1. NyeLVjáRáSaINaK MaI heLyzete éS KutatáSa
anyanyelvünk világában bizonyára fölfigyel-tek már arra, hogy a magyar nyelvterület különböző régióiból származó beszélők mind-annyian egy kissé másként beszélnek magya-rul. ez a „másként” pedig azt jelenti: különbö-ző nyelvjárásokat használnak. ugyanis minden természetes nyelv nyelvjárásokban éli életét, s mindegyiknek megvan a szerepe az adott közösség kommunikációs tevékenységében, tehát megvan a nyelvjárások létjogosultsága is.
egy-egy közösség minden új tagja általá-ban, az egyedi kivételektől eltekintve, annak a beszélőközösségnek a nyelvváltozatát sajátítja el, amelybe beleszületik: a palóc nyelvjárást be szélő faluközösségbe születő gyermeket bizonyára az adott nyelvjárásban szocializál-ják, míg egy városi, sőt néha a falusi értelmisé-gi családban is a nyelvi szocializáció valószí-nűleg köznyelven történik. ez az elsődlegesen elsajátított anyanyelvi változat jelenti a gyer-mek számára az anyanyelvet, s később e nyelv-változat felől közelítenek a többi nyelvnyelv-változat- nyelvváltozat-hoz, így a köznyelvi változatokhoz is (vö.
tolcsvai 1999: 245).
de mit is értünk a nyelvjárás fogalma alatt?
a mindennapos magyar nyelvhasználatban nyelvjáráson a területi alapon elkülönülő, első-sorban a falvakban használt és a köznyelvtől eltérő nyelvváltozatot értjük. a nyelvjárás fogalmát is a köznyelvhez viszonyítva tudjuk a legközérthetőbben meghatározni.
történetileg a nyelvjárások időben megelő-zik a köznyelvet. ugyanis az egységes irodalmi nyelv kialakulását megelőzően beszédben és írásban egyaránt a nyelvjárást használták, vagyis a nyelvjárás az előzmény, az irodalmi nyelv és annak beszélt változata, a köznyelv a következmény.
de nemcsak történeti szempontból elsődle-gesek a nyelvjárások, hanem a beszélők nyelvi szocializációjának szempontjából is azok. Mert a nyelvjárási beszélőknek – különösen a szlo-vákiai magyar közösség nagy részének – ez az elsőként elsajátított változata a később megta-nult magyar köznyelvvel (és a szlovák nyelv-vel) szemben, vagyis a nyelvjárás az elsődleges nyelvváltozatuk, a köznyelv (és a szlovák nyelv) a másodlagos.
Már a XIX. századi nyelvjárásleírásokban és egyéb forrásokban találunk utalásokat arra, hogy a nyelvjárási beszélők „uras”, azaz köz-nyelvi elemeket is használnak beszédükben, s ebből gyakran azt a következtetést vonták le, hogy a nyelvjárások ki fognak pusztulni.
Vörösmarty Mihály is úgy vélte, hogy: „...nyel-vünknek dialectusait az iskolai tanítás s mívelt-ség terjedése lassanként elfogja (sic!) enyészte-ni” (Solt–Fehér é.n.: 213). ez a prognózis még napjainkban is sokszor felbukkan, tehát több mint másfél évszázada létezik a magyar dialek-tológiai szakirodalomban. de a jóslat nem vált be, a magyar nyelvjárások nem „enyésztek” el, mert a nyelvváltozatok léte, beleértve a nyelv-járásokat is, minden élő és természetes nyelv általános tulajdonsága. az viszont tény, hogy
Szabómihály Gizella–Lanstyák István szerk., Magyarok Szlovákiában VII. kötet. Nyelv.Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2011, 572 p.
bizonyos nyelvjárási jelenségeket vagy tájsza-vakat ma már hiába keresnénk a nyelvhaszná-latban, mert kihaltak az adott nyelvjárás állo-mányából. de maguk a nyelvjárások léteznek, csak megváltoztak, s természetesen változnak ma is. ez pedig azzal az általános nyelvészeti univerzáléval függ össze, hogy a nyelv s így a nyelvjárás is, amíg él, azaz beszélik, változik is. ezt a változást, ha egy-egy jelenség eltűnik a nyelvjárásból, sokan a nyelvjárás pusztulása-ként fogják föl, holott az még ha más jegyekkel is, de tovább létezik.
bár itt most nem célom a kérdés részletes kifejtése, de a fenti vélekedésből igaz az, hogy nemcsak bizonyos nyelvjárási jelenségek tűnnek el a nyelvjárásokból, hanem bizonyos be -szédhelyzetekből is, mint pl. a nyilvános kom-munikációs szituáció, egyre inkább kiszorul a nyelvjárás. helyét e beszédhelyzetben többnyi-re a magyar köznyelv vagy kisebbségi körülmé-nyek között, így a mi esetünkben is, gyakran az államnyelv (a szlovák nyelv) veszi át. ebben az esetben a nyelvjárások pragmatikai visszaszoru-lásáról beszélünk (l. Kiss 2001: 248). S ugyan-csak nyelvjárásvesztés a következménye annak, hogy a magyar–szlovák nyelvcserén átesett közösségekben tájainkon a magyar nyelvvel együtt a magyar nyelvjárások is eltűnnek.
a nyelvjárások helyzetének vizsgálatakor nem hagyható figyelmen kívül még egy továb-bi tényező sem: a nyelvjárásoknak a beszélők általi megítélése. a megítélés alapján ugyanis a beszélők tudatában nőhet vagy csökkenhet a nyelvjárások tekintélye. ha pozitív a viszonyu-lásuk, vagyis presztízse van a nyelvjárásoknak, a beszélők nem szégyellik és nem is kerülik nyelvjárásukat, s ezáltal megerősödhet a nyelv-járások helyzete. ha viszont negatív a viszo-nyulásuk, a beszélők szégyellik és kerülik a nyelvjárást, mert a megbélyegzettség, vagyis a stigma kedvezőtlenül hat a társadalmi lét min-den összetevőjére, így a nyelvjárásokra is. a nyelvjárások iránti pozitív vagy negatív viszo-nyulás koronként, vidékenként, közösségek-ként és társadalmi rétegenközösségek-ként is eltérő erőssé-gű lehet. Kisebbségi körülmények között a
nyelvjárások stigmatizáltsága sokkal veszélye-sebb, mint az anyaországban, mivel a megbé-lyegzett nyelvjárástól a beszélő igyekszik meg-szabadulni, ha másként nem megy, a szlovák nyelvváltáson keresztül. a mi esetünkben tehát a nyelvjárás megbélyegzése nem a magyar köz-nyelv elsajátítását, hanem a köz-nyelvcserét gyor-sít(hat)ja fel (vö. Kiss 1994: 75).
ezért a kérdésnek sokkal nagyobb figyel-met kell(ene) szentelnünk. Sokkal többet tehet(ne) a nyelvjárások iránti pozitív viszo-nyulás kialakításában az anyanyelvű iskola, a sajtó és a tömegtájékoztató eszközök is. a nyelvjárások ugyanis nem valamilyen felesle-ges vadhajtásai a nyelvnek, hanem mindennapi nyelvhasználatunkban, sőt azon túlmenően is, fontos szereppel, funkcióval bírnak.
e funkciók lehetnek elsődlegesek és másodlagosak. a nyelvjárások további létezé-sét leginkább az alábbi elsődleges funkciói biz-tosítják. Ilyen pl. a kommunikációs funkció, mely a kisebb-nagyobb beszélőközösségekben a társadalmi érintkezést biztosítja, a kognitív funkció, melyben a nyelvjárás a világ megis-merésének és a gondolatközlésnek fontos esz-köze. de globalizálódó világunkban nem lebe-csülendő a nyelvjárásoknak az a szerepe sem, mely által az identitást, a regionális hovatarto-zást fejezi ki, hiszen napjainkban gyakran ez az egyetlen kifejezőeszköze és szimbóluma a regi-onális hovatartozásnak s a kisebb közösségek együvé tartozásának. Napjainkban ugyanis a népviselet megszűnésével, a hagyományos népi ételek és szórakozási módok kiszorulásá-val az uniformizált öltözködési, táplálkozási és szórakozási szokások nem teszik lehetővé a ki -sebb közösségek, régiók önazonosságának kifejezését. Némi reménykedésre ad okot az a jelenség, hogy lassanként kezdik felfedezni tájainkon is a helyi kultúráknak s velük együtt a nyelvjárásoknak mint a regionális kultúrák hordozóinak fontos szerepét a regionális azo-nosságtudat megerősítésében (vö. Kiss 2001:
49–51).
Másodlagos funkciókat a nyelvjárások az alábbi területeken tölthetnek be: 1. a köznyelv
182 Sándor anna
Szabómihály Gizella–Lanstyák István szerk., Magyarok Szlovákiában VII. kötet. Nyelv.Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2011, 572 p.
gazdagításának eszköztára. 2. a köznyelv tanu-lásának és oktatásának kiindulópontja. 3.
Esztétikai funkciótlát el a nyelvjárásban, nem irodalmi nyelven írott alkotásokban. ezzel kap-csolatban megjegyzendő, hogy a magyar szépirodalomban más országoktól eltérően (Né met -ország, Svájc, ahol napjainkban is születnek nyelvjárásban írt prózai és lírai művek) nem jöttek létre nyelvjárásban írt alkotások. ennek oka abban rejlik, hogy tájainkon „[...] erős a hagyománya annak a vélekedésnek, hogy a szép irodalom művelésére kizárólag a köznyelv alkalmas” (Kiss 2001: 53). Nem is alakult ki nyelvjárási irodalom, csupán néhány kísérlet tör tént e tekintetben. Itt említhetjük meg La ka -tos demeter Csángó strófák(1986) és duma-István andrás Én országom Moldova (2000) című, csángó nyelvjárásban írt verseskötetét, valamint putz éva palóc nyelvjárásban írt néprajzi értekezését (ˆkolonyi l™gzi, 1943).
ugyancsak a nyelvjárások esztétikai szere-pe nyilvánul meg a helyi kultúrákat képviselő különböző folklórműfajokban (pl. mese, nép-dalok, népi imádságok stb.), s a szépirodalmi művekben és azok fordításaiban pedig a nyelv-járások a stilisztikai forrás szerepét töltik be. a nyelvjárások e szerepükben elsősorban szép-irodalmi, főként prózai művekben fordulnak elő, mivel az írók stíluseszközként a szereplők egyéni beszédsajátosságainak érzékeltetésére, a társadalmi és szociális hovatartozás, vagy a couleur locale kifejezésére használják.
a nyelvjárásokban rejlő esztétikai lehetősé-geket elsőként Móricznak sikerült úgy kiaknáznia, hogy „magas esztétikai színvonalon a re -gényszöveg keretében a nyelvváltozatok (külö-nösen a nyelvjárás, általában a beszélt nyelv) és az elbeszélő narráció egyidejű elkülönülését és együvé tartozását, vagyis diskurzusát” valósí-totta meg (tolcsvai 1999: 24). Mó riczcal kap-csolatban általában felmerül a kérdés: melyik nyelvjárásban beszéltette pa rasztszereplőit?
általánosságban elmondható, hogy nem csu-pán egy nyelvjárástípus jelenségeit találhatjuk meg műveiben, jóllehet az ott megjelenő nyelv-járási sajátságok egy része a Felső-tisza
vidé-kére jellemző, de sokkal gyakoribbak a magyar nyelvjárások többségében is előforduló sajátsá-gok, mint pl. a szótagzáró lés t kiesése: fődet, hónap (=holnap), vóna; azér, mer(=mert); a -ba/-be rag kettős funkcióban, hol? és hová?
kérdésre történő használata stb. Móricz egyfaj-ta „nyelvjárási koiné kialakítására törekedett, mert az egységes irodalmi nyelv korában már a nyelvjárási koiné is elegendőnek bizonyult a couleur locale felidézésére” (herczeg 1961:
305).
a nyelvjárások sajátosságainak ismerete jól hasznosítható a műfordítás folyamán is.
azonban aligha túlzás azt állítani, hogy a fordí-tástudomány kevés figyelmet szentel a területi és társadalmi nyelvváltozatoknak. pedig a műfordításokban a fordítók gyakran szembe-sülnek a nyelvjárások és más társadalmi nyelv-változatok adekvát fordításának nehézségeivel.
persze a nyelvjárások fordításával kapcso-latban „[...] nem lehet közös, minden műre érvényes szabályt adni” (bárczi 1961: 108).
bárczi Géza azt sem ajánlja, hogy a fordító kiválasszon egy magyar nyelvjárást, s ennek elemeivel végezze el az idegen szöveg nyelvjá-rásias részeinek magyarítását. Szerinte a leg-több, ameddig ezen a téren elmehet a fordító, hogy néhány ismert, népies ízű, de nem túlsá-gosan ritka és nem egy szűk helyhez köthető kifejezéseket és frazémákat alkalmaz (bárczi 1961: 108–109).
a nyelvjárási kifejezőeszközök helyett a műfordításban használhatók egyéb beszélt nyelvi elemek is, de úgy, hogy sem a szemanti-kai, sem pedig a pragmatikai információ ne szenvedjen csorbát.
a nyelvjárások helyzetének az előbbiekben leírt megváltozását elsősorban azok a nyelven kívüli (extralingvális) tényezők idézték elő, melyek a XX. század gyökeres, nemegyszer ellentmondásos és megrázó társadalmi-politi-kai-gazdasági, illetőleg művelődéstörténeti eseményeiből fakadtak és fakadnak (I. világhá-ború, trianon, II. világhávilághá-ború, diktatúrák, erő-szakos szövetkezetesítés, urbanizáció, rend-szerváltás, nyelv- és oktatáspolitikai intézkedé-183 a magyar nyelvjárások helyzete és kutatása Szlovákiában
Szabómihály Gizella–Lanstyák István szerk., Magyarok Szlovákiában VII. kötet. Nyelv.Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2011, 572 p.
sek stb.). a hagyományos paraszti gazdálkodás megszűnése e tényezőkkel együtt falvaink éle -té ben olyan változásokat indított el, melyek ter-mészetszerűleg nem maradtak, nem maradhat-tak nyom nélkül az adott faluközösséget legin-kább azonosító nyelvjárásban sem. e változási folyamatokra a XX. század ötvenes éveiben leginkább a magyar nyelvjárások atlaszának (rövidítve MNya.) adatait gyűjtő nyelvjárásku-tatók hívták fel a figyelmet, leszögezvén, hogy már az akkori falu nyelvhasználatában sem volt teljesen egyeduralkodó a nyelvjárás. ez a folyamat az ezt követő évtizedekben még job-ban felerősödött, s a kutatások egybehangzóan bizonyítják, hogy a mai falu nyelvi képe nagy-fokú tarkaságot, sokszínűséget mutat. a falusi beszélőközösségek homogenitása megszűnt, helyébe fokozatosan egy heterogén szocioling-visztikai hátterű közösség lépett.
a felsorolt nyelvi változások szükségszerű következményeként az egyetemes magyar dia-lektológiában is fokozatos változások követ-keztek be, melyek egyrészt a dialektológia eddigi feladatainak bővülésében nyilvánultak meg, másrészt a tematikai sokszínűség követ-keztében a tudományág módszertani megújulá-sában is jelentkeztek (l. Kiss 2001: 69). a szemléleti és módszertani megújulás a XX.
század hetvenes éveiben elsőként Kiss jenő (1973) és balogh Lajos (1978) munkáiban jelent meg, de a nyolcvanas kilencvenes évek-ben, sőt korábban is, már más dialektológusok tevékenységére is termékenyítőleg hatott (l. p.
Lakatos 1977, Szabó 1983, bokor 1984, Molnár 1984, Szabó G. 1987, hajdú 1988, Guttmann 1992, p. Lakatos – t. Károlyi 1992).
az utóbbi két évtizedben pedig nemcsak a szo-ciodialektológia izmosodott meg, hanem az újabb nyelvtudományon belüli és nyelvtudo-mányon kívüli módszerek és lehetőségek is ter-mékenyítőleg hatottak rá. a kilencvenes évek-től megerősödött a határon túli kutatókkal való együttműködés is, mely pozitív hatással volt a Kárpát-medencei magyar dialektológiai kutatá-sok fejlődésére. az egyetemes – anyaországi és határon túli – magyar dialektológia
eredménye-inek összegzését és tanulságait a Magyar dia-lektológia című egyetemi tankönyv tartalmazza (Kiss szerk. 2001).
2. a SzLoVáKIaI MaGyaR NyeLVjáRáSoK KutatáSa
ha egy tudományágnak nemcsak a jelenlegi állapotát kívánjuk ismertetni, hanem a jövőbeni feladatait is meg akarjuk határozni, akkor ismernünk kell azt a társadalmi és tudományos hátteret, melyben az adott kutatások tárgya, jelen esetben a nyelvjárások, és maga a kutatás zajlik. Másként fogalmazva: figyelembe kell vennünk azokat tágabb társadalmi és nyelvhasz-nálati körülményeket, 1. melyben a regionális nyelvhasználatú emberek élete zajlik, s mely-ben a nyelvjárások élnek, 2. amelymely-ben a dialek-tológiai kutatások folynak (l. Kiss 2007: 8).
Köztudomású, hogy a kisebbségi magyar közösségekben, beleértve a szlovákiai magya-rokat is, a nyelvjárás a domináns nyelvválto-zat, mivel a nyelvjárást jóval többen ismerik és használják, mint a köznyelvet. tehát a nyelvjárás a nyelvi kompetencia szempontjá-ból is az elsődleges nyelvváltozat. ez azt jelenti, hogy:
1. feltehetőleg jóval többen használják min-dennapi kommunikációjuk során, mint a magyarországi magyarok;
2. nálunk azok a társadalmi rétegek is gyak-rabban használják a nyelvjárást, melyek Magyarországon ritkábban élnek vele (pl. isko-lázott városi beszélők);
3. olyan nyelvhasználati színtereken is használjuk a nyelvjárást, ahol Magyarországon vagy egyáltalán nem, vagy jóval ritkábban for-dul elő (hivatalokban, iskolákban).
a nyelvjárásokkal kapcsolatban általános az a megállapítás, hogy elsősorban a falvakban használják. Nézzük meg, milyen a szlovákiai magyarok településszerkezete!
a 2001-es népszámlálási adatok azt mutat-ják, hogy a szlovákiai magyarok többsége – 59,2% – falulakó, vagyis 5 000 lélekszám alat-ti településen él (Gyurgyík 2006: 27). e
telepü-184 Sándor anna
Szabómihály Gizella–Lanstyák István szerk., Magyarok Szlovákiában VII. kötet. Nyelv.Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2011, 572 p.
lésszerkezeti sajátosság is hozzájárul ahhoz, hogy a szlovákiai magyaroknak domináns nyelvváltozata a nyelvjárás, ami egyben kon-taktusváltozat is.
a nyelvjárás azonban nálunk nemcsak a falulakók nyelvváltozata, hanem a (kis)váro-sokban élők is gyakrabban használják a nyelv-járást, mint az anyaországban. hogy ez így van, egy kérdőíves felmérés adatai alapján is állítható (l. Sándor 2009a: 233). e felmérésben a nyelvjárási attitűddel kapcsolatos kérdőívet 64 elsőéves, nyitrai magyar szakos hallgató töl-tötte ki 2008 tavaszán. a hallgatók több mint kétharmada (67,19%) falun, s majdnem egy-harmada városban él (31,2%). önbevallásuk alapján a falun élő hallgatók 70%-a, a városban élőknek pedig a 86%-a beszél valamilyen nyelvjárást. a nyelvjárást nem beszélők aránya falun 13,9%, városban 20%. a két településtí-pusról származó hallgatók nyelvhasználata között tehát e tekintetben nincs túl nagy eltérés.
Vagyis eme adatok tanulsága az, hogy a szlovákiai magyarlakta városokban nagyobb arányban van jelen a nyelvjárás, mint ahogyan azt a városok esetében feltételeznénk. ez rész-ben azzal is magyarázható, hogy a szlovákiai magyar városlakók többsége kisvárosban él, melynek lakossága az urbanizációs folyamatok hatására főként a környező falvak lakóinak városba költözésével emelkedett, ahová a bete-lepülők magukkal hozták a nyelvjárásukat is.
egy másik kérdés – „Hol és mikor sajátítot-ta el a magyar köznyelvet?” –a nyelvi szocia-lizáció összefüggéseire kereste a választ. e kér-désre adott válaszok szerint a városlakó hallga-tók fele (50%) az iskolában és a médiából, tehát nem otthon sajátította el a köznyelvet, vagyis valószínűleg nyelvjárásban szocializálták.
ebből az is kikövetkeztethető, hogy a nyelvjá-rásban történő elsődleges nyelvi szocializáció városainkban gyakoribb, mint ahogy azt e tele-püléstípussal kapcsolatban feltételeznénk
a nyelvhasználat további fontos szocioling-visztikai tényezője az életkor. ha efelől közelít-jük meg a kérdést, a következőket állapíthatjuk meg: a szlovákiai magyar lakosság
átlagéletko-ra 2001-ben 39,9 év volt, s ez 4,4 évvel maga-sabb, mint Szlovákia lakónépességéé. Vagyis a magyar lakosság elöregedése nagyobb mérté-kű, mint az összlakosságé (Gyurgyík 2006: 49).
ez a nyelvjárás jelenlegi helyzetét erősíti ugyan, de perspektíváját gyöngítheti, különö-sen akkor, ha a magyar lakosság korcsoportok szerinti megoszlásából indulunk ki. ha a korfa segítségével vizsgáljuk meg a szlovákiai magyar közösség etnikai perspektíváját, akkor még ennél is kedvezőtlenebb a helyzet, hiszen a fiatalabb korcsoportok felé haladva még job-ban csökken a magyarok aránya. a gyermekko-rúak (0–14 évesek) részaránya 1991 és 2001 között 20,5%-ról 15,0%-ra csökkent (Gyurgyík 2006: 49). tehát eleve csökkent azoknak a száma, akik továbbvihetnék a magyar nyelvet s ezen belül a nyelvjárást, de még az elsődlege-sen magyarként szocializált gyermekkorúak egy részét is elveszíthetjük azáltal, hogy szüle-ik szlovák iskolába íratják őket. Mivel a szlo-vák iskolában nem tanulnak magyarul, s így nincs módjukban elsajátítani a magyar köz-nyelvet, elméletileg a nyelvjárás helyzetét erő-síthetnék. de ez csak egy részükre érvényes, egy másik részük különböző okok folytán
„elfelejti” nyelvjárását, s e nyelvjárásvesztés náluk egyben nyelvvesztést is jelent.
a beszélőközösség gazdasági helyzete, munkalehetőségei és munkahelye ugyancsak hatással van az adott nyelv vagy nyelvváltozat megmaradására. a szlovákiai magyar közösség gazdasági helyzete ingatag, hiszen a leépülőfél-ben levő mezőgazdaság, mely eddig a magyar-lakta területek fő gazdasági ágazata volt, ma már nem biztosítja a megélhetést. „dunaszer -da helytől keletre szinte mindenütt rosszabbul él a lakosság, mint az országos átlag. a déli tájak térségeiben a fiatalok jövőképében az itt mara-dás szándéka helyett a bizonytalanság jelenik meg. és a külföldre vágyakozás. [...]délSzlo -vákia régióiban egyelőre nincs igazi jövőkép”
(Gyurgyík 2011: 17). a mezőgazdaság még két évtizede jobban biztosította a falusi lakosság helyben maradását, s ez kedvezett az anya-nyelv, mindenekelőtt a nyelvjárás korlátlan 185 a magyar nyelvjárások helyzete és kutatása Szlovákiában
Szabómihály Gizella–Lanstyák István szerk., Magyarok Szlovákiában VII. kötet. Nyelv.Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2011, 572 p.
használatának és megmaradásának. Ma viszont, mivel a magyarlakta déli járásokban a legmagasabb a munkanélküliség, a magyarok a nagyobb szlovák városokban vagy külföldön vállalnak munkát, s ezáltal kiszakadva az addi-gi nyelvi környezetből, anyanyelvük/nyelvjárá-suk használata is háttérbe szorul.
az említett szociális tényezők is bizonyára hozzájárulnak ahhoz, hogy a különböző felmé-rések a magyar lakosság egészségi állapotát tekintve szintén kedvezőtlen mutatókról szá-molnak be. Lelkiállapotát leginkább a gazdasá-gi és a szociális bizonytalanság, a magyarelle-nes politikai légkör és a diszkriminatív nyelv-politikai intézkedések rombolják, magánéleté-ben pedig a házasságok és a család gyakoribb felbomlása (1991-hez viszonyítva 2001-ben 2,8%-ról 4,3% százalékra nőtt az elváltak aránya; Gyurgyík 2006) csökkenti biztonságér-zetét. a hitélet némileg enyhítheti, enyhíthetné a több irányból érkező negatív hatásokat, de a szlovák egyházpolitikai intézkedések, különö-sen a római katolikus egyházon belül, melyhez a szlovákiai magyarok 72,8%-a is tartozik (Gyurgyík 2006: 73), épp az anyanyelv háttér-be szorulása miatt nem minden esetháttér-ben szol-gálják a lelki megnyugvást (vö. Menyhárt 2009: 266–269).
Változik a falvak etnikai összetétele is, nagyobb városok környezetében a betelepülők nagy része szlovák vagy roma.
az említett külső nyelvi tényezők követ-kezményei az azonosságtudat gyengülésében, a megfélemlített anyanyelvhasználatban már ma is megnyilvánulnak. a szlovák többségű tele-püléseken, különösen a városokban az egyre halkuló magyar beszédnek lehetünk tanúi.
Mindez csökkent(het)i a magyar anyanyelvűek nyelvi otthonosságérzetét és növel(het)i beol-vadását, melyben a nyelvvesztés egyben nyelv-járásvesztés is.
e negatív jelenségek tehát már ma is megfi-gyelhetők, de mélyreható közösségromboló következményei, ha nem változik a gazdasági és a politikai helyzet, még csak várhatók ( vö.
Gyurgyík 2011: 17). a magyar közösségben
lejátszódó asszimilációs folyamatok elsősorban a nyelvhasználatban követhetők nyomon, hiszen bizonyos települések etnikai arányainak megváltozása alaposan megnehezíti például a nyelvjárások korcsoportok szerinti vizsgálatát, mivel a fiatal nemzedék tagjai már nem beszél-nek magyarul.
Ma még azonban a szlovákiai magyarlakta falvak (és részben a kisvárosok) nyelvhasznála-tára jellemző a nyelvjárások domináns jelenléte, melyet az alábbi tényezők együttes hatása idé-zett elő: 1. a szlovákiai magyarok többsége falun él; 2. a szlovákiai magyar kisebbség tagjai közül kevesebb a felső- és középfokú végzettsé-gű; 3. a magyar anyanyelvűek egy része nem magyar tannyelvű iskolába járt, s emiatt nem került intézményes keretek között a magyar köznyelvvel kapcsolatba; 4. a szlovákiai ma -gyaroknak kevesebb lehetősége van a magyar köznyelv alkalmazására, mivel a nyilvános színtereken, ahol a standard használatát várják el, a szlovák nyelvvel kell osztoznia; 5. a stan-dard széleskörű elterjedése Magyar or szágon a trianon utáni időkben történt, s így ez a folya-mat a szlovákiai magyarok nyelvhasználatát már kevésbé érintette (l. Lanstyák 2000: 155).
a nyelvjárási beszélők s egyben a nyelvjá-rások társadalmi hátterének bemutatása után a további kutatási feladatok meghatározása érde-kében tekintsük át a dialektológiai kutatások társadalmi és tudományos hátterét!
Közismert az a vélekedés, hogy a kisebbsé-gi tudomány kis tudomány. a szlovákiai magyar dialektológiára ez különösen érvényes.
Volt néhány ígéretes nekirugaszkodása, a múlt század negyvenes éveiben arany a. László, a század második felében pedig Sima Ferenc tevékenysége váltotta ki a szlovákiai magyar dialektológia fellendülésével kapcsolatos reményeket. de mind a tragikus sorsú arany a.
László, mind pedig Sima Ferenc munkássága csak részben váltotta valóra a hozzájuk fűzött reményeket (l. Sándor 2007a, 2007b). arany politikai okok miatt, Sima pedig amiatt, hogy a saját maga és a hallgatói által összegyűjtött nyelvjárási anyaggal magára maradt. annak
186 Sándor anna
Szabómihály Gizella–Lanstyák István szerk., Magyarok Szlovákiában VII. kötet. Nyelv.Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2011, 572 p.
feldolgozását, közlését már nem tudta elvégez-ni. tanulságként az vonható le, hogy az egy-személyes dialektológia, még ha fel mutat is néhány eredményt, de a nyelvjárási régiókat átfogó komplex munkálatokat természetszerű-leg nem végezheti el.
tehát egyáltalán nem vehető zokon, hiszen teljes mértékben objektív és jogos volt benkő Lorándnak az a dialektológiai berkekben közis-mert megállapítása, hogy a szlovákiai magyar dialektológia lemaradt a többi határon túli terü-letek nyelvjáráskutatásához képest (benkő 1998: 22). Nagy tehát a lemaradásunk, még ha az utóbbi években történt is némi pozitív válto-zás, hiszen az elmúlt másfél évtizedben a tanul-mányokon kívül megjelent négy monografikus feldolgozás (Sándor 2000; Cs. Nagy Lajos 2003; Menyhárt 2008; presinszky 2008), egy regionális nyelvjárási atlasz, egy-egy egyetemi jegyzet és tankönyv (Sándor 2004; Meny hárt–presinszky–Sándor 2008; Menyhárt–pre -sinszky–Sándor 2009), valamint egyéb részté-mákat feldolgozó kiadvány (bauko 2001) és az első szlovákiai magyar helyi szótár is: Gágyor józsef: Tallósi szótár.I–II. Madách-posonium, pozsony, 2003–2004.
örvendetes az a tény is, hogy nemcsak mennyiségében, hanem minőségében is jelen-tős előrelépést hozott az utóbbi két évtized dia-lektológiai termése, hiszen e munkákban az egyetemes magyar és a külföldi kutatásoktól is ösztönözve új témák és módszerek jelentek meg. jelentős részüket áthatja a szociolingvisz-tikai szemlélet, és központi szerepet kapott a nyelvjárások változásvizsgálata (Sándor 2000;
Menyhárt 2008; presinszky 2008). Kutatási téma lett a nyelvjárásoknak a beszélők általi megítélése (Kožík 2004; Menyhárt 2007;
presinszky 2007; presinszky 2009; Sándor 2001;2009). Nyelvföldrajzi módszerre épült az első szlovákiai magyar regionális atlasz (Sán -dor 2004), és készülőben van a csallóközi nyelv járásokat felölelő regionális atlasz, mely a számítógépes dialektológia vívmányait kihasználva a budapesti eötvös Loránd tudomány -egyetemen kifejlesztett bihalbocs program
fel-használásával készül (vö. Vékás 2007;
Menyhárt–presinszky 2010: 51). ezenkívül a szlovákiai magyar nyelvjáráskutatók az eLte Geolingvisztikai Műhelyével együttműködve részt vesznek az Új magyar nyelvjárások atla-szának nyelvjárásgyűjtési munkálataiban is (l.
Kiss 2006). az alkalmazott dialektológia terü-letén a nyelvjárások és az anyanyelvi oktatás, valamint a nyelvjárások és a fordítás kapcsoló-dási pontjait vizsgálták meg (Sándor 2007c, 2010).
a szlovákiai magyar nyelvjáráskutatás eddigi eredményeit a nyitrai magyar tanszék oktatói egyetemi jegyzetben (Menyhárt–pre sin szky–Sándor 2008) és tankönyvben (Meny -hárt–presinszky–Sándor 2009) foglalták össze.
az utóbbi két évtized dialektológiai termé-sének többsége a nyitrai magyar tanszék (2011 szeptember 1jétől Magyar Nyelv és Iro da -lomtudományi Intézet) oktatóinak munkája. a holtpontról való elmozdulást több tényezőnek a kedvező együtthatása tette lehetővé: 1. megvál-tozott a magyarországi tudományos körökkel való zökkenőmentes kapcsolattartás lehetősé-ge, mégpedig a doktori képzés, a konferenciá-kon való részvétel, a publikálási és kutatási lehetőség, valamint az egyéni tanulmányutak által; 2. a nyitrai magyar tanszéken háromra bővült a dialektológiával (is) foglalkozó okta-tók száma; 3. a különböző projektek által javult a tanszék információs technikai eszközökkel való ellátottsága.
az elmondottak a nyitrai Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetre vonatkoznak.
ezenkívül az utóbbi húsz évben bővült azoknak a szervezeteknek és intézményeknek a köre (Mercurius társadalomtudományi Kutatócso -port, Fórum Kisebbségkutató Intézet, Gramma Nyelvi Iroda), melyek közül az első kettő a tár-sadalomtudományi kérdések mellett nyelvi, főként szociolingvisztikai témák kutatását is vállalta, a Gramma Nyelvi Iroda viszont kifeje-zetten a szlovákiai magyarok nyelvi-nyelv-használati sajátosságaival foglalkozik. az emlí-tett szakmai körökkel oktatóink intenzív kap-csolatban voltak és vannak.
187 a magyar nyelvjárások helyzete és kutatása Szlovákiában
Szabómihály Gizella–Lanstyák István szerk., Magyarok Szlovákiában VII. kötet. Nyelv.Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2011, 572 p.
a többi szlovákiai magyar tanszékkel kap-csolatban nincs tudomásunk arról, hogy átfogó dialektológiai kutatásokat végeznének, de nyelvjárási témájú szakdolgozatok születnek a komáromi Selye jános egyetemen is (Vörös 2007: 25), a besztercebányai bél Mátyás egye -temről pedig az egyik, dialektológiából az eLte-n doktorált oktató munkáit említhetjük (Csíkány 2007). pozsonyban az utóbbi néhány évben megcsappant a nyelvjárási témájú szak-dolgozatok száma, de nyelvjárási szövegfelvéte-lek készülnek, melyek a Gramma Nyelvi Iroda beszélt nyelvi adatbázisának is jelentős részét alkotják (vö. Lanstyák 2007: 309). termé -szetesen az említett szakmai műhelyek eredmé-nyeit is számon tartjuk, de jövőbeni terveinket elsősorban a nyitrai magyar intézetre építjük.
Megvizsgálva a szlovákiai magyar regioná-lis beszélők és a nyelvjárások nyelvökológiai sajátságait, valamint a dialektológia helyzetét, föltehetjük a kérdést: milyen feladatokat kell elvégeznünk az elkövetkező esztendőkben?
Fő feladatainknak a következő időszakban az alábbiakat tartjuk:
állandó feladat a nyelvjárási adatok folya-matos gyűjtése, beleértve az ÚMNya. kutató-pontjain még elvégzendő gyűjtéseket is;
a már eddig gyűjtött nyelvjárási szövegföl-vételek digitalizálása és lejegyzése, az egyéb adatok rendszerezése és digitalizálása;
egy szlovákiai magyar nyelvjárási olvasó-könyv és Cd-melléklet elkészítése;
a szlovákiai magyar nyelvjárások régi írott forrásainak sorozatban történő megjelentetése;
a dialektológia népszerűsítése a pedagó-gus-továbbképzéseken, tömegtájékoztató esz-közökben és a tanszék honlapján;
Nyelvföldrajzi módszerrel készült regioná-lis tájatlaszok megjelentetése és az egyes nyelvjárási régiók belső tagolódásának megál-lapítása;
Lexikográfiai jellegű kiadványok (regioná-lis tájszótárak, helyi nyelvjárások szójegyzé-kei) kiadása;
Nyelvjárásaink szinkrón és diakrón válto-zásvizsgálata;
a magyar–szlovák nyelvi kapcsolatok köl-csönhatása és vizsgálata a szlovákiai magyar nyelvjárásokban;
a nyelvjárások jövőjét nagymértékben befolyásoló nyelvi attitűdök feltárása;
a hatékonyabb anyanyelvoktatás célját szem előtt tartva a dialektológiai ismereteknek az anyanyelvi órákon való alkalmazása;
a nyelvjárási adatok tárolásában, feldolgo-zásában és dokumentálásában a számítógép által nyújtott új lehetőségek kiaknázása.
a tizenkét pontba foglalt feladat közül két oknál fogva még mindig a legsürgetőbb az első, a nyelvjárási adatok gyűjtése. az egyik ok, hogy az 551 magyarok által is lakott település közül 260 körüli azoknak a száma, melyek nyelvjárásával kapcsolatban különböző korú és minőségű adataink vannak, vagyis a községek több mint fele nyelvjárási szempontból még szinte teljesen ismeretlen. a másik ok, hogy az erőteljes asszimiláció következtében egyre fogy a magyarul beszélők száma, s ezáltal egyre kevesebb a megbízható nyelvjárási kom-petenciával rendelkező adatközlő is. ezenkívül a nyelvjárásgyűjtés jót tehet a nyelvjárások megtépázott presztízsének is, hiszen ami iránt a tudomány is érdeklődik, az nem lehet értékte-len.
hIVatKozáSoK
balogh Lajos 1978. Nyelvjáráskutatás és szocioling-visztika. Magyar Nyelv 74, 44–55.
bárczi Géza 1961. Nyelvjárás és irodalmi stílus.
Stilisztikai tanulmányok. budapest:
Gondolat Kiadó. 65–115.
bauko jános 2001. A marcelházi halászat szakszó-kincse. Komárom: Kt Kiadó.
benkő Loránd 1998. Megnyitó beszéd. Szabó Géza – Molnár zoltán (szerk.) Dialektológiai Szimpozion III. Szombathely: a berzsenyi dániel tanárképző Főiskola Magyar Nyelvészeti tanszékének Kiadványai II. 18–23.
bokor józsef 1984. a nyelvjárási tudat és a nyelvi viselkedés kérdéséhez. Magyar Nyelv 79, 339–344.
188 Sándor anna
Szabómihály Gizella–Lanstyák István szerk., Magyarok Szlovákiában VII. kötet. Nyelv.Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2011, 572 p.