FOÍ I S FOKOMAT OPUS
149 zsupán, aznap nekem frakkot kell húznom. Ez nyu
gaton mindenütt így v a n . . . a diplomáciában.
— így, így, — dörmögte Szedlák, — de még a szövet sincs meg. Előbb el kell menni Zólyomba a szövetért.
— No bizony, hát elmegy érte, pan Szedlák.
Zólyom sincs messzebb Radvanytól, mint Radvány Zólyomtól. Elhozza a szövetet s legkésőbb hétfőn belekezd a munkába.
— Nagy munka az, pan nacselnik.
— Nagy munka, nagy m unka. . . Különös ember maga, pan Szedlák. Hát mikor csinált utoljára frakkot1?
— V a g y . . . tíz év előtt, — verejtékezett Szedlák.
Magában pedig ezt gondolta: — Mennykő a felhő
ben! Dehogy is tíz év előtt. Nem csináltam én soha életemben frakkot. Azt is éppen csak hogy láttam, hogy más hogy csinálja: szegény boldogult meste
rem, az öreg Hánusizik, vállalt egyszer egyet. Két hétig sóhajtozott felette,' hatszor hozták neki vissza, míg fel lehetett húzni. Akkor az öreg Hanuszik így szólt hozzánk: — Gyerekek! Ha, még egyszer frak
kot rendel valaki, ássatok gödröt a diófa alatt:
Isten az atyám, hogy belefekszem!
— Tíz év előtt? Hm, — tűnődött Podlupka. — No de azért. . . talán még emlékszik rá, pan Szed
lák, hogy kell csinálni?
— A szabónak nem szabad semmit elfelejtenie, — felelte elszántan Szedlák.
— Úgy no. Tehát vállalja a munkát?
— Valamire való szabó minden munkát vállal.
— Akkor hát talán jó volna mértéket venni.
150
— Miért ne? — intett beleegyezzen Szediák s a hangja szinté szemtelenül csengett.
Pangta a centimétert, háromszor elforgatta Pod- lupkát a sarkán jobbfelé, háromszor balra. Meg
mérte a mellét, a derekát, hosszába-keresztbe. Fel- íi'ta egy papirosra, hány centiméter a lába térdig, mennyi térden alul. Aztán hátul is mérési kél t vala
mit s ezzel a kiáltással, hogy: huszonnyolc, hetven
hat, százötven! — befejezte az adatgyűjtést s össze
dörzsölte tenyereit:
— Csütörtökön délután érte lehet küldeni. Azaz, hogy magam fogom hazaszállítani, pan nacselnik.
Hangja önérzetesen csengett s ez önbizalommal töltötte el. — Ejh! Nem is olyan nagy dolog az egész, csak nem kell felfújni, — biztatgatta magát, amint a nacselnik után betette az ajtót. Zólyomban is körül lehet egy kicsit nézni a kirakatokban. A posztó- kereskedőnek is csak lesz valamilyen szabása.
Aztán, ki tudja, hátha éppen ehhez az öltözethez van tehetsége. Még hírre vergődik a frakkjai révén.
„Szedlák-féle frakk!“ Ez máris úgy hangzik, mint márványon az arany csengése. „Frakkot csak Rad- ványban Szedláknál!“ Ezt pedig így talán még a zólyomi pályaudvar várótermedben is ki lehetne függeszteni.
Régen nem tette meg, de most ünneplő kemény- kalapot nyomott a fejébe, .sétapálcát csapott a hóna alá s kiment a piactérre sétálni.
— Jónapot, jónapot, pan Szedlák, — üdvözölték őt az ismerősök lépten-nyomon. — Munkaszünet?
Munkaszünet?
—- Ecetbe az ilyen munkaszünettel! — legyintett
151 fölényesen Szedlák. — Annyi a dolgom, hogy hat kézzel , se győzném. A jövő héten jön a zsupán s há
rom nap alatt vagy készen lesz a nacselnik új frakkja, vagy ha csak egy fertályórát hibázom, magam bújhatok bele s úgy járhatok holtig a temp
lomba. Most is abban talpalok. Megyek is tovább, mert nekem már az óra nagymutatójával kell lépést tartanom. Mire a kicsi is ugrik egyet, akkorára én már elkéstem.
— Ügyes ember, — nézett utána Zatyko, a mé
száros. — Ha ez Pesten volna, már az újságok is írnának róla.
— Vagy Prágában, — toldotta meg az elismerést Vravuska, a köszörűs.
— Prágában!! — mordult rá Zatyko s végig
nézte, mint bika a köcsögtartót.
— Hát, hát, — dadogott Vravuska, — most, most: Prága.
— Most! — csapta oda a pacalt Zatyko. — Az orrodon is kelés van most, de ott lesz-e két hónap múlva is!
— Isten ments! — forgatta szemét Vravuska, — az kellene csak. Hiszen már jóformán nem is látok tőle. Alig várom, hogy kifakadjon.
— Akkor hát értjük egymást, — nyújtotta kezét Zatyko.
— De értjük ám! — csapott a hatalmas tenyérbe Vravuska s úgy megrázta, hogy még a kalap is hátraszaladt a tarkójára . . .
Szedlák megjárta másnap Zólyomot, hozott magá
val négy méter fekete szövetet, de otthagyta az önbizalmát és életkedvét. Amit Zólyomban hallott
152
óhlátott, az szívébe kergette a vért. Keze-lába ki
hűlt, akár a haldoklónak s hiába feszegette a fejét, nem volt abban egy tökmagnyi gondolat sem, azon az egy kínzó óhajtáson kívül, hogy: Jaj, csak ebből a betegségből épüljek fel, máskor majd jobban vigyázok az egészségemre!
Hanem ha a szövet már kéznél volt, munkába kellett venni, mert az idő Badványban se kegyel
mez senki fiának; akit halálra ítélt, magával is viszi minden bizonnyal.
Szedlák körüljárta krétával az asztalra dobott fekete abroszt s úgy érezte, hogy saját ravatalára kell a túlvilág borzalmait felrajzolnia. Homlokán a szenvedés gyöngyei fénylettek, bajusza árván resz
ketett a száj feldúlt medre köi’ül s az orr elhárított magától minden közvetítést a két fórum közötti:
felütött végével úgy ágaskodott a levegőbe, mint aki semmiről se tud s már jóelőre menekül a fele
lősség elől.
A kéznek azonban nem lehetett menekülnie, mert az ő dolgát senki más nem végezhette el. Ott resz
ketett, ott tétovázott a fekete mező felett, sápadtan, halálraszántan, amíg végre megadta magát sorsá
nak, lehullott s felvázolta az első vonalakat.
— Kréta, ez csak kréta, — mondogatta Szedlák.
—- Ha rossz, ki lehet törülni.
Úgy ám. De a törülgetésre nem lehetett egy nap
nál több időt szánnia;. Másnap reggel, ha tetszett, ha nem, elő kellett vennie az — ollót.
Súlyos pillanat volt. Felfohászkodott s titkon ezt gondolta: „Eh, hagyok egy darabot a farkakra s
153