Lukács Ontológiája alapján)*
II. A JOGALKOTÁS ELMELETI ALAPJAI
1. A jogi objektiváció lényege és társadalmi jelentősége
A társadalmi lét ontológiája megalapozásának szentelt művében LUKÁCS GYÖRGY a társadalmat komplexusokból álló komplexusként elemezte. Eszerint olyan komplexusok-ból tevődik össze a társadalmi lét, amelyek között a közvetítés funkciója szükséges. E funkció betöltésének kényszere különféle közvetítő létkomplexusokat hív életre. Ezek sorában kitüntetett helyet foglal el a jog, mint a társadalmi c é l k i t ű z é s és a tényleges társadalmi c s e l e k v é s közé ékelődő közvetítő kategória. A társadalmi létben mint komp-lexusokból álló komplexusban szakadatlan kölcsönhatás zajlik le az egyes részkomplexu-sok, illetőleg az összkomplexus és egyes részei között.
Nyilvánvaló, hogy az a komplexus, amelyik azzal a specifikus funkcióval jön létre, hogy az egyes komplexusok közt közvetítéseket teremtsen, sajátszerű funkcióját csak akkor töltheti be, ha maga is létszerű jelleget ölt. A jogban tehát mint olyan közvetítő kategóriá-ban, amelynél a közvetítés r e g u l á l á s b ó l , azaz a társadalmi magatartás előre rögzített
m i n t á k szerinti alakításából áll, a társadalomfejlődés bizonyos fokán (vagyis a társadalmi viszonyok és szabályozások összetettségének bizonyos szintjén) múlhatatlanul fontos lesz, hogy e minta kiilsőlegesült-önállósult, a maga formaiságában is megragadható alakot nyerjen. Ahhoz tehát, hogy létszerű funkcióját betölthesse, létszerű jelleget kell felvennie:
ez az, ami o b j e k t i v á l t s á g o t jelent. (Mint láttuk, genezisében a jogi objektiváció nem más, mint a jognak a társadalmi gyakorlat osztatlan egységéből norma-struktúraként kiválása, magatartási mintaként kivetítése, fogalmiasítása, írásban rögzített és tételezett szöveghez kapcsolása.)
A jog mint specifikus közvetítő létkomplexus jellegét az szabja meg, hogy lényegi tartalmát, irányát, minőségét (stb.) az összkomplexus, vagyis a társadalmi (gazdasági, politikai stb.) mozgás a maga összfolyamatában alapvetően meghatározza, az ezektől szabott kereteken belül azonban autonómiával rendelkezik. Ez, a meghatározás általi meghatározás nyilvánul meg abban, hogy a gazdasági, politikai (stb.) viszonyok egyfelől a jogot végső soron determinálják, másfelől éppen az ezekre visszahatás s mozgásuk adott mederbe terelése képezi a j o g feladatát.
Mit jelent ez?
Jelenti, hogy a j o g valamiféle külső erővé - a mindennapi gyakorlatból leképezett, de arról leszakított s vele konfrontált objektivációvá - vált. Jelenti, hogy e leképezés éppen nem egyszerűen megismerő, hanem (ezen nyugodva bár) egy mindenekelőtt közvetlenül gyakorlati tevékenység eredménye. így a jognak a kondicionáló társadalmi feltételekkel való adekvációja sem csupán és egyszerűen ismeretelméletileg, hanem mindenekelőtt létszerű funkciójából, funkcióbetöltésre alkalmasságából, funkcionáltatása társadalmi-tör-ténelmi dialektikájából adódóan magyarázható.
A ma sarkalatos tételben tehát, miszerint a j o g lényege társadalmiságában nyilvánul és ragadható meg, e társadalmiság mindenekelőtt közvetlenül gyakorlati jelleget és meg-határozottságot jelent. A jogot szülő és a j o g által alakítandó t á r s a d a l m i p r a x i s b a n rejtezik a jog lényege. Ezért az alkotott-írott jogformálás sem csupán és egyszerűen egy merevítő leképezés objektivált alakba foglalása, hanem mindenekelőtt a társadalmi viszo-nyok mozgása és fejlődési tendenciája megismerése alapján ezek elemeinek transzformá-lása egy ezek alakítására alkalmas gyakorlati kategóriává. Ez a joggá transzformálás nem annyira ismeretelméleti torzítottsággal, mint inkább gyakorlati manipuláltsággal jellemez-hető sajátszerűen homogenizált leképezését adja bizonyos meghatározó és viszontmegha-tározó viszonyoknak.
2. Normatartalom és értékelő tartalom a jogi objektivációban
A jog a társadalmi célkitűzés és a tényleges társadalmi cselekvés közé ékelődő közvetítő kategória. Az alapjául szolgáló társadalmi viszonyok alakítását azáltal éri el, hogy az emberi magatartásokat szabályozza. A magatartások szabályozása teleologikus tételezése-ken keresztül valósul meg. Közelebbről megvizsgálva, a k ö z v e t í t é s folyamata az alábbiakat jelenti: megismerő tevékenysége során az ember a cselekvés s a cselekvés hatása
A JOGALKOTÁS 1 11
közti kauzális viszonyt o k s á g i ítéletben megfogalmazva tudatosítja. Ugyancsak felismeri és tudatosítja, hogy egyéni és társadalmi reprodukciója szempontjából mely hatások kívánatosak. Ennek alapján a kívánatos hatásként felismert érdekeket e l é r e n d ő ' c é l o k -ként megfogalmazza. Ilyen módon az a feltételes oksági ítélet, hogy ha X-et teszem, Y következik be, kapcsolódik ahhoz az értékítélethez, amely Y hatás hasznosságát, kívána-tosságát állapítja meg. Ebből a két ítéletből - konklúzióként - egy további értékítélet adódik, ami Y hasznosságát, kívánatosságát immár X vonatkozásában állapítja meg.
Nos, e konstrukcióban szembetűnő, hogy a megismerés eredményét az emberi szük-ségletre nézve általánosítja: a tevékenység hatását, majd a kauzális viszonyból visszafelé következtetve magát a tevékenységet a közösség szükségleteire vetítve fejezi ki. Ugyan-akkor e konstrukció olyan általánosítás, amely lehetővé teszi a társadalmi tevékenységek megszervezését. Hiszen ezen ítéletek egyikében sem X vagy Y létezését állapítják meg:
bennük csupán a társadalmi cselekvés és hatása, valamint a társadalmi szükséglet közti összefüggések vannak léttel bíróként feltételezve. Ily módon ez a struktúra lehetőséget teremt az oksági összefüggés j ö v ő b e v e t í t é s é r e , azaz a lehetőségek területén zett összefüggések kifejezésére, s ez már a társadalmi magatartás teleologikus megterve-zéséhez, megszervemegterve-zéséhez, az emberi cselekvés r e g u l á l á s á h o z vezet el.
A társadalmi magatartás befolyásolása azáltal megy végbe, hogy normatív módon pozitív vagy negatív k ö v e t k e z m é n y e k e t kapcsolunk a (hatásában pozitíve vagy negatíve értékelt) cselekvéshez. A kérdéses cselekvések társadalmi értékességének lemérése ily módon a társadalmi regulálásnak nem megvalósítandó célja, hanem már megvalósult alapja. Az a regulativ forma, ami az egyes cselekvésekhez pozitív vagy negatív következ-ményt fűz, a megfelelő következmények elrendelésével már alkalmasan átalakított, gya-korlatias formája az adott társadalmi hatás s az azt előidéző tevékenység hasznosságát illető értékítéletnek. E lépéssel tehát a cselekvés és hatása közti társadalmi összefüggést megál-lapító feltételes oksági ítélet s az ezt társadalmi szükségletekre vetítő értékítélet normává alakul át. Ezen ítéleteket alakítja a társadalmi befolyásolás közvetlenül gyakorlati eszkö-zeivé a norma-struktúra.
A maga közvetlenségében a norma-struktúrában már sem az oksági ítélet, sem az értékítélet nem szerepel. Az, ami ezekből megmarad, csupán a társadalmi magatartás gyakorlati regulálása szolgálatában álló forma, s ez nem más, mint a (kauzálisan társadal-milag kívánatos vagy nemkívánatos eredményhez vezető) cselekvés és az ennek tanúsítá-sához normative rendelt (ennek tanúsítására vagy nem tanúsítására ösztönző) pozitív vagy negatív következmény specifikálása. Ilyen regulativ forma tehát a norma, melyben a kívánatosként felismert cél jegyében kívánatosként elismert cselekvés ö n á l l ó s u l t c é l l á lesz. A norma itt olyan forma, amelyben m a g a a m e g m é r t v á l i k m é r t é k k é .
Ebben az átalakulásban rejlik a jognak mint önállósult létre szert tevő objektivációnak, mint a társadalmi célkitűzés s a tényleges társadalmi cselekvés közé ékelődő közvetítő kategóriának viszonylagos önállósága. Ez az átalakítás teszi lehetővé, hogy kiváljon a társadalmi praxisból, hogy magával a társadalmi praxissal is szembeszegezett legyen.
Ami az ismeretelméleti-logikai megalapozását illeti: a cselekvés és eredménye közti kauzális összefüggést rögzítő feltételes oksági ítéletnek sajátos jelentőségét az adja, hogy
nem áll fenn egyirányú, közvetlen és szükségképpeni megfelelés az Y hatás társadalmi hasznosságát rögzítő értékítélet és az X cselekvést előíró norma között. Hiszen a célok és eszközök sohasem állnak ekvivalens módon egymást meghatározó s behelyettesíthető viszonyban egymással. A norma-struktúrának ezért az előírt, megengedett vagy tilalmazott magatartások specifikálása és fogalmi meghatározása a feladata, hiszen a reguláló tevé-kenység nem azzal foglalkozik, hogy védendő értékeket meghatározzon, megvalósítandó eredményeket gondolatilag előlegezzen, vagyis célkitűzéseket megfogalmazzon. Hanem azzal, hogy az ezek realizálása szempontjából számba jöhető magatartásokat kiválassza, alkalmasságuk tekintetében rangsorolja, az ennek eredményét kifejező feltételes oksági ítéletek alapján meghatározza azt a leginkább alkalmasnak ítélt magatartást, amit aztán a normában c é l l á t r a n s z f o r m á l t e s z k ö z t e v é k e n y s é g k é n t fogalmaz meg.
Ennek megfelelően tulajdonképpen a jogalkotás alkotó szakaszai azok a norma-kép-zést szükségképpen megelőző szakaszok, amelyekben a lehetséges célok és tevékenységek tömegéből a jogalkotótól előnyben részesített célok és alkalmas tevékenységek kiválasz-tása és meghatározása, ezzel adott cél s adott tevékenység összekapcsolása, vagyis vala-mely tevékenység mint eszköztevékenység önállósult céllá minősítése megtörténik. Egy társadalmi célkitűzés normává transzformálása ilyen módon egy eszköztevékenység auto-ritativ kiválasztását, célként normatív kifejezését, önállósítását feltételezi.
Altalánosságban a jogi objektiváció tipikus és kívánatos tartalmai a normák. Am a jogi é r v é n y e s s é g n e k f o r m á l i s kritériumokhoz kapcsolása következtében
normativi-tással nem csupán és szükségszerűen csak normatartalmak rendelkezhetnek. A jogszabályi szövegek tartalmaznak értékelő tartalmakat is. Ezek megjelenhetnek a tételes rendelkezé-sek szövegszerű megfogalmazásában oldottan, de megjelenhetnek a jogszabályi szöveg önálló részeiként, így a tételes rendelkezéseket megelőző preambulum-formában vagy (főként az ó- és középkorban) a tételes rendelkezéseket záró epilógus-formában is.
Ha a j o g érvényességének formális kritériumokhoz kapcsoltságát elfogadjuk, ellen-kező tételes rendelkezés híján nem tehetjük vitássá, hogy a jogként kibocsátott szöveg egésze normati vitással rendelkezik. Reguláló funkciót ugyancsak a norma-struktúra tölthet be; ám ez korántsem zárja ki, hogy a normatív szövegben az értékelő struktúra a norma-struktúrához kapcsolódva elvi normativitással, tehát a gyakorlatban normatív jelentőséggel rendelkezzék.
Az ilyen értékelő tartalmak kezdetben ajog tényleges alkotása ideologikus leplezésére (folytonosság, restitúció bizonyítására) szolgáltak, napjainkban pedig főként a jogalkotót vezérlő társadalmi célkitűzések rögzítésére. Közös mozzanat, hogy mindkét esetben az értékelő tartalom a címzettek meggyőzését célozza. Közös az eszköz is: az elvont norma-struktúra közelítése a feltételező társadalmisághoz.
Az alkotmányokban a preambulumban értékelő tartalom segítségével elvégzett kvázi-rendezés egy politikai kompromisszum kifejeződése: a norma-struktúrával szabályozásra alkalmatlan vagy valójában szabályozni sem kívánt kérdések látszatszabályozása.
A JOGALKOTÁS 1 11
3. A jogi szabályozás szintjének kérdése
Általánosságban szólva a jog nem más, mint társadalmi összefüggéseknek norma-struktú-rák sorában történő leképezése - ezekre visszavetítésük, az alapul szolgáló viszonyok alakulásának befolyásolása céljából. A norma-struktúra nem megismerő, hanem a megis-merés eredményéből e s z k ö z t kovácsoló, és ilyen módon tudatos akaratot, közvetlen gyakorlati választást és ráhatást képező aktus.
Azok a viszonyok azonban, amelyek a jogban megjelennek, korántsem egyneműek, azonos súlyúak vagy jelentőségűek. A jog azonban - éppen mert sajátosan transzformált és manipulált kifejeződés nem tükrözi a különféle társadalmi komplexusoknak, viszony -és összefügg-éshalmazoknak sem egymással, sem a jogi közvetít-éssel szemben mutatkozó különbözőségeit. A jog egy meghatározott síkra, a n o r m a - s t r u k t ú r á k s í k j á r a vetíti e jellegében s súlyában olyannyira különböző társadalmi halmazok teljes gazdagságát.
A k a z u i s z t i k u s szabályozási szint összefügg a szabályozási teljesség m e n n y i s é g i felfogásával. A jogi szabályozás olyan technikája, amely arra törekszik, hogy a lehetsége-sen előforduló eseteket konkrét megjelenésükhöz tapadóan egymás mellett felsorakoztas-sa, mindenekelőtt az ősi primitív, valamint a feudalizmusból kinövő abszolutisztikus szabályozásokat jellemezte. Mindkettőt áthatotta a primitivizálóan aritmetikai felfogás.
Egymás között mégis különböznek annyiban, hogy míg az ősi jogi formák kazuisztikus jellegét a szabályozás rendszertelensége s véletlenszerű egymásra rakódottsága
magyaráz-ta, az abszolutisztikus szabályozásokban éppen a rendszergondolat megengedhetetlenül leegy-szerűsítő, csupán mennyiségi összegként való felfogása szolgáltatta ideologikus talaját.
A kazuisztikus szabályozás a norma-struktúrát egyedi meghatározottságok irányában tolja el. Ezzel szemben az á l t a l á n o s e l v e k k e l történő rendezés a norma-struktúrát az általánosság irányában torzítja el. Az elvi szabályozás is elsőként a legprimitívebb jogi formákban jelent meg. Elsősorban az íratlan, szájhagyományként fenntartott, hivatásos törvénymondók (lag saga stb.) emlékezetében megőrzött szokásjogok sajátossága volt.
Ugyanúgy, ahogyan a kazuisztikus szabályozási mód gyámolítóra talált a bírói jogfejlesz-tésben (például az ősi zsidó jog rabbinikus gyakorlatában vagy a középkori skolasztikus gyakorlatban), az elvi szabályozás számos túlélő formája vallásos, kifejezetten biblikus vagy általában természetjogi forrásra támaszkodott (például protestáns közösségek bibli-kusjoga Észak-Amerikában a gyarmati időszakban). Mégis, az elvi szabályozás tartósabb-nak bizonyult.
Bármilyen sűrű mennyiségi egymásmellettiséget érjen is el a kazuisztikus szabályo-zás, szükségképpen l á t s z a t t e l j e s s é g marad, mert a lehetséges caswkokat át nem foghat-ja. Az elvi szabályozás teljessége szintén látszat-teljesség, mert ha elvileg átfog is valamely esetet, kellő mélységben nem szabályozza. A kazuisztika ún. k ü l s ő hézagosságával az elvi szabályozás b e l s ő hézagossága áll szemben. Ez éppúgy a szabályozás és nem szabályozás k o m p r o m i s s z u m ának kifejeződése, mint például egy preambulum értékelő tartalmainak segítségével elvégzett kváziszabályozásé. Pontosan ez a tulajdonsága, a bírói jogfejlesztés előtti kapunyitása magyarázza gyakoriságát a XX. századi polgári törvény-hozásban.