Szent Ignác és írásai körül egész irodalom kelet-kezett. De én most nem firtatom a levelek igazcimű-ségét, nem elevenítem föl azokat az érdekes irodalmi vitákat, melyeket a református Daille és az anglikán Pearson, Coreton és Denzinger vívtak. Mióta a codexek bővített, interpolált szövegéből a hét eredeti levelet ki-választották : az irodalmi aranymosás be van már fejezve. Úgy használhatjuk őket, mint hiteles írásokat.
Az érdekel bennünket elsősorban : mit tanít szent Ignác a hit dolgában.
Nem rendszeres, tudományos theologia az, a mi-vel szent Ignác lemi-veleiben találkozunk. Az első keresz-tény írások általában alkalmiak, mint Polycarpusnak a philippiekhez címzett levele, Clemens Romanusnak a korinthusiaknak szánt intelme. Ki kell válogatni belőlük theologiájuk darabjait, mint a gyöngyszeme-ket. Később az apologéták korában már jobban elő-térbe lép a szisztéma, az összefüggő egész. Ignatius, Polycarpus, római Kelemen még nem apologéták ; tel-jesen a pastoratio emberei. Nem a pogányokhoz címe-zik írásaikat, hanem ifjú, viruló egyházaknak van üzenni valójuk. Az apologéták majd később szólalnak
föl az üldözött, lenézett, meghurcolt kereszténység érdekében; a IV.—V. század hírneves, nagy theolo-gusai számára alig van több előkészület a Credónál.
Augustinus nyelvét még csak a F o r u m o n beszélik, az agapékon aligha. A kereszténység a kezdet kezdetén áll. Tanít ugyan, de inkább szóval mint írásban. Min-denekfölött pedig az életnek erejével. Míg m a a leg-apróbb reformgondolatot szétviszi a sajtó: addig a ke-reszténység, a világnak ez a legnagyobb reformmozgalma, csak századok multával jutott írásban rendszeres, tel-jesebb kifejezésre.
Két uralkodó tárgya van az antiochiai püspök leveleinek: Krisztus és az egyház.
Krisztus történelmi létét nem vitatja, nem vitat-hatja ma senki. A tudományos fölkészültség föltárja előttünk a mult perspektíváját s rég elpusztult koro-kat csodálatos elevenséggel, az élet közvetlenségével állít elénk. Nemcsak XIV. Lajosnak, Hollós Mátyás-nak udvara elevenedik meg előttünk, föléled a Forum világa is, sétáló, politizáló polgáraival, Vesta szüzei-vel, verejtékező rabszolgáival ; minden az igaz meg-világítás verőfényében mozog, hullámzik el előttünk.
A históriai látás messze túlér a jelen szemhatárán, így áll előttünk Krisztus egyénisége is, mint a lehelő legreálisabb valami, elevenen beszédesen, eleven kör-nyezetben, előtte a hullámzó Tiberias tava, körülötte a galileai parasztok, a gyanakvó farizeusok, hallgatva, leselkedve, vitatkozva, könyörögve, hálálkodva. Krisz-tus a történelemé, a történelmi bizonyítékok ereje, gazdagsága, teljessége révén.
De ezzel a tudattal, az ő történelmi létezésének tudatával még alig vagyunk gazdagabbak. Socrates is a történelemé, Plato is, még az indiai képzelet gazdag-ságával kiszínezett Buddha is az. Nem ez a kérdések kérdése. Hanem az, a mit már Palesztinában is réges-régen fölvetettek: Cuius filius est (kinek a fia ő)? Ez a kérdés Socratesnél, Buddhánál, Piátónál nem sok fejtörést okoz. Ismerjük valahogyan a családfájukat;
de ha nem ismernők is, akkor sem bánthatna sokat e kérdés. Ember volt s embernek fia az athéni, meg a hindu bölcselő. Csak a tucatemberek közül magas-latiak ők ki; a faj keretein túl nem járnak. De a ná-zárethi Jézusnál új formája van a kérdésnek. Kima-gaslik-e ő az emberi fajból? Van-e valami ember-fölötti benne ? Kimerítjük-e az ö meghatározását, ha azt mondjuk róla : Jézus Krisztus ember volt, ember a javá-ból, igazi dísze f a j u n k n a k . . . de csak e m b e r ! ? . . . Ez a kérdések kérdése. Igaza van-e a hivő kereszténység-nek alapvető hittételében ? . . .
Hogy a megoldás az érzéki tapasztaláson túl esik, természetes. A metafizika országa kezdődik itt. Súly, hang, szin csak távolról szerepelnek. S ha azt mon-dom, hogy a metafizika országába értünk, nem aka-rom azt állítani, hogy ezt a világraszóló kérdést som-más úton, a magunk eszével, néhány kifogástalan syllogismussal megokolhatnók. Ha elégtelen az öt érzé-künk, elégtelen a puszta eszünk is. Merő
tapasztalás-sal, okoskodástapasztalás-sal, találgatással a Krisztus-problémát meg nem fejthetjük. A misztériumok, a hittitkok, még a mi metafizikánkon is túl vannak. Nem sejtett, megérthetetlen mélységei a világnak. Ugy van velük az ember, mint a mélységes kék éggel. Kinyitja a szemét, fényes, világos nappal s nem lát rajta a kék kárpiton kívül semmit sem. Csak mikor a nap lecsú-szik a szemhatár mögött s a fénynek és világításnak új rendje következik be, akkor ragyognak föl számára a csillagok. Ez kell nekünk a misztériumok dolgában is. Az érzéki tapasztalás igazi elemünk, a metafizika szálainak szövögetése is otthonos foglalkozásunk, de a misztériumok számunkra idegen világ, oda el nem érünk. Az Úrnak új fényt kell kigyújtania, új világí-tást rendeznie, hogy észrevegyük őket. Föl kell a figyel-münket hívnia, hogy létükről tudomást szerezzünk.
Meg kell szólalnia, el kell árulnia a kinyilatkoztatás módjain a misztériumokat.
Kinyilatkoztatás! Ez az emberi lélek számára az új fény. Ebben értjük meg a Krisztus-problémát is.
A históriai látás szintén elér ugyan a názárethi pró-fétához, de kimerül az esetlegességek szemléletében ; Krisztust egész mivolta szerint a kinyilatkoztatásból értjük meg. Az Istenember fogalma, ez a görög és ázsiai filozófiák számára merőben új fogalom, csak most tisztázódik előttünk. Az Isten kinyilatkoztatásá-ból értjük meg a megtestesülés tényét.
Ez a kinyilatkoztatás megtörtént ugyan, de már el is hangzott. Hivatalos volt, az egész világnak szólt, de nem újul meg. Nem újul meg minden lélek szá-mára, mely Krisztussal foglalkozik. A kinyilatkozta-tást az egyház hordozza, az egyház közvetíti számunkra.
Elénk tartja a misztériumot s elénk tartja tekintélyé-nek, küldetésétekintélyé-nek, csalhatatlanságának bizonyítékait.
Sublime est, sed crede, quia verum est. Nem érted — azt mondod — de hidd el, mert igaz. Én sem értem, senki sem érti, legalább ideát — senki ! A századok eljártak, tapasztalásban, tudásban gazdagodtak, de a misztériumok, a hittitkok, titokzatos leplét föl nem lebbentették. Sokan okoskodtak fölöttük, de ki nem okosodtak, sokan fejtegették, de meg nem fejtették.
Várj tehát, a mint én is várok, a mint a mult s a jövő v á r j a : odaát m a j d megérted: a lepel lehull. Addig pedig higyj a múlttal és jövővel, higyj az emberiség szinével-javával: a szent Ágostonokkal és Morus Ta-másokkal, a szent Lászlókkal és Hunyadi Jánosokkal.
Higyj a régi igazságokban, melyeket nem ma találtam ki. De egyáltalában nem én találtam ki, én csak hir-detem s féltve őrzöm. Úgy kaptam az elődöktől s azok elődjeitől. Szájról-szájra járt, írásból írásba szár-mazott át. Piros betűkkel írták, aranyos initiálékka!
ékítették, kapcsos, drága kötésbe fűzték ; azelőtt meg tekercsekbe göngyölték, vedrekbe rakták s úgy őrizték a kinyilatkoztatott tant, a kereszténység szent hagyományát. A Gergelyek és Ágostonok kommen-tálták, a zsinatok szabatos formulákba foglalták, az apologéták védték s az apostoli atyák hirdették
rövi-den, egyszerűen, rossz görögséggel, de nagy egyönte-tűséggel.
Mi elhisszük az egyháznak, hogy a szentatyák Credója megegyezik a miénkkel, hogy Krisztus az ő szemükben is az a V e r b u m Incarnatum, a kiről a mi előadásaink és katekizmusaink szólnak ; mi elliissziik, hogy szent Ignác egy kis megfontolás után aláírta volna a niceai s a vatikáni zsinatnak határozatait s hogy Denzinger Euchiridionját is a p p r o b á l n á ; tudjuk, hogy az igazság régi. a dogmák nem változnak s hogy az első, meg a XX. század hit dolgában el n e m tér-hetnek, mi hisszük ezt, de az antiochiai püspök leve-leiben szemtől-szembe l á t j u k e hit igazolását.
Az öreg szir p ü s p ö k b e n is ugyanaz a meggyőző-dés él, melyhez szent Pálnál vagy szent Jánosnál, meg a többi újszövetségi szent írónál vagyunk szokva : az a mesterszavaiban gyönge, de a dolog lényegében egy-öntetű, biztos hit, hogy Krisztus az Isten fia, önmaga is Isten, a ki testté lett s közöttünk lakozott.
Első levelében, melyet az ephesusi egyházakhoz címzett, h a m a r o s a n két klasszikus hely is van. mely e hitnek hü kifejezése «Medicus unus est, el carna-lis et spirituácarna-lis, genitus et ingenitus, in carne exis-tens Deus, in morte vita vera, et ex Maria et ex Deo, p r i m u m passibilis et tune impassibilis, Jesus Christus Dominus noster».1 VIII. 2., alább pedig a XVIII. 2.
fejezetében: «Deus enim noster Jesus Christus in utero gestatus est a Maria iuxta dispensationen Dei, ex se-mine quidem David, Spiritu a n t e m saneto».2
Jézus Krisztusnak isteni és emberi természete világosan és félremagyarázhatatlanul ki van itt fejezve, Polycarpushoz írt levelében (III. 2.) melléknevekben m o n d j a el azt, a mit föntebb főnevekben vallott :
«Eum, qui ultra tempus est, exspecta, intemporalem, invisibilem, propter nos visibilem, impalpabilem, impatibilem, propter nos patibilem, qui omni m o d o propter nos sustinuit».8
A közbeeső öt levélben gyakorta megismétlődik e vallomás, többször, hogysem fölsorolhatnám, (cf. Magn.
VI., VIL etc.) A Krisztus név mellett folytonosan ott díszlik az «isteni» appositio, értelmező jelző. Vegyesen itbç és 6 xeôç, nem tesz különbséget fő- és alárendelt istenség között ; nem gnosztikus egy csöppet sem.
Az unió hypostatikának fontos és később annyit félremagyarázott tanát a neveknek vegyes használa-tával maga is kifejezi. Tény, hogy az Istennek nincs
1 «Egy a mi orvosunk, testi is lelki is, született és nem született, testben Isten, a halálban örök élet, Máriától is Isten-től is, előbb szenvedésre képes, aztán nem képes, a mi Urunk Jézus Krisztus».
2 «Istenünket, Jézus Krisztust, Mária Isten rendelkezésé-ből méhében hordozta, Dávid magvából ugyan, de a Szent-lélek erejétől».
3 «0 reá, a ki az időkön túl van, várakozzál ; várd az időn-kivülit, a láthatatlant, a ki miattunk láthatóvá lelt ; várd a tapintliatatlant, a nem szenvedhetőt, a ki miattunk szenved-hetővé lett, a ki miattunk mindenképen viselte a terhet».
Szerk.
v é r e : a tiszta szellem nem hordozza ezt a nemes ned-vet ; de van vére az Istenembernek. S ha a megtes-tesült Igét, az Istenembert egy személynek tartom, akkor szent Ignáccal joggal e l m o n d h a t o m Krisztus véréről, hogy «az Isten vére» (Eph. L), szenvedéseiről, hogy az «Istennek szenvedése» (Rom. IV. 3.), pedig Istennek lenni annyit tesz, mint örülni, túlcsordulni az örömtől és boldogságtól, n e m érezni sem f á j d a l -mat, sem szenvedést, csak gyönyört, önelégültséget.
Jellemző, hogy a fölsorolt helyek i n k á b b közbe-szőtt gondolatok. Nem vitatja célzatosan, hogy Krisz-tus: Isten, csupán csak ismételten és határozottan vallja. E tekintetben, úgylátszik, erősek voltak kora egyházai. Küzdeni, csak a dokéták ellen küzd. Az első század végén ennek a haeresisnek volt keletje, ez fenyegette eleven gyökerében az egyházat, a keresz-ténység legsarkalatosabb tanait. Ha Krisztusnak nincs igazi teste, akkor tévedés szent János evangéliu-m á n a k prologusa, akkor az Ige neevangéliu-m lőn «testté», neevangéliu-m lőn emberré, legföljebb valami látszólagos emberré.
Szenvedése akkor éjien olyan látszólagos, mint teste.
Megváltás pedig szintén nincs, mert látszólagos szen-vedéssel n e m lehet valóságos b ű n ö k é r t eleget tenni.
Ezek a gondolatok vezették szent Ignácot, mikor első levelének bevezető soraiban (Eph. Inscr.) s későbbi leveleinek egész fejezetein át annyiszor kiemeli Krisz-tus valóságos szenvedését, valóságos testi életét, «qui vere natus est», valósággal született, evett és ivott, va-lósággal üldözést szenvedett Pontius Pilatus alatt, valóban fölfeszítették és meghalt, a mennybélieknek, földieknek s föld alatt levőknek szemeláttára, a ki valóban — már negyedszer írja : àÀrjô-w; — föltámadt h a l o t t a i b ó l . . . «Ha pedig csak látszólag szenvedett, a mint n é h á n y istentelen, azaz hitetlen hirdeti, olyanok, a kik épen maguk csak látszólag léteznek, minek hor-dok én láncokat, minek akarok még fenevadakkal is k ü z d e n i ? Hiába halok meg t e h á t ; tévedéseket hirde-tek tehát az Úrról !» (Trail, c. IX., X.) Érezni e sorok-ból, hogy mennyire szivén h o r d j a a megtestesülés dogmáját, mennyire veszélyesnek tartja a dokéták eretnekségét. A ki rabláncaira, halálára hivatkozik, az nem tréfál ; egész egyéniségével támogatja meggyőző-dését.
De miért e nagy titok? Miért e titokzatos nagy-ság itt közöttünk ? Mire való az Istennek nagy leeresz-kedése ? Miféle í'va, miféle célbatározó mondat követi az incarnatiót hirdető tételt ? Krisztusnak az antiochiai püspök leveleiben az a szép appositiója: «Salvator noster,Üdvözítőnk.»(Eph. Inscr. Magn.Inscr.) A megtestesülés és megváltás, összefüggő tények. A s m y r n a i a k -nak ezt írja (c. II.): «Mindezt pedig azért szenvedte érettünk (Krisztus), hogy az üdvösséget elnyerjük».
Krisztus halála nem a félreértett bölcsek, a merész újítók halála. Krisztust nem lehet p á r h u z a m b a állí-tani Socratesszel, halálát az athéni bölcs halálával.
Athenben egy j ó e m b e r halt meg, a Golgothán az Isten-ember. S a milyen különbség e két «ember» értéke
között, olyan haláluk kihatása között is. Ott az erkölcsi j ö példája, itt még azonfölül: igazán világra-szóló fizikai kihatás. Halál,"melynek nemcsak erkölcsi, h a n e m megváltó értéke is van. A keresztnek száraz fája s z á m u n k r a az élet fája. Krisztus meghal, nem azért, mert váratlanul áldozatul esik a farizeusok gyű-löletének — mi sem lett volna könnyebb, mint ezt ki-kerülnie — h a n e m üdvösségünkért. A mit szent Pál a k o r i n t h u s i a k n a k írt, ugyanazt a gondolatot ismétli meg szent Ignác az ephesusiak előtt (XVIII. 1.) «a ke-reszt a hitetlenek számára botrány, de számunkra üdvösség és örök élet». Később pedig a szmirnaiak-nak azt írja a d o k é t á k r ó l : «ők nem vallják, hogy az Eucharistia Jézus Krisztusnak, a mi Megváltónknak teste, mely vétkeinkért szenvedett».
Hogy miféle vétekre gondol szent Ignác, nem ne-héz kitalálni. Elsősorban a személyes vétkekre, arra a szennyes áradatra, mely a világtörténelmen végig ömlik, mely f a j u n k n a k és földünknek örök szégyene lesz. Ezért áll az isteni igazságosság engesztelésére a Golgothán a kereszt véres fája. Nincs kizárva, hogy szent Ignác a «bűn»-nek általános kifejezésébe bele-értette az eredeti bűnt is. Sem tagadni, sem bevitatni nem m e r e m . A áfxapTÍa fogalma sokkal határozatla-nabb, semhogy belőle merész dogmatikus következte-tést lehetne vonni. Valóban csodálkozva olvastam, a mit a Bibi. SS. P a t r u m első sorozatának második kötetében, p. 62., e levelek kiadója í r : « Q u o n i a m genus h u m á n u m lapsum erat per peccatum Adae, V e r b u m ü e i e caelo descendit in u t e r u m Mariae Virginis etc.»,1
n e m a theologiai tételt sokallom, h a n e m az elszólást, a túlzást, mely abban a rövid okádó m o n d a t b a n rej-lik. Á d á m n a k s vele f a j u n k n a k bukását szent Ignác bizonyára hitte — ha egyebütt nem, szent P á l n a k a rómaiakhoz írt leveléből tanulhatta — de e levelek-ben kifejtetten nem említi, még kevésbbé hozza össze-függésbe a megtestesülést az eredeti bűnnel. Nemcsak a peccatum originale, az eredeti bűn, de még csak Adám sem szerepel a hét levélben. Ezért helytelen az emberi nem bukásáról szóló tant belemagyarázni olyan irodalmi emlékekbe, melyek sem erről, sem m á s katholikus tanról egy szót sem említenek.
Nazareth és Golgotha a legnagyobb események színhelyei, a megtestesülés és megváltás a világtörté-nelem legfontosabb tényei, Krisztus, a mi megteste-sült megváltó Istenünk. Ezzel még nincs kimerítve küldetése. Ö a nemzetek tanítója «solus doctor n o -s t e r » , a m i n t Ignác a magne-siaiaknak írja (IX. 1.), a mi egyetlen mesterünk, a kire a próféták várakoztak, a ki a világnak erjesztő kovásza, «novum fermentum»
(Magn. X. 2.), mely nem egy csapásra, h a n e m lassan-lassan, de biztosan át fogja j á r n i a világot.
Ezer évvel az antiochiai püspök halála után egy clairveauxi barát (szent Bernát) énekelte a mystikusok
1 «Mivet az emberi nem Ádám b ű n e folytán elesett, az Ige
az égből leszállott Szűz Mária méhébe». Szerk.
elragadtatásával: Nil canitur suavius, Nil auditur iu-cundius, Nil cogitatur dulcius, Q u a m Jesus Dei Filius.
Jesu dulcedo cordium, Fons vivus, lumen mentium, Excedens o m n e gaudium, Et onme desiderium.
Ugyanez a mély érzés, ez a nagyrabecsülés, ez az imádkozó szeretet nyilatkozik meg az antiochiai püs-pök lendületes prózájában, kevesebb édességgel ugyan, de nagyobb fönséggel. Leveleinek első és utolsó sza-kasza (Eph. Inscr., Polyc. VIII. 3.) Jézus Krisztust, a mi Istenünket emlegeti, a ki m i n d n y á j u n k élete és közös reménysége (Phil. XI. 2.), a q u a averti nemini vestrum accidat! (Magn. XI.), amelytől senki se for-duljon el!
A megtestesülésnek két dogmatikus föltétele van ; 1. van Isten. 2. az Istenben h á r o m személy van.
Hogy szent Ignác monotheista, egy Istenben hivő, m o n d a n o m sem kell. Az egyistenség reá nézve meg-szokott és elemi fogalom. Nem vitaija az Isten létét;
a kikhez leveleit intézte, hivő keresztények voltak; de épen ezért folyton említi az Isten nevét; a hét rövid levélben több, mint százszor. A Szentháromság tanát is ismételten kifejezi első leveleiben, «qui lapides sitis templi Patris»1 inti az ephesusiakat, «praeparati in Dei Patris aedificium, sublati ín alta per m a c h i n a m Jesu Christi, quae est crux, Spiritu Sancto pro f u n e utentes».2 E helyütt a h á r o m isteni személy fölsorolását és az emberiséghez való különös viszonyukat olvas-hatjuk. Később a magnesiaiaknak kissé m á s f o r m á b a n említi föl a Szentháromság d o g m á j á t (1. XIII. 1.) «om-nia quae facitis, prospéré vobis s u c c é d a n t . . . in Filio et Pâtre et in Spiritu».3 Ez a sajátságos csoportosítás nemcsak a h á r o m személy isteni méltóságát, de a
«Filius» föltűnő előretételével egyenrangúságukat is élesen kifejezi. Ha e levél következő m o n d a t a teljesen authentikus, a mi ellen Lightfoot komoly kifogásokat tesz, szent Ignác még más oldalról is megvilágítja a d o g m á t : «Subiecti estote episcopo et vobis mutuo, uti Jesus Christus Patri secundum earnem et apostoli Christo et Patri et Spiritui».4 Az a csekély megszorítás a m o n d a t első felében xaxà aàpxa egyszerre két tételt is sürget: Krisztus embersége alá van rendelve a m i n -denható Istennek, Krisztus az Istennek nagy, de enge-delmes, szerény szolgája; másrészt pedig épen a meg-szorítás bizonyítja, hogy van Jézusban olyas valami, a mi nincs alávetve az Istennek, hanem egyenrangú az vele, a mint a m o n d a t második felének felsorolása is m u t a t j a .
Ime egy d a r a b kereszténység, egy töredék abból,
1 «Kövei legyetek az Atya templomának».
2 «Előkészítve az Atya-Isten épületéhez, magasra emelve Jézus Krisztus gépe által, a mi a kereszt, a Szentlelket hasz-nálván kötélül». Keleties beszéd.
3 »Minden, a mit tesztek, sikerrel végződjék reátok n é z v e . . . a Fiúban, az Atyában és a Szentlélekben.»
4 «Alárendelve m a r a d j a t o k a p ü s p ö k n e k és egymásnak kölcsönösen, miként Jézus Krisztus test szerint van aláren-delve az Atyának s az apostolok Krisztusnak és az Atyának és
a Szentléleknek». Szerk.
mit szent Ignác hitt; az igazán sarkalatos hittételek:
a Szentháromság, a megtestesült Isten, a megváltás tana, a hogy azokról a régesrégi lapokról leolvashat-juk. Uralkodó tárgya az Ur Jézus Krisztus, az ő
imá-dandó, szeretetreméltó egyénisége.
Szentiványi József dr.
Az alapokról szóló törvénytervezet.
(iv.>
A budapesti katholikus egyetemre vonatkozólag -a mondott-ak szerint két vi-a f-acti intézkedésünk v-an, az 1848: XIX. t.-cikk, mely az egyetemet a közoktatás-ügyi miniszter felügyelete alá helyezte és az 1869-iki képviselőházi határozat, mely Deák Ferenc indítvá-nyára az egyetemi vagyont és költségvetést az állami költségvetésbe bevonta. Azóta egyetemünket állami intézetnek tekintik, úgy is bánnak vele. Evenkint sze-repel a miniszter kimutatásában az országgyűlés előtt ; de ez még csak a dolog anyagi oldala. A másik oldala az, hogy azóta megszaporodott benne, kivált a filozó-fiai fakultásán, oly tanárok száma, a kik destruktív tanok hirdetésével egyenesen a keresztény világnézet ellenére nevelik az ifjúságot.
Veszteségünk tehát kettős, valóságos gúnyjára annak a régi jogi elvnek: qui in alieno aedificat, non sibi aedificat: nem magának épít, aki idegen telken épít. A kik pedig annyit hivatkoznak e pontban Mária Teréziára, olvassák el Marczalinak róla szóló mono-gráfiáját, a ki, gondolom, nem gyanús történetíró e tekintetben ; olvassák el Mária Terézia működésének szellemi irányait, különösen leányához, a szerencsétlen francia királynéhoz, Mária Antoinettehez írt leveleit, megismerik belőlük a hatalmas királyné egész világ-nézetét, erős katholikus lelkületét és ha azt átolvasták, mondják meg akkor: vájjon ezt az elidegenítést akar-hatta-e az abszolút királynő, a ki minden jogot a maga s király utódjai kezében akart összpontosítani; vájjon katholikusellenes intézetet akart-e ő a Nagyszombat-ból Budára áthelyezett Pázmány-egyetemből létesíteni, az a Mária Terézia, a kinek erős katholikus térítői buz-galmát mind a protestánsokkal, mind a görög-kele-tiekkel szemben annyiszor szokták kifogásolni, ő, a ki-nek kedvéért még egy Bessenyei György is otthagyta protestáns vallását? Ha ezt az elállamosítást olvassák ki erről az egyetemről akár az áthelyezési diplomá-ban, akár Mária Terézia összes cselekedeteinek a szel-lemében, a hogy egyetemünket ma állami egyetem módjára kezelik: akkor elhiszem, hogy a fehéret is feketének be tudják bizonyítani.
Mária Terézia a főkegyúri jogot annyira szemé-lyes jogának, privilégiumának tartotta, hogyha azt mondták volna neki, hogy j ö n idő, midőn (1848-ban) egy gyenge utódja alatt azt az alkotmányos, tehát a király állami jogai közé bekebelezik, hogy azt a nép-képviselet ellenőrzése alá helyezik, a milyen tempera-mentumos asszony volt, bizonyára egy másik diplo-mát ad ki, melyben örök átok alatt megfenyegeti
utódjait az ilyen megbocsáthatatlan gyámoltalanság miatt. Hiszen még a kanonokok kinevezését is
utódjait az ilyen megbocsáthatatlan gyámoltalanság miatt. Hiszen még a kanonokok kinevezését is