Előbb Clemenceaunál jelentkeztem449. A kihallgatáson végig ott volt Phillipe. Berthelot külügyér. A legjobb indulattal fogadott „az öreg”. Elége-dett volt azzal, hogy az általam kért módosításokkal Coandă tábornok táv-irati utasításomra aláírta a kisebbségekről szóló megállapodást.
Egy kis kitérő még azelőtt, hogy komolyra forduljon a találkozón a szó, egy sok évvel később készült portré az orvos Vaida-Voevod szemével:
Clemenceau délelőtt 11-kor fogadott engem és Antonescut, az irodájá-ban. Elénk jött – a fején ott volt az elmaradhatatlan sapka –, és cérna kesz-tyűs kezével kezet fogott, majd hellyel kínált. (Azt mondják, hogy bőrbe-tegsége miatt viselt állandóan kesztyűt. Lehet azonban, hogy orvos lévén, a bőrbetegsége csak ürügy volt, hogy elkerüljön a napi számtalan kézfogás-sal egy lehetséges fertőzést.) Ez a szigorú hírében álló ember a franciákra jellemző szívélyességgel fogadott. Az átlagnál valamelyest alacsonyabb, rugalmas mozgású, élénk úr. Az arcán enyhe mongoloid vonás, de lehet, hogy csak a vaskos bajusz kelti ezt a hatást. A megtévesztésig hasonlított a memorandumos Mihai Velciura: alakja, arca, bajusza, a tekintete, a mozgá-sa, a gesztusai, tagolt beszéde, mintha ikrek lettek volna. Amikor egy alka-lommal elmeséltem Marius Sturza doktor barátomnak azt, hogy milyen benyomást keltett bennem Clemenceau-val való találkozásom, érdekes történetet mesélt el: Veliciu, mint ahogyan a Sturza família is az Arad me-gyei Seprős450 község „tatárok” nevű falurészéből származnak. A legenda szerint valamikor tatárokat telepítettek oda. Rögtön továbbgondoltam a történetet: „Előfordulhat ilyenformán, hogy a catalaunumi csata451 után egy foglyul ejtett tatár ott hagyhatta emléknyomait Franciaországban.” A mendelizmus452 hatása az emberi utódnemzésben ugyan még gyerekcipő-ben jár, annyit azért tapasztalati úton mégis tudunk, hogy az egymást kö-vető nemzedékekben a családi típusok váltakoznak az anyai ágon hozott vérfrissítés következtében. A nemzedékek egymás utáni sorában egyszer csak állandósul valamely ősre jellemző családi vonás. Ilyen a Habsburgok lefittyedt alsó ajka, a sémi orr, az én ukrán felmenőimtől örökölt dülledt szem stb. stb. A gének és kromoszómák, amelyek egy ideig vegetáltak egy-szer csak ráébrednek, hogy dolguk volna és nagy lendülettel munkába áll-nak. Az emberiség létszámát bekalkulálva, nem tűnik nekem képtelennek az a feltevés, hogy Veliciu és Clemenceau egy azon mongol, vagy mongol vonású őstől származik. Közös volt lankadatlan energiájuk, politikai adott-ságaik és bámulatra méltó előadói készségük.
Most térjünk vissza a „tigris” barlangjába:
Szóba hoztam Besszarábia csatlakozásának az ügyét. Clemenceau eltér-ve a tárgytól szemrehányásokat tett Brătianu magatartása miatt, és közölte velem, hogy a következő naptól már nem fogja elnökölni a Főtanácsot.
Éltem az alkalommal és megköszöntem neki mindazt, amit Románia érde-kében tett, hogy megvalósíthassa nemzeti egységét (talán már másutt ír-tam erről). Elmeséltem, hogy a bosszúra éhes erdélyi falvakban (Suia, Vasilică Luduşan missziója után), megnyugodtak az emberek az ő nevének említésére. Mindenki ismerte, hódolattal és hálával tisztelte. Nem tudnám jobban érzékeltetni a román parasztok érzelmeit iránta, mint hogy elme-séltem a történetet. Tekintettel arra, hogy holnap elmegy, senki sem vá-dolhat meg hízelgéssel, fogadja hát el ezt a történetet mint a Kárpátok-béli román parasztok hódolatát a nagy Clemenceau-nak.
Az öreg végighallgatott, anélkül hogy közbeszólt volna, majd felállt az asztala mellől, megszorítva a kezem ezeket mondta: „Nagyon meghatott (je suis très touché) az, amit elmondott. Legyen biztos abban, hogy Millerand453 úr, az utódom,a Romániát illető kérdésekkel kapcsolatos in-formációk teljes birtokában van. Az Önök ügyét különleges figyelmébe fogom ajánlani.”
Másnap délután, telefonon értesítettek, hogy jelenjek meg a Főtanács előtt454. Egyetlen órám volt a kijelölt időpontig. Nem igazán értettem, hogy miért ez a nagy sietség. Előkészítettem azokat az iratokat, amelyekre, felté-telezésem szerint, szükségem lehet.
A Quai d’Orsay-en455 ott voltak már a „nagyok”. Meglepetésemre Cle-menceau elnökölt. Egy pódiumra emelt, külön asztalnál ült. Hellyel kínáltak kb. két méterre az ő asztalától. Tőlem balra ült Tittoni, Lloyd George, Hoo-ver456, Balfour, a terem végében Foch és számtalan titkár, kirendelt jelen-téstevő. Clemenceau háta mögött és tőle balra, ott állt Ph. Berthelot.
Mindenkit üdvözölve leültem. […] Clemenceau megkérte Ph. Berthelot-t, hogy olvassa fel Wilson elnök táviratát. Az amerikai elnök „értésemre adja”, hogy tájékoztatást vár arról, hogy Románia miért nem vonta ki csa-patait magyar területről a konferencia által kijelölt vonal mögé. Azt vála-szoltam, hogy a romániai időjárási viszonyok, s különösképpen a nagy hó akadályozták a csapatok visszavonását. Figyelembe kellett vennünk a ma-gyarországi lakosság nyugalmát és Budapest különleges helyzetét. Csapata-ink gyors előremenése, nagy mennyiségű hadianyag, élelemtartalék, hadi-anyag, lőszer előreszállítását jelentette, ami most magyar területen lévő raktárakban van szétszórva. Az időjárás megakadályozta ezeknek a készle-teknek a visszaszállítását… (Foch tábornagytól tudtam, ha egy katonánk csak 3-5 kg akármit szállított volna napi egy kilométert a konferencia által kijelölt vonalig, hadseregünk már régen a Királyhágó táján lehetne.
Érez-tem, hogy előadásom alatt figyel, de biztos voltam benne, hogy nem hoz kellemetlen helyzetbe, mert élvezzük a támogatását. Vele együttműködve, javaslatára és a jóváhagyásával, kértem egy feliratban – amelyben a Kun Béla elleni akcióért szálltam síkra – a Clemenceau által elnökölt konferen-cia összehívását.)
Lloyd George szólt közbe:
Milyen biztosítékaink lehetnek arra, hogy a miniszterelnök utasítását teljesítik? Mi úgy tapasztaltuk, hogy az utasításokat tulajdonképpen azért bocsátják ki, hogy azokat ne teljesítsék, mint ahogyan Brătianu úr tette.
Lenyeltem a pofont, amit a jellegzetesen bukaresti taktikázás miatt kap-tam. Valóban, amikor Pherekyde megkapta Brătianu sürgős táviratát, akkor tudta, hogy azt nem kell végrehajtani. Természetesen a „nagyok” is ismer-ték ezt a nagyon átlátszó balkáni taktikázást. Mit tehettem? Megpróbáltam mellébeszélve elterelni a kérdésre várt válaszom:
„Én a Brătianut követő sorban a harmadik miniszterelnök vagyok a kon-ferencián. A Szentírás szerint a Jóisten is megbocsátja harmadíziglen a szü-lők bűneit.”
Lloyd George mosolyogva kijavított457:
„Na nem, én otthonos vagyok a Szentírásban és úgy emlékszem, hogy hetedíziglen…”
A jelenlévők derültek a helyzeten én vállvonogatással beletörődtem.
Kitérőm, amit az angol miniszterelnök szemrehányása okán kialakult hely-zet komolysága tudatában ötöltem ki, illetve mosollyal kísért pontosítása teljesen megváltoztatta az összejövetel hangulatát. Ezt kihasználva, folytat-tam:
„Rendelkezem, hogy a hadsereg vonuljon vissza a lehető legsürgőseb-ben az Önök által kijelölt vonal mögé: ha előfordulna mégis a lehetetlen, bármi okból, hogy utasításomat ne teljesítsék, vagy lehetetlen azt teljesí-teniük, sürgönyben terjesztem fel Őfelségéa a királynak lemondásom.”
Clemenceau elfogadta a válaszom, és javasolta, hogy térjünk át Bessz-arábia ügyére. Ezt megelőzően viszont utasította Berthelot-t, hogy olvassa fel a Főtanácsnak azt a táviratát, amit Bukarestbe küldenének. Végighall-gatva a dorgálást, szót kértem:
„Természetesnek tartom azt, hogy miután Wilson elnök is érdeklődött a Romániával kapcsolatos kérdések helyzetéről, úgy döntöttek, hogy ezt a táviratot Bukarestbe küldik. Mégis, tisztelettel felhívom a Főtanács figyel-mét, hogy ha változatlan szöveggel a távirat a sajtó tudomására jutna, a német és a magyar újságok azonnal úgy értelmeznék, hogy lám, Románia mégsem szövetséges, hanem egy volt ellenséges ország. Országunk ellen-séges megszállás alatt szenvedett, és kegyetlenül kifosztották (állításomat
tényleges adatokkal igazoltam). Fájdalmas lenne a románok számára, ha az ellenséges sajtó alkalmat kapna arra, hogy országuk és a Főtanács viszo-nyát értelmezné. Ez okból bátorkodom kérni, hogy a távirat néhány pasz-szusának az élét enyhítsék.”
Clemenceau kérdően a „nagyok” felé fordult. Balfour elvette Ph.
Berthelot kezéből a papírt és átfutotta a szöveget, majd bejelentette, hogy a szükséges változtatásokat elvégzik. Utólag megtudtam Madge révén, hogy a táviratot tulajdonképpen Balfour fogalmazta.
E jelenet után Lloyd George kiterítette az asztalra Besszarábia térképét, én ugyanezt tettem. Fölálltam, és Lloyd George-ot megelőzve, figyelmez-tettem őt, hogy az ő földrajzi térképe a terület etnikai összetételének nem a pontos adatait tartalmazza. A színes foltok tömörek, s így hibásan jelzik az etnikai megoszlást, ugyanis a települések csak részben tiszta román, bolgár, orosz stb. lakosságúak. Vegyes lakosságúak is, a térkép színskálájá-ból tehát nem derülhet ki a többségi román lakosságú falvak valós aránya.
Rövid vita kezdődött, amely alatt Clemenceau közvetve a pártomra kelt.
Lloyd George sem volt túlságosan kitartó, de megismételte, hogy annak ellenére, hogy nem teljesítettük a konferencia döntését, és még a csapata-inkat sem vontuk vissza mégis kérjük Besszarábia elismerését… Clemen-ceau egyértelműen segítő szándékkal közbeszólt:
„Újratárgyaljuk a Besszarábia-kérdést, miután Önök visszavonták a csa-pataikat Magyarországról.”
Az elnökhöz és Lloyd George-hoz szólva, megkockáztattam egy javasla-tot:
„Köszönöm. Értsem tehát azt, hogy elismernék Besszarábia elcsatolá-sát, amit az önrendelkezés jogán a besszarábiaiak saját maguk eldöntöttek már, miután visszavontuk a hadsereget…”
Lloyd George élénken, de jóindulattal közbeszólt:
„Nem! Csak akkor kezdünk majd el komolyan tárgyalni róla.”
Sajnálkozva tekintettem Clemenceau-ra és szólni szerettem volna. Az öreg viszont sietve összefoglalta a helyzetet:
„A kérdést megvitatjuk, ha Önök visszavonják a csapataikat…” és rám tekintve, bal kezével – értelmezésem szerint – azt jelezte, hogy ne folytas-sam. Keze az asztal alatt lévén, nem volt onnan látható, ahol a többiek ül-tek. Megértettem az atyai jelzést, ő bezárta a vitát és elbocsátott.
*
Február 23-án, egy nappal Vaida visszatérése után Londonba, az alsó-házban ismét téma: Lord Newton interpellál: „Megszállás alatt tartanak a román csapatok még olyan területeket, amelyekhez nincs jogcímük?” A brit kormány nevében Lord Crawford válaszolt. „A csapatok evakuálása
folyamatban van szállítási nehézségek okán.” A brit kormány teljes mér-tékben megbízik abban, hogy a román kormány lojálisan és a lehető leg-gyorsabban teljesíti azt, amit vállalt.” The Times, február 21. Vaida egy február 23-ra keltezett és Lloyd George-nak címzett tájékoztató levélben a Román Főhadiszállás február 17-I jelentésére hivatkozva, hogy a csapatok hátravonását akadályozza a hideg, a szénhiány és a gördülőanyag elégte-lensége. Ezért a csapatok több szakaszban vonulnak vissza, hogy az után-szállítások ne maradozzanak le. „Azt kívánjuk, hogy a lehető leggyorsabban teljesítsük a Főtanács határozatát, de lévén, hogy ugyancsak az én felelős-ségem országom erkölcsi és anyagi érdekeinek a figyelembe vétele is, kere-sem azt a megoldást, amely egyértelművé teszi kormányom és a főhadi-szállás szándékait, de úgy, hogy azok semmiképp ne veszélyeztessék Ro-mánia legfőbb érdekeit.” A miniszterelnök arra kéri a Főtanácsot, hogy: „1) bízza meg Franchet d’Esperey tábornokot, a keleti hadsereg parancsnokát és Bridges tábornokot, hogy szemléljék meg a román csapatok visszavonu-lási szakaszait. 2) A nevezett tábornokok, a főhadiszállással közösen ele-mezzék, hogy az evakuálást hogyan bonyolítsuk le és mely határidőre.” A javaslatot február 26-án a Főtanács előtt szóban megismételte. Egyetlen következménye volt: Ironside458-ot küldte ki a Főtanács.
*
Fölálltam, üdvözöltem a „nagyokat” és elindultam az ajtó felé. Cle-menceau megtisztelt azzal, hogy elkísért, majd melegen elbúcsúzott, miu-tán hálásan megköszöntem jóindulatát. Utolsó elnöklése volt, számomra pedig az utolsó találkozás vele. Emlékét hálás tisztelettel őrzöm. Minden alkalommal élvezhettem jóindulatú politikai és személyes támogatását.
Nitti közben olasz kormányfő lett, és Párizsban tartózkodott. Bemutat-kozó látogatásomon igen hamar szót értettünk. Nitti egyetemes kultúrájú és temperamentumos ember lévén (lásd később közölt írásait), naprakész volt a „nagyok” műhelyében szövögetett politikai helyzettel. Sok minden-ről tájékoztatott, a magam módján én is figyelmeztettem néhány ügyre. A tőle kapott információk közül fontos volt, hogy Anglia szövetségesei háta mögött, hajlik a szovjetekkel való megállapodásra. Természetesen nem kérdeztem meg, hogyan és ki révén jutott e „titok” birtokába, de kétsége-imet fejezve ki, néhány eligazító magyarázattal szolgált. Néhány futó meg-jegyzés alapján meggyőződtem arról is, hogy Olaszország továbbra is hite-geti a magyarokat. Siettem kihasználni friss értesüléseimet. Londonban, Lloyd George-dzsal szemben is bevetettem őket.
Másnapra L. Barthou meghívott ebédre. Külön teremben terítettek.
Barthou kiváló képességű ember volt, a francia parlament külügyi bizottsá-gának az elnöke stb. stb. Sok mindenről beszélgettünk. Ezek közül a
legfon-tosabb számomra Besszarábia ügye volt. Ezzel kapcsolatban, csak úgy, mel-lesleg megjegyeztem, hogy nem lesz egyszerű erről az angolokkal egyez-tetnem, mert ők a Szovjetunióval is tárgyalnak és nem hivatalos közvetítő-ként a helyzet megoldásán gondolkodnak. Barthou meglepődött:
„Hihetetlen! Honnan értesült erről?
Sajnálom, de nem fedhetem fel a forrásom. Ön viszont abban a hely-zetben van, hogy ellenőrizheti értesüléseim hitelességét.
Igaza van. Ha értesülései beigazolódnak, akkor meg kell állítanunk Lloyd George-ot. Az angolok igen szabatosan értelmezik a szövetséget és olykor saját fejük szerint cselekednek.” A külügyminisztériumban ezt Maurice Paléologue459-nak is ugyanúgy előadtam.
Az ebéd leírásának egy bővebb változata, több szereplővel:
Louis Barthou. Fürge, élénk, 60 év körüli, élettel tele fiatalember, sem-mi mesterkéltség és majdhogynem hanyag öltözék, sem-mint ahogyan az egyébként minden franciára (lásd: Clemenceau, Briand és a többiek) jel-lemző. A konferencia ideje alatt460 a jóvátételi bizottság, a francia szenátus külügyi bizottságának elnöke, a francia szövetkezetek főtitkára stb. Találko-zásaink mindig eredményesek és kellemesek voltak. A legfontosabb talán az volt, amikor miniszterelnökként visszatérve Párizsba, és még a londoni elutazás előtt, meghívtam Prunier-hez461 egy munkaebédre, ahol elmond-tam neki, hogy az angolok kapcsolatba léptek a Szovjetunióval, elhallgatva persze, hogy a hír forrása Nitti.
„Sans nous? De nouveau? Mais c’est trop!”462 – méltatlankodott, és pa-naszkodni kezdett, a szövetségesek hasonlóan egyoldalú eljárásaira. Alapos a gyanúm, hogy Ph. Berthelot teljes fordulatát Besszarábia ügyében tulaj-donképpen ennek a beszélgetésnek köszönhetem.
Amikor utoljára Ph. Berthlot-nál jártam, londoni elutazásom előtt, el-bocsátásomkor kikísért a lépcsőkig és biztosított a felől, hogy ha sikerül meggyőzni az angolokat Besszarábia kérdésében, akkor francia részről minden támogatást megkapunk.
Amikor Barthou 1934-ben a kolozsvári vasútállomáson átutazott Buka-rest felé a kormánnyal nem szimpatizáló tömeget visszatartották a pero-non, messze a miniszteri vagontól. Magam is ott álltam Hossu463 és Ivan464 püspökök között, a peronon rekedt tömegben. A vonat már indulófélben volt, de Barthou megállíttatta, leszállt és hozzám jött, néhány udvarias kö-szöntő szó után kezet fogtunk, majd ő folytatta az útját. Az utolsó pillanat-ban fedezett fel a tömegben. Így aztán a francia meghiúsította liberális, balkáni diplomáciánknak azt a szándékát, hogy teljesen elszigetelje a külvi-lágtól az ellenzéket. Néhány nappal később Barthou áldozatául esett Mar-seille-ben annak a merényletnek, amelynek alanya Sándor jugoszláv király