A kodifikáció történeti arca és arctalansága

Ha a kodifikációról az előbbi meghatározást tartalmasabbá kívánjuk tenni, és azon hajtó-erők után tudakozódunk, amelyek az egyes történelmi korszakokban a jogfejlődést ko-difikációs irányba terelték, két irányban kell vizsgálódásainkat folytatnunk. Egyik a jog formális racionalizálása, másik a jog feletti központi állami uralom biztosítása, vagyis a jog államiasítása, s ezek az eszköz és a cél viszonyában állnak egymással.

Nos, a racionalitás történelmi kategória. Elméleti kifejtését elsőként M A X W E B E R adta szociológiájában. W E B E R az árutermelő európai társadalmak kialakulásával s a polgári gazdasági tevékenység specifikumával foglalkozva arra keresett választ, vajon melyek azok a vonások, amelyek e tevékenységet és az alapjául szolgáló társadalmi-állami beren-dezkedést és szervezeti mintákat megkülönböztetik másoktól. E kérdésfeltevés gyümölcse a f o r m á l i s r a c i o n a l i t á s fogalma, ami nemcsak a polgári társadalom szociológiai elemzésének lett egyik központi kategóriája, de LUKÁCS G Y Ö R G Y közvetítésével a MARXista társadalomtudományi gondolkodásban is hagyományosult. Lényegét illetően a formális racionalitás nem más, mint a magatartás társadalmi következményei előreláthatóságának biztosítása: olyan szervezeti keret létrehozása, amelyben az egyén előre kiszámíthatja magatartásának várható következményeit.

A jog világában a formális racionalitás két módon biztosítható.

Az első a formális jog alkotása, s ez nem egyéb, mint írott - és így objektivált - normák létrehozása. Legősibb megjelenésétől a mai formákig a jogi normák három elemet tartal-maznak. Megjelölnek egy helyzetet (hipotézis); meghatározzák, hogy e helyzetben milyen magatartás tanúsítandó vagy nem tanúsítandó (diszpozíció); végül a tanúsításhoz vagy nem tanúsításhoz adott következményeket rendelnek (szankció). Mindebben az elvonatkoztató általánosítás magas fokát érhetjük tetten - még akkor is, ha a normák csaknem konkrét esetre szólóan kazuisztikusak, mint ahogyan például az ősi mezopotámiai jogrögzítésekben láthatjuk.

Akár nyelvi-logikai szerkezetében, akár működésében tekintjük, a n o r m a önmagá-ban nem megismerő, hanem döntően és mindenekelőtt gyakorlati kategória. Ugyanakkor ez korántsem jelenti, hogy a normaalkotás ne az általa befolyásolandó társadalmi valóság megismerésén alapulna. A normaalkotáshoz vezető folyamat logikai modellje a következő:

felismerik az adott társadalmi magatartások és hatásaik közötti okozati összefüggéseket;

meghatározzák a társadalmilag kívánatosnak tekintett hatásokat; kiválasztják az ezekhez vezető (és eszközül szolgáló) magatartásokat; majd e magatartásokat önálló célként téte-lezik a normában - a követésükre történő késztetés érdekében olyan pozitív vagy negatív következményeket kapcsolva az egyes magatartások tanúsításához vagy nem tanúsításá-hoz, amelyek alapján az állami szervezet a gyakorlatban eljárva egyszersmind a jogrendet is (kisebb vagy nagyobb mértékben) ténylegesen megvalósítja.

A tanúsítandó vagy nem tanúsítandó eszközmagatartásnak a normában történő meg-határozása biztos alapot szolgáltat ahhoz, hogy a társadalmi magatartás várható következ-ményeit előre lássuk. A rendezés formális racionalitása ugyanis nemcsak a címzettek azon körének szól, akiknek adott helyzetben tanúsítandó vagy nem tanúsítandó magatartását a

A KODIFIKÁCIÓ ÉS HATÁRAI 13 1

norma meghatározza (például amikor a norma a környezet bizonyos módon történő szennyezését tiltja). Hiszen létezik a címzetteknek egy második - járulékos - köre, az államapparátus is, melynek - a norma szerint tanúsítandó vagy nem tanúsítandó magatartás tényleges tanúsításától vagy nem tanúsításától függően - a normában meghatározott döntési minta szerint kell eljárnia (például a környezet adott módon történő szennyezése esetén adott szervnek adott módon és eredménnyel kell eljárnia). Ilyen módon a címzett számolhat magatartása várható következményeivel, s ezzel az államapparátus előrelátha-tóan szintén tisztában van. Végezetül a formális racionalitás megjelenik a normaalkotó oldalán is, lehetővé téve számára, hogy a társadalmi folyamatokat megtervezze, és közvet-len - jogi - következményeiben és hatásukban előrelátva töltse be a társadalmi rendezés feladatát (például a jogalkotó a környezetszennyezés adott tilalmát miként építse be a környezetvédelem rendszerébe).

A formális racionalitás e minimuma biztosításához írott, hozzáférhető normák szük-ségesek. A kodifikáció legősibb formáinak célja az írott jog létrehozása. Ókori és középkori változatai az idők során felhalmozódott, különböző aktusokban és gyűjteményekben szétforgácsolt és így áttekinthetetlenné lett normaanyagot egybegyűjtve, mint a jog fogla-latát bocsátották rendelkezésre. Nos, amikor a feudális abszolutizmusok kialakulásával az államnak megsokszorozódott feladatokat kellett vállalnia, ezek érdekében szerteágazó bürokratikus apparátust kialakítania, s mindezek mozgatására egy mennyiségileg minden eddigit felülmúló normahalmazt alkotnia, a corpus omnium iuris eszméje, vagyis az összegyűjtött normaanyagnak egyetlen könyvbe történő összefoglalása lehetetlenné vált.

Hiszen a normaanyag rég túlhaladta már azt a mennyiséget, és túlzottan differenciálttá is lett ahhoz, hogy egyetlen könyvben történő összefoglalása már egyáltalán elgondolható és racionalizáló hatású lehessen. Ezért született hát meg, majd vált általánossá a kodifikáció ama típusa, mely nem csupán terjedelmében fogja össze, de néhány alapelv fokozatos lebontásával egy r e n d s z e r egymással összefüggő és egymásra vonatkoztatott elemei-ként újjá is szervezi a jogot. Míg a korábbi - mennyiségi - kodifikáció-szemléletben az egyes norma formális racionalilású volt ugyan, a normák összessége azonban esetleges és ennyiben irracionális, az új - minőségi - kodifikáció-szemléletben a formális racionalitás már e normák egységében is megjelenik. Ezt a formális racionalitást immár a normákat egymás mellé (alá) rendező hierarchikus rendszer is hordozza.

A jog rendszerként történő megszervezésének igénye nem egyszerűen kodifikációs technika függvénye. Azok a társadalmi hajtóerők és a szolgálatukban álló gondolati-ideo-lógiai építmények, amik a modern kodifikációt kitermelték, létrehozták a jog és jogalkal-mazás új szemléletét is. Gondoljuk csak meg: a régi jogi berendezkedésben a tételes jog egyetlen kifejeződése a maga egyediségében vett egyes norma. E normáknak a hatályos jogrendszert alkotó összessége nem eredményez új minőséget, hiszen nem több, mint az egyes normák pusztán mennyiségi összege. így egy adott kérdésre vagy ad választ, vagy nem. Hézagai tetszőlegesen - s mivel e jogösszesség belsőleg szervezetlen, csakis vélet-lenszerűen - kitölthetők. A tényleges hézagok bármilyen gyakoriságú, tömegű vagy elviességű kitöltése azonban a kérdéses jogösszességet nem teszi valóban teljesebbé. A jogösszesség ugyanis változatlanul pusztán mennyiségi összesség marad. Ezzel szemben

abban a berendezkedésben, amely a jogot egy alapelvektől konkrét tételekhez elérkező, szoros belső összefüggéssel rendelkező, tartalmilag s logikailag egyaránt összekovácsolt, rendszerszerű építménynek fogja fel, voltaképpen nincsenek is hézagok, legfeljebb csak alapelvek, amiknek valóban következetes és minden irányú lebontását a törvényhozó az adott esetben elmulasztotta. Amint a jogrendszer sem véletlenszerű halmaz, úgy hézagai-nak a kitöltése sem más, mint adott alapelvek lebontásáhézagai-nak a pótlása. Elvileg így az egész művelet a rendszer keretein belül marad, egészében tehát nem is jelent újat.

Az elmúlt évszázadok gyakorlata bebizonyította, hogy a jognak ez az a x i o m a t i k u s felfogása, mely oly dédelgetett gyümölcse volt a XV1I-XVIH. századi természetjogi gondolkodásnak, végső soron csak fikció. A jog életét nem a logika, hanem a társadalmi gyakorlat irányítja. Mégis, e fikcióban testesül meg legmagasabb rendűen a formális racionalitás eszméje. Ilyen módon pedig ez az eszmény áll a modern kodifikáció, valamint a kódexek alkalmazásán nyugvó joggyakorlat mögött is. Számos olyan előfeltevés, gon-dolati konstrukció, szakmai-ideológiai elem ötvözi jogi gondolkodásunkat, amelynek hátterében egyöntetűen ez az axiomatikus eszmény áll.

Általános történelmi tapasztalat, hogy a j o g formális racionalizálása és ennek kódex-alkotással történő biztosítása egyaránt a j o g teljes élete feletti k ö z p o n t i á l l a m i u r a l o m megteremtéséhez kövezi az utat. Példaként elég talán a szocialista kodifikációra hivatkoz-nunk, mely azokban az országokban, amelyek tényleges forradalmi kataklizmán mentek keresztül, akkor lett időszerű, amikor a forradalmi átalakulás második szakaszaként a konszolidáció időszaka elérkezett. Vagyis - a Szovjetunió esetét véve alapul - a kodifikáció csupán azt biztosította a jogalkotás területén, amit a jogalkalmazás területén az egységes törvényesség (központosított ügyészi ellenőrzéssel is biztosított) bevezetése, az igazgatás területén pedig a kettős (helyi és ágazati) alárendeltség intézményesítése tűzött célul.

A kodifikáció társadalmi hajtóerői, melyek a j o g formális racionalizálása s így a j o g élete feletti központi állami uralom biztosítása irányában hatnak, ugyanakkor sohasem elszigetelten, a társadalom mozgásfolyamataiból kiszakítva érvényesülnek. A kodifiká-ciólörténet vizsgálata mutatja, hogy a kodifikáció felfelé ívelő szakaszai mindig egybeestek atársadalmi s t a b i l i z á l ó d á s és k o n s z o l i d á l ó d á s nagy időszakaival-azzal az alapvető mozgástendenciával, amelyet a mindenkori államiságnak a maga szervezetrendszerében történő kiépítése jellemez az igazgatás bürokratikus apparátusának és a kellő terjedelemben és mélységben kiépített jogi normaanyagnak a kifejlesztésével. Röviden szólva tehát ezt is mondhatjuk: a k o d i f i k á c i ó s f e j l ő d é s csúcsai az i g a z g a t á s i f e j l ő d é s csúcsaival esnek egybe. És itt hivatkozhatunk a császárkori Róma, Bizánc, a N A G Y K Á R O L Y - Í biroda-lom, a XVIII. századi francia abszolutizmus, a N A G Y F R I G Y E S égisze alatt újjászerveződő Poroszország példájára; ám célszerűbb a szocialista jogfejlődésnél maradnunk. Nos, ez arról tanúskodik, hogy a kodifikált jog és az igazgatási szervezet rendszerének kiépítése egyaránt a konszolidáció társadalmi, gazdasági, politikai szükségletéből táplálkozik, hi-szen az állam olyan összetett gazdasági, szociális, kulturális rendezési funkciókat vállal magára, amelyek a racionális igazgatás és vele a racionális jogrendszer iránti igényt is nagymértékben felfokozzák, s kielégítését elodázhatatlanná teszik.

Egy olyan államban, mely berendezkedését illetően magasan fejlett igazgatást

félté-A KODIFIKÁCIÓ ÉS Hfélté-ATÁRfélté-AI 13 1

telez, a kodifikációs szükséglet is hangsúlyozottan kerül előtérbe. Persze az igazgatás és a kodifikáció között, illetve az igazgatás és az igazgatási jog kodifikációja között számos eltérő kapcsolat lehetséges. Elvi megválaszolásakor azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk ama tanulságot, hogy a kodifikáció ugyanannak a társadalmi szükségletnek a kihívására érkező válasz, mint amit - az államszervezés oldaláról - a szakképzett, bürok-ratikus szervezetrendszer elégít ki. Ez a kihívás nem más, mint az állami rendezés, tervezés, beavatkozás hatékonyságának fokozása az állami cselekvés formális racionalitásának a megnövelése révén.

Miközben a formális jogracionalizációt és a jog fölötti központi állami uralom biztosítását a kodifikáció történelmi hajtóerőiként jellemezzük, ugyanakkor óvakodnunk kell mindennemű abszolutizálástól. A történeti elemzés során a kodifikációról rajzolt kép ugyanis sokkal kevésbé egyértelmű, kontúijai elmosódottabbak.

Az írott jogalkotás lehetőségeit figyelembe véve először is nem kizárólag a kodifi-kációra jellemző az a szerep, amit többnyire és immár megszokottá válva a kodifikáció hordoz. A kodifikáció csupán technikailag legfejlettebben (s így funkcióbetöltésében is a leginkább hatékonyan) tölti be azokat a szerepeket, amelyekre az írott jogalkotás mint olyan képes (és valaha és egyáltalán képes volt). Gazdasági, társadalmi, politikai és szorosan jogi vonatkozásaiban a kodifikáció tehát minden olyan funkciót hordozhat, amelynek betölté-sére az írott jog egyáltalán alkalmasnak mutatkozik.

Másfelől az említett hajtóerők történelmi általánosságukban jellemzik a kodifikációt, de korántsem olyan konkrét módon, hogy egyszersmind fogalmi kritériumot alkotnának.

A kodifikáció tehát alkalmas lehel pontosan a fentieket tagadó célokra, így a fennálló jogi partikularizmusok elmélyítésére, sőt a jog formális racionalitásának gyengítésére is. Az előbbire a középkori regionális és városi statútumok, törvénygyűjtemények, szokásössze-írások szolgáltatnak példát; az utóbbira a harmadik birodalmi német nemzetiszocialista berendezkedés kódexformát öltő, hatásában a formális kötöttségeket oldó rendelkezései.

Előbbi állításunk egyúttal jelenti azt is, hogy a jog formális racionalitása s a jog feletti központi állami uralom más eszközökkel is biztosítható. És itt főként az eltérő jogi hagyományok és kultúrák eltérő megoldásaira gondolok. Arra például, hogy a törvényhozással általában, a kodifikációval szemben pedig különösen ellenszenvvel viseltető a n g o l -s z á -s z preceden-sjog a kodifikációra c-supán emlékeztető jogö-s-szefoglalá-sra kény-szerült akkor, amikor gyarmatai gazdasági kiaknázása érdekében felvetődött annak szükségessé-ge, hogy saját jogát a gyarmatokra bevezesse. A jogösszefoglalás eszközéül a precedensek tömegének kézikönyvszerű elrendezése szolgált (text-book writing mint olyan módszer, amely számos országban azóta is kódexpótlékként funkcionál). Az Egyesült Államokban pedig a kodifikációnak s az egyes szövetségi államok jogrendszerei egymás közti egysé-gesítésének a pótléka - a restablishment of the law képében - egy magánszervezet magánjellegű munkája: a különféle precedensek közös elveinek kódexformát öltő, ám önmagában semminemű normativitással nem rendelkező újratételezése.