Az anyanyelv használata a szerzetben

Az anyanyelv szerepéről a szerzetesrendek életében nem szabad nem megemlé-kezni, egyszerűen azért nem, mert az antikvitás vége óta a latin már senkinek sem volt anyanyelve, tehát egy tanult nyelven kellett művelni a teológiát, részt venni a szerzetesek komoly, nemcsak szellemi, hanem nem lebecsülendő fizikai erőnlétet is igénylő liturgikus cselekményein és nem utolsó sorban sok eset-ben ezen a tanult nyelven kellett egészen hétköznapi ügyekeset-ben is megértetniük magukat. A különböző anyanyelvű szerzetesek egymással latinul érintkeztek, a káptalani ülések hivatalos nyelve is magától értetődően a latin volt.

A lingua vulgaris használatára a magyar pálosok³ latin írásbeliségében vannak példák, sőt a kéziratokban, a latin sorok között nemegyszer magyar glosszák is előfordulnak.⁴

A kánonjog egyes vonatkozásaiban szabályozta ezt a kérdést: a káptalanon latinul felolvasott szabályzatot a helyi közösség vezetőjének vagy egy általa kijelölt tanult szerzetesnek az ifjabbak, a novíciusok miatt népnyelven is ki kell fejteni.⁵

Az imádságnak szentelt helyen más „foglalatosságot” űzni nem volt sza-bad, de ha mégis valakinek valami nem egészen „in ecclesia” illőt kellett kérnie, akkor ezt a szerzetesek szokásos jelbeszédének egyezményes jeleivel (signis) tehette meg vagyverbis Latinis, si scit. Tehát, csak abban az esetben vehette

11512 és 1514 között Stephanus de Lórándháza második alkalommal (első alkalommal 1504 és 1508 között) volt a rend általános perjele, Hervay in:Gyöngyösivitaep. 233.

2 Missale1514, f. 308r.

3A horvátok a liturgikus nyelvhasználat terén különleges helyzetben voltak és minden jel szerint a rendi alkotmány már a 15. század második felében elkészült számukra horvátul, vö. p. 93, 2. jegyzet.

4Vö.Zolnai1894 ésZolnai1895, ez utóbbi az ELTE Egyetemi Könyvtár 114. sz. latin kódexével, Szombathelyi Tamás pálosExpositio regulae Beati Augustini című értekezésében található magyar szórvány szavakkal foglalkozik.

5„Regula quoque quum in capitulo legitur, ab illo, quo praeest ipsi capitulo vel alio, cui hoc ipse iniunxerit, propter iuniores vulgariter exponatur. Novitiis etiam fidelis deputetur instructor tam in divinis officiis quam in observantia regulari.” Clem. 3.10.1.Ne in agro. . ., Friedberg II,1167, §. 2., a fejezet teljes szövege: Friedberg II,1166–1168.

igénybe a szerzetes az anyanyelve segítségét, ha nem tudta magát szabato-san kifejezni latinul.¹Ez a rendelkezés a törvénycikkely szövegében olvasható, nem pedig Gyöngyösi magyarázataiban: vagyis a latin mindennapi használata érthetően nem terjedhetett ki az élet minden területére.

Az 1537-ben kiadott Annotationes² az ágostoni regulát magyar fordítás-ban a latin mondatok alatt közli, igaz a magyarázatokat már ismét latinul olvashatjuk. Mindebből az következik, hogy a regulát magyarul is hallották a rendi újoncok, így könnyebb volt megtanulniuk, a számukra kirendelt in-structor azonban képes volt a latin alapján előadást tartani nekik. A fizikai munkát végző laikus testvéreket azartifices ordinis mellé osztották be, hogy ne henyéljenek, és nekik kötelező volt a misehallgatás mellett az anyanyelvü-kön előadott szermót is meghallgatni.³

Az 1514-ben, Velencében, Petrus Liechtenstein által kinyomtatott pálos misekönyv egyik példányában (OSZK, RMK III. 196/2) egykorú kézírással a kalendáriumban a hónapnevek magyarul is olvashatók,⁴ míg az 1540-ben, Velencében kiadott pálos breviárium⁵kalendáriumában a hónapnevek magya-rul vannak a fejlécben kinyomtatva:⁶ önmagában szokatlan jelenség, de az itt felsorolt pálos magyar szórványok ismeretében már nem tűnik meglepetésnek.

Ezzel a gyakorlattal a pálos rendi törvényhozás folyamata illeszkedett a központosított szerzetesrendek gyakorlatához. A domonkosok 1245-től írták elő, hogy a központi határozatokat meg kell őrizni és bizonyos időközönként fel kell olvasni minden konventben, 1258 óta pedig szét kell küldeni ezeket és az egyes rendtartományokéit be kell gyűjteni, tehát a rendi kormányzás minden szintjén kellett tudni mindenről: elég nagy „postaforgalom” lehetett ennek megfelelően az egyes szerzetesrendek kolostorai között.⁷

Egy-két példa erejéig ki kell térni a pálos remeték prédikációs tevékenysé-gére. A kolostoron belüli prédikáció feladatát a rendi hitszónokok (praedica-tores ordinis) látták el, de emellett acura animarum irányába tett lépésként értékelhető a kolostori közösségen kívülre mutató, a lelkek üdvéért végzett tevékenység. VI. Kelemen pápa 1352-ben a rendi familiához tartozók gyón-tatását és szentségekkel való ellátását engedélyezte, mivel kolostoraik elha-gyatott helyeken találhatók és a nekik ott szolgáló népek nehezen jutnának el plébániatemplomukba.⁸ XI. Gergely pedig a Mare magnumnak nevezett

1 Gyöngyösidecl. const.Rubrica 7.

2 Gregorius Coelius Pannonius1537/2001.

3 „Diebus festivis continuas audiant missas, nec quisquam sine causa rationabili se ab-sentet a sermone vulgari.” Gyöngyösidir.c. 9.

4 Hubay, Missalia, p. 64, no 2.

5 Vö. p. 70, 3. jegyzet.

6 Ezt márHóman1914, 298 is megállapította.

7 Vö.Tarnai1984, 89.

8 VI. Kelemen, „Sanctae religionis honestas” kezdetű bulla, Avignon, 1352. március 7.

(Eggerer 131; vö.Kisbán1940, 174–176.)

nagy privilégiumgyűjteményében sok, e tárgykörre vonatkozó jogot engedé-lyezett a pálosoknak.¹ A prédikálási jog folyamatos kiterjesztése és időnkénti megerősítése, 1417-ben a karthauziak kiváltságaiban való részesítés (commu-nicatio privilegiorum)² fényében nem meglepőek az alábbi adatok. Az elsőt a Declarationes constitutionum, a másodikat egy kódex őrizte meg, amelyik a feloszlatás előtt a rannai pálos kolostorban volt.³

Az Immaculata Conceptio ünepén ügyelni kellett, hogy „in sermonibus ad populum”, tehát népnyelven a helyes álláspontot képviseljék a múlt, azaz a 15. század e sok vihart kavart kérdésében, ami – úgy tűnik – mély nyomot hagyott a rend felelős teológusaiban.⁴

V. Márton pápa engedélyezte a pálosoknak, hogy a saját egyházaikon kívül más egyházakban is prédikálhatnak.⁵

Gyöngyösi Directorium című értekezésében a 11. fejezet a hitszónokok ügyesen összefogott szabályzata, amelyből megtudjuk, hogy a 16. század ele-jére már teljesen természetesnek tartották a kolostoron kívül elmondott pré-dikácót: „Extra claustra petere debent auctoritatem a parrochialibus pleba-nis.”⁶ A szövegből feltételezhető, hogy saját templomaikban is beszéltek, ha legalább tízen hallgatták őket: ez a hallgatóság biztosan nem az illető kolostor szerzeteseiből állt össze. A szónokoknak figyelniük kellett hallgatóságuk össze-tételére, másképp adták elő jól előkészített mondandójukat – többek között – klerikusoknak vagy laikusoknak, fiataloknak vagy öregeknek, katonáknak vagy parasztoknak, és nem volt szabad megbotránkozniuk a gyereksíráson vagy, ha valaki éppen elszundikált.⁷

Feltételezhetjük, hogy az alsó-ausztriai Ranna kolostorában, német nyelvi közegben élő magyar pálos latinul prédikált rendtársainak, esetleg németül.

Fennmaradt egy Peregrinus de Oppeln szermóit tartalmazó kódex a 14. század második feléből, amelynek előtábláján a kiragasztott előzék a Szent Lőrinc-ről írott latin szermó magyar fordítás-kezdeményét őrizte meg számunkra a 15. századból.⁸

1 XI. Gergely, Avignon, 1372. szeptember 17., „Regularem vitam professis”, Malle-chich1708, 82–85,Fijałek1938, Nr. 7 (p. 12–16).

2 Elm 1981, Mallechich 1708, 999. – E folyamatnak már aDeclarationes constitu-tionum megjelenése utáni állomásairól csak röviden: 1524-ben megerősíttetik a laikusokra érvényes gyóntatási engedély (Eggerer 299) és 1576-ban a lepoglavai káptalanon kötelezővé tették a kolostor környékén élő lakosság lelki gondozását, vö.Kisbán1940, 175.

3 Vö. p. 75, 8. jegyzet.

4 Gyöngyösi decl. const. Rubrica 77 b; vö. Bíró 2013 (a vitára vonatkozó további irodalommal). Vö. még p. 89, 3. jegyzet.

5 Mallechich1708, 192–194.

6 Gyöngyösidir.c. 11: Regula predicatorum.

7 Vö.Sarbak2008.

8 Stiftsbibliothek Göttweig (OSB), Cod. 207, vö.Sarbak1998 (a nyelvemlék fényké-pével).

A szerzetesi fogadalomtételkor a felszentelt pap vagy klerikus állapotú sze-mély latinul köteles mondani a megfelelőVersust, ha laikus fráterről van szó, akkor ezt aVersiculust a saját nyelvén mondják elő neki.¹

A novíciusokat a rendi életbe „betanító” szerzetesnek és a prédikáló test-vérnek egyaránt szüksége van könyvre, sőt többre is, hogy először saját magát tudja felkészíteni feladatai ellátására, és ezután e tudás birtokában láthasson neki munkájának. Az indoklás roppant egyszerű és találó aDeclarationes con-stitutionumban: „Nullus enim iuberet exire ad seminandum, nisi qui semen habeat.”²