A kodifikáció egyetemessége és különössége

Történeti általánosságban szemlélve a kodifikáció nem más, mint a jogfejlődés egyetemes terméke. Jelenlétét az ókor első írott jogi formáitól kezdve, eltérő korszakokon és jogi kultúrákon keresztül nyomon követhetjük. Az i. e. XXV-XVIII. század közötti Mezopo-támiában a felgyorsuló társadalmi fejlődés, az addigi városfejedelemségek centralizált birodalmakká növekedése hoz létre kodifikációs szükségletet. Mindez az addig osztatlanul egységes, uralkodói tételezéshez nem kötődő, következésképpen tudatosan nem is refor-málható szokásjog mellett egy egységesítő hatású, reformtendenciájában birodalmi mére-tekben azonnal szétsugároztatható különrend létesítését jelentette. Az i. e. VI. század táján viszont Rómában csakúgy, mint számos egykorú kínai fejedelemségben a néptömegeknek a jogrögzítésért folytatott küzdelme eszközeként jelentkezett. A tét nem egyszerűen a jogösszefoglalás és ezzel a jog megismerhetőségének egyfajta demokratizmusa volt, hanem a kiváltságos rétegektől gyakorolt, jogilag nem kötött igazságszolgáltatásnak osz-tálykompromisszumokban elfogadott s immár mindenki által ismert jogszabályok alá rendelése. A kodifikáció legősibb formáinak reformjellege a történelmi fejlődés folyamán mindinkább elhalványult, és a jogi kultúrát technikailag hallatlanul magas szintre emelő Római Birodalomban, valamint az ennek romjain emelkedő germán (stb.) birodalmakban a kodifikáció jogösszefoglaló szerepe került előtérbe.

A modern értelemben vett kodifikáció a m o d e r n á l l a m i s á g , vagyis a munkameg-osztás önállósult ágaként intézményesedő, bürokratikusán kiépített szervezetrendszerével immár mindenfajta társadalmi tevékenység átfogó rendezésére törekvő állami berendezke-dés terméke. Ennek történelmi előfeltétele a feudális felvilágosult abszolutizmusok, ille-tőleg ezek kebelében egy sajátos társadalmi-gazdasági helyzet létrejötte volt. Egyfelől az uralkodónak annak érdekében, hogy a széttagoltságot felszámolva uralmát központosítsa, hatalmát konszolidálnia kellett. Ezt elérendő, számos - átfogó igazgatás kiépítését feltéte-lező - lépésre kényszerült. Mostantól fogva sajátjától elkülönítetten kellett kezelnie az állami pénzügyeket, állami hadseregszervezésbe kellett kezdenie, állami közmunkákat

szerveznie, s a mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi tevékenységet is állami pártfogásba kellett vennie. Mindez önálló, bürokratikusán szervezett szakigazgatási apparátus kialakí-tását igényelte, továbbá - ezen apparátus mozgatására - olyan szabályrendszer kidolgozá-sát, amely sikerrel képes beavatkozni az életviszonyok eddig nem ismert (vagy jogilag nem érintett) köreibe. Vagyis mind az uralkodó, mind az általa létrehozott, akarata megvalósí-tását szolgáló b ü r o k r á c i a átfogó és áttekinthető szabályrendszert követelt. Másfelől előtérbe nyomultak a polgári rétegek, időleges szövetségben az uralkodóval, hiszen e rétegek - a gazdasági ügyletek racionális megszervezése, tevékenységük eredményének kiszámíthatósága, tervezhetősége igényétől vezettetve - egyaránt a partikalanizmus felszá-molásában s egy egységes jogrend biztosításában voltak érdekeltek.

Á m az a joganyag, amelynek áttekinthető, tömeges alkalmazás esetén is egységes gyakorlatot biztosító jogi korpuszt kellett volna biztosítania, az állami beavatkozás körének megnövekedése következtében hallatlan mértékben felduzzadt. Összefoglalásának korábbi módjai így már nem járhattak kielégítő eredménnyel. Ezért a korábbi kodifikációs formákat - melyek a korábbi kaotikusan szétszórt joganyagokat pusztán terjedelmükben átfogó m e n n y i s é g i szemléletben fogantak - egy újfajta kodifikációs formának kellett felválta-nia. És ez a m i n ő s é g i szemléletben fogant kodifikáció. A normaanyag összefoglalása ettől az időtől kezdve úgy történik, hogy a normákat lebontják, majd egy logikai eszmény szerint létrehozott rendszer elemeiként újraalkotják. E módszer nemcsak a szabályozás következetessége, ellentmondásmentessége, világossága, áttekinthetősége és azonos gya-korlati következtetéseket biztosító kezelhetősége szempontjából tú'nik a legelőnyösebbnek.

Szervesen következik abból a racionális matematikai szemléletmódból is, amely a termé-szettudományok újkori előretörése nyomán Európában a társadalmi gondolkodás számára is mértékadóvá lett. Különféle buktatókat leküzdve ez a jogegységesítő-jogújító kodifi-káció csiszolódott klasszikus mintává a francia polgári forradalom eredményeinek konszo-lidálása során, a NAPÓLEONÍ törvénykönyvek létrehozatalakor. És ez az a minta, amely a modern kodifikáció eszméjét erjesztette, és századunk további nagy mintakódexeinek, a német s a svájci magánjogi kodifikációnak is ihletője lett.

A történelmi vizsgálódások mögött igen gyakran a jelen konkrét szükségletei bújnak meg. A szocialista kodifikáció kapcsán ez kettős értelemben is felvethető. Egyfelől ko-rántsem magától értetődő, hogy a szocialista jog a kodifikáció eszközével éljen, és kó-dexekben nyerjen rögzítést. Ha ez mégis így történik - és a létező szocializmusokban túlnyomó részben így történt - , úgy ez csak olyan konkrét társadalmi-történelmi meghatározás eredménye lehet, amelyben bizonyosan a múlt elemei (történelmi beidegződések, ideológiai hagyomá-nyok) is nem csekély mértékben játszottak szerepet. A szocialista kodifikáció eszméjének és elképzelt funkcióinak magyarázata így csak a múltból kiinduló lehet. Másfelől minden eddigi ismeretünk arra utal, hogy ott, ahol a szocializmus és a jogkodifikáció összekapcsolódása történelmileg ténylegesen létrejött, mintául éppen a polgári kodifikáció szolgált.

Ami az első kérdést illeti, a Szovjetunió és az ún. európai népi demokráciák többsége a szocialista jogrendszer kiépítése időszakában a jogfejlesztés kodifikációs útját választot-t a Ezen belül a szocialisválasztot-ta forradalomban, a választot-társadalmi forradalmak álválasztot-talános választot- törvénysze-rűségei szerint felfelé ívelő szakaszában - az ún. forradalmi mézeshetek periódusában - az

A KODIFIKÁCIÓ ÉS HATÁRAI 13 1

ún. f o r r a d a l m i t ö r v é n y e s s é g , vagyis ajavarészt még nem tételezett, garanciákkal nem övezett, formális követelményrendszerében nem kidolgozott, rendszerré sem épített, s így a forradalom legkülönfélébb taktikai szükségleteinek messzemenó'en terepet nyújtó jog állapota volt jellemző. A forradalmi szakasz lezárulása után azok az országok tértek csak kodifikációs útra, ahol a jogi berendezkedés technikai hagyományaiból, a jog sajátszerű ideológiájából, a jogászképzés eszményeiből, a jogászi hivatásgyakorlás munkamódszeré-ből eleve ez következett. A kontinentális jogi hagyományhoz és kultúrához való kapcso-lódás folytán ez az eset állt fenn a Szovjetunióban, illetőleg az európai népi demokráciák többségében. E választásban bizonyára ösztönzően hatott saját kodifikációs múltjuk, múltbeli polgári kodifikációjuk beteljesítetlen ígéretei valóra váltásának igénye, valamint a kodifikációnak válságba kerülése épp ebben az időszakban a nyugat-európai fejlődésben.

Eltérő múlttal rendelkező országok (mint például Európában Albánia, Ázsiában Mongólia, Kína és Korea) csak jogátvételt parancsoló külpolitikai helyzetben tértek kodifikációs útra:

ez volt az a forma, melyben elsajátíthatták az európai értelemben vett jogot, és - szovjet tanácsadók közvetítésével, a Moszkvában kialakított minta szétsugároztatásával - készen kaphatták a szocialista jogot. Az azóta elmúlt évtizedekben több ilyen országban a jogát-vételt parancsoló helyzet külpolitikai hangsúlyáttevődéssel módosult, s erre belpolitikailag is olyan fordulat következett be, amit jogi de konszolidációnak nevezhetnénk. Nos, e folyamat konkrét eredménye pontosan a kodifikációs vívmányok s a kodifikációs forma megsemmisítése lett, ami együtt járt ezen területek ősi, addig megsemmisítettnek hitt jogi hagyományainak ismételt előretörésével.

Ami pedig a szocialista kodifikációs gondolatnak a polgári kodifikációs eszményhez visszanyúló gyökereit illeti, mindez lényegében haladónak tekintett hagyományok új feltételek közötti felhasználását jelenti. E kötődést jelzi - csupán történeti érdekességként említve - , hogy a francia kodifikáció mintájára a kodifikációt a szocialista jogelmélet is évtizedeken keresztül mint alapvetően jogalkotó, a jogot tartalmilag megújító tevékenysé-get fogta fel. Csak napjainkban, a r e k o d i f i k á c i ó , vagyis a kodifikálás időközönkénti megismétlése általánossá válásával haladta meg ezt az álláspontot, felismerve, hogy elsődlegesen nem a jog új tartalmúvá alakításáról, hanem mindenekelőtt új módon történő megszervezéséről van szó. Egyébként a szocialista kodifikációt a rekodifikáció jelensége önálló típussá avatta, leválasztva a jog megörökítésére törő, önmaga periodikus meghala-dásának szükségességét fel nem ismerő polgári kodifikációtól. A klasszikus polgári jog-eszmény ugyanakkor a szocializmus világában tovább érvényesül, amint ez például a törvényesség formális szabálykövetésként való felfogásában, avagy a jogalkotás és jogal-kalmazás éles szétválaszthatósága hitében és akarásában felfedezhető.

A kodifikáció - mint egyetemes jelenség - legáltalánosabb meghatározása szerint j o g r ö g z í t ő í r á s b e l i j o g ö s s z e f o g l a l á s , amire olyan fogalmi összetevők, mint az adott jogágat elvileg átfogó jellege, magának a kodifikációs műnek jogi érvényessége, a jogi normaanyagnak egy önmagában is összefüggő rendszer elemeiként történő

megszer-vezése, csak az európai jogfejlődésben, az újkor során rakódtak rá. A szocialista kodifikáció tehát a különös szintjén álló fogalom, mely származási kapcsolatban s szerkezeti rokon-ságban áll a klasszikus polgári kodifikációval.