TÖRVÉNYKÖNYVBEN
2. Az 1961-es Btk.-ban szabályozott kényszerelvonó-kezelés
A felszabadulás után a III. Bn. előkészítése kapcsán hangzottak el javaslatok hatékonyabb büntetőjogi és egyéb gyógyító intézkedések bevezetésére az alkoholizmus és a bűnözés szoros összefüggésére való tekintettel. A törvényhozás azonban csak 1961-ben vezette be a kényszerelvonó-kezelést büntetőjogi intézkedésként.
Az első átfogó szocialista büntető kódex az 1961. évi V. törvény volt, mely egy új kódex volt, egy önálló jogalkotás: „lezárt egy szakaszt a magyar büntetőjog fejlődésében, létrejött a társadalom tartalmának megfelelő egységes, szocialista büntetőjog rendszere”. [4]
Az intézkedések szabályozásában újításokat hozott a Btk, ugyanis bevezette a figyelmeztetést és a kényszerelvonó-kezelést. Ez utóbbi teljesen új jogintézmény volt a magyar büntetőjog történetében. A szabályozás alapját az alkoholizmus betegségként való elfogadása jelentette.
„A kényszerelvonó-kezelés tulajdonképpen az alkoholizmus miatt alkalmazható kényszergyógykezelés” volt. [4]
2.1. A kényszerelvonó-kezelés
Az 1961. évi V. törvény a Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről az alábbiak szerint szabályozta a kényszerelvonó-kezelés intézkedést:
„62. § (1) „Ha a bűntett elkövetése mértéktelen alkoholfogyasztással függ össze, a bíróság az elkövetőt arra kötelezheti, hogy kényszerelvonó-kezelésnek vesse magát alá.
(2) Ha az elkövetőt szabadságvesztéssel nem járó büntetésre ítélték, a kényszerelvonó-kezelést rendelőintézetben vagy zárt gyógyítóintézetben kell foganatosítani.
(3) Ha az elkövetőt szabadságvesztésre ítélték, a kényszerelvonó-kezelést a büntetés végrehajtása alatt kell foganatosítani.” [6]
A kényszerelvonó-kezelés tartalmát tekintve sok hasonlóságot mutatott a kényszergyógykezeléssel, ugyanis mindkét esetben egy betegség kikényszeríthető gyógyításáról volt szó: a kényszerelvonó-kezelés tulajdonképpen az alkoholizmus miatt alkalmazható „kényszergyógykezelés”.
Amennyiben a bűncselekmény elkövetése mértéktelen alkoholfogyasztással függött össze, de a lerészegedés alkalomszerű volt és az elkövető nem volt alkoholista, abban az esetben kényszerelvonó-kezeléssel nem volt elrendelhető, mert az ilyen személy nem szorult gyógyításra. Amennyiben azonban alkoholista bűnelkövetőről volt szó és az intézkedés elrendelésének feltételei fennálltak, úgy a kényszergyógykezelését el kellett rendelni. A kényszerelvonó-kezelést tehát nem lehetett alkalmazni abban az esetben, ha nem volt összefüggés az elkövetett bűncselekmény és a mértéktelen alkoholfogyasztás között. Elvi éllel mutatott rá erre a problémakörre a Legfelsőbb Bíróság, ugyanis az 1961. évi V. törvény 62. §-a (1) bekezdésének rendelkezése szerint §-a kényszerelvonó-kezelés §-alk§-alm§-azásár§-a cs§-ak §-akkor kerülhet sor, ha a bűncselekmény elkövetése egészben vagy legalább részben a mértéktelen alkoholfogyasztással függött össze. [10]1
1 1978. 314. BH lényege szerint a megyei bíróság a vádlottat súlyos testi sértés bűntette miatt 9 hónapi - börtönben letöltendő - szabadságvesztésre és 2 évre a közügyektől eltiltásra ítélte, egyben elrendelte a vádlottnak - a büntetés végrehajtása alatt foganatosítható – kényszerelvonó-kezelését. A megyei bíróság ítélete ellen a vádlott és védője
A fent hivatkozott jogszabályhely (2) bekezdéséből következik, hogy kényszerelvonó-kezelésnek nemcsak szabadságvesztés mellett lehetett helye, hanem pénzbüntetés vagy javító-nevelő munka kiszabása esetében is volt lehetőség az alkalmazására.
A (3) bekezdés előírta, hogy szabadságvesztés büntetésre ítélés esetében a kényszerelvonó kezelést a büntetés végrehajtása alatt kellett foganatosítani. [6]
A Btk. 62 §-ának (2) és (3) bekezdésében foglaltakból is kitűnik, hogy kényszerelvonó-kezelés elrendelésére csak bűnösség megállapítása esetén kerülhet sor. [11]2
2.2 A kényszerelvonó-kezelés végrehajtási szabályai
A büntető bíróságok által elrendelt kényszerelvonó-kezelés végrehajtásának részletes szabályait az 1/1966. (VI. 3.) EüM rendelet tartalmazta. Ha a büntetőeljárás adatai alapján indokoltnak látszott a kényszerelvonó-kezelés, a nyomozó hatóság vagy a bíróság két orvosszakértőt hallgatott meg. Az orvosszakértők közül az egyik az igazságügyi elmeorvos-szakértő, a másik az Igazságügyi Orvosszakértői Iroda állandó szakértője, illetve igazságügyi belgyógyászszakértő volt.
Az orvosszakértő kompetenciájába tartozott annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy szükséges és alkalmazható-e a kényszer-elvonó intézkedés a terhelttel szemben. Abban az esetben, ha az orvosszakértők kényszerelvonó-kezelést javasoltak, arra nézve is nyilatkozniuk kellett, hogy zárt gyógyintézeti vagy rendelőintézeti kezelésre van-e szükség.
Zárt gyógyintézeti kényszerelvonó-kezelés abban az esetben volt javasolható, ha az eset összes körülményeit gondosan mérlegelve a rendelőintézeti kezeléstől nem volt eredmény várható.
Ebben az esetben az orvosszakértőknek be kellett szerezniük a terhelt lakóhelye szerint illetékes
tényállást a Be. 239. §-ának (2) bekezdésében megjelölt hibáktól mentesen állapította meg. Helyesen vont következtetést a vádlott bűnösségére és a cselekményt is megfelelően minősítette. A bűnösségi körülményeket is általában helyesen sorolta fel és az csak annyiban szorul helyesbítésre, hogy az ittas állapotban való bűnelkövetést mellőzni kellett a súlyosító körülmények sorából, minthogy nem volt arra adat, hogy a vádlott a cselekmény elkövetésekor ittas állapotban volt. Ezért a vádlottal szemben egyébként helyes mértékben meghatározott szabadságvesztés mellett alkalmazott kényszerelvonó-kezelést a Legfelsőbb Bíróság tévesnek találta. Minthogy pedig az adott ügyben még arra sem merült fel adat, hogy a vádbeli napon a vádlott szeszes italt fogyasztott: a kényszerelvonó-kezelés alkalmazása téves.
2 Az 1978. 365. BH elvi éllel abban foglalt állást, hogy kényszerelvonó-kezelés elrendelésére csak bűnösség megállapítása esetén kerülhet sor. Az elsőfokú bíróság a vádlott ellen tartási kötelezettség visszaesőként, iszákos életmód miatti elmulasztásának bűntette miatt indított büntető eljárást - büntethetőséget megszüntető okból - megszüntette, egyben a vádlottat kötelezte, hogy kényszerelvonó-kezelésnek vesse alá magát. A vádlott alkoholista, aki annak ellenére, hogy már több ízben esett át alkoholelvonó-kúrán, szabadulását követően is italozó életmódot folytatott és tartási kötelezettségének sem tett eleget, azonban a hátralékos tartozását az elsőfokú határozat meghozatala előtt kifizette, ezért a büntető eljárást az elsőfokú bíróság büntethetőséget megszüntető okból megszüntette. A kényszerelvonó-kezelésre vonatkozó rendelkezés miatt jelentett be fellebbezés a terhelt, mely kapcsán a másodfokú bíróság arra a megállapításra jutott, hogy a Btk. 62 §-ának (2) és (3) bekezdésében
kórház alkoholelvonó-, illetőleg elmeosztálya osztályvezető főorvosának írásbeli nyilatkozatát arra nézve, hogy az osztályon legkorábban mikor tud a terhelt részére helyet biztosítani.
A zárt gyógyintézeti kényszerelvonó-kezelés a terhelt lakóhelye szerint illetékes kórház alkoholelvonó-, illetőleg elmeosztályán és az erre a célra létesített munkaterápiás intézetben, a rendelőintézeti kényszerelvonó-kezelés pedig a terhelt lakóhelye vagy munkahelye szerint illetékes rendelőintézet alkoholelvonó-rendelésén történhetett. A kényszerelvonó-kezelést elrendelő határozatot zárt gyógyintézeti kezelés esetében az alkoholelvonó-, illetőleg az elmeosztály osztályvezető-főorvosának, rendelőintézeti kezelés esetében pedig az alkoholelvonó-rendelés vezetőjének kellett megküldeni.
Amennyiben a terhelt szabadlábon volt, úgy szakértőként a terhelt lakóhelye vagy tartózkodási helye szerint kijelölt ideg- és elmegyógyintézeti, kórházi elmeosztály osztályvezető főorvosát és az intézet igazgatója által kijelölt belgyógyász vagy elmegyógyász szakorvost kell meghallgatni.
A szakvéleményt kérő hatóság a terheltet a vizsgálat céljából való megjelenésre kötelezhette.
A vizsgálat elvégzését követő 8 napon belül kellett a kényszerelvonó-kezelés javaslata esetében a véleményt a megkereső hatóságnak eljuttatni, s egyúttal nyilatkozni arra vonatkozóan is, hogy zárt gyógyintézeti vagy rendelőintézeti kezelés látszik-e indokoltnak a terhelt esetében. A szakvéleménynek ki kellett arra is terjedni, hogy melyik egészségügyi intézményben és mely időponttól kezdve foganatosítható az intézkedés. [8]
2.2.1. Zárt gyógyintézeti kényszerelvonó-kezelés
A határozat kézhez vételét követően az osztályvezető-főorvos tűzte ki az alkoholelvonó-kezelés megkezdésének időpontját és a terheltet írásban felhívta, hogy az elvonó-kezelés megkezdése végett a kitűzött időben és helyen elővezetés terhe mellett jelenjen meg. A felhívást olyan időpontban kellett kiküldeni, hogy a terheltnek legalább nyolc nap álljon rendelkezésére a kezelés megkezdésére kitűzött időpontig. Amennyiben a terhelt nem jelent meg kitűzött időpontban és távolmaradását sem mentette ki előzetesen, úgy abban az esetben az osztályvezető főorvos az ügyész előzetes jóváhagyása nélkül elővezettette rendőrség útján.
A zárt gyógyintézeti kényszerelvonó-kezelést az Egészségügyi Minisztérium által kijelölt egészségügyi intézetben kellett foganatosítani, s a gyógykezeléshez szükséges ideig tartott, de nem haladhatta meg a hat hónapot.
A zárt gyógyintézeti kényszerelvonó-kezelés tartama alatt az arra kötelezett személy az intézet orvosainak a gyógykezeléssel kapcsolatos előírásait köteles volt megtartani és a gyógyintézetet az intézet vezetőjének engedélye nélkül nem hagyhatta el. A kényszerelvonó-kezelést annak eredményes befejezése után a gyógyintézet vezetője szüntethette meg. A gyógyintézet vezetője a megszüntetéssel egyidejűleg dönthetett úgy is, hogy a kényszerelvonó-kezelést rendelőintézetben kell folytatni. A gyógyintézet vezetője a bíróságot és az ügyészt értesítette a zárt gyógyintézeti kényszerelvonó-kezelés megszüntetéséről.
A kórházi osztályon gyógykezelt személyt az osztályvezető-főorvosnak lehetősége volt, hogy
elmegyógyászati kivizsgálás és gyógykezelés után, s az áthelyezett személy ennek köteles volt eleget tenni. A munkaterápiás intézet vezetője intézkedett a munkaterápiás foglalkoztatásról és a kezelt személy munkaképességéhez mérten szabta meg a foglalkoztatás módját, mértékét és időtartamát. [8]
2.2.2. Rendelőintézeti kényszerelvonó-kezelés
A rendelőintézeti kényszerelvonó-kezelés - hasonlóan a zárt gyógyintézeti kezeléshez - a gyógykezeléshez szükséges ideig tartott. A gyógykezelést ebben az esetben a terhelt munkaidején kívül kellett foganatosítani. A rendelőintézeti kényszerelvonó-kezelés tartama alatt a kötelezett személy a kezelőorvosnak a gyógykezeléssel kapcsolatos előírásait köteles volt megtartani és az általa kijelölt időpontokban a rendelőintézetben gyógykezelés végett köteles volt megjelenni.
Amennyiben a gyógykezelésre kötelezett személy az egészségügyi előírásokat nem tartotta meg és ezzel veszélyeztette a kezelésnek a rendelőintézetben történő eredményes befejezését, az alkoholelvonó-rendelés vezetője megkereste az egészségügyi szakigazgatási szervet, mely hatóság az elsőfokon eljárt bíróságnak javaslatot tehetett zárt gyógyintézeti kényszerelvonó-kezelés elrendelésére.
Ha az elvonó-kezelésre kötelezett személy személyi körülményeiben - függetlenül egészségi állapotától függetlenül - olyan változás következett be, amely a kényszerelvonó-kezelés végrehajtását szükségtelenné tette, a kezelés végrehajtásának mellőzése kérdésében az elsőfokon eljárt bíróság hozott határozatot. [8]
2.2.3. A kényszerelvonó-kezelés foganatosítása szabadságvesztés végrehajtása alatt
Ha a Btk. 62. § (3) bekezdés alapján a kényszerelvonó-kezelést a szabadságvesztés végrehajtása alatt kellett foganatosítani, azt a börtönben vagy a büntetés-végrehajtási munkahelyen kellett végrehajtani. A végrehajtási szabályok megegyeztek a fentiekkel abban az esetben, ha a bíróság a büntetést szabadságvesztésre változtatta át vagy elrendelte a felfüggesztett szabadságvesztés büntetés utólagos végrehajtását.
Ha a kényszerelvonó-kezelés megkezdésére vagy befejezésére nem kerülhetett sor, mert a szabadságvesztés végrehajtása befejeződött vagy félbeszakadt, vagy ha a szabadságvesztés végrehajthatósága megszűnt vagy az elítéltet feltételes szabadságra bocsátották, akkor a büntetés-végrehajtási intézet kötelezte az elítéltet, hogy jelenjen meg a kényszerelvonó-kezelés végrehajtásának megkezdése, illetve folytatása végett a lakóhelye szerint illetékes alkoholelvonó-rendelésen.
A szabadságvesztés büntetés tartamától függetlenül a kényszerelvonó-kezelés tekintetében a bíróságnak úgy kellett rendelkeznie, hogy az intézkedést a szabadságvesztés végrehajtása alatt kellett foganatosítani. Ettől eltérő végrehajtási mód, annak „ambulanter formában” történő végrehajtására nem volt mód, a bíróság effajta rendelkezése törvénysértő volt. [12] 3
A kényszerelvonó-kezelés végrehajtásával kapcsolatosan fontos megjegyezni, hogy hiába álltak fenn az intézkedés elrendelésének a feltételei, annak alkalmazására nem kerülhetett sor, ha az egyébként szükséges kényszerelvonó-kezelés alkalmazása orvosi szempontból ellenjavalt volt. [13]4 A büntető bíróságok által elrendelt kényszerelvonó-kezelés végrehajtásának részletes szabályairól szóló 1/1966. (VI. 3.) EüM rendelet 1. §-ának (2) bekezdése is rögzítette, hogy az orvosszakértőknek abban a kérdésben kell véleményt nyilvánítaniuk, hogy egyrészt szükséges-e, másrészt alkalmazható-e a kényszerelvonó-kezelés. Abban az esetben pedig, ha a terhelt egészségi állapota folytán az egyébként szükségesnek látszó kényszerelvonó-kezelés ellenjavallt volt, úgy nem kerülhetett sor a szóban forgó intézkedés alkalmazására.
Az 1975. 348. BH a kényszerelvonó kezelésnek a szabadságvesztés végrehajtása alatt történő foganatosításának gyakorlati problémájával foglalkozott. A Btk. 62. §-ának belső szerkezetéből nyilvánvaló, hogy a (3) bekezdésben előírt és a szabadságvesztés végrehajtása alatti foganatosítás a (2) bekezdésben felsorolt mindkét esetre vonatkozik, tehát arra is, amikor egyébként rendelőintézetben és arra is, amikor zárt gyógyintézetben lenne foganatosítandó a kényszerelvonó-kezelés. De erre utal az is, hogy az 1/1966. (VI. 3.) EüM rendelet 7. §-ának (1) bekezdése szerint a kényszerelvonó-kezelést - minden megkülönböztetés nélkül - büntetés-végrehajtási intézetben kell foganatosítani akkor is, ha eredetileg nem végrehajtható szabadságvesztés mellett alkalmazzák, de utóbb a bíróság az egyéb büntetést szabadságvesztésre változtatta át, vagy elrendelte a felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtását. [16]5
alkoholelvonó kezelését” azzal, hogy azt „ambulanter formában a büntetés letöltése után kell foganatosítani”. Az 1961. évi V. törvény 62. §-ának (3) bekezdése értelmében: ha az elkövetőt szabadságvesztésre ítélték, a kényszerelvonó-kezelést a büntetés végrehajtása alatt kell foganatosítani. A jogszabály helyes értelme szerint az említett intézkedésnek ez a végrehajtási módja a szabadságvesztés főbüntetés tartamától függetlenül alkalmazandó. Ezt a rendelkezést sértette meg a bíróság, amikor a szabadságvesztéssel nem járó büntetés esetére vonatkozó rendelkezést, a felhívott § (2) bekezdését alkalmazta. Így a kényszerelvonó-kezelés foganatosítási módja a fentiek szerint törvénysértő.
4 Az 1978.5 BH-ban foglaltak szerint az elsőfokú bíróság a terheltet bűnösnek mondta ki többszörösen visszaeső által elkövetett sikkasztás bűntettében és 2 rb. lopás vétségében és ezért őt halmazati büntetésül 3 évi és 10 hónapi - fegyházban végrehajtandó - szabadságvesztésre és a közügyektől 4 évi eltiltásra ítélte, elrendelte a terhelt szigorított őrizetét is. Egyben kötelezte a terheltet arra is, hogy kényszerelvonó-kezelésnek vesse alá magát. Az orvosszakértői vélemény szerint az idült alkoholista terhelt esetében - akinek a gyomrát gyomorfekély-megbetegedése miatt évekkel ezelőtt csonkolták - ellenjavallt volt a kényszerelvonó-kezelés alkalmazása. A kényszerelvonó-kezelésre kötelezést kimondó rendelkezés miatt emelt törvényességi óvás alapos volt, mivel az orvosszakértői véleményre tekintettel törvénysértő volt a terheltnek kényszerelvonó-kezelésre kötelezése, mivel kizárt a kényszerelvonó-kezelés azoknak az esetében, akinél orvosi szempontból ellenjavallt az aktív alkoholelvonás.
5 Az elsőfokú bíróság a terheltet garázdaság bűntette miatt 10 hónapi szabadságvesztésre és a közügyektől 2 évi eltiltásra ítélte. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helyben hagyta. A főügyészség a másodfokú eljárás során indítványozta, hogy a bíróság kötelezze a terheltet, hogy magát kényszerelvonó-kezelésnek vesse alá, amelyet a szabadságvesztés ideje alatt kell foganatosítani.
A beszerzett igazságügyi orvosszakértő akként foglalt állást, hogy a terhelttel szembeni kényszerelvonó-kezelés csak kórházi alkoholelvonó osztályon végezhető el, fokozott orvosi ellenőrzés mellett. A kezelés ambulanter, illetve büntetés-végrehajtási intézet körülményei között ellenjavallt.
A másodfokú bíróság elutasította a főügyészség indítványát és arra az álláspontra helyezkedett, hogy a terhelttel szemben nem lehetséges büntetés-végrehajtási intézet keretei között a kényszerelvonó-kezelés végrehajtása.
Határozatának indokolásában azt fejtette ki, hogy az 1961. évi V. törvény 62. §-ának (2) bekezdése szerint a kényszerelvonó-kezelés lehetősége csupán akkor áll fenn, ha az elkövetőt szabadságvesztéssel nem járó büntetésre ítélték. Kitért a továbbiakban arra, hogy az 1/1966. (VI. 3.) EüM rendelet 2. §-a értelmében a fenti rendelkezéssel összhangban - a végrehajtható szabadságvesztés kiszabásának esetét kivéve, amikor a Btk. 62. §-ának (3) bekezdése és a fenti rendelet 7. §-a alapján a kényszerelvonó-kezelést büntetés-végrehajtási intézetben kell
A Legfelsőbb Bíróság 8/1969. számú tanácsvezetői értekezleti megállapodása is szabadságvesztés végrehajtása alatti foganatosítás kérdésében is állást foglalt, s eszerint a bíróság által elrendelt, de még meg nem kezdett vagy be nem fejezett kényszerelvonó-kezelést külön bírói intézkedés nélkül büntetés-végrehajtási intézetben kell foganatosítani, illetve befejezni abban az esetben, ha nem a szabadságvesztés mellett elrendelt rendelőintézeti vagy zárt gyógyintézeti kezelés megkezdését vagy folytatását más ügyben kiszabott szabadságvesztés foganatba vétele akadályozza. [22] A kényszerelvonó kezelésnek a szabadságvesztés végrehajtása alatt történő foganatosítása tehát abban az esetben is lehetséges, ha azt egyébként - szabadságvesztéssel nem járó büntetés esetén - zárt gyógyintézetben kellene foganatosítani. [5]
3. Az alkoholisták kényszergyógyítása az 1978. évi IV. törvényben
Az alkoholizmus elleni küzdelem jogi eszközei egyre inkább kiforrottak, 1974-ben létrehozták az alkoholisták kötelező intézeti gyógykezelésére a Munkaterápiás Alkoholelvonó Intézetet, mely nagyon fontos szerepet kapott az új kódex előkészítése során.
Az 1961. évi Btk.-ban szabályozott kényszerelvonó kezelést már a 60-as években bírálatok érték. Az 1978. évi IV. törvény az intézkedés elnevezését és a tartalmát illetően változásokat hozott. A változtatás okának hátterében az állhatott, hogy 6 hónapnál rövidebb tartamú szabadságvesztés esetén az alkoholista gyógyítása a büntetés-végrehajtás alatt nem eredményes, mivel ez egy viszonylag rövid időtartam.
3.1. A törvényi szabályozás
Az 1978. évi IV. törvény 75. §-a szabályozta az alkoholisták kényszergyógyítását, mint büntetőjogi intézkedést, mely szerint „Az elkövető kényszergyógyítása rendelhető el, ha bűncselekménye alkoholista életmódjával függ össze és hat hónapot meghaladó, végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik.”
A 76. § akként rendelkezett, hogy a hat hónapot meg nem haladó szabadságvesztés, vagy ennél enyhébb büntetés helyett, önálló intézkedésként, munkaterápiás kezelésre kötelezhető az elkövető, ha a bűncselekmény alkoholista életmódjával függ össze, és az intézeti gyógykezelés feltételei fennállnak. Az intézeti gyógykezelés időtartamát a törvény két évben maximalizálta.
[7]
3.2. Kényszergyógyítás a gyakorlatban
Az egyik legfontosabb újítása a ’78-as Btk.-nak, hogy csak a hat hónapot meghaladó tartamú szabadságvesztés mellett tette lehetővé a kényszergyógyítás elrendelését.
Az 1978. évi IV. törvény 75. és 76. §-a mérlegelési lehetőséget biztosított a bíróságnak a kényszergyógyítás elrendelése körében. A törvény „rendelhető el” szóhasználata is egyértelműen erre utalt. Így abban az esetben, ha a bűncselekmény az elkövető alkoholista életmódjával függött össze, és fennálltak a kényszergyógyítás orvosi feltételei, a bíróságnak vizsgálnia kellett- mint az intézkedés elrendelésének további törvényi feltételét -, hogy az elkövető kényszergyógyítása szükséges-e. [7]
A kényszergyógyítás olyan alkoholistával szemben rendelhető el, aki iszákosságából eredően
„alkoholista életmódot” folytat, azaz életvezetése veszélyezteti családját, környezetét vagy a közrendet. Az alkoholizmus egy hosszabb időn át kifejlődő betegség, de a kényszergyógyítás egészségügyi feltételei már a betegség kezdeti szakaszában fennállhatnak. Habár ilyenkor még nem vagy alig mutathatók ki az alkoholizmusra jellemző bel szervi és idegrendszeri eltérések, de a beteg életvezetésének az iszákosságával összefüggő hanyatlásából következtetni lehet arra, hogy az alkoholfüggőség küszöbén áll.
A kialakult bírói gyakorlat egységes volt abban, hogy a 75. § alapján csak és kizárólag az alkoholista elkövetők kényszergyógyítása volt elrendelhető, ezért téves minden olyan ítéleti rendelkezés, amely a kényszergyógyítás „kombinált jellegű” – alkohol- és drogfüggőség miatti – alkalmazásáról szól. [14] Az alkoholistákkal szemben alkalmazható kényszergyógyítás és a kábítószerélvezőkkel szemben alkalmazható ’elterelés’ összehasonlítása nem képezi jelen tanulmánynak a tárgyát, ugyanis az terjedelme miatt egy külön értekezés témája lehet.
Az elkövető életmódját a büntető eljárás során tisztázni kellett, s a hatóságok feladata volt a azoknak a tényeknek a feltárása is, amelyekből következtetni lehet arra, hogy az elkövető alkoholista életmódot folytat-e, illetőleg a kényszergyógyítása szükséges-e. Ebben a körben különösen azt volt szükséges felderíteni, hogy milyen mértékben és milyen gyakran fogyaszt az elkövető szeszes italokat, milyen magatartást tanúsít ittas állapotban, vagy például az esetleges konfliktusai a családjával, a lakóhelyén, a munkahelyén, korábban kapott-e büntetést ittas állapotban elkövetett bűncselekményért vagy szabálysértésért. Az elkövető életvezetésével kapcsolatban vizsgálni kellett, hogy például milyen irányba változott a családi élete, gyermekeinek neveléséről és tartásáról gondoskodik-e, mulaszt-e a munkahelyén, állandó munkaviszonya van vagy esetleg alkalmi munkából él. A döntés meghozatalánál szempont volt az is, hogy az elkövetőt az alkoholizmusa miatt kezelték-e, s ha igen, mikor, milyen formában és milyen eredménnyel gyógykezelték.
A kényszergyógyítás elrendeléséhez tehát nem volt elegendő annak a ténye, hogy az elkövető idült iszákosságban szenved, ahogyan az sem, ha a bűncselekményt ittas állapotban követte el, ugyanis az 1999.344 BH is akként foglalt állást, hogy ennek az intézkedésnek az alkalmazásához szükséges a cselekmény és az alkoholista életmód közötti lényeges összefüggés. [17]
Az 1978-as Btk. 82. §-ának (3) bekezdése lehetőséget adott a pártfogó felügyelet magatartási szabályaként gyógykezeléssel kapcsolatos kötelezettség előírására. Ha a szakvélemény figyelembevételével a bíróság a megállapította, hogy a kényszergyógyítás egészségügyi feltételei fennállnak, de a vádlottat próbára bocsátotta, vagy felfüggesztette a szabadságvesztésének végrehajtását próbaidőre és ezek mellett a pártfogó felügyeletét elrendelte, ennek eredményességét általában elősegíthette olyan külön magatartási szabály előírása, hogy az elkövető kötelező gondozásnak és gyógykezelésnek vesse magát alá. Az erre