XXV. Párizs, 1919. szeptember 24-29.312 Cherciu313 megérkezésével, 23-án, kikerekedtek azok az értesülések, amelyeket tőled, a Bukarestben 13-ra keltezett leveledben kaptam. Moroianu a te nevedben válaszolt több kér-désre, s így már világosan értelmezhetők a korábbi hírek. Cherciu Viorel Tileától is hozott levelet, amelyben angolokkal folytatott beszélgetéseiről tájékoztat. Örvendek, ha nem tévedek, akkor a fiatalember megfontoltabb a befolyásos idegenekkel való kapcsolataiban. Ezúttal nem dőlt be Leeper Madge iránti lelkesedésének. Kár azonban, de megértem és elfogadom, hogy önző módon magad mellett tartod ahelyett, hogy ösztökélnéd tanul-mányainak a befejezésére. Kár érte és a jövőjéért. Az értékes fiatalok nem kellene hogy elvesszenek. Telnek az évek és ahelyett, hogy karriert építene, egy napon majd arra ébred, hogy a te hibádból semmirekellő. Dr. Raţiu unokája többet érdemel. […]
E hónap 18-án Mişuval együtt meghívást kaptunk Pichonhoz. Szívélyes beszélgetés volt. Jó hangulatban volt a gallok kiállására emlékeztető öreg-úr, csak a Cézár korabeli harci mez hiányzott. Sok feljegyzést készített arról, hogy miközben a britek megengedik az árucserét Romániával, a franciák annyira betartják a Főtanács tilalmát, hogy nem csak a fegyverek kivitelét, de általában leállítottak minden exportot felénk, ami nem kis veszteség számukra. Feljegyezte azt is, hogy a mi szibériai önkénteseinket és hadifog-lyainkat vegye gondnoksága alá Franciaország és a csehekkel meg a többi szenvedőkkel egyszerre hozzák haza. Niţescu mindent elkövetett szibériai társai érdekében, ami emberileg lehetséges volt.
Jó lenne, ha néhány keresetlen szóval rávennétek a hadügyminisztéri-umot, hogy határozottan utasítsa az itteni követséget, hogy tegye meg a szükséges előkészületeket a fiúk hazahozatalára Szibériából. Szerződjön a franciákkal, japánokkal stb., teremtse elő a szükséges pénzt és küldjön a nélkülöző szibériaiaknak legalább 300-400 ezer frankot. A katonai attasé felír Bukarestbe. A külügyesek rákérdeznek, miután Niţescu négy hónapja állandóan tájékoztatja őket, hogy hány ember van Szibériában. V. Antones-cu nem kötelezheti el magát, pénzt pláne nem adhat, amíg valamilyen ak-tával nem fedezi magát. A katonai attasé nem illetékes elismervényt kiállí-tani, amíg Bukarestből erre nem utasítják. És ez így megy a végtelenségig.
Elértük, hogy a papírokat előkészítették. Azért nem ártana, ha
odatávira-toznál, mert attól tartok, hogy valami váratlan akadálya kerül a lebonyolí-tásnak és a fiaink odavesznek Szibériába.
A nyomasztó menekültügyre húsz év után írt emlékiratában is kitér. A szerbiai helyzetre utaló adatolása igen érdekes:
A mi amerikai románjaink, nosztalgiás ámokfutásukban mindent elkö-vettek, hogy „hazaköltözzenek”. Nem csak a jellegzetesen bukaresti osto-baság okán, hanem az attól való rettegés, hogy ezek az amerikai szabadel-vűséggel beoltott elemek fölforgatják a regáti történelmi pártok fanarióta kormányzási módszereiket, a román hivatalosság szabotálta az amerikaia-kat. Ahelyett, hogy egy lelkes meghatalmazott minisztert küldtek volna Amerikába, aki segíthette volna a több ezer erdélyi és bánáti román vissza-telepedését, egy Lahovary nevű kóresetet hagytak az amerikai követsé-günk titkárságán, aki vagy elbújt a hivatalban jelentkező románok elől, vagy teljesen összekuszált mindent. Ez a Lahovary nyilvánvalóan még nem hivatalosan sem vette fel az amerikai hatóságokkal a kapcsolatot. Brătianu 1919 nyarán végre küldött egy Pantazi nevű hajóstisztet a román visszate-lepülők eligazítására. A brutális katonai módszerekhez szokott tiszt, pálya-futása végén, kénye-kedve szerint, mint valami újoncokat, úgy kezelte az erdélyieket. Azok fölháborodva, mert még a magyar csendőrök sem bántak így velük, fellázadtak (kár, hogy nem tanították móresre). Pantazi lebolsevi-kozta őket. Az amerikai beutazási hivatal (a hivatalt egy jóérzésű asszony vezette) jelentést készített az esetről és abban keményen bírálta a román hivatalosságot a saját, romániai polgárokkal szemben tanúsított magatar-tásért. A román kormány szégyenfoltja volt a Pantazi (recte Brătianu) eset a nemzetközi közvéleményben.
Messze elkerülve a román kormányképviseletet, az amerikai hatóságok és a szerb képviselet segítségével a szerb konzulátuson kapták meg a visz-szatelepedési vízumokat és nagy csoportokban érkeztek meg a francia Le Hâvre kikötőjébe. Európai földön sem volt több szerencséjük a román hiva-tallal. Én egy Gabor nevű vojlai fiatalembert küldtem Le Hâvre-ba, egy má-sik delegátust pedig a Párizsi állomásra, hogy álljanak az érkezők rendelke-zésére. A román követségen senki sem volt hajlandó velük szóba állni. A Brătianu közvetlen környezetéből kinőtt Victor Antonescu azzal a kifogás-sal, hogy nem ismeri őket, és hogy a papírjaik sincsenek rendben, lerázta az ügyet és rendelkezett, hogy küldjék hozzám őket. Ők erdélyiek voltak, Antonescu könnyelmű, a szerencsétlen emberek felbaktattak a Powers szálló harmadik emeletén levő lakosztályomba és elmesélték képtelen vi-szontagságaikat. Igazolnom kellett valamennyiük román eredetét és hogy ki milyen megye, melyik településéről való. Könnyű volt őket beazonosíta-nom. Ahogy megszólalt, rögtön tudtam, hogy milyen vidékről származik: a
déli megyék valamelyikéből, Biharból, Máramarosból, vagy a Szamos-mentéről stb. Kikérdeztem, hogy községe milyen távol van a megyeköz-ponttól, ki a falu papja, meg ilyeneket. Persze mindezt udvarias érdeklő-déssel, valamelyik széles, süppedős moiré314-val behúzott szállodai fote-lembe leültetve mindeniket. (Rövid idő alatt rongyosra kopott a bútorhu-zat, a szállodaszolga kénytelen volt ellentételezés nélkül kicserélni a bútor-zatot.) Teljesen fölöslegesen próbáltam meg jobb belátásra bírni Antones-cut, hogy egyszerűsítsük a vízum beszerzését. Azzal hárította el javaslato-mat, hogy fél, nehogy valaki idegen „befurakodjon” az országba. Mintha élete vágya lett volna az amerikai parasztnak, hogy Romániába költözzön!
Oroszország felől szabadon jöttek-mentek a határon át a galíciaiak és a kozákok!
Az erdélyi románok rövid Párizsi tartózkodás után, vagy meg sem állva Franciaország területén, Jugoszlávián át utaztak haza. Mit sem törődött velük Victor Antonescu és a román követség. A Champs Elysées-n lévő pa-lota a konferencia teljes idejére a miniszterelnök rendelkezésére állt a konyhájával és a szakácsnővel együtt.
A román kormány mégsem maradhatott az Amerikából visszatért ro-mánok ügyében örök időkre közömbös, mert a jugoszláv vasúton módsze-resen kifosztották a románok csomagjait. Panaszaik és bejelentéseik végül arra kényszerítették a kormányt, hogy diplomáciai úton beavatkozzon. Te-kintettel arra, hogy Victor Antonescu Brătianuval együtt Bukarestben tar-tózkodott, azt mondták, hogy a Párizsi képviselet hatáskörét meghaladta az ügy, nem vállalhat egy ilyen kényes diplomáciai kezdeményezést. Ezért úgy döntöttünk Mişuval, a román diplomaták korelnökével, hogy ketten elme-gyünk Trumbićhoz, Jugoszlávia külügyminiszteréhez. Fogadott. Nem ültünk le, hogy ezzel is jelezzük ügyünk komolyságát, és elmondtuk, hogy kormá-nyunk megbízásából kerestük meg, hogy a szerb kormány tudomására hoz-zuk a román polgárok viszontagságos utazását a Szerbián áthaladó vonato-kon. Trumbić figyelmesen meghallgatott, hogy meglepő az, amit tőlünk hallott és köszöni, hogy tájékoztattuk. Sürgősen jelenti a kormányának, amely majd bizonyára sürgősen intézkedik. Ezek után leültünk és rágyújtot-tunk.
„Hát, igen, tisztelt kollégák – kezdte Trumbić – tudom, hogy sok a visz-szaélés, de biztosítom Önöket, hogy kormányom mindent megtesz az or-szágban a jogrend és a szabályos állapotok visszaállítására. Megértik vi-szont, hogy a háborús borzalmak után, hadseregünk kivonása, majd vissza-telepítése, a hegyekben kószáló, az osztrák–magyar csapatoktól elmarado-zott zöld alakulatok rendezése, a közigazgatás és a közlekedés megszerve-zése még folyamatban van. Mindenképpen szorgalmazni fogom, és biztos
vagyok benne, hogy a kormány sürgősen rendelkezik.” Aztán átnyújtott egy térképet: „kaptam ezt a térképet, amelyről eltűnt szinte minden szerb...”
Kezdeményeztem egy levelezőlap nagyságú, kis etnográfiai térkép kiadá-sát, a bánáti nemzetiségi állapotok illusztrálására. Caius Brediceanu készít-tette el a hivatalos statisztikai adatok felhasználásával. „Sajnálom, hogy a kezébe került miniszter úr, mert rendelkeztem, hogy ne küldjenek belőle, minek bosszantanánk vele? Egyébként a kevés szerb Dr. Cvijić315 adatai. Az ő térképeiről mind eltűntek a románok és átvándoroltak a mi térképünk-re.”
*
Szombaton, szeptember 20-án Mişuval jelentkeztünk a Quai d’Orsay protokollirodájában, hogy aláírjuk a Népszövetség tagjai közötti hadieszköz export–import szerződést. Haiti és Kuba képviselőjén kívül csak mi nem írtuk még alá. A szerződés cikkelyeit egyértelműen átírták, hogy ha van hozzá hatalmad, úgy értelmezd, ahogy jólesik, és úgy is alkalmazd. Toma Dumitrescu ezredes referált Bukarestbe, és nekünk is elmondta, hogy ka-tonai szempontból nem kifogásolható. Jó is van benne, arra kényszerít, hogy félretéve keleties közönyösségünket a lehető leghamarabb fogjunk hozzá lőszert, ágyút és fegyvereket gyártani, hogy ne kelljen ezeket behoz-nunk.
Danielopolnak az az ötlete támadt, hogy a kormány lemondás előtt lé-vén, kérjünk felhatalmazást tárgyalások kezdésére a főtanáccsal egy olyan írásbeli nyilatkozatért, hogy Románia nem tartozik a valamilyen védnökség alatt lévő országok csoportjába.
Én kitartottam amellett, hogy ne vacakoljunk ilyen semmiségeken. Sú-lyosbítanánk a helyzetünket és okoskodóknak tűnnénk, akik mindenáron csomót keresnek a kákán. Mindenki aláírta ezt a szerződést. Mi amúgy is kényelmetlen helyzetben vagyunk, mert megtagadtuk az Ausztriával való szerződés aláírását. Legalább azt bizonyítsuk, hogy nem mondunk le nép-szövetségi tagsági jogainkról. Írjuk alá ezt is, meg a bolgárokkal is a szerző-dést. Mişu nem nyilatkozott. A következő napon, szombaton, 20-án, 11 óra tájban Mişu átjött hozzám, hogy menjünk együtt aláírni. Aláírtuk.
Tiszkiewicz gróf316 Petljura317 képviselője a konferencián. Egyik tanácso-sával, Halip úrral többször találkoztam. Jó kapcsolatban vagyunk velük, bátorítjuk, és ahol tudjuk, ott támogatjuk is őket. Vállaltuk, hogy közvetí-tünk egy találkozót a lengyelek és a jugoszlávok között. Pašić megígérte, hogy találkozik velük. Pašić javasolta, hogy jelöljünk ki mi is, ők is két-két képviselőt, hogy egyeztessünk az ausztriai szerződés ügyében. Azt mondta, hogy nem fogják aláírni. A Bánátról is szó esett, véleménye szerint a kijelölt határ elfogadhatatlan, keresnünk kell a szakbizottságban a kérdés
eldönté-sének a módozatait. Ő is panaszkodott arra, hogy a zsidók mindenhol jelen vannak, és összekuszálták a konferencián a szálakat.
Mişuval együtt azt nyilatkoztunk, hogy készen állunk a két képviselő ki-jelölésére, és hogy véleményünk szerint a kisebbségek kérdésében szolidá-ris cselekvésbe kell kezdenünk, nekünk kell megtalálni azokat a módozato-kat, amelyek a kisebbségeket kölcsönösségi alapon megerősítik jogaikban.
Nyilatkozatunkban azt is javasoltuk, hogy a kikülönített csoport a Bánát ügyében is tanácskozzon. Nem lett semmi az egészből, mert Pašić-ot és Trumbić-ot hirtelen visszahívták Belgrádba, és másnap elutaztak. Jó lenne diplomáciai úton megoldást keresni. A jugoszláv és a mi képviselőink vala-mely semleges városban, Pesten, vagy Bécsben találkozhatnának.
Dmowski meghívott ebédre. Elmondta, hogy a lengyelek érdeke jó kap-csolatban lenni Gyenyikinnel318, hogy megakadályozhassák a németek túl nagy befolyását Oroszországban. Németországgal szomszédsági viszonyban keresik a modus vivendit. Egy amerikai zsidó misszió nem kapott engedélyt a lengyel kormánytól, hogy odalátogasson. (Morgenthal, korábban Ameri-ka konstantinápolyi főmegbízottja, Lengyelországban járt, és beszámolójá-ban kedvezően írt a lengyelekről, és elmarasztalta a zsidókat. A beszámolót a lapok is közölték. A zsidók cionistaellenes szárnyához tartozik.
Morgenthal az asszimiláció híve és az előnyös amerikai és zsidó gazdasági érdekek üzletszerző utazója.)
Dmovszki […] nem akarta fogadni Tiszkiewiczet, de ösztökélésünkre el-fogadott egy ebédmeghívást, ahol Tiszkiewicz is jelen lesz. Közölte, hogy Párizsban van egy 2-3 tagú szlovák képviselet, amely autonómiát kér.
Hlinka a vezetője? – kérdeztem. Nem tudom – válaszolta. Bejelentették magukat a mi képviseletünkre és kérték, hogy fogadjam őket. Megteszem, mert a messziről jövő embert fogadni illik.
Én: Van egy ujjbegynyi lengyel érdek is ebben az ügyben?
Ő: Nincs. Meglepett a jelentkezésük, aminek tulajdonképpen nincs sok értelme.”
Utólag tudtam meg, hogy Hlinka és két másik szlovák a lengyelek szál-lodájában szállt meg.
A lengyelek az egyházuk államosításán dolgoznak. Bohémiában319 is napirenden van ez a téma. Horvátországban a római katolikus papok a házasság engedélyezését és egyéb reformokat sürgetnek.
Elsősorban Coltornak, de Caiusnak meg nekem is voltak illetékes ténye-zőkkel tárgyalásaink a magyar sovinizmus megbénításáról az erdélyi római katolikus egyházban. Érintetlenül kell hagynunk a felekezeti autonómiákat és hagynunk kell, hogy mindenik szabadon, a maga szándékai szerint
épít-se fel az egyházi szervezetét. Az állam járuljon hozzá a papság fizetéséhez a lélekszám szerinti arányban stb.
Az egyházi ingatlanvagyon visszavásárolható. Az iskolákat az állam tart-ja fenn. A felekezetek fenntarthatnak iskolákat a saját forrásaikból. A tan-terveket, a tankönyveket stb. az állam írja elő. A hitoktatás a felekezetek dolga. Az állam tartja fenn a kisebbségek elemi iskoláit! A gimnáziumokat a saját forrásaikból működtessék. A kisebbségi egyezmény terve sem tartal-maz ennél többet! Igazságtalanságot nem követhetünk el, de óvakodnunk kell az öngyilkosságtól az előjogok biztosításával. Nehéz kérdés a nem ro-mán felekezetek államosítása. A római katolikusokkal könnyen lehetne megnyugtató megoldást találni.
Róma helyettesítse be a ferencrendieket a római katolikus magyar gim-náziumokban francia szerzetesekkel. Az apácákat is, akik különböző iskolá-kat és kollégiumoiskolá-kat vezetnek. Caius Brediceanu kidolgozott egy teljes ter-vet arra, hogy Rómával és a francia kormánnyal egyetértésben a magyar püspököket is helyettesítsék be franciákkal. A svábok francia eredetűek.
Alkalmuk lenne iskolai képzésüket ősi nyelvükön végezni. Ilyenformán könnyen elérhetjük azt a katolikus papi létszámot, amely a magyar és a sváb községekben van. Attól tartva, hogy Radu püspök egyoldalúan kez-deményezni fogja a felekezeti iskolák fenntartását. Dr. Coltort fogom Ró-mába küldeni. Ő igen jól ismeri a konferencia színfalak mögötti történéseit és tudja, hogy a román felekezetek számára nem nagy ügy a felekezeti is-kolák támogatása, nemzeti érdekeink szempontjából viszont örökös ve-szélyt jelent. Mert amíg mi ábrándozunk, a magyarok egyházi oltalom mö-gött szerveződhetnek és a felekezeti iskolákban menedéket találnának az irredenta eszmék. Remélem, hogy ezzel tejesen egyetértesz. A csehek és a jugoszlávok rettenetesen sajnálják, hogy nem szerveztek időben Kormány-zótanácsokat. Sok belső vívódás és harc után rájöttek, hogy csak a mienk-hez hasonló megoldás gátolhatja meg a szeparatista hullámverést, amit a megfontolatlan és elhamarkodott központosítás okozott.
Le Rond320 tábornok tagja annak a tízes bizottságnak, amely az új és a területüket kikerekítő államok határainak a kitűzésével foglalkozik. Rangjá-nál fogva többször elnökölte is a bizottságot. Fiatal, nagyon okos ember. A kormány többször igénybe vette különböző feladatokra Japánban, Marok-kóban stb. Legalább egy tucatnyi, három sor hadiszalag díszíti a karöltőjét.
Nagy befolyású ember. A Rue Morbeau 11b szám alatti házban lakik az ötödik emeleten. Milyen tragikus sorsa van ezeknek a tábornokoknak! A háború befejezése és a békekötés után nyugdíjazzák őket. Harcos féliste-nekből békés polgárokká szelídülnek. És a tudásuk, energiáik,
tapasztalata-ik? A köztársaság nem törődik szolgálattevői bajaival. De közülük nem mindenki törődik bele banális sorsába. Ennyit a következők megértéséhez.
Szeptember 24-én Le Rond tábornok meghívott ebédre engem, Mişut, Toma Dumitrescu és Antonescu ezredeseket. Egy nappal korábban meglá-togatott azzal az ürüggyel, hogy felesége nevében az én feleségemet is meghívja. Kb. egy órát beszélgettünk. Mondandója lényege.
Romániának feltétlen érdeke, hogy természeti kincseit kiaknázza. Fran-ciaország érdeke, hogy ebben segédkezet nyújtson. A gazdasági kapcsola-tok a politikai szövetségek előfutára és legbiztosabb garanciája. Franciaor-szágban megalakult egy Kelet-Európára tervező, nagy pénzintézet. Ennek a vezetői ott lesznek az ebéden. A tábornok összehozta ezt a találkozót, hogy eszmét cseréljünk. Nagyon fontos lenne Románia számára, hogy fegyverzet szempontjából ne váljék importfüggővé. A resicai üzemeket külföldi segít-séggel oda lehetne fejleszteni, hogy a szükséges fegyverzeti felszerelést maga állítsa elő stb., stb.
Azt válaszoltam, hogy igen érdekes az ötlet, és rendkívül hálás vagyok neki, hogy megkeresett minket. Felvázoltam, hogy milyen kincset jelent Erdély földgáztartaléka, és ez milyen gazdasági és ipari lehetőségeket rejt.
Ezzel máris felkeltettem az érdeklődését a dicsőszentmártoni nitrogéngyár iránt. Elbűvöltem csodálatos altalajkincseink leltárával. Tekintettel arra, hogy Franciaország közel áll a szívünkhöz, és nem is annyira önző hitelező, természetesen minden lehetőt elkövetek azért, hogy gazdasági megállapo-dásunkat sikerre vigyem. Van azonban ennek egy kellemetlen akadálya: a német békeszerződés lehetővé teszi az idegen vagyonok felszámolását, az osztrák szerződés ezt tiltja és vélhetően a magyarokkal aláírandó szerző-désben is ez így lesz. Ha mi nem tudjuk felszámolni a bankokat, a gyárakat stb., a magyar részvénytársaságokat és magánvállalkozásokat Erdélyben, akkor a baráti tőke iszonyú versenytársakra talál, mi meg a saját területün-kön megszámlálhatatlan, ellenséges fészekkel maradunk. Ezek mögött a vállalkozások mögött Budapest–Bécs útvonalon, közvetve vagy közvetlenül, leplezve, vagy leplezetlen német tőke van.
Bányaiparunk, faiparunk, gáztartalékaink stb., stb. idegen kézben van.
Resica esete tipikus. A franciák kb. egyharmad részesek. Hogyan szekálhat-nánk úgy a társaságokat, esetleg elértéktelenedésüket is okozva, hogy ne károsíthatnánk a francia érdekeket is? Ha adminisztratív intézkedésekkel akadályoznánk a termelést, a munkások húznák ebből a rövidebbet, ma-gunknak okoznánk gondokat, és károsulna az állam életbevágó érdeke.
Resica esetében azt tehetnénk, hogy katonai érdekek lévén, kényszerítjük az idegen részvények eladását. De mit tehetünk sok más esetben? Milyen nehéz lesz nekünk meg a baráti tőkének kivásárolni a részvényeket, és
mennyire előnyösen tudnánk azt tenni, ha felszámolhatnánk az idegen vagyonokat anélkül, hogy egy percre is megállna a termelés, és elháríta-nánk a piacon közismert cégek konkurenciáját. A tábornok folyamatosan közbekérdezett: – „de miért nem kerestek meg engem? – kivel beszéltek?
– a bizottságbeli urakkal?” stb.
Azt válaszoltam, hogy a jóvátételi és a pénzügyi bizottság tagjait meg-kerestük, de minden kísérletünk kudarccal végződött. A tábornok folyama-tosan rákérdezett, hogy miért nem őt kerestük meg. Mi egyebet válaszol-hattam, minthogy korábban nem voltunk ennyire közvetlen viszonyban, és lévén, hogy a határokkal bajlódó bizottságban dolgozott, fölöslegesen zak-lattuk volna. Erre azt mondta, hogy „Amióta itt vagyok volt alkalmam ala-posan megismerni az emberek közötti bizalmas kapcsolatokat is. Ugyan-olyan jól tájékozott vagyok a konferencia, a Főtanács stb. dolgaiban. Tulaj-donképpen alig maroknyi ember dolgozik és ismeri a kérdéseket, akik ta-nulmányozták a határozat tárgyát képező ügyeket. Ha megkerestek volna engem, talán sikerült volna. Azt hiszem, hogy megváltoztathattam volna a dolgokat.”
„Tábornok úr, miután amúgyis tárgyalások következnek az osztrák szer-ződés aláírása dolgában, talán még módosítható az a kitétel is, amely meg-gátol bennünket abban, hogy az idegen vagyonokat felszámoljuk.”
„Lehetetlen – volt a válasz alapvető cikkelyeket módosítani, miután a szerződést Ausztria ratifikálta és Önökön és a szerbeken kívül mindenki aláírta. De önök jobban érdekeltek Erdélyben, mint Bukovinában. Remé-lem, hogy a magyarokkal aláírandó szerződésbe be lehet iktatni ugyanazo-kat a kitételeket, mint a német szerződésbe.” Eljutottunk oda, ahova akar-tunk. Vázoltam azokat a számunkra és mások számára is ígéretes előnyö-ket, amelyeket az idegen vagyon zárolásával és felszámolásával szerezhe-tünk. Aztán lekísértem a szerény, negyedik emeleti lépcsőfeljáróhoz, és megkértem, ismételten megköszönve látogatását, hogy adja át nejének tiszteletteljes hódolatomat.
Szerdán megjelentünk az ebéden. Ebéd után, a kávénál komolyra vált az udvarias társalgás. A hölgyek a szalonban maradtak, mi visszavonultunk, Mişu, hárman a Kelet-Európa társaság vezetői, a tábornok, Toma Dumit-rescu ezredes, és lényegében megismétlődött az előző napi beszélgetés. Ez alkalommal is elmondtam, hogy hónapok óta szorgalmazom, hogy a
Szerdán megjelentünk az ebéden. Ebéd után, a kávénál komolyra vált az udvarias társalgás. A hölgyek a szalonban maradtak, mi visszavonultunk, Mişu, hárman a Kelet-Európa társaság vezetői, a tábornok, Toma Dumit-rescu ezredes, és lényegében megismétlődött az előző napi beszélgetés. Ez alkalommal is elmondtam, hogy hónapok óta szorgalmazom, hogy a