A fegyveres összeütközések nemzetközi szerződésekre gyakorolt hatása régóta foglal-koztatja a nemzetközi jogászokat. A szabályozás a 20. század elejéig problémamentes-nek tűnt, habár az államok gyakorlatában már ekkor is voltak látható eltérések. Egy ame-rikai professzor 1932-ben írt cikkében erre a következtetésre jut: „A jogtudósok útmuta-tást kerestek a nemzetek gyakorlatában, de az államok magatartása olyan eltérő, hogy semmilyen közös nevezőt nem találtak, így kénytelenek voltak a jogelmélethez és az eti-kához folyamodni.”1 Ez segítséget is jelentett, amíg a második világháború után a nem-zetközi jog egész rendszere gyökeresen meg nem változott. 1945-ben az ENSZ rendsze-rének felállítása és az erőszak tilalmának kiteljesedése a nemzetközi jog minden területé-re hatást gyakorolt. Ez a hatás azonban nem volt rögtön látható, így az 1960-as években – a nemzetközi szerződések jogának kodifikálásakor – nem volt egyértelmű, hogy a szerződéses viszonyokra hogyan is hat az erőszak tilalma.
A magyar és a lengyel delegáció közös javaslatára az 1969. évi bécsi egyezmény 73.
cikkébe belefoglalták, hogy nem tartozik az egyezmény hatálya alá az ellenségeskedések hatása a nemzetközi szerződésekre. Haraszti György a nemzetközi szerződések megszünéséről írott művében hangsúlyozta, hogy a téma „csak önálló monográfia tárgya lehetne”.2 Ilyen monográfia azóta sem jelent meg sem magyar, sem idegen nyelven. En-nek megfelelően célkitűzésem az volt, hogy a témában rejlő nemzetközi jogi problémá-kat részletesen feltárjam és megoldási javaslatoproblémá-kat dolgozzak ki.
A nemzetközi szerződések alkalmazása széles körben elterjedt, így nem feltételezhet-jük, hogy minden körülmények között ugyanazok az egységes szabályok vonatkoznának rájuk. Időről időre látunk különbségeket az alkalmazandó jogban, amely a szerződés funkciójának függvénye; ezek a különbségek rendkívül élesen láthatóak a háború nem-zetközi szerződésekre gyakorolt hatása vizsgálatakor.3 A fegyveres összeütközések nem-zetközi szerződésekre gyakorolt hatása elemzésének bonyolultságát az adja, hogy a szer-ződések joga mellett beható tanulmányozást igényelnek az erőszak tilalmára és az álla-mok felelősségére vonatkozó szabályok is. Ehhez a komplexitáshoz hozzájárul a fegyve-res összeütközések megváltozott jellege is. A nemzetközi közösség még mindig nem él teljes békében, viszont manapság már nem annyira az államok közötti háborúk a jellem-zőek. Egyre inkább elmosódik a határ a nemzetközi és a nem nemzetközi fegyveres ösz-szeütközések között, a harcokban nem csak állami szervek vesznek részt, hanem más, nem állami szereplők is.
A nemzetközi közösség tagjainak viszonyát és a kapcsolataikra irányadó jogot évszá-zadokon át az határozta meg, hogy békében vagy háborúban vannak-e egymással. Az ál-talános nézet szerint a hadiállapot beálltával megszüntek a nemzetközi szerződések a hadviselő felek között. Ennek magyarázatául az szolgált, hogy az államok a nemzetközi kötelezettségeket a hasznosság okán vállalják, és ez idővel megváltozhat. Amikor pedig bekövetkezik egy háború, akkor nem lehet senki mások érdekére tekintettel, mert azzal önmagának árt.4 Ebben a gondolkodásban a természetjog hozott némi változást,
1 ORFIELD 1932. 276. o.
2 HARASZTI 1973. 11. o.
3 MCNAIR 1961. 5. o.
4 GROTIUS 1960. Bevezetés 5. pont
9
alábbis elméleti síkon. Grotius például felhívta a figyelmet, hogy a háború sem teljes mértékben jogon kívüli, jog nélküli jelenség.5 Nézeteit befolyásolta, hogy fő műve meg-írása idején, 1625-ben éppen a harminc éves háború zajlott, amelyről megállapította, hogy az államok „semmiféle isteni vagy emberi jogot nem tartanak tiszteletben”.6
A két állapot szabályrendszere azonban élesen elkülöníthető maradt, és még több év-századnyi véres háborúzásra volt szükség, hogy a háború idejére is elfogadjanak az ál-lamok szabályokat. Az 1800-as években bekövetkezett társadalmi és gazdasági fejlődés eredményeként az államok több olyan megállapodást is kötöttek, amelyekben kijelentik, hogy az esetleges ellenségeskedések ellenére sem szünnek meg. Ennek tipikus példái a kölcsöntartozást rendező egyezmények.7 Jellemzően ebben az időszakban még csak azt fogadták el az államok, hogy a békeidőben expressis verbis tett vállalásaikat kötelesek megtartani a háborúban (pl.: hadijogi szabályok) vagy azután (pl.: kölcsön visszafizeté-se).
Az 1945-ben felállított modern nemzetközi jogrendben azonban nem látható már a háború és a béke állapotának ilyen éles kettéválaszthatósága. Elméletileg, a pozitív jog alapján csak akkor kerülhetne sor fegyveres összeütközésre, ha az ENSZ Biztonsági Ta-nácsa (BT) engedélyezte azt a nemzetközi béke és biztonság megóvása érdekében, egyébként tilos a fegyveres erőszak alkalmazása, vagy az azzal való fenyegetés. Termé-szetesen az államokat megilleti az önvédelem joga, de csak abban az esetben, ha őket támadás érte – tehát ha jogellenes cselekmény következett be.
A gyakorlatban azt látjuk, hogy az államok nem mindig tartják be nemzetközi kötele-zettségeiket és sokféle fegyveres összeütközésbe „keveredhetnek bele”. A fegyveres ösz-szeütközések idején már korántsem csak a hadijog az irányadó számukra, hanem az an-nál jóval tágabb humanitárius jog és számos más szerződéses kötelezettség is. A fegyve-res konfliktus nem szünteti meg az állam ENSZ Alapokmánya alapján fennálló kötele-zettségeit, alapvető emberi jogvédelmi kötelekötele-zettségeit, nemzetközi szervezetekbeli tag-ságát sem. Noha számos multilaterális egyezmény tartalmaz „nem-érinti-klauzulát”, azaz olyan rendelkezést, amely kimondja, hogy az egyezmény rendelkezései nem érintik az agresszió, ellenségeskedés vagy fegyveres összeütközés esetében alkalmazandó szabá-lyokat, ez mégsem jelenti azt, hogy azokból az egyezményekből a szükséges és összefé-rő rendelkezések ne lennének alkalmazhatóak. Így például ha a Biztonsági Tanács elren-deli a diplomáciai kapcsolatok megszakítását egy kormánnyal, az még nem jelenti azt, hogy a diplomáciai épületek sérthetetlensége, amelyet garantál mind az 1961. évi bécsi egyezmény, mind a szokásjog, ne lenne alkalmazandó.
A 21. század elejére egyértelmű cél, hogy a nemzetközi közösség globalizált viszo-nyaira a lehető legkevesebb hatást gyakorolják a fegyveres összeütközések. Mégis, ami-kor egy állam fegyveres konfliktusba keveredik, bizonyos nemzetközi kötelezettségeinek a teljesítése teljes egészében ellentmondana hadi- és nemzetbiztonsági érdekeinek. Sőt, az is elképzelhető, hogy a harci állapotok miatt, ha szeretné, sem tudja teljesíteni egyes korábban vállalt kötelezettségeit. Amikor tehát arra keressük a választ, hogy a fegyveres összeütközés során egy államnak milyen jogszabályokat kell betartania, a fenti szempon-tokat nem szabad figyelmen kívül hagyni.
5 GROTIUS 1960. Bevezetés, 25–28. pont
6 GROTIUS 1960. Bevezetés, 28. pont
7 Erre lásd a példákat a IV. fejezet jogtörténeti részében.
Elméletileg a fegyveres konfliktus nemzetközi szerződésekre gyakorolt hatása lehet objektív vagy szubjektív is. Objektív hatás, ha a szerződés megszűnik vagy felfüggesz-tődik a fegyveres összeütközés miatt. Ezzel szemben szubjektív a hatása, ha nem pusztán a fegyveres konfliktustól függ, hanem például a részes felek akaratától. Ilyen esetben a szerződést a felek megszüntetik vagy felfüggesztik. Fegyveres összeütközés esetében te-hát a szerződés sorsa számos variáció szerint alakulhatna:
a) automatikusan megszűnik;
b) automatikusan felfüggesztődik;
c) a felek megszüntetik;
d) a felek felfüggesztik;
e) az egyik fél egyoldalúan megszünteti;
f) az egyik fél egyoldalúan felfüggeszti.
Ezek az elméleti változatok – gyakorlati példákkal szemléltetve – mind megjelennek jelen könyv bizonyos részeiben. Feltárom az egyes megoldásokhoz kapcsolódó dogmati-kai és gyakorlati problémákat, valamint kifejtem, hogy a jelenkor nemzetközi jogában miért nem fogadható el az objektív hatás és a hozzá kapcsolódó automatikus megszűnés vagy felfüggesztődés.
Az államok és a jogelmélet azonban nem csak a megszűnés és felfüggesztés körében tárgyalta a fegyveres összeütközések hatását. A régebbi gyakorlatban jellemző volt a szóhasználat, miszerint a háború érvényteleníti a szerződéseket, azok érvényességüket vesztik. Ezzel általában arra utaltak, hogy a szerződő felek szerződéskötésre irányuló akarata megváltozott, megszűnt, nem pedig a megkötéssel összefüggő érvénytelenségre.
Számos más jogintézmény is keveredett az elméletben és a gyakorlatban egyaránt. A fegyveres összeütközés hatásaként szóba jöhetnek más szerződés-megszünési esetek, úgy mint a lehetetlenülés, szerződésszegés, körülmények alapvető megváltozása, vagy akár az állam jogutód nélküli megszünése. Az önvédelem és az ellenintézkedés kereté-ben is előállhatnak szerződések sorsát befolyásoló cselekmények. Ezeket a jogintézmé-nyeket el kell határolni a fegyveres összeütközés hatásától és látható lesz, hogy az nem azonosítható ezek közül eggyel sem. Szükséges a téma önálló kezelése, amelyhez egyébként az államok is ragaszkodnak.
Az államok hozzáállása a témához rendkívül pragmatikus, gyakorlatuk nem egységes és annak feltárása sem egyszerű feladat. A Nemzetközi Jogi Bizottságban folyó kodifi-kációs tevékenységen köszönhetően némileg könnyebb lett a hozzáférés az államok mai véleményéhez. Az 1945 előtt folytatott állami gyakorlatnak csak jogtörténeti jelentősége van, míg az utána következő hidegháborús viszonyok és az erőszak alkalmazásának vál-tozásai nehezítik a gyűjtést és a „legkisebb közös többszörös” megtalálását.
A fegyveres összeütközéseknek nem csak az abban érintett államok szerződéses vi-szonyára lehet hatása, hanem akár abban nem érintett, harmadik államokkal kapcsolatos szerződéseikre is. Sőt, a nemzetközi jog más jogalanyai, nevezetesen a nemzetközi szer-vezetek is összefüggésbe hozhatóak bizonyos fegyveres összeütközésekkel, így felmerül a kérdés, hogy az ő szerződéseikre hathatnak-e a konfliktusok. Ismeretes például a NATO szerepe a délszláv válságban, különösen az 1999. évi bombázás esete. A gyakor-lat azonban az elmélet előtt jár, így az V., rövidnek mondható fejezettől eltekintve rész-letesen ez a könyv sem foglalkozik ezzel a problémával. E mögött meghúzódik egyrészt az a dilemma, hogy vajon egy nemzetközi szervezet követhet-e el agressziót, megsérthe-ti-e az erőszak tilalmát, valamint okként szolgál a nemzetközi szervezetekre vonatkozó
11
nemzetközi joganyag fejletlensége, különös tekintettel a nemzetközi szervezetek által el-követett jogsértések miatti felelősség szabályainak hiányára.
A könyv leginkább azokra a kérdésekre válaszol, hogyan alakultak a témát illető el-méletek, hogyan helyezhető el a problémakör rendszertanilag, milyen következtetések vonhatóak le a nemzetközi bíróságok és az államok gyakorlatából, van-e különbség a nemzetközi és a nem nemzetközi fegyveres összeütközések hatása között, melyik eset-ben mi az alkalmazandó jog. Számos különböző tárgyú nemzetközi szerződés vizsgál-tam, amelyekkel összefüggésben a III. fejezet tartalmazza a megállapításokat. Így tipiku-san kijelenthető, hogy a szokásjogot kodifikáló, az új nemzetközi jogalanyt létrehozó szerződések tipikusan hatályban maradnak a fegyveres összeütközések idején is, illetve természetesen azok a megállapodások is, amelyek erről kifejezetten rendelkeznek. Az olyan kétoldalú kereskedelmi, gazdasági és egyéb megállapodásokra, amelyekhez a szerződő felek aktív együttműködése szükséges, inkább a felfüggesztett állapot a jellem-ző. Az egyes szerződéstípusok elemzése mellett az államok és nemzetközi szervezetek gyakorlatából is levnonhatóak következtetések.
A Nemzetközi Jogi Bizottság 2011 őszén lezárta a téma kodifikációját, miután az ENSZ Hatodik Bizottsága 2011 tavaszán második olvasatban fogadta el a tervezetet a fegyveres összeütközések nemzetközi szerződésekre gyakorolt hatását illetően. Egyes kérdések elemzésénél kitérek a Nemzetközi Jogi Bizottság tervezetének korábbi változa-taira is, de az értékelés alapját a végső verzió képezi, amelyet az 1. sz. melléklet tartal-maz. Noha az ENSZ Közgyűlése elfogadta a Bizottság által készített szerződéstervezetet, várhatóan továbbra is szokásjogként lesz irányadó. Ritkán fogadnak el az államok olyan multilaterális egyezményt, amelynek a témájában nem egyértelműen kikristályosodott a szokásjog. Ez a terület ilyen.