a látható másság
állandóan jelen van az emberi viszonyokban.
●
A látható mássággal élő ember olyan, mint a szeizmográf: csak az áll szóba vele, aki kész rá; ráérez, hogy
●
ki barátságos, ki nem; látható, hogy kihez tartozik, kihez nem.
másrészt ott lebeg a kérdés: ez most a feketeségemnek szól, vagy a személyemnek?
●
vajon látható vagyok-e én, vagy csak a másságom?
●
tanulságos Franz Fanon (2008) könyve:
● Black Skin, White Masks [Fekete bőr, fehér maszkok. Egy fekete
orvos Párizsban].
Szóba hozzuk-e a másságot a segítő kapcsolatban? Mitől függ?
●
Szóba hozzuk-e a szupervízióban? Mindenképpen, a tudatosság érdekében, a megfelelő időpontban.
Ak-●
kor is megjelenhet az ellenállás: „na, most ez a lényeg? miért kell ezt emlegetni? más tulajdonságom nincs?” stb.
De én most a másik két kategóriához szeretnék hozzászólni. Előbb közvetve, majd közvetlenül kapcsolód-va a témánkhoz.
a más és a máSik
135 A titok
Gyakorlat
Gondoljunk egy saját titokra (nem kell kiadni)!
milyen érzéseket vált ki?
van édes titok, például amikor meglepetést készítek a szerelmem születésnapjára. ezt most, fájó szívvel, félretesszük. Gondoljunk olyan titokra, amit „veszélyes” felfedni!
a titok
● eltünteti a létező dolgot. Létezik és nem létezik egyszerre.
A magam számára létezik (vagy talán nem!), mások számára nem (akkor talán nem is létezik). Ha nem is
●
tudnám, nem is lenne (ez a teher).
mások, akik tudják, könnyítik vagy nehezítik a terhet?
●
kik tudják?
●
akiknek elmondtam, mert bízom a támogatásukban.
●
akiknek meggondolatlanul elmondtam, és megbántam, hogy elmondtam.
●
akik megtudhatták, de nem tudom, hogy tudják-e?
●
akik rajtakaptak.
●
akiknek el kellett mondanom hivatalos okokból.
●
akiknek el kellett mondanom, hogy segítsenek (mert rájuk vagyok utalva: orvos, szociális munkás, anyu,
●
élettárs, tanító néni, …)
Akik a fentiek kollégái, idegenek és ismerősök (nővér, szupervízor, stábtagok, anyu férje, az élettárs szülei,
●
iskolaigazgató, a tanári kar) akik kitalálják, ráéreznek.
●
a titok állandóan, zavaróan jelen van. vigyázni kell, nehogy kitudódjon; akinek elmondom, meg kell kérni, ne mondja tovább, találgatni, hogy a beszélgetőtársam tudja-e, vagy sem, vívódni, hogy elmondjam-e, vagy sem. Hazudni és rettegni, hogy kiderül, a hazugságokba belegabalyodni, bűntudatot táplálni.
a titok – tagadás. A tény fizikai eltüntetése, jelenlétének kitörlése (vagyis erre való kísérlet, ami soha sem sikerülhet). A személyes lét egy részének nem létezővé tétele.
a titok dupla törlés: a titkos tény törlése és a törlés törlése (mintha mi sem történt volna). a titok megtartása azt a célt szolgálja, hogy szebbnek, jobbnak, előnyösebbnek látsszam, mint amilyen valójában vagyok. Mert az egész énem csúnya, rossz, előnytelen. Vagy én hiszem így, vagy a másik/mások, vagy mindketten, illetve
„mindenki”.
Nem elég titkot tartani! Az áruló jeleket is el kell tüntetni. Ha meleg vagyok, nehogy valami nőies gesztuson kapjanak!
a titok elkülöníti egymástól azokat, akik a titkot ismerik, és azokat, akik nem. utóbbiaknak is vigyázni kell:
nehogy szóba kerüljön, nehogy fel akarják tárni!
A titok belső ellentmondásokat okoz, annál is, aki őrzi, annál is, aki fel akarja fedni.
A titok őrzésében benne van az a vágy is, hogy elmeséljék, valamint a harc az önuralom és a titoktartástól való megszabadulás között.
a titok tudójában, ha nem saját titokról van szó, ott van az a vágy is, hogy kiderüljön: én tudtam. nekem elmesélte, mert én jó vagyok, vagy én rájöttem, mert okos vagyok, vagy mert tudom, hogy tartsam magam távol az ilyenektől. Én jól informált vagyok. Vagány vagyok, hogy ilyen ismerősöm van. Jó vagyok, elfogadó vagyok, befogadó vagyok.
Zárójelben mondom, hogy ilyen vonatkozásban a kötelező szakmai titoktartás is probléma. Most csak el-mondanám a Szimantovról szóló film10 történetét. Szimantov egy öregember, volt drogfüggő, bűnöző múlttal, aki nagy nehezen rendbe hozta az életét, de magányosan, nyomorult körülmények között élt. egy dokumen-tumfilmet készítettek róla, s Szimantov büszkén jár el minden bemutatóra. A Héber Egyetem Szociális Munkás Karán néztük meg, tanárok és hallgatók együtt, majd a pódiumon ülő Szimantovval és a film rendezőjével beszélgettünk. Az egyik professzorunk rákérdezett: „Nem zavarta a titoktartás megszegése?” „Ellenkezőleg!
Életemben először néznek rám, nem néznek levegőnek, meghallgatják sokan a történetemet, és velem érez-nek…” – jött a válasz.
a titok – még akkor is, ha nyílt titok – mindig egyfajta ünnepélyes feszültséget kelt. csak a legintimebb és legintenzívebb kapcsolatban válik egyszerű ténnyé, ami csak az ezzel kapcsolatos ügyeknél jön elő, akkor sem mindig.
A nem látható vagy nem szembeötlő másság mindig ilyen ünnepélyes titok hordozója.
még a nyíltabb „más” sem jelenti ki a villamoson: „Halálos beteg vagyok”, vagy „tíz évet ültem börtönben”.
És ha igen, az is furcsa felfedése lenne egy titoknak. De ha ott ül a villamoson egy ismerőse, máris probléma lesz, hogy miket is fog ez beszélni most, „mindenki” hallja, még ha a „mindenki” egy semleges tömeg is.
Az intimebb szférában is ott lebeg a titok mint kérdés, hogy az hogyan kötődik az élet többi részéhez. Egy jól feldolgozott másság az otthoni jó légkörben nem kell, hogy állandóan jelen legyen. Ha egy mozgássérült gyerek azt mondja az anyjának: „éhes vagyok”, a legtermészetesebb, hogy a válasz az: „mit szeretnél enni?”, vagy „Jó, mindjárt készítek kaját”. de egy nem feldolgozott helyzetben lehet, hogy azt gondolja: „megvert az Isten ezzel a nyomorékkal, hogy folyton ki kell szolgálni!” Talán mond is néha valami ilyesmit, de ezek a gon-dolatok inkább titokban maradnak, és mérgezőek, mint általában a titok.
Nem könnyű eljutni addig a döntésig, hogy valaki feltárja a másságát; sok vívódással jár. A titok felfedése egy részt óriási felszabadulást jelent, azt nem kell tovább hordozni. másrészt új frontot nyit: hogy fog hozzá viszonyulni a társadalom és/vagy a család? Erre jó példa a homoszexuálisok helyzete [olvassátok el Gershoni (2003) művét].
10 Noam Hess héber nyelvű dokumentumfilmje: Szimantov-Szamanra.
a más és a máSik
137
Mielőtt eljut valaki a titok felfedéséhez, meg kell birkóznia magában a bűntudattal és a szégyenérzettel. Ez is a mássággal jár.
A másság haragot, dühöt vált ki az ítélkező társadalommal szemben. A másság magában hordja a meg-különböztetésből fakadó igazságtalanságok sorát, sok-sok traumát, ha a mássága látható. Ha nem látható, akkor is magában hordozza a lenézést, a szertelen vicceket, a kitaszítást, ami az ő fajtája ellen szól. Sokszor azonosul ezzel a lenézéssel, és öngyűlölettel keveredik az elkeseredése.
A „más” számára azok mások, akik nem olyanok, mint ő. Ki van feljebb, ki van lejjebb? Lehet kölcsönös lenézés is, például: „ti, a többség, igazságtalanok és kegyetlenek vagytok.” ez is megakasztja az autentikus viszony lehetőségét.
A nagy feladat: elfogadni magamat, és elfogadni azt, aki „más”. Mindkét fél felől nehéz. Sokszor a kisebb-ség részéről nehezebb, mert olyan sok a traumatikus tapasztalat.
a szelf, az „én” fogalma és felfogása interakciókon keresztül tanult szerep az egyén társadalmi atomjában.
Ezek a szerepek módosulhatnak, megváltoztathatóak, újabb, más jellegű társadalmi interakciókon keresztül.
Felmerül a kérdés: mi ebben a segítők, szupervízorok dolga? Ezen nem lehet csak úgy átugrani, fel kell dolgozni. A magunk másságának megismerése és elismerése az első lépés. Ezért olyan fontos a szupervízió-ban foglalkozni a mássággal.
a segítés célja nem „kijavítani” a mást, és a szupervízió célja sem az, hogy a másságot elemezzük. a cél az, hogy segítsünk helyreállítani a „más” becsületét, először is az önbecsülését, tiszteletet mutatva. Minderre azután kerülhet sor, hogy megegyeztünk abban, hogy az igazságtalan előítéletek valós tényekhez kötődnek (vagyis tény az, hogy zsidó vagyok, hogy meleg vagyok, hogy öreg vagyok), de ezek a tények torz értelmezést kaptak.
nagyon nagy lelki károkat okoz, ha valaki befogadja, internalizálja a negatív társadalmi képet magáról. ez a Hamupipőke-szindróma, mint már említettük.
a csoportnak nagy az empowerment effektusa!