A nyilvános kivégzés

Az ítéletek végrehajtására nyilvánosan került sor. A nyilvánosság a bíróság, de leginkább a nép számára a büntetőeljárás fénypontját jelentette, illetve a kiszabott büntetés jogi kétségbevon-hatatlanságát bizonyította. A nyilvános büntetések mindenki számára megmutatták, hogy a bűn miként torolható meg a nyilvánosság előtt zajló rituális gyilkossággal. Mivel sok olyan bűntettet

1BÉLIG. (1999): Magyar jogtörténet – a tradicionális jog.Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs. 168.

2MEZEYB.: A tortúra. Rubicon,2006/7. 28.

követtek el, amelyért halálbüntetés járt, a nyilvános kivégzés, bár viszonylag nagy érdeklődés kísérte, tulajdonképpen megszokott eseménynek számított.

A nyilvánosság alól kivételt csak a nemesek és a főrangú személyek képeztek. A nyilvá-nosság kizárásával az ítélet nem tölthette volna be minden funkcióját, hiszen nemcsak az volt a cél, hogy megöljék a bűnelkövetőt, hanem hogy érvényesüljön a hatóság által megkívánt el-rettentő hatás. A nyilvánosság révén a nép „ellenőrizhette” az ítélet megfelelő végrehajtását és imádkozhatott az elítélt lelki üdvéért.

A város főterén vagy piacán végrehajtott halálbüntetések mellett speciális helyszínekkel is találkozunk az európai gyakorlatban. Kölnben például a város központjában álló dóm déli ka-pujánál fekvő „kék kő” (der blaue Stein zu Köln)szolgált a bíráskodás és sokszor az ítélet-végrehajtás helyszínéül. A kék követ mint a kölni érsek ítélkezési jelvényét a XIII. században említik először a források.³Az elítéltet a halálbüntetés végrehajtása előtt a hóhér háromszor „oda-csapta” e kőhöz.⁴

Bár a kivégzések száma hihetetlenül magas volt, a középkori gyakorlat annyiban humá-nusnak mondható, hogy sokszor lehetőség volt a halálbüntetés megváltására, például pénz-büntetéssel. A halálbüntetési nemek közül jobbára a „legbizonyosabb és legkevésbé kínzó mó-dokat”, azaz a lefejezést és az akasztást alkalmazták.

Alapos előkészületekre volt szükség ahhoz, hogy a rituálé előírásszerűen és jogilag érvé-nyes formában történjen. Gondoskodni kellett hóhérról, vagy éppen kölcsön kellett kérni egy másik városból, fel kellett építeni a vesztőhelyet, sőt még az elítélt vesztőhelyre kísérésének út-vonalát is meg kellett tervezni.

Lefejezés

⁵

Az egyszerűen kimondott halálbüntetésen rendszerint a lefejezést értették, amely többek között az emberölésben bűnösök, a nőrablók, kettős házasságot, illetve házasságtörést elkövetők bün-tetése volt. A pallossal, karddal vagy bárddal történő lefejezést tartották a legenyhébb és a leg-kevésbé megszégyenítő halálbüntetési nemnek. A lefejezés végrehajtására négy testhelyzetben kerülhetett sor: fekvő helyzetben, a hajnál fogva a fejet megemelve; térdelve, a fejet egy tönkre fektetve; ülő helyzetben, a hóhérszéken vagy kivégzőszéken, vízszintes csapással; igen ritkán pedig álló helyzetben.⁶

3„1234 April in Curia Col. Ad flavum lapidem.” WANZECK, Ch. (2003): Zur Etimologie lexikalisierter Farb-wortverbindungen – Untersuchung anhand der Farben Rot, Gelb, Grün und Blau.Editions Rodopi B. V., Amsterdam – New York. 137.

4A hóhér a következő szavakat intézte a halálra ítélthez: „Ich stüssen dich an dä blaue Stein, du küss din Vader un Moder nit mih heim.” (Ich stoße dich an den blauen Stein, du kehrst deinem Vater und Mutter nicht mehr heim. – A kék kőhöz csaplak, apádhoz és anyádhoz már nem térsz haza.)

5La justice et les tribunaux. Impôts, monnaies et finances.Librairie de Firmin-Didot, Paris. 1888. 75.

6MEZEY2006: 28.

A leggyakoribb végrehajtási módozat szerint az elítélt a hóhér előtt térdelt, elöl összekö-tözött kézzel, amelyben sokszor keresztet tartott. Többnyire a szemét is bekötötték, haját rövidre nyírták, hogy ez ne akadályozza a palloscsapást. Közvetlenül az ítélet végrehajtása előtt a hó-hér előrelépett és a neki megfelelő formában megigazította a kivégzendő fejét. Majd visszalé-pett, két kézzel megmarkolta a pallost, és egy csapással lenyakazta a bűnöst.⁷

Nem volt azonban könnyű egyetlen csapással levágni valakinek a fejét. Mivel az elítélt min-dig tehetett valamilyen váratlan mozdulatot, a hóhér előre igyekezett meggyőzni arról, hogy ilyen esetben ő sem jár jól. 1594-ben Báthory Zsigmond a török Portával való szakítást ellenző po-litikai ellenzék tagjait, tanácsurakat és főurakat fejeztetett le mindenféle bírói ítélet nélkül. Ügyü-ket sem bíróság, sem az Országgyűlés nem tárgyalta, így törvényes ítélet híján a fejedelem egy-szerű parancsban intézkedett. A kivégzést 1594. augusztus 30-án a kolozsvári piacon hajtották végre, a fejedelmi palotával szemben, az ott felállított vérpadon. Az ítélet végrehajtását a ko-lozsvári bírótól elkért pallossal egy szegedi cigányra bízták. Elsőnek Kendy Sándort vezették elő, aki, amikor a vérpadhoz vezették, észrevette, hogy Báthory Zsigmond egy ablakból figyel, így szólt hozzá: „Semmilyen törvény, sem isteni, sem emberi nem engedi meg, hogy bárkit vád-emelés nélkül legyilkoljanak, ezért alázatosan könyörgünk hozzád, kegyelmes fejedelem, hogy ügyünkben méltóztasd meghallgatni védekezésünket. Azt követeli tőled a méltányosság, az igaz-ság és hivatalod méltóigaz-sága, hogy mindenkinek egyformán szolgáltass igazigaz-ságot.” Kendy után Iffjú Jánost vezették elő, akit a hóhér nem tudott egy csapással lenyakazni, hanem a földre szo-rította, és csak harmadszorra végzett vele. Ezután Forró János következett, aki hiába kérte, hogy egy élesebb pallost fogjon a hóhér, ugyanazzal fejezték le őt is és Szentegyedi Gergelyt is. A le-fejezést követően „hatalmas záporeső kezdett hullani az égből, és a lefejezettek testéről lemosta a vért. E jelből sokan úgy ítélték, hogy azok ártatlanok és méltatlanul szenvedtek halált.”⁸

Bethlen Miklós Sudores et crucescímű emlékiratában olvashatjuk, hogy 1698 júniusában Rabutin generális üdvözlésére és tanácskozásra mentek Szebenbe. A generális 160 ezer forin-tot kért a katonaság számára, méghozzá tizennégy napon belül. „A gubernátor et consequenter a gubernium külde engem – ahogy arról Bethlen beszámol –, már nem tudom ki, tanáccsal, hogy kérjünk dilatiót egy kevéssé annak a pénznek.” Mivel a pénz megfizetésére haladékot kértek, Rabutin rettentő haragra gerjedt, és lefejezéssel fenyegette meg az erdélyi főurakat, mondván:

„[…] haljon meg, mi légyen az Isten. Irtóztató szók. Mind te dolgod ez, te a többit az orránál fogva hordozod; mind bolondoknak, csutaknak, tőkének tartod; de az ördög elvigyen engem, ha így-amúgy nem bánok véled, a seggednél vagy a lábodnál találod a fejedet etc.”⁹Templ pesti polgárt, aki gyilkosnak titulálta polgártársát, lefejezték, és az ítélet kimondta, hogy fejét a lába közé (vagy elé) tegyék.¹⁰

7 PANDULAA. (1987): A hóhérpallos. Jogtörténeti Szemle,2. 80.

8 BETHLENF. – JANKOVICSJ. (szerk.) (2006): Erdély története IV. 1594–1597.Enciklopédia Kiadó – Er-délyi Múzeum-Egyesület, Budapest–Kolozsvár. 81–82.

9 Bethlen Miklós élete leírása magától, II. könyv. In: Kemény János és Bethlen Miklós művei.1980. Szép-irodalmi Könyvkiadó, Budapest. 851.

10BÓNISGy. (1962): Buda és Pest bírósági gyakorlata a török kiűzése után (1686–1708).Akadémiai Ki-adó, Budapest. 179.

1408-ból Terebesről maradt fenn a következő ítélet: „Zemplén vármegye alispánja és szol-gabírái menedékvalló levelük szerint Sztáncsi Miklós fia Péternek és tizenhárom jobbágy-eskütársának, – minekutánna a Csízi Pál megölt jobbágyának bűnös voltára ő maga az oltáron s jobbágyai a törvényszék elébe vitt halott fején megesküdtek, a törvényszék pedig a tetemnek büntetésül szokás szerint fejét vétette,– menedéket adnak.”¹¹

Franciaországban a lefejezés nemesi privilégium lett, sőt a kivégzés előtt álló választhatott, hogy szemét bekössék-e vagy sem. A szem kendővel való bekötése a büntetés súlyosbítását jelentette. 1413ban Pierre des Essarts párizsi elöljárót lófarkon hurcolták a sisakkészítő műhely -ig, ott egy szekérre ültették és kezébe fakeresztet adtak. Egy nyuszttal bélelt, fekete, hosszú bő ruhába és egy fehér nadrágba öltöztették, lábát könnyű fekete cipőbe bújtatták. Így vezették a vesztőhelyre. A kivégzés előtt letérdelt a hóhér elé, csendesen megbocsátotta neki halálát, a je-len lévő urakat pedig arra kérte, hogy tettét ne kürtöljék szét, majd lefejezték.¹²

Anglia történelmében az 1649-ben I. Károllyal szemben lefolytatott per volt az első és egy-ben utolsó is, ahol uralkodót állítottak bíróság elé hazaárulás vádjával. I. Károly bűneinek ki-vizsgálását 1649 januárjában kezdte meg Londonban a parlament által kirendelt speciális bíróság, a High Court of Justice for Trial of the King.Az ítélet előbb született meg, mint maga a tényállás.

A vád szerint az uralkodó visszaélt hatalmával, zsarnoki és korlátozásoktól mentes abszo-lút hatalom kiépítésére törekedett, népét szabadságaitól és jogaitól meg kívánta fosztani, a má-sik fő vádpont pedig a polgárháború kirobbantása volt. A király vitatta a bíróság joghatóságát, és arra hivatkozott, hogy elsősorban Istennek tartozik felelősséggel, valamint kötelezettségei van-nak népe felé, azonban érvei hiábavalóvan-nak bizonyultak. Károly vádlói – mivel a hatályos jog hasonló esetet nem szabályozott – egy régi római jogi rendelkezéshez folyamodtak, miszerint egy fegyveres csoport megkísérelheti megdönteni a zsarnok hatalmát.¹³John Bradshaw, a bí-róság elnöke (aki golyóálló kalapot viselt saját védelme érdekében az egyébként nyilvános tár-gyalás alatt) arra hivatkozott, hogy a legfőbb hatalom forrása nem a király, hanem a jog maga, és ebben az összefüggésben az uralkodó csak megbízott tisztségviselő. A koronázási esküből fakadóan pedig a király és a nép között szerződés jön létre, amelynek alapján a nép engedel-mességgel tartozik uralkodójának, az uralkodónak pedig meg kell védelmeznie saját népét. Ha e kötelezettség teljesítése csorbát szenved, akkor a kötelék megszakad, és ezzel együtt megszűnik a király szuverén volta.

I. Károlyt mint zsarnokot, hazaárulót, gyilkost és az állami közösség ellenségét¹⁴1649. január 30-án nagy tömeg előtt lefejezték. Egy szemtanú ezt írta az eseményről: „Láttam lesújtani a

bár-11A zichi és vásonkeői gróf Zichy-család idősb ágának okmánytára(szerk. KAMMERERE.). VII. köt. 1. fele – Az I–VI. kötetek időrendi mutatója (készítette Barabás Samu). 1903. Magyar Történelmi Társulat, Bu-dapest. 390.

12La justice et les tribunaux.1888. 75.

13http://www.nationalarchives.gov.uk/museum/item.asp?item_id=22 (Letöltés ideje: 2011. március 31.)

14A bíróság ítélete szerint: „For all which treasons and crimes this Court doth adjudge that he, the said Charles Stuart, as a tyrant, traitor, murderer, and public enemy to the good people of this nation, shall be put to death by severing of his head from his body.” http://law2.umkc.edu/faculty/projects/ftrials/char-lesIlinks.html (Letöltés ideje: 2011. március 31.)

dot, és őszintén mondhatom, szomorú volt a szívem és emlékszem, hogy abban a pillanatban a jelenlevő ezernyi ember ajkáról olyan mormogás szállt fel, amilyent addig sohasem hallottam és remélem, nem is fogok többé hallani.”¹⁵

Károly tetemét bebalzsamozták, még a fejét is visszavarrták, majd a koporsót Windsorba szállították, hogy ott eltemessék. Hiába kopogtatták azonban a Térdszalag terem falait, nem ta-láltak megfelelő üreget. Károly végül abba a sírba került, ahol VIII. Henrik aludta örök álmát.

VIII. Henrik, az anglikán reformáció elindítója és I. Károly, az angol puritánok vallási forra-dalmának áldozata tehát egymás mellett pihent tovább. Károly bizalmasa és udvari papja, Her-bert püspök ezen ízléstelen társítás láttán úgy megdöbbent, hogy még a szentbeszédet sem volt hajlandó elmondani.¹⁶

A halálbüntetés kiszabásánál szokásos pálcatörés rituáléját¹⁷ elevenítette fel a bíróság a XIX. század elején Bács-Bodrog megyében. 1820-ban Zomborban egy városi tisztviselő „bor-zalmas gyilkosság” áldozatává vált. Kórits Antal városi díjnok felesége, Varga Jozefa szerelmi viszonyt folytatott Tomaskovits Jánossal és elhatározták, hogy a férjet elteszik láb alól. 1819.

december 5-én Tomaskovits János az asszony segítségével végre is hajtotta a bűncselekményt és az áldozat holttestét a közeli sáncárokba dobták.

A város bírói tanácsa 1820. május 9-én hozott ítéletet a bűnösök felett, mindkettejükre pal-los általi halált szabott ki, azzal, hogy a kivégzés előtt jobb kezüket vágják le, és a kivégzést követően Tomaskovits János testét törjék kerékbe. A m. kir. udvari kancellária e súlyos ítéle-tet, kegyelem útján, a kézlevágás és kerékbetörés elengedésével egyszerű fejvételre változtatta.

Az ítéletet december 31-én délelőtt hirdették ki a „sápadt bűnösök előtt, mindkét nembeli so-kaság nagy tolongásában”. Az ítélet felolvasása után az első pótbíró a megtagadott kegyelem jeleként először Varga Jozefa, majd Tomaskovits János előtt egy-egy feketére festett pálcát ket-tétört és lábaik elé dobta.

A halálbüntetés végrehajtására 1821. január 2-án került sor. A kivégzésről szóló jelentés sze-rint az elítélteket városi polgárok követték a vesztőhelyre, a kocsik mellett pedig tizenkét csá-szári katona lovagolt kivont karddal. A menetet a bíró és a városi alügyész vezette lóháton

„a bosszúálló és diadalmaskodó fiscus képében”. A városháza keleti kapujánál a vérontás és pal-losjog jeleként vörös zászló lengett.

15HIBBERT, Ch. (1999): Windsor. A királyi udvar.Holnap Kiadó, Budapest. 57.

16SZÁNTÓGy. T. (2009): Forradalom Angliában. In: POÓRJ. (szerk.): A kora újkor története.Osiris Ki-adó, Budapest. 60. Geoffrey Robertson ausztrál/angol jogtudós és jogtörténész, a Hágai Nemzetközi Bí-róság szakértője részt vett Milosevics, Pinochet és Szaddam Huszein perének előkészítésében. Robertson I. Károly tárgyalási jegyzőkönyveiből és John Cooke ügyvéd, a királyper közvádlója levezetéséből me-rítette a modern zsarnokperek megalapozásához szükséges érveket.

17A bíró pálcáját az elítélt feje felett kettétörte, és a kis darabokat a lába elé dobta a következő szavakkal:

„Most már az Isten segítsen neked, én már tovább nem tudok.” Ha az ítélethirdetésre közvetlenül a ki-végzés előtt került sor, akkor az eltört pálcát a nép közé dobták. A pálcadaraboknak babonás erőt tulaj-donítottak, amelyeket aztán a hóhérsegédeknek kellett összeszedniük. Mannheimben még 1900-ban is törtek pálcát egy elítélt feje felett.

Az ítélet újbóli felolvasása után először Varga Jozefát kötötték a gyepmesterek „a szilárd karóhoz erősített vörös székhez”, és a hóhér egyetlen csapással levágta a férjgyilkos asszony fejét, majd Tomaskovits János következett. A hóhér „a jól végzett munka után a véres kardot villogtatva, ügyességének jelét mutatta be”. A holttesteket – „mindkettőnek fejét a lábaik közé rakván” – külön koporsóba tették, és közvetlenül „a karó mellett, ettől délre” eltemették.¹⁸

Akasztás

A halálbüntetés talán leggyakrabban alkalmazott módja az akasztás volt. Szent László törvényei szerint, ha a tolvaj szolgát másodízben érték tetten, fel kellett akasztani. A Hármaskönyv sze-rint a tolvajokat fel kell akasztani, a rablókat karóba húzni vagy kerékbe törni, a gyilkosokat pe-dig le kell nyakazni.

Kezdetben élő fák ágaira, főként tölgyfára,¹⁹akasztották fel az elítélteket. Az akasztófa leg-régibb alakja az egyágú, az általánosan elterjedt pedig a kétágú akasztófa volt, de tudunk há-rom-, illetve négyágú akasztófákról is. Az elrettentés és a bűnelkövetéstől való visszatartás meg-valósulása érdekében az volt a szabály, hogy az akasztófákat olyan magasra kell építeni, hogy alatta egy lovas katona kezében feltartott lándzsájával kényelmesen ellovagolhasson.

Az elítéltet levetkőztették, mivel úgy hitték, hogy a meztelen emberi test elriasztja a dé-monokat, majd a bűnös szemét egy fekete kendővel bekötötték, kezeit a háta mögött összekö-tözték – így bénítva meg a démoni, veszélyes erőket –, és haját lenyírták.²⁰Létrán vitték fel a ke-resztgerendához, amelyről lecsüngő kötélből a hóhér hurkot vetett a nyakára, majd a létráról letaszította és így megfojtotta. Egy francia forrás arról tanúskodik, hogy az elítéltnek három kö-telet vetettek a nyakába. Kettő kisujjnyi vastagságú volt, a végén egy-egy hurokkal, amellyel a szerencsétlent megfojtották. A harmadikkal a holttestet dobták le az akasztófáról.

Némely helységünk (pl. Sepsiszentgyörgy) akasztóhámot is alkalmazott a büntetés végre-hajtására. Az elítéltet egy külön kötélen húzták a magasba, a hóhér pedig létrán mászott utána.

Ehhez a csigán való fölhúzáshoz egy szíjból készült hámot adtak az elítéltre, amelyen hátul egy karika volt, és ahhoz erősítették a kötelet. A kötelet pedig a csigán húzták keresztül.

Az elkövetett bűncselekmény súlyától függően még az akasztásnak is voltak fokozatai.

E halálbüntetési nem „kitörölhetetlen szégyennek” számított, megsemmisítő erejét azzal is fo-kozhatták, hogy a holttestet a madarak prédájául hagyták. Pontosan előírták, hogy a holttest

18ZSOLDOSB.: Törvénykezés. In: BOROVSZKYS. (főszerk.): Magyarország vármegyéi és városai. Bács-Bodrog vármegye I., Budapest. http://mek.oszk.hu/09500/09536/html/0002/15.html (Letöltés ideje:

2012. október 20.)

19A germánok és a skandináv népek a tölgyet formája és hosszú élete miatt kedvelték, és különleges he-lyet foglalt el a fák között azért is, mert a mennydörgés istenének, Thornak (Donarnak) szentelt faként tisztelték. A nagyság, az erő és fájának keménysége révén a halhatatlanság szimbólumának tekintették.

Az ókori néphit drüaszok (fákban lakozó nimfák) által lakott eleven lényeknek képzelte a tölgyfákat, leveleiknek pedig oroszlánt lenyűgöző erőt tulajdonított.

20STURM, F. (1962): Symbolische Todesstrafen. In: Kriminologische Schriftenreihe aus der Deutschen Kri-minologischen Gesellschaft. V. köt. Kriminalistik Verlag, Hamburg. 139, 146.

mennyi ideig lógjon az akasztófán. Besztercebányán 1681. március 4-én többeket felakasztot-tak, és testüket „undorgerjesztési” célokból majdnem tíz hétig az akasztófán hagyták.²¹

Ha túl hosszú időt állapítottak meg, előfordulhatott, hogy a test lezuhant vagy ellopták, illetve bizonyos testrészei eltűntek. A testrészek eltűnése főként azoknak volt köszönhető, akik hittek ezek gyógyhatásában. A családtagok követték el jobbára a lopást, hiszen igyekeztek megszabadulni a szégyentől és biztosítani rokonuknak a lelki megnyugvást. Kivételes szégyennek számított, ha valakit épp a többemeletnyi akasztófa-építmény közepére vagy túl magasra akasztottak.²²

1554-ben a Marosvásárhelyen tartott Országgyűlés határozatában kimondta, hogy „a két nő-vel bíró férfiak vagy két férjjel bíró nők, a paráznák, házasságtörők, a gyilkosok, orvok, orgazdák akasztassanak fel, ha három vele egyenlő állásu tanú rájok van”.

Busik Jánost hűtlen kezelés és csekély értékű lopás miatt bilincsben végzett közmunkára ítélték. Pesten töltötte büntetését, amikor korábbi gyújtogatása miatt újból vádat emeltek ellene.

Busik bevallotta, hogy Dunakeszin és Veresegyházán három házat fosztott ki, majd fel is gyúj-totta azokat. Pest tanácsa az érvényben lévő törvényeket alkalmazva máglyahalálra ítélte, majd büntetését kard általi kivégzésre és holttestének elégetésére enyhítette. Végül az 1697-ben Bécs-ben hozott ítélet alapján felakasztották, méghozzá úgy, hogy a rögtönzött bitófát a máglyára he-lyezték, így a halál beállta után azonnal sor kerülhetett a holttest elégetésére.²³

1738-ban Stuttgartban különleges rituálé keretében végezték ki a zsidó Süss Oppenheimert, akit hazaárulással, csalással, paráználkodással és egyéb bűncselekmények elkövetésével vádol-tak. Bűneiért egy rendkívül magas bitófára akasztották, méghozzá egy hatalmas ketrecben, amely a bitó fölé magasodott. Skarlátvörös köpenyt és egy feltűnő gyűrűt viselt kivégzésekor. Mivel az ítélet kihirdetésekor kijelentette, hogy úgysem akaszthatják magasabbra, mint az akasztófa, a bí-róság költséget nem kímélve mindent megtett, hogy a bitónál magasabbra akaszthassák – a nyil-vánosság még nagyobb ámulatára. A toronymagasságú akasztófát vasból készítették.²⁴A kivég-zést 12 ezer ember nézte végig, és Oppenheimer teste hat évig csüngött a ketrecben a bitófán.²⁵ 1718-ban a Kraszna megyei statútumok a bíró és az esküdtek akasztását helyezte kilátásba:

„Koborlo, ’s alá ’s fel-járó, akár magános akár cselédes embereket egy Falu is maga közzé bé-bocsáttani ne mérészelyen, még ha Passussal járna is, Nemes Vármegyénkben kívűl lakó em-ber, tehát az olyan idegen kivált az olyan Erdélyből jövő embert mindjárt a’ Falun kivűl tar-toztassék, mind addig míg casussát Mlgs. Fő-Ispány Úrhoz […] nem reportálják, és az olyan inteveniens emberek iránt, a’ Tiszt dispositiojához tarcsa minden Helység magát, külömben a re-nitens Falu 200. for. Büntetésben incurrál, vagy a’ Biró ’s Esküttek fel is akadnak érette.”²⁶

21WEBERS. (1889): Bűntények és büntetések.Történelmi Tár, Magyar Történelmi Társulat, Budapest. 633.

22DÜLMEN, VANR. (1990): A rettenet színháza – Ítélkezési gyakorlat és büntetőrituálék a kora újkorban.

Századvég Kiadó – Hajnal István Kör, Budapest. 120.

23BÓNIS1962: 179.

24DÜLMEN1990: 120.

25Az Oppenheimerrel szemben lefolytatott pert szépirodalmi alkotások is megörökítették (Wilhelm Ha-uff, Lion Feuchtwanger).

26KOLOSVÁRI S. – ÓVÁRIK. (szerk.) (1885): A magyar törvényhatóságok jogszabálygyűjteménye.

I. köt. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest. 365–366.

Karóba húzás

A karóba húzás – török hatásra – viszonylag későn, csak a XVI. században jelent meg a ma-gyar joggyakorlatban. A büntetés végrehajtását több ember végezte. A kihegyezett öt-hat mé-ter hosszú rúdra az elítéltet ráültették, és a lábára kötött kötelek segítségével a karóra ráhúzták.

E súlyos büntetést szabták ki a kicsapongó szolgákra, a gonosztevőt el nem ítélő falusi bíróra, az útonállókra, a betörőkre, a lopókra, illetve a nemesség ellen lázító parasztokra.

1680-ban a munkácsi úriszék döntött egy rákói jobbágy ügyében, aki több társával együtt tolvajkodott, „sütögetett”, fosztogatott. Az úriszék az 1608. évi (k.u.) I. tc.-re és a Hármaskönyvre való hivatkozással indítványozta, hogy „elsőben erősen megsütögettessék, minthogy maga is

1680-ban a munkácsi úriszék döntött egy rákói jobbágy ügyében, aki több társával együtt tolvajkodott, „sütögetett”, fosztogatott. Az úriszék az 1608. évi (k.u.) I. tc.-re és a Hármaskönyvre való hivatkozással indítványozta, hogy „elsőben erősen megsütögettessék, minthogy maga is

In document Jogtörténeti Parerga (Pldal 30-37)