Beniczky egy nap pihenő után azt az utasítást kapta a főparancsnokságtól, hogy különítményével vonuljon a Szepességbe.59 A császári erők árnyékában harcoló szlovák felkelő csapatok Bedřich Bloudek vezetésével hónapok óta uralták Eper-jest és vidékét, a galíciai határon pedig Anton Vogel három dandárja várt a meg-felelő pillanatra, amikor betörhetnek az kelet-felvidéki megyékbe. Az eperjesi események pillanatok alatt lerombolták Beniczky losonci rajtaütéssel megszer-zett hírnevét: a szlovák felkelők kicsúsztak a magyar támadók kezei közül, Vogel közeledtének hírére pedig Beniczky puskalövés nélkül visszahúzódott Kassáig.
A magyarok két alakulattal tervezték az Eperjes elleni támadást. Az egyik Beniczky különítménye (megközelítőleg 700 gyalogos és 32 lovas), melynek magját a Losoncnál kipróbált és bizonyított, viszonylag jól felszerelt egységei adták, majd akikhez később gömöri önkéntesek is csatlakoztak.60 A másik cso-port a helyi védsereg önkéntesei voltak Egressy Gábor vezetése alatt (hozzávető-legesen 1000 gyalogos és 200 lovas).61 A borsodi alakulat alig néhány hete fogott először fegyvert életében: „1849 márcziusában ismét egy ötszáz főből álló sza-badcsapatot alakiték, s Szemere Bertalan felhivására elvállaltam annak vezetését kapitányi ranggal […] Mihelyt e csapatból kétszáz fölszerelve és fegyverezve lőn:
elindultam e kétszáz gyakorlatlan emberrel Kassa és Eperjes felé…”62
59 Asbóth Lajos emlékiratai…, 1862, i. m., 114–118.
60 Steier Lajos: Beniczky Lajos bányavidéki kormánybiztos…, 1924, i. m., 134.
61 Létszámukra nincs biztos forrás.
62 Egressy Gábor naplórészletét közli: Egressy Ákos: Emlékeim…, 1893, i. m., 93.
A védsereg intézménye épp kialakulóban volt az eperjesi rajtaütés időpont-jában. Szemere Bertalan felső-magyarországi kormánybiztos gerilla-tervezete elméletben hatékony és javarészt elégséges védelmet nyújtott volna a gyak-ran védtelenül hagyott felvidéki területeknek, mivel ezeket legtöbbször néhány száz főből álló császári alakulatok vagy épp szlovák felkelők tartották kézben.
Az Eperjes elleni támadás célja, a terület feletti ellenőrzés megszerzése mellett, a szlovák felkelő sereg teljes megsemmisítése volt, így az egy ponton koncentrált roham helyett Szemere „kombinált támadás” koncepciója szerint tervezték meg az előrenyomulást.63
A szlovák felkelők vezérei jellemzően cseh származású tisztek voltak. Közülük Bedřich Bloudek volt az, aki a leghosszabb ideig állt a szlovák és cseh felkelők élén és viszonylag sikeres gerillaharcot folytatott az északkeleti területeken. A fel-kelőknek és vezéreiknek volt bőven idejük megismerni Eperjest és környéket, ugyanis már 1849 januárja óta errefelé tevékenykedtek. Amikor épp nem volt magyar haderő a régióban, portyáztak és városokra rontottak, amikor pedig volt, visszahúzódtak a határszélre.
A felkelők egy része (mintegy 200 fő) részt vett a téli hadjárat felvidéki császári betöréseiben (Frischeisen, Götz és Simunich), így nem először kerülnek szembe jelentősebb magyar haderővel. Beniczky is aggódva jegyezte meg Egressynek, hogy egy részük nem „gyülevész sereg”, hanem „állják az ágyútüzet”.64 A védők száma Beniczky jelentése alapján: 500 fő császári sorgyalogság, 800–1000 fő szlo-vák felkelő, 55 fő császári vadász és fél szakasz svalizsér.65
Az őrnagy március 28-án indult útra teljesíteni a frissen kézhez kapott fel-adatát. A Bloudek vezette szlovák felkelő sereg még márciusban csapott le a véd-telenül hagyott Kassa környéki vidékre és a városra magára, majd 12-én áttette működési központját Eperjesre, némileg közelebb a Galíciában állomásozó, Fel-ső-Magyarországra betörni készülő Vogel hadtesthez. Beniczky különítménye április 1-jén érkezett meg Iglóra. Az innen mintegy 10 km-re levő Lőcsén állo-másozó szlovák előőrsök visszavonultak Eperjesre, így Bloudeknek már ekkor viszonylag pontos ismeretei lehettek Beniczky csapatairól. így a losonci parádés rajtaütés megismétlése itt nem volt lehetséges.66
63 Uo. 93–96.
64 Steier Lajos: Beniczky Lajos bányavidéki kormánybiztos…, 1924, i. m., 134.
65 Beniczky Görgei Artúrhoz. Eperjes, 1849. április 8. A jelentést közli: Steier Lajos: Beniczky Lajos bányavidéki kormánybiztos…, 1924, i. m., 672–675.
66 Uo. 132–140.; HL 1848–49. 21/317.
Beniczky a már említett négy oldalról történő lerohanás mellett tartott ki, amely időpontjának április 7. reggel 6 órát jelölte meg. Egressynek Beniczky parancsa szerint április 3-án Lemesig kellett vonulnia és ott elfoglalnia a Tárca hídjait. Itt várja majd be a 7-i támadást. A gömöri önkénteseket 6-án Gergelyla-kára rendelte, a varannói egységeket pedig ugyanekkorra Alsósebesre. Beniczky különítménye, mint a támadás fő ereje, Szepesváralján és Sirokán keresztül köze-lítette meg Eperjest 7-én reggel valamivel 7 óra előtt.67
A terv szerint minden csapatrésznek április 7-én reggel kellett volna felvonul-nia Eperjes közelébe és onnan ágyúlövés jelére megtámadni a várost. Ameny-nyiben minden ideálisan történt volna, elvágták volna Bloudek visszavonulási útvonalát és feltehetőleg teljesen felmorzsolták volna a felkelő hadakat. Ám nem sikerült harapófogóba szorítani a védőket. Beniczky délelőtt fél tíz körül leadott lövésére semmi mozgolódás nem történt. Hosszas várakozás után úgy döntött, saját erejével támadja meg a védőket. Csakhogy a különítménye és a város között volt még a megáradt Tárca folyó, melynek két hídját eltorlaszolták és javarészt császári vadászok és a szlovák felkelők védték.
Beniczky a híd elfoglalására négy századot rendelt ki. Két század a 15. zászló-aljból az ún. nagyhíd (a Lőcsére vezető úton) támadására, a selmeci vadászok két százada Herskovits százados vezetésével pedig a kishíd elfoglalására indultak.
A támadó csapatrészek óvatosan, egy sor csatárláncot képezve haladtak előre.
A maradék két gyalogos század és a huszárok képezték a tartalékot, valamint a két pozsonyi ágyú a tüzérségi támogatást adta. A hidakat védők heves tüzeléssel fogadták a felvonuló magyar gyalogságot, akik időnként megtorpantak, illetve fedezékbe húzódtak a csűrök és kerítések közé. Valószínűleg valamely hasonló momentumot értermezhették a szlovák felkelők visszavonulásnak és a kishí-don berendezett védelmi állásaikat feladva üldözésbe kezdtek. Ezt használta ki Beniczky Lajos és a négy támadó századot szuronyrohamra rendelte. Az általa és Herskovits által személyesen vezetett roham mindkét hídon sikeres volt.
A nagyobbikat a visszavonuló védők felégették, de a 15. zászlóalj katonái sikere-sen átjutottak rajta. A kisebbiken és a vízen pedig átkeltek a selmeci vadászok és tartalék csapatok. Eperjes védői Gergelylak felé vonultak vissza, Beniczky késő délutánig üldözte őket. Bár a szlovák felkelők teljes felmorzsolása nem sikerült, később jelentős részük így is eldobta fegyverét és hazaindult.
67 Steier Lajos: Beniczky Lajos bányavidéki kormánybiztos…, 1924, i. m., 136–138.; Villecz János: Egy sárosvármegyei honvéd naplója, 1898, i. m., 39–42.; Egressy Ákos: Emlékeim …, 1893, i. m., 93–98.; Rapant, Daniel: Slovenské povstanie roku 1848–49. III/1., 1956, i. m., 453–461.
A védők veszteségei az elővédek csatározásait nem számolva 5 halott és 11 sebesült szlovák önkéntes, néhány császári sorgyalogos, közel 180 puska és a hadifoglyok voltak. A magyar oldalon 3 halottat és 15 sérültet jelentettek, szin-tén nem számolva az elővédharcokkal (melyek során egyébként maga Egressy is megsérült).68 A város nem maradt sokáig magyar kézen, ugyanis Vogel dandárjai megindultak Galíciából dél felé, így Beniczky jobbnak látta először a Tárca mögé, majd egészen Kassáig visszavonulni.
Szemere már kezdettől kételkedve nézte Beniczky katonai tevékenységét.
A felső-magyarországi kormánybiztos a losonci rajtaütést szerencsés véletlen-nek titulálta (megjegyzendő időnként maga Beniczky is leveleiben)69 és szerinte a győzelmet a mellé kirendelt védseregnek köszönhette: „… a 318 védsereg már ott volt, anélkül nem mert volna támadni, azt rendelkezése alá bocsátottam.”70 Az április 9-i visszavonulás is heves indulatokat váltott ki Szemeréből s jelentései nyomán Kossuth is több számonkérő levelet írt Beniczkynek.71 A rajtaütést köve-tően a különféle átcsoportosítások után Beniczky parancsnoksága alatt mintegy 1300 katona maradt, akik közül 742 volt teljesen felszerelt, lőni valamennyire is tudó honvéd. Visszavonulását azzal indokolta, hogy szinte kifogyott a muníció-ból (ágyúnként 40 golyó) és a véderő gyakorlatlan egységeit sem akarta kitenni egy esetleges vesztes ütközetnek, nem beszélve a jelentős császári túlerőről.
1849 májusában már megjelentek az első orosz alakulatok a Felvidéken.
Ekkora a magyar haderő már nyolc hónapja folyamatosan harcban volt, ala-kulatai kezdtek hézagosak lenni, akadozott az ellátás és általánossá vált a fegy-verhiány. Az újoncok egyre fiatalabbak és tapasztalatlanabbak lettek, így 1848 májusára eljutunk arra a pontra, ahol a sok harcot látott, ám puskáit viszonylag kevésben elsütő 15. zászlóalj a honvédség egyik elit egységének titulálja magát:
„Ekkor már Vogel és Benedek eltakarodtak a felvidékről s Beniczky visszament Eperjesre, hol Dembinszky alatt az oroszok ellen az északi hadsereget szervezték s Beniczky csapatát is be akarták kebelezni. E hadseregben mi [a Beniczky-külö-nítmény – H. A.] voltunk az elite-csapat, kiknek rendes fegyverünk volt és
tűz-68 Rapant, Daniel: Slovenské povstanie roku 1848–49. III/1., 1956, i. m., 460–461.
69 Egy Kossuthnak írt levelében például így nyilatkozott: „Losonczér, hol a vak szerentse működött megditsértettem.; it hol a sereg és én is valamit tett, Poltronságal vádoltatom.
Áldya az ég szegény hazámat!” Az iratot közli: Steier Lajos: Beniczky Lajos bányavidéki kor-mánybiztos…, 1924, i. m., 678–679.
70 Ráth Mór: Szemere Bertalan levelei (1849–1862), é. n., i. m., 6.
71 Ilyen levél pl. Szemere Bertalan Egressy Gábornak írt tudósítása és parancsai (Miskolc, 1849. április 12.) A levelet közli Waldapfel Eszter: A forradalom és szabadságharc leveles-tára. III. kötet, 1955, i. m., 246–247.
ben is voltunk. A többi nem tarthatott számot a hadsereg elnevezésre. Rongyos, gyülevész nép volt, melyet az északi kolosszus úgy hajtott maga előtt […] A dicső honvédsereg lent vesztegelt a Dunánál és Tiszánál.”72
Összegzés
A 15. honvédzászlóaljat az 1848. szeptemberi toborzások során alakították Pozsony és Trencsén vármegyék újoncaiból. Egy rövid, eredetileg kiképzési cél-zatú komáromi tartózkodás után tévedésből három századát kirendelték Götz tábornok Felvidékre betörő egységei ellen. A legtöbb ekkortájt felállított alaku-latokhoz hasonlóan rendkívül hiányos felszereléssel és elavult kovás puskákkal szerelték fel őket, valamint bármiféle kiképzés nélkül, szinte menetből küld-ték a harctérre. Bár már Budatínnél, az első összecsapás alkalmával ott voltak a tűzvonalban, puskáik szárazak maradtak. Visszavonulásuk során Turcseknél harcedzett katonák ütközetét láthatták, amikor Aulich ezredes erői megtámad-ták Götz tábornok Körmöcbánya környékén ólálkodó egységeit. A 15. zászlóalj katonái részt vettek Görgei tábornok parádés felvidéki hadjáratában, megjárták a Stureci-hágót, majd az átszervezések után a kápolnai csata közepén találták magukat. Bár itt igazán forró volt a helyzet, tényleges harci érintkezésbe még mindig nem bocsátkoztak a 15-ösök. Újabb összpontosítások és átszervezé-sek után 1849 márciusában már Beniczky Lajos parancsnoksága alatt voltak és sűrű köd és havazás közepette lopakodtak Losonc felé, ahol először dördültek el a 15-ös honvédek puskái. Lényeges kárt ugyan nem okoztak az ellenségnek, a Beniczky-különítmény tagjaiként viszont részesültek a hatalmas zsákmányból, amit a fejvesztve menekülő császáriak hagytak hátra. Érdemleges harci tapasz-talatuk tehát nem lett, de szert tettek olyan felszerelésre, ami szinte megegyezett a velük szemben felsorakozó császáriakéval.
Losonc után Eperjesnél már egy vérbeli és büszke honvéd alakulat állt a szlo-vák felkelőkkel és császári vadászokkal szemben. A 15-ösök tüze alatt összeomlott a Tárca folyón felállított védelem, szuronyrohamuk pedig menekülésre kénysze-rítette az ellenséget. Az elszántság és a minőségi felszerelés mellé tehát az alaku-lat szert tett némi harci tapasztaalaku-latra is, nem beszélve a magabiztosságról, ami ilyenkor a győzelemmel párosul. Bár hét hónapig tartott, a 15. honvédzászlóalj e három századából ténylegesen is a honvédsereg élvonalába tartozó alakulat lett.
Beniczky Lajos szlovák származásúként anyanyelvi szinten beszélt szlovákul és németül, valamint törte a magyart is, így ő sosem panaszkodott alakulata etnikai
72 Villecz János: Egy sárosvármegyei honvéd naplója, 1898, i. m., 46.
sokszínűségéről. A tisztjei németül beszéltek, huszársága és gyalogsága java része szlovák volt, tüzérei többnyire csehek – mindezt ő teljesen természetesnek vélte és mindig épp úgy szólt, ahogy a hallgatóság megkövetelte. Nem úgy Villecz Boldizsár százados, aki rendre megjegyezte, hogy katonái jórészt „tót fiúcskák”.
Bár a vezényszavak és alapvető kifejezések terén boldogult a szlovákkal, több-nyire németül próbálkozott a parancsnoklással. Különösebb nyelvi problémákból fakadó konfliktus azonban nem jelenik meg sem a levelezésekben, sem a vissza-emlékezésekben, sem pedig a katonai jelentésekben, holott némely esetben még olyan csekélységeket is megemlítenek, hogy két katona összekapott egy zsákmá-nyolt szürke hátason.
Településjegyzék Alsósebes Nižná Šebastová
Apátfalva Opatová
Balassagyarmat Balážske Ďarmoty Besztercebánya Banská Bystrica
Budatín Budatin
Eperjes Prešov
Gács Halič
Gergelylaka Gregorovce
Lemes Lemešany
Losonc Lučenec
Lőcse
Osgyán Levoča
Oždany
Pinc Pinc
Pozsony Bratislava/Prešporok Rimaszombat Rimavská Sobota
Siroka Široké
Szepesváralja
Tárca (folyó) Spišské Podhradie Torysa
Tornalja
Trencsén Tornaľa
Trenčín
Turcsek Turček
Vöröskő
Zsolna Červený Kameň
Žilina
Források és irodalom
Hadtörténelmi Levéltár. Az 1848–1849. évi forradalom és szabadságharc iratai (HL 1848–49).
Asbóth Lajos emlékiratai az 1848-iki és 1849-iki magyarországi hadjáratból. I. Buda-* pest, Heckenast, 1862.
Dohnány, Mikuláš: Historia povstaňja slovenskjeho z roku 1848. Svazok I. Skalica, Tlačiareň Fraňa Xaviera Škarnicla a synov, 1850.
Dohnány, Mikuláš – Štefanovič, Samuel Dobroslav: Slovenské povstanie 1848–1849.
Bratislava, Tatran, 1988.
Egressy Ákos: Emlékeim az 1848–49-dik évi szabadságharcz idejéből. Budapest, Bar-talits Imre könyvnyomdája, 1893.
Frič, Josef Václav: Paměti. Zv. IV. Praha, Nákl. spisovatelovým v kommissi J. Malého, 1887.
Görgey István id.: 1848 és 1849-ből: Élmények és benyomások. I–II. Budapest, Frank-lin-társulat, 1888.
Görgey, Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben. I. Buda-pest, Európa Könyvkiadó, 1988.
Guthori Földes Gyula: Töredékes visszaemlékezések az 1848–49. évi szabadságharc-ról. Kalligram, 1998, 3. sz. (VII. évf.)
Kossuth Lajos összes munkái. Budapest, Arcanum, é. n. CD-ROM.
Militär-Schematismus des österreichischen Kaiserthumes. Wien, Aus der k.k. Hof- und Staats–Aerarial–Druckerei, 1848.
Ráth Mór: Szemere Bertalan levelei (1849–1862). Budapest, Ráth Mór, é. n.
Steier Lajos: Beniczky Lajos, bányavidéki kormánybiztos és honvédezredes, visszaem-lékezései és jelentései az 1848/49-iki szabadságharcról és a tót mozgalomról. Buda-pest, Magyar Történelmi Társulat, 1924.
Villecz, János: Egy sárosvármegyei honvéd naplója. Villecz Boldizsár 1848/9-i honvéd-százados elbeszélései után. Eperjes, Kosch Árpád Könyvnyomtató-intézet, 1898.
Waldapfel Eszter: A forradalom és szabadságharc levelestára. III. kötet. Budapest, OSZK – „Művelt Nép” Tudományos és Ismereterjesztő Kiadó, 1955.
Balogh: Zoltán: „Ismét egy diadalt nyertünk” – A losonci csata. Gömörország, 2002, * 1. sz. 18–20.
Bánlaky József: Magyarország 1848/49. évi függetlenségi harczának katonai története.
I–III. Budapest, Márkus Samu Könyvnyomda, 1897.
Bona Gábor: A szabadságharc honvédsége. Új Forrás, 1998, 6. sz.
Bona Gábor: A szabadságharc fegyveres ereje. Hadtörténelmi Közlemények, 1998, 4.
(111.). 3–27.
Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek az 1848/49. évi szabadságharcban. Budapest, Heraldika Kiadó, 2000.
Borus József: Dembinski fővezérsége és a kápolnai csata: az ellentámadás problémája 1849 februárjában. Budapest, Zrínyi Kiadó, 1975.
Dangl, Vojtech: Pod zástavou cisára a kráľa. Kapitoly z vojenských dejín Slovenska 1848–1914. Bratislava, Typoset print, 2009.
Dangl, Vojtech – Šegeš, Vladimír: Vojenské dejiny Slovenska. III. zväzok. 1711 –1914.
Bratislava, Ministerstvo obrany SR, 1996.
Die Reiter-Regimenter der k. k. österreichischen Armee. III. Band. Die Uhlanen. Wien, F. B. Geitler’s Verlagsbuchhandlung, 1863.
Görföl Jenő – Limpár Péter: „Pacsirtaszót hallok megint” Csaták a Felföldön, emlékhe-lyek és honvédsírok a nyelvhatáron túl. Mosonmagyaróvár, BmegB Lap és Könyv-kiadó, 2000.
Hermann Róbert (szerk.): 1848–1849. A forradalom és szabadságharc képes története.
Budapest, TKK, 2009.
Hermann Róbert: 1848–1849: a szabadságharc hadtörténete. Budapest, Korona, 2001.
Holec, Roman: „Krátke” dejiny „dlhého” storočia. Historický časopis, 2007, 1 (55).
75–95.
Hödl, Rudolf v.: Geschichte des k. u. k. Infanterieregiments Nr. 21. Auf immerwährende Zeiten. Temesvár, Gideon Freiherr von Loudon, 1906.
Kerekes Zoltán: Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hadi zászlói. 2. rész.
Hadtörténeti Közlemények, 1972, 2. sz. 286–335.
Kiss László: A szlovák nemzeti tudat születése. Tanulmányok a szlovák „nemzeti ébre-dés” és a reformkori szlovák–magyar viszony történetéből. Eger, B.V.B. Nyomda és Kiadó Kft.– Eszterházy Károly Főiskola, 2005.
Mandel, Friedrich: Geschichte des K. u. K. infanterie-regiments Guidobald graf von Starhemberg nr. 13. Krakau, Selbstverlag des Regiments, 1892.
Rapant, Daniel: Slovenské povstanie roku 1848–49. Dejiny a dokumenty. I–V. Bratis-lava, Slovenská Akadémia Vied, 1937–1972.
Rüstow, Wilhelm: Az 1848–1849-diki magyar hadjárat története. 1. kötet. Fordította Vértesi Arnold. Pest, Emich Gusztáv nyomdája, 1866.
Urbán Aladár: A nemzetőrség és honvédség megszervezése 1848-ban. http://www.
jamk.hu/ujforras/980620.htm (2015–05–10)
Waquant, Anatole v.: Die ungarische Donau-Armee 1848/49. Breslau, Schlesische Buchdruckerei, Kunst- u. Verlags-Anstalt v. S. Schottlaender, 1900.
András HAjdú
Slovak troops in the Hungarian Revolution and War of Independence of 1848–1849. The history of the 15th honvéd battalion from 1848 September to 1849 May
The study presents the story of three companies of the 15th battalion from September 1848 until May 1849. The battalion was established during the recruiting in the counties of Bratislava and Trencin, in September 1848, mainly from Slovakian rookies. The corps, originally established from seven companies, was divided in December 1848. Four companies stayed in Komárom as part of the garrison, the other three were sent to the seat of operations under colonel Károly Waldberg’s leadership against the imperial units breaking in and the Slovakian armed volunteers in North-West Hungary. During January 1949 half of the battalion joined the army crops of General Artúr Görgei at the upper part of the Danube, then after the concentration of the Hungarian main forces in Miskolc in March, they were part of Lt-Col Lajos Beniczky’s detachment and took part in the attack on Losonc (24th March 1849) and in the liberation of Eperjes (7th April 1849). As several sources point out that in the corps the majority of the rookies were Slovakian, the study is looking for the answer for the central question how this corps performed during the battles and whether they had difficulties because of the language or because the majority was Slovakian.
Keywords: The Revolution of 1848–49, the 15th battalion, Slovaks, attack on Losonc, attack on Eperjes