A „megtervezett” hatás

' Az alábbiakban egy rendkívül érdekes drámai katarzisel­

mélet keretében arról a jelenségről kapunk képet, hogy az al­

kotók (akár a legnagyobbak is, s nem okvetlenül elvtelen meg- I alkuvásként) müvük megírása közben hogyan alkalmazkodnak a be­

fogadók elvárásaihoz, hogy veszik figyelembe a befogadók ” türő-

I

képességét.”

Szophoklész és Shakespeare éppúgy, mint Racine vagy Schiller, Ibsen vagy O’ Neill egy adott társadalomban s egy adott társadalomnak irta darabjait, s igy akarva-akaratlan számolnia kellett a társadalom hagyományaival és teherbíró képességével. Ami nem azt jelenti, hogy nem léptek túl a maguk társadalmának értékrendjén, konvencionális szemléletén, hitvilágán, önvédelmi beidegződésein, a jó és a rossz, a lehetséges és a lehetetlen, a még elfogadható és a már elfogadhatatlan igazságok határán, s nem jelenti azt, hogy nem vállalkoztak bátran a József Attila emlegette pokoljárásra. De az kétségtelen, hogy külön­

böző mértékben ugyan, de tragédiáik befejező jeleneteiben ” utánaenged­

tek” a közösségi-társadalmi elvárásoknak, s a katarzis mechanizmusok segítségével a még elviselhető szintre szállították le a tragikus feszült séget; megszépítve, elleplezve, teljes nyersess égében nem fogalmazva meg azt a tragédia egészéből evidensen következő tényt, hogy azok a hősök, akik az emberi-közösségi teljességnek, az emberi

tisztánlátás-nak és igazságosságtisztánlátás-nak, a bizalomtisztánlátás-nak és a szere te tv ágytisztánlátás-nak azzal a meg nem alkuvó szenvedélyével és következetességével lépnek föl, mint az Antigonék és Hamletek, Caligulák és Blanche-ok, Learek és Willy Lomanek, szükségszerűen elbuknak, elpusztulnak egy olyan világban, eg olyan társadalomban, amely nem tud, vagy még nem tud megfelelni ezeknek a nem-emberfeletti, hanem nagyon is jogos és emberi vágyak­

nak, igényeknek, törekvéseknek.

A tragédiaszerzők nem állnak, sohasem álltak ebben egyedül. A többi műfajok szerzői is - akarva-akaratlan, tudva vagy öntudatlan - rákényszerülnek erre a kompromisszumra, erre az adott közösség, adott társadalom hagyományaihoz és teherbiró képességéhez való alkal­

mazkodásra.

Éppen ezért lehetséges, hogy túlbecsüljük az irodalmi müvek tár­

sadalmi hatását, vagy legalábbis a ténylegesnél pozitivabban Ítéljük meg szerepüket a társadalmi fejlődésben. Mert valójában nem tudjuk, nin­

csenek megbízható kutatási adataink arra vonatkozólag, hogy mennyiben hatottak a különböző korokban a világirodalom remekei mozgósító, for­

radalmasító, s mennyiben konzerváló, az adott valóság elfogadására ösztönző, az adott tudatállapotot tartósító hatással. Nem tudjuk, nincse­

nek megbízható vizsgálataink arra vonatkozólag, hogy például a népme­

sék, amelyek többnyire a szegények, az elnyomottak, az igazak győ­

zelmével fejeződnek be, vajon milyen szerepet játszottak az évszázadok során a széles néprétegek tudatának alakításában, cselekvésre vagy tét­

lenségre ösztönzésében.

Demagógia volna arra utalnunk itt, hogy a szépség, például a haj­

dani világi s egyházi hatalmasságokat körülvevő kincsek és szépségek tömege a maga módján közrejátszott a hatalmasságok hatalmának kon­

zerválásában és kanonizálásában; természetes ugyanis az, s emlegetni közhely, hogy a legremekebb emberi alkotásokat is föl lehet használ­

beri értékek elpusztulásának költői megszépítésével elleplezzék a való­

ságnak azokat a kínzó ellentmondásait, amelyeket korábban ők maguk tártak fel.

Az elméleti gondolkodás megállapítja az esztétikumról, hogy ere­

dendően kettős természetű, két egymással részben ellentétes irányú em béri törekvés eredménye, dialektikus szintézise. Egyik forrása az az alapvető törekvés, hogy az ember meg akarja ismerni a valóság tör­

vényeit, vagyis, ha a tragédiáról van szó: az emberi élet végső, nagy, tragikus ellentmondásait. Másik forrása viszont az az ugyancsak alap­

vető s nélkülözhetetlenül fontos törekvés, hogy az ember harmonikus, t

emberméretü és szabad, vagy legalábbis ilyenné alakítható világban akar élni, akarja érezni s tudni magát. Mások ugyanezt úgy fogalmaz­

zák meg, hogy minden műalkotásban legalább két esztétikai minőség van jelen; a tragédiában például a tragikum és a szépség, ahol is a tragikum sugározza az élet tragikus, ellentmondásos viziöját, a szép­

ség pedig a harmóniának, a szabadságnak, az ember győzelmének és á világban való otthonlétének élményét. Az igazi műalkotásban e két emberi törekvés, e két egymásnak részben ellentmondó emberi él­

mény, e két esztétikai minőség elválaszthatatlanul összeforr egymás­

sal, egymás feltételévé, forrásává, dialektikus ellenpólusává válik.

Igazi tragikum mint esztétikai minőség csak akkor jelenik meg a tra­

gédiában, ha a tragikus látomást valamiképpen átszövi, besugározza az emberi szabadság és harmónia nosztalgiája, élménye, látomása; s m ás­

felől, az igazi szépség mint esztétikai minőség csak akkor jelenik meg, csak akkor jön létre a tragédiában, ha a szabadság és a harmónia él­

ménye magából az anyagból, az ábrázolt valóságból, magából a tragi­

kus látomásból bontakozik ki. Ha nem ez a forrása, ha kivUlről ra ­ gasztjuk, kenjük, pancsoljuk rá a műalkotásra a harmónia, a rend, a szabadság, az emberi nagyság és diadal minőségeit, szineit, akkor nem a szép pozitiv, hanem a giccs negatív esztétikai minősége jelenik meg előttünk.

S vajon nem ez történik-e, kisebb-nagyobb mértékben a tragédiák utolsó, "katartíkus" jeleneteiben? E remekmivű műalkotásban, ame­

lyekben már a katartíkus gépezet nélkül is létrejött, és sugározni kez­

dett a tragikum és a szépség remek szintézise. Mert az Antigoné a

"halálvágynak", a "halál költőiesitésének", a "halál és a nász azonosí­

tásának", a "hősök együtt meghalásának", a "szereplők apoteózisának és önapoteózisának" sablonos és rutinszerűen alkalmazott motívumai, vagy­

is a "katarzisgépezet" nélkül is sugározná már a kétségbeesett mégha - sonlottság és a harmónia, az emberi kiszolgáltatottság és szabadság tr£

gikus, és mégis szép vizióját. S ugyanigy a Hamlet^ félelmetes és tra­

gikus mivoltában is szép, szépségében is félelmetes és tragikus láto­

mást felvillantó műalkotás volna a bűnbánó monológok és költőiesitett mártiriumok, őrűlési jelenetek és uj életet Ígérő csinnadrattás záró^

kép, bűnbak-motívum vagy végső zenei oldás nélkül, vagyis az emlí­

tett katarzisgépezet nélkül is. De, mint korábban kifejtettük, a sz er­

zők, tudva vagy öntudatlan, végül is engedtek a társadalmi hagyomá­

nyoknak, a társadalmi elvárásoknak, s a gondosan fölépitett tragikus látomás döbbenetes erejét és feszültségét erősen csökkentő, levezető katartíkus mozzanatokat is belekevertek a müvek végső hatásába.

De ne ítélkezzünk túlságosan is sommásan felettük. Mert az a tény, hogy még a legnagyobb művészek is rákényszerültek arra, ’’hogy""

utánaengedjenek e nyomásnak, arra vall, hogy az irodalmi

alkotó-munkával szemben igen erős, az általában váltnál és feltételezettnél erősebb társadalmi elvárás érvényesül.

Hankiss Elemér: Érték és társa­

dalom. Bp. 1977. 188-192.1.

Kérdések, feladatok

1. Lukács György szerint a befogadói magatartás sajátja, hogy a mii befogadása közben az olvasó viszonylagosan eltávolodik az élet köz­

vetlen összefüggéseitől. Mit jelent ez a " viszonylagosan"? Milyen akadályai lehetnek ennek (a befogadás feltételét jelentő) eltávolo­

dásnak?

2. Ha egy irodalmi műnek rendkívül intenzív, de csak pillanatnyi ha­

tása van (mint ezt Hankiss Elemér megállapítja), hogyan lehetséges az, hogy olykor olvasmányaink hőseit utánozzuk?

3. "A müvek többirányú és lényegibb hatást tesznek, mint az elvárá­

sok" írja Sas Judit. Nem fordulhat elő az ellenkezője is, amikor az elvárások gazdagabbak és egyikük-másikuk kielégítetlen marad?

4. Hankiss Elemér azt próbálja bizonyítani, hogy a legnagyobb irók is engedményeket tesznek az olvasók kedvéért. Miben különbözik az 6 " megalkuvásuk'* az álirodalom-gyártóknak a fogyasztói Ízlés­

sel kötött kompromisszumától?

In document (Olvasásszociológia, olvasáslélektan, olvasáspedagógia) OLVASÁSISMERET i ; (Pldal 178-181)