149 zsupán, aznap nekem frakkot kell húznom. Ez nyu

gaton mindenütt így v a n . . . a diplomáciában.

— így, így, — dörmögte Szedlák, — de még a szövet sincs meg. Előbb el kell menni Zólyomba a szövetért.

— No bizony, hát elmegy érte, pan Szedlák.

Zólyom sincs messzebb Radvanytól, mint Radvány Zólyomtól. Elhozza a szövetet s legkésőbb hétfőn belekezd a munkába.

— Nagy munka az, pan nacselnik.

— Nagy munka, nagy m unka. . . Különös ember maga, pan Szedlák. Hát mikor csinált utoljára frakkot1?

— V a g y . . . tíz év előtt, — verejtékezett Szedlák.

Magában pedig ezt gondolta: — Mennykő a felhő­

ben! Dehogy is tíz év előtt. Nem csináltam én soha életemben frakkot. Azt is éppen csak hogy láttam, hogy más hogy csinálja: szegény boldogult meste­

rem, az öreg Hánusizik, vállalt egyszer egyet. Két hétig sóhajtozott felette,' hatszor hozták neki vissza, míg fel lehetett húzni. Akkor az öreg Hanuszik így szólt hozzánk: — Gyerekek! Ha, még egyszer frak­

kot rendel valaki, ássatok gödröt a diófa alatt:

Isten az atyám, hogy belefekszem!

— Tíz év előtt? Hm, — tűnődött Podlupka. — No de azért. . . talán még emlékszik rá, pan Szed­

lák, hogy kell csinálni?

— A szabónak nem szabad semmit elfelejtenie, — felelte elszántan Szedlák.

— Úgy no. Tehát vállalja a munkát?

— Valamire való szabó minden munkát vállal.

— Akkor hát talán jó volna mértéket venni.

150

— Miért ne? — intett beleegyezzen Szediák s a hangja szinté szemtelenül csengett.

Pangta a centimétert, háromszor elforgatta Pod- lupkát a sarkán jobbfelé, háromszor balra. Meg­

mérte a mellét, a derekát, hosszába-keresztbe. Fel- íi'ta egy papirosra, hány centiméter a lába térdig, mennyi térden alul. Aztán hátul is mérési kél t vala­

mit s ezzel a kiáltással, hogy: huszonnyolc, hetven­

hat, százötven! — befejezte az adatgyűjtést s össze­

dörzsölte tenyereit:

— Csütörtökön délután érte lehet küldeni. Azaz, hogy magam fogom hazaszállítani, pan nacselnik.

Hangja önérzetesen csengett s ez önbizalommal töltötte el. — Ejh! Nem is olyan nagy dolog az egész, csak nem kell felfújni, — biztatgatta magát, amint a nacselnik után betette az ajtót. Zólyomban is körül lehet egy kicsit nézni a kirakatokban. A posztó- kereskedőnek is csak lesz valamilyen szabása.

Aztán, ki tudja, hátha éppen ehhez az öltözethez van tehetsége. Még hírre vergődik a frakkjai révén.

„Szedlák-féle frakk!“ Ez máris úgy hangzik, mint márványon az arany csengése. „Frakkot csak Rad- ványban Szedláknál!“ Ezt pedig így talán még a zólyomi pályaudvar várótermedben is ki lehetne függeszteni.

Régen nem tette meg, de most ünneplő kemény- kalapot nyomott a fejébe, .sétapálcát csapott a hóna alá s kiment a piactérre sétálni.

— Jónapot, jónapot, pan Szedlák, — üdvözölték őt az ismerősök lépten-nyomon. — Munkaszünet?

Munkaszünet?

—- Ecetbe az ilyen munkaszünettel! — legyintett

151 fölényesen Szedlák. — Annyi a dolgom, hogy hat kézzel , se győzném. A jövő héten jön a zsupán s há­

rom nap alatt vagy készen lesz a nacselnik új frakkja, vagy ha csak egy fertályórát hibázom, magam bújhatok bele s úgy járhatok holtig a temp­

lomba. Most is abban talpalok. Megyek is tovább, mert nekem már az óra nagymutatójával kell lépést tartanom. Mire a kicsi is ugrik egyet, akkorára én már elkéstem.

— Ügyes ember, — nézett utána Zatyko, a mé­

száros. — Ha ez Pesten volna, már az újságok is írnának róla.

— Vagy Prágában, — toldotta meg az elismerést Vravuska, a köszörűs.

— Prágában!! — mordult rá Zatyko s végig­

nézte, mint bika a köcsögtartót.

— Hát, hát, — dadogott Vravuska, — most, most: Prága.

— Most! — csapta oda a pacalt Zatyko. — Az orrodon is kelés van most, de ott lesz-e két hónap múlva is!

— Isten ments! — forgatta szemét Vravuska, — az kellene csak. Hiszen már jóformán nem is látok tőle. Alig várom, hogy kifakadjon.

— Akkor hát értjük egymást, — nyújtotta kezét Zatyko.

— De értjük ám! — csapott a hatalmas tenyérbe Vravuska s úgy megrázta, hogy még a kalap is hátraszaladt a tarkójára . . .

Szedlák megjárta másnap Zólyomot, hozott magá­

val négy méter fekete szövetet, de otthagyta az önbizalmát és életkedvét. Amit Zólyomban hallott

152

óhlátott, az szívébe kergette a vért. Keze-lába ki­

hűlt, akár a haldoklónak s hiába feszegette a fejét, nem volt abban egy tökmagnyi gondolat sem, azon az egy kínzó óhajtáson kívül, hogy: Jaj, csak ebből a betegségből épüljek fel, máskor majd jobban vigyázok az egészségemre!

Hanem ha a szövet már kéznél volt, munkába kellett venni, mert az idő Badványban se kegyel­

mez senki fiának; akit halálra ítélt, magával is viszi minden bizonnyal.

Szedlák körüljárta krétával az asztalra dobott fekete abroszt s úgy érezte, hogy saját ravatalára kell a túlvilág borzalmait felrajzolnia. Homlokán a szenvedés gyöngyei fénylettek, bajusza árván resz­

ketett a száj feldúlt medre köi’ül s az orr elhárított magától minden közvetítést a két fórum közötti:

felütött végével úgy ágaskodott a levegőbe, mint aki semmiről se tud s már jóelőre menekül a fele­

lősség elől.

A kéznek azonban nem lehetett menekülnie, mert az ő dolgát senki más nem végezhette el. Ott resz­

ketett, ott tétovázott a fekete mező felett, sápadtan, halálraszántan, amíg végre megadta magát sorsá­

nak, lehullott s felvázolta az első vonalakat.

— Kréta, ez csak kréta, — mondogatta Szedlák.

—- Ha rossz, ki lehet törülni.

Úgy ám. De a törülgetésre nem lehetett egy nap­

nál több időt szánnia;. Másnap reggel, ha tetszett, ha nem, elő kellett vennie az — ollót.

Súlyos pillanat volt. Felfohászkodott s titkon ezt gondolta: „Eh, hagyok egy darabot a farkakra s

153