A köszönés, bemutatkozás, bemutatás, megszólítás ismérvei

A) Köszönés szóban

A legáltalánosabb és leggyakoribb társadalmi érintkezési forma, egyaránt beve-zetője minden ismétlődő vagy új kapcsolatnak. A köszönésre vonatkozóan kialakult és egységes formulák vannak, amelyeket az emberek többsége jól ismer és helyesen alkalmaz. A legáltalánosabb és legjobban bevált formula a napszakhoz kötődő kö-szönés teljes alakja, pl. a „Jó napot kívánok!”. A teljességet azért hangsúlyozzuk, mert nagyon elterjedtek a hibás, torzult változatok, melyek alkalmazói arra sem méltatják ismerőseiket, hogy a teljes köszöntés kimondásával fáradjanak.

Az általános megoldások között kell említeni a „Viszontlátásra!” elköszönő for-mulát, amely hangot ad annak a reménynek, hogy kapcsolatunk nem szakad meg, rövidesen vagy valamikor ismét találkozunk.

A tegeződő köszöntések egyértelműen utalnak a közvetlen viszonyon belül is annak bizalmasságára, intimitásának fokára. A „Szervusz, kérlek!”-től a „Szevasz!”-on keresztül a „Szia!”-ig, az idegenből hazánkba szakadt „Csáo!”-tól a „Csüsztök!”-ön keresztül a „Helló!”-ig sokféle megoldás létezik; kedves és kevésbé megnyerő egyaránt.

A köszönés formalitásai. Egymás köszöntésében az alábbi sorrendnek kell érvé-nyesülnie. Előre köszön:

– a férfi a nőnek,

– a fiatalabb az idősebbnek,

– a beosztott a főnöknek (az alacsonyabb rangú a magasabb rangúnak), – a belépő a benn lévőknek.

A kereskedelemben vagy szűkebben a vendéglátásban, vagy akár a humán szol-gáltatásoknál, pl. a könyvtári kölcsönzés mozzanata során honos szabály szerint:

akár köszön a boltba (üzletbe) betérő vásárló (vendég), akár nem, a fogadó félnek mindenképpen köszöntenie kell, méghozzá hangsúlyos odafordulással, nagy figye-lemmel.

Illetlenségre utal, ha nem a megfelelő formulát alkalmazzák, vagy ha elvétik a sorrendet, de nem köszönni, a köszönést nem fogadni durva sértés. Azért nem szok-tunk megszólni senkit, ha a helyzettől függetlenül előre köszön, azért azonban igen, ha félreérthetetlen helyzetben a köszöntést elmulasztja.

A verbális megoldások mellett a teljesség kedvéért szót kell ejteni azokról a nonverbális megnyilvánulásokról, amelyek a köszöntést kísérik, és az esetek többsé-gében világos eligazítást nyújtanak az érintkező felek viszonyát illetően. Ilyenek a a biccentés, a könnyű meghajlás, mélyebb meghajlás, a felállás, a kézfogás, a csók, kézcsók és az ölelés. Ezeket kiegészítheti férfiak esetében a kalapemelés, amely a köszöntöttel ellentétes oldalon lévő kézzel hajtandó végre, méghozzá úgy, hogy a kalapot vállmagasságig emeljük le.

B) Bemutatkozás

Az ismerkedés csak a társas életben nagy jártassággal rendelkezők számára fe-szültségmentes folyamat, sokaknak komoly gondot jelent kapcsolatot kezdeményez-ni egy „idegen”-nel.

Az ismerkedés két alaphelyzete:

– a bemutatkozás, azaz egy harmadik személy segítsége nélküli, illetve a – bemutatás, azaz egy harmadik személy segítségével történő kapcsolatfelvétel.

A bemutatás, bemutatkozás sorrendjét meghatározza a résztvevők – rangja,

– neme és – kora.

A bemutatkozás esetén a kezdeményező fél az, aki először mondja meg a nevét és mindazt, amit az ismerkedés szempontjából szükségesnek ítél. Itt a rangnak és kornak nincs jelentős szerepe, a nemnek azonban van. Ha nő nőt szólít meg vagy férfi férfit, nincs gondunk. Különneműek ismerkedésénél azonban mérlegelni kell, hogy az adott helyzet függvényében a kezdeményezés nem számít-e a közfelfogás szerint „kikezdés”-nek vagy „leszólítás”-nak. Erre is figyelemmel: a harmadik fél segítsége nélkül történő ismerkedésnél jó, ha a kezdeményező valamilyen okot –

„mentséget” – is megjelöl ismerkedési szándéka alátámasztására.

Amennyiben hivatalos összejövetelen csak a jelenlévők egy kis hányadát ismer-jük, úgy ajánlatos annak a társasági partnernek a megkeresése, aki szemmel látható-an hasonló helyzetben vlátható-an. Az odafordulásnak, megszólításnak, az ismeretség kez-deményezésének számtalan változata lehetséges. Lehet hivatkozni feltételezett, korábbi együttes élményekre, közös ismerősökre. Egy harmadik fél közreműködése nélküli ismerkedés keretét általában valamiféle közös élmény szolgáltathatja, vagy egyáltalán: olyan szituáció, amelyben az ismerkedő felek együtt vesznek részt.

D) Bemutatás

A harmadik fél segítségével történő megismerkedés. A hivatali élet szükségszerű tartozéka, míg a társasági érintkezésben a kapcsolatteremtés nélkülözhetetlen és gyakori formája. Előfordulhat tárgyalásokon, társaságban egyaránt. A hagyományos forma szerint ötvözi a megszólítást és a bemutatást.

A harmadik személynek egyenesen kötelessége a jelenlévőket bemutatni egy-másnak, valamint az is tökéletesen megfelel a társadalmi konvencióknak, ha valaki közös ismerősön keresztül kezdeményez kapcsolatfelvételt.

A házigazdának például elemi kötelessége a vendégeit megismertetni egymással, ezt nem bízhatja a véletlenre vagy barátai, ismerősei kezdeményezőkészségére.

Ugyancsak ilyen jellegű kötelezettsége van annak, aki más(ok) társaságában találko-zik egy, a többiek számára idegen ismerősével.

A harmadik személy közreműködésével megvalósuló ismerkedés esetén a már említett sorrendiség egyértelműen számít:

– az alacsonyabb rangút a magasabb rangúnak, – a férfit a nőnek,

– a fiatalt az idősebbnek mutatjuk be.

Azonos neműeknél a rang és a kor lehet a meghatározó. Ha az előbbit nem tud-juk egyértelműen azonosítani, akkor az utóbbi szabály lesz az irányadó.

Hivatalos alkalomból történő bemutatáskor a név mellett viselője rangját, címét és az általa képviselt intézményt is megmondjuk, magánjellegű találkozáskor több-nyire megelégszünk a névvel, amit a bemutató kiegészíthet a bemutatotthoz fűződő viszonya vagy a bemutatottra jellemző más tulajdonság kiemelésével.

A bemutatkozás, bemutatás mindig teljes névvel történjen. Visszatetsző és in-formációhiányos a csak keresztnévvel történő bemutatkozás. Ugyanígy kedvezőtlen hatású, ha csak a vezetéknevünket mondjuk. A másik fél valószínűleg lenézőnek tartja majd, a viselkedést pedig pökhendinek, nyeglének minősíti. Számos zavar forrása, hogy az egymásnak bemutatkozók általában egyszerre mondják (vagy éppen csak motyogják) a nevüket, így azután senki nem emlékszik a másikéra. Aki tényleg kíváncsi a másik nevére, legyen türelme végighallgatni azt, és csak ezt követően mondja a magáét – megtartva természetesen a már említett sorrendet. Ha eljárása nem vezetne eredményre, úgy nem udvariatlanság visszakérdezni: „Bocsánat, nem értettem tisztán. Megismételné?” Az sem árt, ha nevünket a helyzetnek megfelelő hangerővel és tisztán artikulálva mondjuk ki.

Az emberi kapcsolatoknak vannak olyan változatai, amelyek nem teszik kötele-zővé a bemutatkozást. A boltban nem mutatkozunk be az eladónak még akkor sem, ha kitűzőjéről leolvashatjuk a nevét, és ugyanígy teszünk utastársunkkal a vonaton annak ellenére, hogy az esetenként többórás utazás során sok mindenről beszélget-tünk. Más hivatalos ügyeink intézése kapcsán csak azért mondjuk meg a nevünket, mert azt az ügymenet szükségessé teszi, de nem várjuk el a másik féltől, hogy ő is bemutatkozzék.

D) Megszólítás

A megszólítás általában a megkülönböztetést általában nem tartalmazó köszönés után következik.

„A megszólítás udvariassági alapszabálya, hogy senkit se szólítsunk másnak, többnek, kevesebbnek, mint ami megilleti. A megszólítás se hízelgést, se alázatot, se gőgöt, se lekicsinylést ne fejezzen ki.” (O^TTLIK K^ÁROLY). Napjainkban az elfoga-dott és a kedvező reakció kiváltására alkalmas megszólítási formáink a következők:

– Általános forma az „önözés” vagy a „magázás”. Az „önözés” a „magázás” ud-variasabb változata, ezért a hivatalos érintkezésben, levelezésben kifejezetten kötelező. Kerülendők azonban „magázás”-nak a „lemagázó” változatai.

– A férfiak esetében viszonylag egyszerű a dolgunk. Esetükben az „úr, uram, ura-im” formák kitűnően alkalmazhatók, megfelelően udvariasak, kifejezik a kellő tiszteletet.

– A nők megszólításánál többféle megoldás kínálkozik. A „hölgyem, hölgyeim”

pottól függ, míg a „kisasszony” megszólítás nálunk korlátozottabb körre érvé-nyes, mint más kultúrákban.

– Azonos foglalkozást űzők vagy ugyanazon szervezettípusok dolgozói között indokolt a kolléga, esetleg szaktárs, kartárs, bajtárs megszólítás.

A megszólítás konkrét helyzetben természetesen összetettebb jelenség, nemet, nevet, rangot, foglalkozást, beosztást kell egymáshoz illeszteni.

a) Tegezés – magázás

Az emberek közötti érintkezésben a tegezés ősi forma, a magázás, magázódás újabb keletű. Mindkettőre vonatkozóan tettünk már eddig is utalásokat, ezért a kö-vetkezőkben csak a leglényegesebb mondanivalót foglaljuk össze.

Először a két magázó névmásról, az „ön”-ről és a „magá”-ról. Azt állítottuk, hogy az ön az udvariasabb forma, ám azt is hozzá kell tennünk, hogy viszonylagos ridegsége, távolságtartó volta miatt soha nem vált általános megszólítássá a hétköz-napi érintkezésben. Mindezen túl írott nyelvi íze is hozzájárul ahhoz, hogy azonos társadalmi helyzetűek nemigen használják. Egyenrangú és nagyjából egy korosz-tályba tartozók inkább magázzák egymást, és gyakran tapasztaljuk, hogy jelentősebb rang- és korkülönbség esetén is inkább „körülírással” élnek az emberek, semmint önöznék egymást.

A „maga” nem nagyon alkalmazható, és különösen nem rangkülönbség, társa-dalmi állásbeli jelentős eltérés esetén: felfelé sértő, lefelé lekicsinylő kicsengése van.

A tegezésnek három alapszabálya van:

– csak az idősebb vagy tekintélyesebb személy, illetve nő-férfi kapcsolat esetén a nő kezdeményezheti,

– a felajánlott tegezést visszautasítani igen nagy sértés, ezért nem is lehet, – a tegeződés egy életre szól, elfelejteni, visszavonni ugyancsak nem lehet.

A gyerekek, a fiatalok magától értetődően tegezik egymást, tegezik szüleiket, ro-konaikat. Egyes szervezettípusokban az azonos neműek a kollegialitás kifejezése-ként a nagyobb rangkülönbségeket is tegezéssel hidalják át (államigazgatási szerve-zetek, hivatalok, iskolák, tervezőirodák stb.), és a különneműek között is terjedőben van ez az érintkezési forma.

A közfelfogás szerint tegezni és magázni egyaránt lehet az illemszabályok mesz-szemenő betartása mellett, a „letegezés”-től és a „lemagázás”-tól azonban óvakodni kell.

E) A társalgás

A kapcsolat fenntartásának, ápolásának rendkívül lényeges eszköze a beszélge-tés, társalgás, csevegés. E megnyilvánulások során számos olyan üzenet átadására nyílik mód, amelyek kifejezik értékeinket, világlátásunkat, a többiekhez fűződő viszonyunkat és még sok más dolgot, amire a másik kíváncsi és aminek alapján megítél bennünket.

A társalgásról, csevegésről már sok mindent elmondtunk a verbális kommuniká-cióról szóló fejezetben, annak is főként a nyelvhasználattal, valamint a beszédhely-zetekkel foglalkozó részében. Azt, hogy miről és hogyan beszélgessünk, nagyjából tisztáztuk.

A kérdés második fele, nevezetesen az, hogy miről ne essék szó, még jó néhány vonatkozásban nyitva áll. Ezért foglaljuk össze az alábbiakban az ún. „tabu” témá-kat:

– tilos a családi és magánügyekre való utalás, arra vonatkozó kérdések felvetése, vélemény és ítélet hangoztatása az oda tartozó ügyekben felhatalmazás nélkül;

– tilos a cég belső ügyeire, üzleti helyzetére vonatkozó kérdezősködés, az ezek-kel kapcsolatos vélemény és ítélet hangoztatása;

– tilos a másik fél vagyoni helyzetét, kereseti, megélhetési forrásait firtatni, arra nyíltan vagy burkoltan célzásokat tenni;

– tilos a felekezeti hovatartozásra, vallásgyakorlásra, hitre és ugyanígy: a világ-nézeti-politikai meggyőződésre, pártállásra rákérdezni, azzal kapcsolatban kri-tikai észrevételeket tenni;

– tilos a jelen nem lévő harmadik személyre, annak képességeivel, életvitelével, magánéletével kapcsolatos negatív tartalmú megjegyzést, célzást tenni;

– és tilos a szexuális témák érintése olyan személlyel kapcsolatban, aki nincs je-len, aki azt nem akarja, vagy akinek a számára a megjegyzés vagy kérdés sértő.

Ha a társalgás tabutémái megszűnőben is vannak, a társalgás illemszabályai to-vábbra is érvényesülnek. Tartsuk szem előtt az alábbi tanácsokat!

Kerüljük az idegen kifejezéseket, az elcsépelt, gyakorta ismétlődő fordulatokat, a trágárságot.

F) A pontosság, időzítés

A notórius elkésőkből az önfegyelmezés hiányzik. Éppen a nagy elfoglaltságú emberek tudják az idejüket beosztani. Megtanulták, hogy nemcsak a saját idejük drága, hanem a másoké is.”¹²¹ Érdemes megismételni a francia illemkódex egyik mondatát: „A pontosság a királyok udvariassága”. A közfelfogás, és a protokoll megkülönbözteti:

– a percnyi pontosságot, amely a munkaidő, a tárgyalások és az értekezletek megkezdésére és befejezésére egyaránt vonatkozik (a késés és a korán érkezés is nagyon sok bonyodalommal jár).

– a megengedett késést, amely a távolabbról érkezőnek adatik meg,

– a meghatározott időpontok közötti megjelenést (ha meghívó a kezdési és befe-jezési időpontot egyaránt megjelöli).

A megérkezés mellett ugyanúgy kell figyelni a távozás időpontjára is. Senki számára nem lehet mentség, hogyha visszaél a vendéglátók türelmével, különösen olyan esetekben, amikor a vendéglátók már nem ragaszkodnak maradásunkhoz.

„A nemzetközi hivatalos kapcsolatok egyik legfontosabb szabálya, kifejeződik benne a partner tisztelete és egyúttal saját magunk megbízhatósága. ¹²² A pontosság azért fontos dolog, mert megmutat bennünket. Alkalmanként előfordulhat, ha azon-ban valaki notórius késő, akkor nemcsak e szokásáról, hanem saját magáról nagyon kedvezőtlen összképet alakít ki.

G) Névjegy, névjegyhasználat

A névjegy hasznos segédeszköze az ismerkedésnek, a bemutatkozásnak. Adott esetben a névjegy küldése helyettesítheti a személyes találkozást is, bár ez nálunk kevéssé elterjedt, és inkább a nemzetközi protokollban honos szokás. Sokan figyel-men kívül hagyják, de azért jó tudni, hogy a hivatalos és a magánkapcsolatokban nem túl szerencsés ugyanolyan tartalmú névjegyet használni.

A hivatalos változat – a családi és utónevet,

– beosztást, címet, rangot, foglalkozást (általában ezek közül csak az egyiket), – a munkahely megnevezését, címét,

– a telefon/fax, esetleg e-mail címet tartalmazza.

A magánkapcsolatokban alkalmazott névjegyek információs tartalma általában szűkebb. A névjegy anyaga általában fényes vagy matt karton többnyire fehér szín-ben, általában fekete sima vagy dombor nyomattal. A személyesen átadott névjegyet figyelmesen el kell olvasni.

H) Kapcsolatfelvétel telefonon

A telefon általi kommunikáció az ember személyes, privát szférája. Napjainkban a telefonszolgáltatások bővülése, a mobiltelefonok hirtelen és nagyarányú elterjedé-se és a telefonáláshoz kötődő vielterjedé-selkedéskultúra nem fejlődött egyformán. Az első, személyes kapcsolatfelvételt megelőző lépés igen gyakran egy telefonbeszélgetés.

Ennek során csakis a verbális csatornára támaszkodhatunk. A telefonon történő kapcsolatfelvétel mozzanatai igen rövid idő alatt mennek végbe: köszönés – bemu-tatkozás – megszólítás – érdeklődés-felkeltés – a beszélgetés célja – a másik fél várható előnyeinek jelzése – a találkozó javasolt időpontjának és várható időtarta-mának jelzése – megállapodás a találkozás idejében – elbúcsúzás.

1. A telefonálás tartalmáról:

– Akkor alkalmazzuk, ha mondanivalónk van a másik számára (ne tartsuk fel másokat csupán azért, mert mi ráérünk).

– Nem minden téma alkalmas telefonos megbeszélésre. (Pl. alkalmakhoz fűződő gratuláció, szerencsekívánat, de a részvét kifejezése sem.) A hivatalos meghí-vások sem történhetnek távbeszélőn – legfeljebb egyeztetési szinten.

– Ha fontos témákat sürgősségük miatt mégiscsak telefonon kell megbeszélnünk, akkor azonban a megállapodásokat írásban vissza kell igazolni.

122 SILLE ISTVÁN: Illem, etikett, protokoll. KGJK, 1991. 129.

– A kapcsolatfenntartó célú telefonbeszélgetéseinket többnyire családi, magán-kapcsolati érintkezésekben alkalmazzuk. Ismerőssel folytatott hivatalos beszél-getés során éppúgy érdeklődni kell a másik hogyléte iránt, mint ahogyan azt magánkapcsolatainkban megtesszük.

2. A szabályok harmadik csoportja a hívó és a hívott fél kötelezettségeiről szól:

– alapkérdés, hogy a velünk azonos vagy nálunk magasabb rangú „ügyfelünket”

személyesen hívjuk fel (titkárnő útján hívni, várakoztatni a kapcsolással ilyen esetben tilos!);

– a hívott fél helyesen teszi, ha nem hagyja – minden különösebb indok nélkül – hosszasan csöngeni a telefont. Iroda, ügyfélszolgálat esetében legfeljebb három csöngetést szabad kivárni, de semmiképpen sem illik váratni, bizonytalanság-ban tartani a hívót;

– a hívott fél a bejelentkezés keretében köszönti a hívót, és megmondja nevét vagy – ha a szituáció azt kívánja – a cég nevét, esetleg mindkettőt;

– ezután a hívón a sor: ő ugyancsak köszön és bemutatkozik (méghozzá a teljes nevén!), és elmondja, hogy mit óhajt.

A telefonon történő kapcsolatfelvétel szabályai:

Az üdvözlésnél mosolyogva kell beszélni, mert a mosoly átsüt a vonalon.

A bemutatkozás teljes névvel történjen!

Tegyünk fel a partner fontosságérzetét növelő kérdést (pl. utaljunk elfoglalt-ságára, kevés idejére, és kérdezzük meg, hogy nem zavarunk-e?)

Ajánljunk együttműködési szándékot!

Hangsúlyozzuk az előnyöket!

Hivatkozzunk az előnyök együttes tanulmányozásának fontosságára!

Kedvező, de reális időmennyiséget jelöljön meg a személyes találkozáshoz!

Javasoljon két időpontot, egy általánosan és egy pontosan megjelöltet (pl.: a hét vége felé jó lenne találkoznunk, megfelelne a péntek 10 óra?).

Az időegyeztetés után búcsúzzon el, ne térjen vissza a személyes találkozás fontosságára vagy egyéb korábban megbeszélt dolgokra.

3. A harmadik csoport a hívás időpontjával és helyével foglalkozik:

– Partnerünket hivatalos ügyben munkaidőben hívjuk. (De tartsuk tiszteletben a munkakezdést közvetlenül követő perceket, s ugyanígy a munkaidő végéhez igen közeli időpontokat, valamint az ebédidőt.)

– Legyünk figyelemmel a földrajzilag, a távolsággal együtt növekvő időeltoló-dásra.

– A lakáson is hívható partnerünk, ha erre előzetesen felhatalmazást adott. Azon-ban reggel 9 óra előtt és este 21 óra után hívást kezdeményezni még ebben az esetben sem szabad.

A mobiltelefonok használata kapcsán lényeges tudnivaló, hogy az ezeken foly-tatott beszélgetésekre pontosan ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint a

vezeté-gánéletünk egy része is, két lényeges különbségre azonban rá kell irányítani a fi-gyelmet.

– Tilos a mobiltelefon használata a nyilvános helyeken és minden olyan helyzet-ben, ahol a telefonálással zavarhatunk másokat; üzleti, értekezleten, megbeszé-léseken, kulturális rendezvényeken (színházban, moziban) és egészségügyi in-tézményekben (rendelők, kórházak). Nem zavarhatjuk meg mások szórakozá-sát, munkáját, gyógyulását.

– Járművezetés közben – kihangosítás nélkül – tilos a mobiltelefon használata, mert a figyelmünket elterelő telefonbeszélgetés nemcsak magunk, hanem má-sok számára is komoly veszélyforrás.

Nem tartozik szorosan a telefonáláshoz ugyan, de fontos, hogy a kialakult vi-szony tiszteletben tartása érdekében célszerű korábbi üzleti partnereinkről néhány szavas emlékeztető feljegyzést készíteni, s azt a kapcsolat újrafelvétele előtt átfutni (név, cég, beosztás, tegeződés vagy más megszólítási forma, közös ügyek, ismerő-sök, hobbi, család, a személyes találkozást segítő néhány külső jegy: szem- és haj-szín, testmagasság stb.).

Gyakorolja el barátjával vagy évfolyamtársával a telefonon történő kapcsolatfel-vételt (elképzelt szituáció alapján)!

I) A felvételi beszélgetés

A felvételi beszélgetés mindkét fél szempontjából speciális kapcsolatfelvételi, tárgyalási forma. Olyan kommunikációs folyamat, amelyet megelőz a szakmai élet-rajz és a referenciák írásbeli kommunikációja, mely az egyik fél személyére vonat-kozó döntéssel zárul: alkalmazás vagy elutasítás.

A felvételi beszélgetés (egyéb verbális tárgyalástól eltérő) jellegzetességei:

– a munkavállaló lényegesen nagyobb pszichikai terhelése;

– a munkáltató célra irányuló személypercepciója (személyészlelés a mind több-oldalú és mélyebb megismerés érdekében);

– a két fél között az alá-, fölé-, illetve a mellérendelt viszony alakulása (mindhá-rom variáció megvalósulhat);

– meghatározó jelentőségű, hogy a felvételi beszélgetés kapcsolódik-e más al-kalmazási döntés-előkészítéshez (pl. tesztek, kérdőívek);

– a feltételek kölcsönös ismertetése és összehangolási szándéka;

– ugyancsak meghatározza a folyamatot, hogy a munkáltató maga dönt-e az al-kalmazásról;

– az elutasítás módja; a beszélgetés lezárása attól függően, hogy a döntésről mi-kor és milyen körülmények között szerezhet tudomást a munkavállaló.

A felvételi beszélgetés maga a kapcsolatfelvétel, mégpedig egy hosszabb mun-kakapcsolat kezdete, indítása, sok esetben több vonatkozású meghatározása. Mire kell ügyelni a felvételi beszélgetésen?

A fentieket folytatva végül is arról van szó, hogy mennyire tudjuk a másik felet meggyőzni a legjobb képességeinkről, tulajdonságainkról. T^ELKES J^ÓZSEF ésA^LLAN PEASE Testbeszéd könyve alapján az alábbi szempontokat foglalta össze:

– Tanuljunk meg hallgatni!

– Figyeljünk, és figyelmünket fejezzük is ki!

– Hangosan, tisztán, érthetően beszéljünk!

– Ne csak szájjal, testtel is beszéljünk!

– Nézzünk a másik szemébe!

– Felejtsük el rossz szokásainkat!

– Minden mozdulatunkkal és szavunkkal fejezzük ki érdeklődésünket és (ha van) lelkesedésünket!

– Szólítsuk nevén partnerünket!

Összességében a jó benyomás érdekében egyfajta szerepet kell eljátszani, ahhoz, hogy ez sikerüljön, tisztában kell lenni azzal, mit vár el a másik fél, hogyan szület-nek az ítéletek, és azzal, hogy milyen követelményekkel számolhat az adott szituáci-óban. (TELKES J. Állásvadászat. Jaguár Kiadó Bp. 1990)

Feladat:

Soroljon föl néhány fontos kérdést, amelyeket mindenképpen feltenne egy je-lentkezőnek, ha már ismeri a szakmai életrajzát! (Konkretizálni kell a feladathoz a jelentkező nemét és a munkakört!)

Összefoglalás:

A társadalmi érintkezésre, a másokkal való viselkedésre vonatkozó, közmeg-egyezésen alapuló előírások koronként változó összességét illemnek, magukat az előírásokat illemszabályoknak nevezzük.

1. A köszöntést udvarias gesztusok kísérik. A köszöntések legáltalánosabban használt és leghelyesebb változatai a napszakokhoz igazodnak. A tegeződő köszöntések egyértelműen utalnak a közvetlen viszonyon belül is annak bi-zalmasságára, intimitásának fokára.

2. A megszólítás konkrét helyzetben természetesen összetettebb jelenség: nemet, nevet, rangot, foglalkozást, beosztást kell egymáshoz illeszteni.

3. A bemutatás harmadik fél segítségével történő megismerkedés. A hivatali élet szükségszerű tartozéka, míg a társasági érintkezésben a kapcsolatteremtés nélkülözhetetlen és gyakori formája. A kapcsolatteremtés, az ismerkedés két alaphelyzete: a bemutatkozás, azaz egy harmadik személy segítsége nélküli, illetve, a bemutatás, azaz egy harmadik személy segítségével történő kapcso-latfelvétel.

4. A megszólítás rendszerint a megkülönböztetést általában nem tartalmazó

4. A megszólítás rendszerint a megkülönböztetést általában nem tartalmazó

In document Kommunikációelmélet – üzleti kommunikáció (Pldal 189-200)