az utóbbi években a nyelvtudományi szakiro-dalom többször rámutatott arra, hogy a nyel-vekről és a nyelvváltozatokról számos tévhit kering a magyar nyelvhasználók körében. a tévhitek között gyakran szerepelnek azok, melyek a nyelvjárások megítélésével kapcsola-tosak, a nyelvjárásokhoz való viszonyulásról szólnak. elterjedtek ezek között az olyan nega-tív vélemények, melyek szerint a nyelvjárások értéktelenebbek, mint a köznyelv, a nyelvjárá-sok a nyelvnek korcs változatai, a nyelvjárányelvjárá-sok rövidesen kihalnak, a nyelvjárások beszélői mű veletlenek stb. a kutatások rámutatnak arra is, hogy a nyelvvel, nyelvhasználattal kapcsola-tos közkeletű, nyelvtudományi szempontból téves vagy féligazságokat tartalmazó vélekedé-sek részei az adott közösség kultúrájának, befo-lyásolják a hétköznapi beszélők nyelvi tudatát és viselkedését. a hatásuk leginkább annak kö -szönhető, hogy az emberek nem kérdőjelezik meg, hanem elfogadják és terjesztik azokat. a nyelvekről, nyelvváltozatokról kialakult véle-kedések ismertetése, tisztázása elsődlegesen az iskola és az anyanyelvoktatás feladata, de min-denkinek felelőssége, aki nyilvános színtereken a nyelvekről, nyelvváltozatokról megnyilatko-zik. ha nyelvi tévhiteket adunk át, akkor tudo-mányos szempontból pontatlan információkat terjesztünk, és rossz irányba befolyásoljuk a felnövekvő nemzedék nyelvszemléletét. Fontos tehát tisztáznunk, hogy nyelvek és nyelvválto-zatok közötti különbségtétel nyelvtudományi szempontból milyen objektív és szubjektív tényezőkön alapszik.
Nyelvtudományi alaptétel, hogy minden egyes természetes élő nyelvnek több változata van. a hagyományos magyar leíró nyelvészeti szemlélet szerint a nyelv függőlegesen és víz-szintesen tagolódik réteg- és csoportnyelvekre, valamint nyelvjárásokra, és a mindezek fölé helyezhető irodalmi nyelvre (Sebestyén 1988, Wacha 1992). a szociolingvisztikai szemlélet alapján a nyelveket nyelvváltozatok együttese-ként jellemezhetjük, a nyelvváltozatokat pedig egymáshoz való viszonyuk alapján határozhat-juk meg. Kiss jenő felosztása alapján (Kiss 1995: 74) a mai magyar nyelv következő fő nyelvváltozattípusait különíthetjük el: köznyel-vi nyelvváltozatok (beszélt és írott köznyelv), társadalmi nyelvváltozatok (csoportnyelvek és szaknyelvek), valamint területi nyelvváltozatok (nyelvjárások és regionális köznyelvek).
az egyes nyelvváltozatok összehasonlítása előtt mindenekelőtt két tényezőt szükséges tisz-tázni: 1. a nyelvváltozatok további változatok-ban élnek, és folyamatos mozgásváltozatok-ban vannak.
ez a mozgás jelenti azt is, hogy a nyelvváltoza-tok keverednek egymással, elkülönítésük csu-pán elméletileg lehetséges, a valós nyelvhasz-nálat szinte mindig közveleget eredményez, azaz olyan nyelvi alakulatot, amely szükség-szerűen eltér a „hivatalosan” elismert nyelvvál-tozatok szabályrendszerétől (Lanstyák 1998:
15). 2. a nyelvváltozatok között központi sze-repet játszik a köznyelv, mert normarendszerét nyelvtanok, szótárak, szabályrendszerek rögzí-tik, azaz kodifikálják. a köznyelvnek a többi nyelvváltozattal szoros és közvetlen a
kapcso-Szabómihály Gizella–Lanstyák István szerk., Magyarok Szlovákiában VII. kötet. Nyelv.Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2011, 572 p.
lata, és valamennyi többi nyelvváltozatra hatás-sal van. emiatt vetjük egybe a nyelvjárásokat a köznyelvvel.
a nyelvjárások és a köznyelv közötti legis-mertebb különbség a területi kötöttség. a nyelvjárások szűk(ebb) területen, a köznyelv azonban az egész nyelvterületen elterjedt. a nyelvjárások és a köznyelv között leginkább észlelhető különbség pedig a szókészletben, valamint a fonémák gyakorisága és realizáció-ja területén jelentkezik. állományi többletek, illetőleg hiányok vagy realizációs eltérések ellenére fontos leszögezni, hogy a nyelvjárás is (miként a köznyelv) teljes, önálló nyelvi rend-szer, és mindkét nyelvváltozat nyelvi kifejezési lehetőségei alapvetően azonosak. Nem azono-sak azonban azok a beszédhelyzetek, nyelv-használati módok és színterek, ahol a két nyelv változattípus használatos. a nyelvjárások és a köznyelv közötti választás függ az adott beszélő iskolázottságától, társadalmi helyzeté-től, korától, neméhelyzeté-től, nyelvi tudásától, valamint a beszédhelyzet különféle tényezőitől (például attól, hogy kik a beszélgetőtársai, hol zajlik a társalgás, mi a kommunikáció célja, stb.). a nyelvjárások és a köznyelv közötti különbsé-gek tehát főként a következő szociolingviszti-kai tényezők alapján fogalmazhatók meg (vö.
Kiss szerk. 2001: 42–45):
a) a nyelvjárás leginkább a familiáris nyelvhasználathoz kötődik. olyan beszélt nyel-vi forma, amelyet spontán módon, elsődleges nyelvváltozatként sajátítanak el, és elsősorban nem nyilvános beszédhelyzetekben használ-nak. a köznyelvet ezzel szemben a beszélők többsége intézményes keretek között, tehát a másodlagos nyelvi szocializáció során tanulja meg, írott változatát pedig mindenki kulturális nyelvváltozatként sajátítja el. a köznyelv a nyilvános nyelvhasználati színterekhez kötő-dik. a fentiekből adódik, hogy a nyelvjárások-nak nincs külön írásbeliségük. Mégis beszélhe-tünk nyelvjárási írásbeliségről a nem köznyel-ven íródott népi följegyzések, írásos dokumen-tumok példái alapján. e személyes dokumentu-mok nyelvjárásiassága különböző fokú, ennek
ellenére mégis alkalmasak dialektológiai vizs-gálatokra, ugyanis a leírt mondatok nem az írott köznyelv, hanem inkább az élőbeszéd tör-vényeinek engedelmeskednek. érdekességként két ilyen szlovákiai magyar forrást említhe-tünk: Sulán béla (1957) egy martosi asszony önéletrajzi feljegyzéseiből közöl több oldalt eredeti formában, Sándor anna pedig rövid írott üzeneteket, üdvözleteket, süteményrecep-teket elemez munkájában (Sándor 2000) a nyelvjárási írásbeliség szempontjából.
b) a nyelvjárások használatát leginkább alsóbb társadalmi rétegekhez kötik, a köznyel-vet pedig közép- és felső társadalmi rétegek-hez. a Magyar dialektológia alapján azonban (vö. Kiss szerk. 2001: 44) ez nem abszolút érvényű kritérium, ugyanis például a német nyelvterület északi részén az alsóbb társadalmi rétegekbe tartozók is köznyelven beszélnek nagyrészt, a déli területeken pedig a felsőbb rétegek is beszélik a nyelvjárást. a magyar nyelvterületen nem lehetséges ilyen szempont-ból különbségeket kimutatni, azonban a nyelv-járások szinkrón változásának egyik fontos szempontja a beszélők társadalmi háttere.
c) a magyar nyelv területi és köznyelvi vál-tozatai között nincsenek olyan számottevő különbségek, hogy a beszélők ne értenék meg egymást. a beszéd megértése szempontjából fontos megemlíteni, hogy a magyar köznyelvet passzív szinten a nyelvjárási beszélők is isme-rik, ezért annak megértési (receptív) hatóköre maximális. a nyelvjárások receptív hatóköre a köznyelvi beszélők számára ettől kisebb, korlá-tozottabb. ha a területi nyelvváltozatok pro-duktív hatókörét vizsgáljuk, akkor viszont megállapíthatjuk, hogy még manapság sem tud minden nyelvjárási beszélő köznyelvi nyelv-változatban beszélni.
d) a természetes nyelvekben a nyelvjárások korábbiak, mint a köznyelvi változatok. a nyel-vek elsődleges változatai a nyelvjárások, melyekből egy nyelvjárás kiemelésével vagy több nyelvjárás ötvöződésével alakult ki a köz-nyelv. a magyar nyelvtörténet eddigi körülbe-lül három évezredéből több mint két és fél ezer 194 presinszky Károly
Szabómihály Gizella–Lanstyák István szerk., Magyarok Szlovákiában VII. kötet. Nyelv.Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2011, 572 p.
év telt el köznyelvi változat nélkül. az írott köznyelv központi válfaja, az irodalmi nyelv a középmagyar kor folyamán (1526–1772) ala-kult ki, s a reformkorban kodifikálódott. a beszélt köznyelv kialakulása a 19. és 20. század fordulójára tehető. a magyar irodalmi nyelv különböző nyelvjárások ötvözete, az északke-leti nyelvjárásokon alapul, de magába olvasz-tott erdélyi, déli és dunántúli nyelvjárási ele-meket, jelenségeket is. a beszélt köznyelv egyik forrása az írott köznyelvet követő beszélt nyelvi gyakorlat volt. a másik forrása pedig a dunántúli, az alföldi és a palóc nyelvjárások, amelyek beszélői a XIX század végén világvá-rossá fejlődő budapesten telepedtek le a jobb megélhetés végett. a főváros a különböző nyelvjárásokat beszélő embereknek a viszony-lagos nyelvi egységesülését hozta meg, a kiala-kuló polgárság pedig tudatosan követte ezt a választékosnak vélt beszédformát.
a köznyelv és a nyelvjárások viszonyát összefoglalva tehát megállapíthatjuk, hogy a nyelvjárások korábbiak a köznyelvnél, így tör-téneti vonatkozásaik jelentősek, s egyúttal a beszélt köznyelv forrásául is szolgálnak, állan-dó kapcsolatban vannak, kölcsönösen hatnak és hatottak egymásra. a köznyelv alakulásának folyamatában kezdetben a nyelvjárások hatása a köznyelvre erősebb volt, mint fordítva. a beszélt köznyelv megszilárdulása óta azonban jóval nagyobb a köznyelvnek a nyelvjárásokra gyakorolt hatása, mint a fordított irányú befo-lyás. Mindezt a társadalom mobilizálódása, a hagyományos paraszti gazdálkodás visszaszo-rulása, a tömegtájékoztatási eszközök, a televí-zió elterjedése eredményezte. a nyelvjárási beszélők tömegét érintő hatásnak a következté-ben alakult ki a regionális köznyelviség.
Regionális köznyelviségnek azt a táji színeze-tű, köznyelvi szerepet betöltő nyelvhasználatot nevezzük, amely a helyi nyelvjárások és a beszélt köznyelv között helyezkedik el, vagyis átmeneti alakulat, sajátos vonásai pedig első-sorban a kiejtés, kisebb mértékben az alaktan és a szókészlet terén jelentkeznek (Fülöp 2000:
156).
Más a helyzet a Kárpát-medencei kisebbsé-gi magyarság körében. anyaorszákisebbsé-gi körülmé-nyek között a regionális köznyelviség kiegyen-lítődést, integrálódást, nyelvjárások köznyelv-hez közeledését s köznyelvi nyitást jelent a nyelvjárások irányába. Kisebbségi körülmé-nyek között elszigetelődésként és különfejlő-désként értelmezhető. a kiegyenlítődés ugyan-is maradéktalanul csak befelé, az adott állam területén élő azonnyelvű kisebbségiek nyelv-használatára vonatkozóan érvényesül. Kifelé, tehát az anyaországi, illetőleg valamennyi más, eltérő államnyelvű ország magyar nyelvhasz-nálatára nincs hatással. az ok a mindenkori államnyelv erőteljes befolyása, amely elsősor-ban a kétnyelvűség révén készteti egy irányba – tudniillik a maga irányába – a kisebbségi anya-nyelvi nyelvhasználatot (Kiss szerk. 2001:
241).
a kisebbségi magyarság csoportjai saját országuk magyarságával, illetőleg a más nyel-vű többségi nemzet tagjaival érintkeznek min-dennap, a magyarországi magyarral ritkábban.
a határon túli magyar anyanyelvű közössége-ket a zártság jellemezte, ugyanis politikai, ideológiai okok miatt egymástól és Magyaror -szágtól is el voltak zárva. Nyelvileg önállósu-lásra kényszerültek, illetőleg kényszerből kel-lett hivatalos kifejezéseket szlovákból, román-ból, oroszromán-ból, szerbből fordítani (tolcsvai 1991: 168). ennek eredménye, hogy például a szlovákiai magyar nyelvhasználatban vannak olyan elemek, melyek a magyarországi nyelv-használatban nem ismertek. ugyanakkor ezek-re az elemekezek-re nem a nyelvjárások, hanem a köznyelvi nyelvváltozatok jellemzői érvénye-sek: formális beszédhelyzetekben, főleg az írott nyelvben használatosak, regionálisan nem kötöttek, a beszélőközösség által általánosan elfogadottak. ezt jelenti tehát a nyelvi külön-fejlődés, melynek értelmezése heves vitát vál-tott ki a magyar nyelvtudományban (lásd Kontra–Saly szerk. 1998).
a mai jobb érintkezési viszonyok már bősé-ges nyelvi hatást visznek az anyaországból a művelődéssel, a politikai, gazdasági, művésze-195 a szlovákiai magyar nyelvjárásokhoz való viszonyulás
Szabómihály Gizella–Lanstyák István szerk., Magyarok Szlovákiában VII. kötet. Nyelv.Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2011, 572 p.
ti és magánkapcsolatok erősödésével a Ma -gyarországgal szomszédos országok kisebb ségi magyar nyelvhasználatába, főképp a szókész-letbe. a magyarországi köznyelv hatása tehát erősödni látszik ezeken a területeken is. azzal pedig, hogy a nagyobb területen használt (fel-vidéki, kárpátaljai, erdélyi, vajdasági, muravi-déki, őrvidéki) lexikai regionalizmusok közül néhányat a Magyar értelmező kéziszótár 2003-as átdolgozott kiadásában is megjelentettek, leszögezhetjük, hogy a kisebbségi regionális nyelvváltozatokat jobban megismerhetik a köz-nyelvi beszélők. e lexikai elemek szótározása azonban inkább szimbolikus jelentőségű, a köznyelvre nincs közvetlen hatással.
az előzőekben a nyelvjárásokat és a köz-nyelvet objektív tényezők alapján hasonlítottuk össze. a következőkben a két nyelvváltozatot a hozzájuk kötődő szubjektív viszonyulások alap ján vetjük egybe. az egyes nyelvváltozatok megítélése ugyanolyan fontos tényező azok elkülönítéséhez, mint nyelvrendszertani jellem-zőik.
a nyelvjárások és a köznyelv jellemzésekor tisztáztuk, hogy a beszélők a kommunikáció során a nyelvhasználati színtereknek és beszéd-helyzeteknek megfelelően választanak az egyes nyelvváltozatok közül. ezt a választást számos tényező, így az attitűd is befolyásolja, melynek többféle értelmezése is létezik (lásd Síklaki 1994: 25). az attitűdökkel elsődlegesen a szociológia foglalkozik azokat a mintákat vizsgálva, melyeket a társadalmi viselkedés tanulása során elsajátítunk. Megtanulunk olyan jelenségeket is megítélni, besorolni, melyekre nincs egzakt magyarázatunk. e viselkedés alapját tapasztalatok, sikerélmények, kudarcok, hagyományok és elvárások befolyásolják (Cse -peli 1997: 39). Mindez meghatározza az attitű-döt, azaz a későbbi magatartásunkat, viselkedé-sünket, beállítottságunkat az érintett jelensé-gekhez.
az attitűd vonatkozhat a nyelvre, nyelvvál-tozatokra is. Kiss jenő meghatározása szerint a nyelvi attitűd „egyes embereknek, emberek csoportjainak nyelvekkel, nyelvváltozatokkal,
nyelvi jelenségekkel és elemekkel, illetőleg a konkrét nyelvhasználattal szembeni beállított-ságát, hozzájuk való viszonyát, róluk kialakult értékelő jellegű vélekedését jelöli” (Kiss 1995:
135). a nyelvi attitűdöt is a hiedelmeink, anya-nyelvi és általános műveltségünk, továbbá kör-nyezetünk szokásai, hagyományai, valamint a nyelvváltozatot magáénak valló réteg befolyá-sa határozza meg. a nyelvi attitűd tehát első-sorban nem nyelvi, hanem társadalmi meghatá-rozottságú (trudgill 1997: 58). a társadalmi eredetű nyelvi ítéletek egy adott közösségen belül egyfelől tekintélyt kölcsönöznek az egyik nyelvnek, másfelől leértékelik a másik nyelvet.
Mindezekhez a nyelvi attitűd két társfogalma, a presztízs és a stigma kapcsolható. Szocio ling -visztikai alaptétel, hogy az a nyelvváltozat, az a nyelvi forma terjed, hódít, amelyhez társadalmi elismertség, tekintély, tehát presztízs kapcsoló-dik – mert követésre, utánzásra méltónak érzik.
S az szorul vissza előbb-utóbb, amelyikhez tár-sadalmi megbélyegzés, leértékelés, lenézés, tehát stigma társul, mert helytelennek, kerülen-dőnek, szégyellnivalónak érzik és vélik (Kiss szerk. 2001: 218).
az attitűdök kutatása főként azért fontos, mert az adott nyelvhez, nyelvváltozathoz fűző-dő viszony megváltozása nyelvváltozatcserét, sőt nyelvcserét eredményezhet. az attitűdök hatással vannak a nyelv(változat) sorsára, és nyelvhasználat-befolyásoló tényezők, de szem előtt kell tartanunk azt is, hogy az attitűd csak egyike azoknak a tényezőknek, amelyek a tény leges nyelvi viselkedést befolyásolják.
a standard nyelvváltozattal rendelkező nyelvekre általánosságban elmondható, hogy nyelvváltozataik közül presztízse, tekintélye a köznyelvnek van, mert a nyelvhasználók szá-mára az jelenti az igényes, művelt, követendő nyelvhasználatot, az jelképezi a társadalmi előbbre jutás lehetőségét. a köznyelvi formák-hoz képest a többi nyelvváltozat, így a nyelvjá-rások is negatív megítélésűek (Kiss 1995: 137).
a nyelvjárásokhoz kapcsolódó negatív attitűd azokra az országokra jellemző elsősorban, amelyek nyelvileg erősen központosítottak. a 196 presinszky Károly
Szabómihály Gizella–Lanstyák István szerk., Magyarok Szlovákiában VII. kötet. Nyelv.Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2011, 572 p.
nyelvjárási nyelvhasználathoz a magyar társa-dalomban is a stigmatizáltság kapcsolódik.
ennek okai egészen az írástudás terjedéséig vezethetők vissza. Kezdetben aki írni és olvas-ni tudott, az tanult ember volt. az irodalmi nyelv elsajátítása egyet jelentett az iskolázott-sággal, és azokkal a foglalkozásokkal, melyek-nek presztízsük volt. ezzel növekedett az iro-dalmi nyelv tekintélye, a nyelvjárások értéke pedig csökkent az írástudók szemében. a társa-dalom többsége azonban írástudatlan volt, ezál-tal nem volt semmilyen kapcsolata az irodalmi nyelvvel. az írni tudók számának emelkedése, az iparosodás terjedése és a faluból városba költözők számának növekedése a nyelvváltoza-tok gyakoribb kapcsolatát, valamint a hozzájuk kapcsolódó magatartás változását is eredmé-nyezte. a nyelvváltozatokhoz kapcsolódó atti-tűdváltozások tehát a társadalmi változásokhoz köthetők. az attitűdök változása pedig (amint azt fentebb leírtuk) a nyelvváltozatok jövője szempontjából is vizsgálandó. Mindezek alap-ján négy fontosabb időszak különíthető a nyelvjárási beszélőknek saját nyelvváltozatuk és a köznyelv megítélésének történetében (vö.
Kiss szerk. 2001: 219–225)
a) a semleges attitűd időszaka a leghosz-szabb, az irodalmi nyelv kialakulásától a beszélt köznyelv falun való megjelenéséig (19–20. sz. fordulója) tart. a nyelvjárási beszé-lőknek ekkor még nem volt aktív kapcsolatuk a köznyelvvel, emiatt saját nyelvváltozatukat sem tudták hozzá mérni. a nyelvjárást ismerték csupán, és ha szembesültek a köznyelvvel, akkor ahhoz távolságtartóan viszonyultak.
b) az ellenszenvező attitűd a 20. század ele-jétől a század közepéig tart. e magatartás kiala-kulásának legfőbb oka az, hogy nagyszámú falusi lakosság költözik a városba. az életmód-váltás során más kultúrával és nyelvvel szem-besülnek, mely számos megpróbáltatással jár együtt. a nyelvjárási beszélők az erősödő köz-nyelvi szorításra válaszul ösztönös védekezés-sel, saját nyelvi normájuk védésével és a köz-nyelv elleni támadással reagálnak. a beszélt köznyelvnek nyelvjárási környezetben való
használatát ellenszenvesnek érzik, és védeke-zésként kigúnyolják azt.
c) a szégyenlő attitűd az 1950-es évek ele-jével indul és az 1980-as évekig tart. a nyelvjá-rási beszélők attitűdváltozását az okozta, hogy a magyar parasztság hagyományos életét, értékrendjét a kommunizmus szétrombolta. a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálása, a parasztság jogainak és emberi méltóságának megsértése a saját nyelvváltozatukhoz való viszonyulás negatívvá válását is eredményezte.
a nyelvjárási beszélők széles tömegei kezdik szégyellni nyelvjárásukat. ennek két következ-ménye van: egyrészt idegenek jelenlétében kerülik a nyelvjárási formák használatát, más-részt pedig letagadják azok használatát. az önfeladó viszonyulás következménye a nyelv-járások felgyorsult térvesztése, visszaszorulá-sa, valamint a regionális köznyelviség gyors terjedése, a kettősnyelvűség általánossá válása.
d) az 1990-es évektől kezdve a nyelvjárá-sok és a köznyelv egymás mellett élésének újabb szakasza következik. a kiegyensúlyozó attitűd kialakulásának két oka van. az egyik a társadalom negatív vélekedésének módosulása a parasztságról, illetőleg általában a falusiakról.
a másik körülményt a rendszerváltozást köve-tő társadalmi mozgások jelentik. Újraélednek a kisközösségi hagyományok, a magángazdálko-dás, a faluhoz kötődés is erősödik. a nyelvjárás a helyi és a regionális azonosság (egyik legfon-tosabb) kifejezője, a szűkebb társadalmi kör-nyezet szimbóluma. ha ez a beszélők számára fontos, akkor a modernizációs nyomás ellenére is megtartják a nyelvjárásukat. a kettősnyelvű nyelvjárási beszélők beszédhelyzettől függően vagy a nyelvjárást, vagy a köznyelvet (a köz-nyelv táji színezetű változatát) beszélik. ezáltal tehát ritkábban kerülnek olyan helyzetbe, hogy nyelvjárásuk miatt megszólhatnák őket.
az attitűdök változásához két fontos meg-jegyzést szükséges még tennünk. egyrészt azt, hogy az ismertetett időszakokban a jellemző attitűdtípusokkal szemben más viszonyulások is megfigyelhetők. a nyelvjárási beszélők közül sokan a szégyenlő – önfeladó attitűd idő-197 a szlovákiai magyar nyelvjárásokhoz való viszonyulás
Szabómihály Gizella–Lanstyák István szerk., Magyarok Szlovákiában VII. kötet. Nyelv.Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2011, 572 p.
szakában is bátran használták nyelvjárásukat, ugyanakkor a kiegyensúlyozó – funkcióelkülö-nítő attitűd ellenére sokan manapság is szé-gyellik nyelvjárásukat. Másodsorban érdemes szólni a köznyelvi beszélők nyelvjárásokkal szembeni attitűdjéről is, mely kezdettől fogva többé-kevésbé lenéző, lekicsinylő. Néha nagy-fokú ellenszenv, idegenkedés vagy jóindulatú, de lesajnáló, lekezelő érdeklődés jellemzi.
ennek is társadalmi okai vannak, melyek a pa rasztság lenézéséből, az iskolai oktatás nyelv -járás-ellenességéből, a nyelvjárások társadalmi megbélyegzéséből adódnak. ugyanakkor vannak (főként értelmiségiek), akik pozitívan vi -szonyulnak a nyelvjárásokhoz, azokat a romlat-lanság, tisztaság jelképének tekintve. ennek is társadalmi okai vannak, melyek a falusi élet egyszerűségéhez, természetközelségéhez köt-hetők. a nyelvjárásokhoz való mai enyhébb viszonyulás sem a köznyelvi beszélők szemlé-letváltozásából, hanem a nyelvjárások köz-nyelvhez közeledéséből adódik.
több vizsgálat bizonyítja, hogy kisebbségi beszélőközösségekben az anyanyelv jövője múlhat a nyelvhasználók nyelvi/nyelvjárási attitűdjén (lásd bartha 1999: 123–26; Kiss 2000: 193; péntek 2003: 33), hiszen sok eset-ben a nyelvjárás az egyetlen biztosan birtokolt anyanyelvi változat. Ilyen körülmények között a nyelvjárás megbélyegzése az anyanyelv stig-matizálását jelenti, amelynek előbb vagy utóbb – az anyanyelvmegtartás szempontjából – egyértelműen negatív következményei lesznek.
Kárpát-medencei hatósugarú vizsgálatokba bekapcsolódva a szlovákiai magyarok nyelvi atti tűdjeit nagyobb mintán Lanstyák István (2000) kutatta. a vizsgálatban alkalmazott kérdő-ív az egyes nyelvhasználati színtereken használt nyelvekre, nyelvváltozatokra, néhány nyelvi vál-tozó társadalmi eloszlására, valamint az adatköz-lők nyelvi attitűdjeire is vonatkozott. a mintában több volt az erős magyar identitással rendelkező személy, így nem véletlen, hogy a vizsgálat során gyakori volt a kétnyelvű nyelvhasználatot jellem-ző sajátosságok negatív megítélése, megbélyeg-zése (Lanstyák 2000: 228–233).
a zoboralji Kolon fiatal generációjának két-nyelvűséggel, nyelvjárásokkal kapcsolatos atti-tűdjeit vizsgálta Sándor anna (2000, 2001). a vizsgálatba bevont középiskolások többsége anyanyelvéhez, nyelvjárásához pozitívan viszonyult. Válaszaik alapján anyanyelvjárásu-kat szépnek vélték, és kifejezték pozitív érzel-mi kötődésüket a koloni nyelvjáráshoz. a vizs-gált adatközlők körében az attitűdre hatással volt a családi háttér és a nyelvi környezet. a fiatalok többsége a magyarországi nyelvhasz-nálatot szebbnek tartotta a szlovákiainál. a koloni diákok körében jellemző volt az önstig-matizáció, ugyanakkor a nyelvjárás rejtett presztízse is felbukkant.
pozsonyi, szenci, somorjai és féli alapisko-lák, illetőleg gimnáziumok pedagógusainak nyelvjárásokkal kapcsolatos attitűdjeit vizsgál-ta Kožík diana (2004). a pedagógusok nyelvi attitűdjeinek megismerése a tanulmány alapján több szempontból is fontos. elengedhetetlen a pedagógusok nyelvváltozatok iránti nyitott, pozitív attitűdje, mert ezáltal alakítható ki a fel-növekvő generációban a szégyenérzettől men-tes, kreatív nyelvhasználat. a pedagógusoknak társadalmi pozíciójukból adódóan mintát kelle-ne adni az anyanyelvhez való harmonikus tuda-ti és érzelmi kapcsolatban. a vizsgálatban részt vevő pedagógusok nyelvjárásokhoz való viszo-nyulása racionális. Fontos, megőrzendő érték-nek tartják a nyelvjárásokat. ugyanakkor a többségük egyetértett azzal, hogy az iskolában a köznyelv használata az elvárt, a nyelvjárási jelenségek használata pedig javítandó.
a csallóközi Nyékvárkony fiatal generáció-jának nyelvjárásokkal, kontaktusjelenségekkel kapcsolatos attitűdjeit vizsgálta Menyhárt józsef (2007). az adatközlőként megszólított 115 tanuló többsége pozitívan viszonyul nyelv-járásához, nem tartja azt szégyellnivalónak, hanem a mindennapi beszédprodukciója során használatos természetes nyelvi közegnek. a fiatal generáció többségének ez a pozitív atti-tűdje kedvez a nyelvjárási jelenségek továbbé-lésének, és egyúttal megerősíti a határon túli magyar kisebbségeknek az anyaországi beszé-198 presinszky Károly
Szabómihály Gizella–Lanstyák István szerk., Magyarok Szlovákiában VII. kötet. Nyelv.Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2011, 572 p.
lőkhöz viszonyított erősebb nyelvjárásiasságá-nak tényét is.
az előrehaladott nyelvcserehelyzetben lévő Nagyhind magyar és szlovák lakosságának nyelvi/nyelvjárási attitűdjeit hasonlította össze presinszky Károly (2007). a vizsgálat megálla-pította, hogy az ún. kontaktushipotézis (a különböző nemzetiségű csoportok együttélése vagy sűrűbb érintkezése javítja az egymásról kialakított képet) Nagyhinden a két csoport nyelvváltozatának kölcsönös megítélésére is vonatkozik. a szlovák többség pozitívan viszo-nyul a nyelvcsere előrehaladott fokán lévő magyar kisebbség nyelvéhez, nyelvjárásához a községben. ennek oka egyrészt a még magya-rul beszélő idősebb nagyhindi lakosok tisztele-te, másrészt pedig az, hogy a nagyhindi magya-rok nagyon jól beszélik a többség nyelvét.
Konkrét nyelvhasználati konfliktusok megol-dásakor azonban ezek a pozitív attitűdök nin-csenek minden esetben a magyar nyelv haszná-latának gyakoriságára kedvező hatással.
a fejezet elején említettük, hogy a nyelvjá-rásokhoz való viszonyulás tudományos alapú kialakításában alapvető szerepe van az anya-nyelvi oktatásnak. a magyar szakos pedagógu-sok és egyetemi hallgatók körében végzett atti-tűdkutatásokat Sándor anna (2009) és presinszky Károly (2009) is. a felméréseikből kiderül, hogy az egyetemi hallgatók többsége beszél valamilyen nyelvjárást; a saját nyelvjá-rásukat szépnek vélik; a falusi hallgatók egy részét is szüleik már nem nyelvjárásban, hanem köznyelven szocializálták; a köznyelv elsajátí-tása főként a palóc nyelvjárást beszélőknek okozott gondot; a nyelvjárási nyelvhasznála-tukkal kapcsolatos kellemetlen élményeiket főként pedagógusaik vagy magyarországi beszélők negatív vélekedése váltotta ki.
az, hogy a leendő magyar szakos pedagó-gusok többsége pozitívan viszonyul a szlová-kiai magyar nyelvjárásokhoz, biztató jel, mely-re építve talán elérhető, hogy a felnövekvő generáció nyelvi tévhitektől mentesen, tudomá-nyos ismeretekre támaszkodva viszonyuljon a nyelvekhez és a nyelvváltozatokhoz.
hIVatKozáSoK
bartha Csilla 1999. A kétnyelvűség alapkérdései.
budapest: Nemzeti tankönyvkiadó.
Csepeli György 1997. A szociálpszichológia vázlata.
budapest: jószöveg Műhely Kiadó.
Fülöp Lajos 2000. Gondolatok a regionális köznyel-viségről. Magyar Nyelvjárások, 153–162.
Kiss jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat.
budapest: Nemzeti tankönyvkiadó.
Kiss jenő 2000. Magyar nyelvjárástani kalauz.
Magyar Nyelvészeti továbbképzési Füzetek 3. budapest: eLte Mai Magyar Nyelvi tanszék.
Kiss jenő (szerk.) 2001. Magyar dialektológia.
budapest: osiris Kiadó.
Kontra Miklós – Saly Noémi (szerk.) 1998.
Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról.
budapest: osiris.
Kožík diana 2004. a nyelvjárásokkal kapcsolatos atti-tűdvizsgálatok a szlovákiai magyar peda-gógusok néhány csoportjában. Lanstyák István – Menyhárt józsef (szerk.) Ta -nulmányok a kétnyelvűségről II. pozsony:
Kalligram Könyvkiadó. 93–124.
Lanstyák István 1998. Nyelvünkben – otthon.
dunaszerdahely: Nap Kiadó.
Lanstyák István 2000. A magyar nyelv Szlovákiában.
budapest – pozsony: osiris Kiadó – Kalligram Könyvkiadó – Mta Kisebb -ségkutató Műhely.
Menyhárt józsef 2007. Nyelvjárási attitűdvizsgála-tok Nyékvárkony községben (1999–
2006). Guttmann Miklós – Molnár zoltán (szerk.) 2007. V. Dialektológiai Szimpozion. Szombathely: berzsenyi dániel Főiskola, Magyar Nyelvészeti tanszék. 168–176.
péntek jános 2003. Státusz, presztízs, attitűd és a kisebbségi nyelvváltozatok értékelése.
péntek jános – benő attila szerk. Nyelvi kapcsolatok, nyelvi dominanciák az erdélyi régióban. Szabó t. attila Nyelvi Intézet Kiadványai 1. Kolozsvár: anya -nyelvápolók erdélyi Szövetsége. 32–39.
presinszky Károly 2007. attitűdvizsgálatok Nagyhinden. Guttmann Miklós – Molnár zoltán (szerk.) 2007. V. Dialektológiai Szimpozion. Szombathely: berzsenyi dániel Főiskola, Magyar Nyelvészeti tanszék. 215–222.
199 a szlovákiai magyar nyelvjárásokhoz való viszonyulás
Szabómihály Gizella–Lanstyák István szerk., Magyarok Szlovákiában VII. kötet. Nyelv.Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2011, 572 p.