem tudtam róla, később meg teljes képtelenségnek tartot-tam. Elmenten utána Robert de Flers-hez. Beszélgetésünk után anyagot kért és a Le Figaro-ban írt egy elemzést, aminek nagyobb hatása volt, mint tíz interjúnak. Természetesen egy interjúban is szóba hoztam a dolgot.
Vaida-Voevod feljegyzéseiben másutt is utal erre a találkozóra, részlete-iben másképp:
Tardieu, Clemenceau jobb keze, a helyzetekhez alkalmazkodó, sima modorú ember. Brătianu elutazásáig, amikor aztán én lettem a fődelegá-tus444 (C. Diamandi rövid ideig maradt és nem tett semmit) Tardieu meg volt győződve arról, hogy mi, erdélyiek vissza akarjuk hívni a Habsburgokat.
Egy alkalommal, amikor a Les Temps munkatársával, Tavernier-vel arról beszélgettem, hogy mennyire ostobaság energiát és pénzt költeni a Rajnai Köztársaság fenntartására, amikor a német megosztásnak vannak sokkal egyszerűbb eszközei, rávett, hogy találkozzak Tardieu-vel. Másnap délelőtt-re meg is szervezte a találkozót. Javában benne voltam a Rajnai Köztársa-ság bírálatában, amikor Tardieu szemrehányást tett, hogy a Habsburgok restaurációját akarjuk. Meglepődtem, hogy éppen tőle kapom ezt a szem-rehányást, de aztán villámgyorsan rájöttem, hogy honnan fúj a szél. Foly-tattam a Rajnai Köztársaság megalakításának az értelmetlenségéről meg-kezdett előadásomat. Németország megosztását csak a tényszerű helyze-tek elemzése útján lehet elérni. Ki kell alakítani bajor centrummal a Wittelsbech-ház fejének, Rupprecht hercegnek a fölkenésével egy katoli-kus Németországot, illetve egy lutheránus Németországot új dinasztiával, a protestáns fejedelemségek megállapodásával.
A Habsburgokkal jól lakott már Ausztria-Magyarország minden nemzete és főképp mi, a románok, akik I. Károly király alatt egyesülni akarunk Ro-mániával. Aki mást terjeszt, nem ismeri a valós állapotokat, s kiváltképp nem az erdélyi, bukovinai és bánáti helyzetet, vagy alaptalan híresztelések-kel szándékosan rágalmaz bennünket. Tardieu megkérdezte, hogy miért nem cáfolom ezeket a híreszteléseket egy újságnak adott interjúban. Bizto-sítottam, hogy először hallom most, tőle ezt a rágalmat, és igyekezni fogok az első lehetséges alkalommal nyilvánosan azt megcáfolni. Robert de
Flers-rel tanácskoztam és rendelkezésre bocsátottam minden szükséges tájékoz-tatást ahhoz, hogy a kiváló író egy igen dokumentált vezércikket írhasson a Le Figaro c. lapban. Flers vezércikke ugyanabban a lapban jelent meg, ahol az én interjúm. (Tardieu nem kaphatta máshonnan a valótlan híreket, mint Take Ionescutól, vagy Brătianutól, mert a miniszterelnök távozása után, az ő hű embere és az én kedves barátomnak, Antonescunak, Románia párizsi megbízottjának semmi más dolga nem akadt, mint káprázatos keleti fantá-ziával kitalálni mindenféle álnokságot, amivel nehezíteni tudta a dolgaim végzését.)
Megérkezésem másnapján445, telefonon keresett Ph. Berthelot titkára.
Tájékoztatott arról, hogy a főnöke érdeklődik annak okairól, hogy a román hadsereg miért nem engedte át a frontvonalon a Romániában vásárolt és Budapest lakosságának az ellátását szolgáló burgonyát szállító szerelvénye-ket? Kér, hogy intézkedjem. Ragaszkodtam ahhoz, hogy Berthelot fogadjon, hogy üzenetére magyarázattal szolgáljak.
Találkozónkon előadtam a helyzetet:
„Bécsben, a IV. kerültben. a Wahlenberggasse, vagy a Schwindtgasse X.
szám alatt lakik Györfy kisasszony, a magyar kormány ügynöke. Ő kötötte meg a XIII. kerületben az Auersperg-Platzon, saját palotájában lakó Auersperg gróffal azt a szerződést, amely értelmében Manlicher fegyverek és a hozzá való lőszer, illetve ennyi meg ennyi löveg szállítása ellenében Magyarország a Romániában, Budapest számára vásárolt burgonyaszállít-mányokkal fizet. A fegyverszállító szerelvények, vagonszám stb., ezeken meg ezeken az ausztriai állomásokon vannak, a magyar határ közelében. A kezemben lévő tájékoztatóból felolvastam Berthelot-nak a számokat és a helységeket. Majd így folytattam: „A nagy szövetségeseknek Bécsben és Budapesten katonai szakértői bizottsága van (a hírhedt Vix őrnagy Buda-pesten). Ők ott természetesen hibátlanul végzik a dolguk. Tengernyi teen-dőjük közben elkerülheti a figyelmüket néhány apróság, ami nekünk, kis országunknak fontos lehet. Jelen esetben mi szívesen átengedjük a kiéhe-zett Budapestnek szánt burgonyaszállítmányokat, de hát azt nem enged-hetjük meg, hogy fegyvervásárlásra váltsák, és azokat a Magyarországot Kun Béla martalócaitól megszabadító katonáink ellen használják fel. Excel-lenciádnak természetesen meg vannak az eszközei ahhoz, hogy az általam tisztelettel ismertetett adatokat ellenőriztesse. A francia kormánynak van-nak titkos ügynökei, akik anélkül, hogy a szövetségközi bizottság gyanúját felkeltenék, hitelesíthetik, vagy cáfolják meg ezeket az adatokat. Ha a mi adataink nem igazak, akkor kérem közölni velem és azonnal rendelkezem, hogy a burgonyaszerelvények az éhező Budapest felé elinduljanak.”
Ph. Berthelot a tőle megszokott közömbösséggel hallgatott meg, anél-kül, hogy válaszolt volna. Átadtam az adatokat tartalmazó dokumentum másolatát. Hivatalos udvariassággal elváltunk. A „burgonyáról” nem esett több szó közöttünk, viszont Berthelot ezt követő találkozásaink alkalmával egyre szívélyesebb lett.
Az említett igen fontos adatokat bécsi képviselőnktől, Isopescu-Grecultól kaptam. Neki, mint a Reichrat egykori tagjának és egyetemi ta-nárnak, igen sok kapcsolata volt Bécs politikai és társadalmi köreiben. A bécsi pártok közötti vitákban kitűnően eligazodó Isopescu-Grecul számára, aki kiváló jogász, tapasztalt és leleményes ember hírében állt, románként, a bécsi képviselet nem egyszerű postahivatali munka volt, jegyzékek ide-oda küldözgetése, hanem magasztos, hazafias kötelezettség. Minden oszt-rák politikai szövevények tudója, és ezek külügyi összefüggéseinek ismerő-je, világosan látta, hogy miként lehet Románia érdekeit előbbre vinni. Ho-gyan? Kiválóan tudta kezelni a konjunktúra folytán döntő beosztásokat elfoglaló embereket, akik akkor tájékozatlanabbak és bárgyúbbak voltak, mint elődeik. Bécsnek akkoriban volt egy józan és világos fejű politikusa:
Dr. Karl Renner446 (alias, Rudolf Springer), akivel Isopescu-Grecul tovább ápolta korábbi barátságát mindkettőjük és Románia javára. Ennek ellenére, amikor a liberálisok döntő helyzetbe kerültek, ezt a hasznos embert kicse-réltek egy pártfogolttal.
Budapestre kinevezték – mint aki a legalkalmasabb a magyar intéz-ményrendszer demokratizálódásának a megakadályozására – G. Diamandi-t, a fásult maradék liberális diplomatacsoport egyik leggátlástalanabb tag-ját. Budapesten az történt, amit el kellett volna kerülni és semmi olyan, ami Magyarország és Románia érdekeit szolgálta volna: nem lett olyan ma-gyar kormány, amely bevezette volna az általános, közvetlen és titkos vá-lasztójogot, progresszív adózást és agrárreformot.
Párizsban elterjed az az álhír, hogy az erdélyiek a Habsburgoknak druk-kolnak, s emiatt minden hitelünket felfüggesztették. Bukarestben megaka-dályozzák, hogy a Nemzeti Bank pénzt utaljon ki a miniszterelnök vonatje-gyeinek a megvásárlására. Később ellopták és eltüntették a Párizsból Lon-donba küldött távirataimat447, majd aláhamisították egy Bukarestből kül-dött rádióüzenetre a nevem, amikor én Londonban voltam. A nevemben Varsóba küldték Morart és Băluţăt, és ugyanoda egy tiszti bizottságot is, hogy le-fel- ágáljanak, miközben az én Ciotorit Koppenhágában küldöttem és ő ott az angolok segítségével tárgyalt az orosz külügyi biztossal.
*
Január 30-án, a vendéglátójánál, Lloyd George brit miniszterelnöknél tett látogatása után döntötte el, hogy tárgyalásokat kezdeményez az
oro-szokkal. Több jele volt annak, hogy az oroszok is nyitnának Európa felé. Jó ürügy volt a kapcsolatok felvételére az oroszországi foglyok ügye, így aztán ez is lett a hivatalos magyarázata a találkozás megszervezésének. Nem küldhetett diplomatát tárgyalni, hogy legyen visszavonulási lehetősége, ezért esett D. N. Ciotorira a választása. Másnap Ciotori eligazításán olyan tárgyalási témákat javasolt, amelyek egy esetleges béketárgyalás alapja is lehetett később: 1) Besszarábia elcsatolásának elfogadása; 2. az Oroszor-szágba menekített román kincs visszaszolgáltatása; 3) az oroszországi fog-lyok hazaszállítása kölcsönösségi alapon; 4) az egymás belügyeibe való be nem avatkozás és 5) tartózkodás mindennemű agitálástól, hangulatkeltés-től. Egy esetleges, az év tavaszára tervezett, és német kiképző tisztek által előkészített bolsevik támadás esetére (erről beszélt is a 31-én a The Times-ban, a Daily Telegraph-ban megjelent interjújában.) brit tárgyaló partnerei (Lloyd George és Winston Churchill hadügyminiszter) megígérték a szövet-ségesek támogatását. Ciotori február 8-án érkezett Koppenhágába, és másnap már hosszú eszmecseréje volt Litvinovval, aki a válaszadásra időt kért, hogy Moszkvával konzultáljon. 11-én Ciotori már azt táviratozta, hogy az orosz fél "a mi feltételeinket elfogadta további tárgyalások alapjaként”
és felhatalmazást kért, hogy hivatalos tárgyalásokat kezdjen. Február 20-án Ciotori azt a választ kapta, hogy vegye rá az oroszokat békeajánlat tételére, mert Románia nincs hadiállapotban Oroszországgal. Persze egyúttal kér-dezzen rá arra is, hogy mit dolga van a Dnyeszter bal partján állomásozta-tott kilenc hadosztálynak ott? Litvinov Moszkva által is jóváhagyott válasza az volt, hogy „a Dnyeszter menti csapatok nem támadnak, ha őket meg nem támadják”. 26-án Litvinov tájékoztatta Ciotorit, hogy „a szovjet már közzé tette a Romániának tett békeajánlatok feltételeit”. Már 24-én egyéb-ként, de Vaida-Voevod csak március 3-án kapta kézhez az erről szóló rádió-táviratot. 448
*
Nagy hűhó volt a Bánát és Take Ionescu „árulása”, Marghiloman tetem-rehívása, vagyis „az ország kiszolgáltatása” a németeknek, és Averescu
„összejátszása” Mackensennel. Előbbiek ellentámadása sem marad el a
„felelősség” kérdésében, amit erdélyiként Goga, bánátiként Bocu és az Erdélyt „felszabadító” nemzeti ügy mártírja, Lucaciu atya támogatott. Eb-ben a Románia jó hírét rontó, a „föld szokásaihoz” hű és „legkiválóbb férfi-jai” által kavart, zűrzavaros politikai légkörben kellett nekem tárgyalnom a
„nagy szövetségesekkel”.