115 nézni valamelyik vasárnap a lucinai templomba

az istentiszteletre.

Zúg az orgona, szárnyal az ének. Szkáliczki Mari fülhasogató szopránja már a hetedik mennyország kárpitját lebegteti, s akkor megdörren a sekrestye- ajtóban az öreg Godra hangja:

— Hallgassatok! Kántor úr, hagyja abba az or- gonálást!

Kántor és gyülekezet engedelmeskednek.

— Azt akarom mondani, hogy a kóruson, bal- felől a második sorban, az a butya-kutyánsz ki Kulik Palyo, megint nevetgél a lányokra! Isten- tisztelet után bejössz hozzám a parókiára, istente­

len bogáncsfajzatja! Folytassák, kántor úr!

Az orgona újból felharsan s most már Kulik Palyo énekli a legények között legbuzgóbban, ar­

cán az izgalom vörös foltjaival:

— ...H a ; — suj—tasz — is: — sze—re—tét—

b ő i. . .

Hogy azután a parókián milyen folytatása van az idézésnek, Isten tudja. Négyszem között törté­

nik. Bizonyos azonban, hogy a felek már az udva­

ron felfelé jövet harsány bőgősbe kezdenek s jó előre két tenyerükbe fogják könnyektől beiszapolt ábrázatukat.

Hátra volna persze most már a kérdés, vájjon honnan merít jogot az öreg Godra hivatásának kö­

zépkori értelemben vett gyakorlására.

Semmi sem könnyebb, mint a felelet.

Saját hívei, a lucinai eklézsia hangadói, ragasz­

kodnak ahhoz, hogy korlátlan hatalommal vezesse 8*

1 1 6

őket a földi élet tátongó kelepcéi között a túlvilági üdvösség felé.

Hej! Nehéz is ennek a nagy papnak ellentállni!

Ha egyszer kiáll a szószékre s egész magasságá­

ban körülhordozza a gyülekezeten hatalmas vállak között fénylő hófehér fejét s kétfelé pödri hosszú, tömött bajszát, kinek jutna az eszébe, hogy másnak is lehet szava a faluban rajta kívül!

Aztán a beszédei! Azok fölülmúlhatatlanok csak!

Nincs a világon pap, aki az övéhez hasonló szív­

hez zengő, mélységes hangon tudná hallgatóival megértetni, hogy milyen angyali tisztaságban tett le bennünket a Gondviselés ennek a zöld pázsittal benőtt földnek a peremére s mennyire öeszemasza- toltuk magunkat gyerekes hancúrozásaink köze­

pette, hogy utóbb majd nem fog a tulajdon Édes- atyánk se ránk ismerni, mondván: ezek valami ide­

gen bolygó söpredékei, sohase láttam őket!

De iszen, hiába kemény ember Sramkó, a lucinai molnár, ilyenkor már az ő hetykevágású szája is kezd lefelé rángatózni. S ha aztán a beszéd ráfor­

dul a háborúra s kimutatja, hogy beletelik vaigy tíz esztendő, míg a sok haszontalanul feltúrt föl­

det mind lerázogatjuk a kalapunkról, nagyot lélek­

zik Kapuszta is (az ölte meg az első csehet Luci- nán) s mire a lélekzet visszaiszabadul belőle a vi­

lágra, magával seper egy-két könnycseppet is a sö­

téten árnyékolt szemgödrök tavából.

S ha ezekhez hozzávesszük, hogy az öreg Godra nemcsak prédikátora, hanem orvosa, jótevője is népének, hogy a friss lucernától felfúvódott mar­

hák éppúgy „trokárra" (lyukas tőr vagy szúrócsap

117 az magyarul) találnak nála, mint a gonoszságtól felfuvalkodott emberek, mindjárt érthetővé válik a nyolcvanesztendős Borgulya sajátságos kérése, aki tavaly karácsonykor a tisztelendő úr prédiká­

cióján felbuzdulva, a következő szavaikra fakadt:

— Pán otyec! (Urunk atyánk!) Tessék minket valamennyiünket jövő vasárnap itt a templomban istentisztelet gyanánt jól elagyabugyálni!

. . . Hát bizony, gonosz az ember! Se a szép szó, se a nemes példa nem tud bennünket tartósan meg­

javítani ezen a világon. Igaz viszont, hogy az erő­

szak se hivatkozhatik sokkal több eredményre. Az ■ öreg Godra is hiába gyomlálta Lucinán két kézzel a gazt, más nőtt helyette s azt még nehezebb volt kiirtani.

-Hiszen törvénykönyvbe ütköző bűn, szó, ami szó, csak ritkán akadt a faluban, de mutatkoztak he­

lyette más eltévelyedések, melyek magának az élet­

nek a gyökérszálait fenyegették. A tiszteletes előtt, aki hat derék szál fiút nevelt fel a hazának (s két asszonyt temetett el közben), egyik se volt olyan súlyos, mint az az átkos szokás, mely a családban születendő gyermekek számát a telek nagyságához arányítottá s bizony többnyire beérte egyetlenegy keresztelővel.

— Felfalnak benneteket ezek a fránya csehek, ha nem szaporodtok! — mondogatta, nagyokat sújtva sétapálcájával a levegőbe.

Magányos sétái alatt főképen eiz a probléma fog­

lalkoztatta. Órák során hányta-vetette magában a segítség módozatait, sokszor megpihenve, sokszor elindulva, de célt sohasem érve.

118

Különösen a májusi sétákat szerette.. Ügy érezte, hogy a természetet átfogó virágfakadás édes kény­

szere az emberi lelket is meghasítja s titkos mély­

ségeiből termő virágok szirmait sodorja életre. S ha földi tehetséggel felnyitható a lét néhány egysze­

rűbb lakatja, májusban kell kulcsot keresni hoz­

zájuk.

Egy ilyen sétája felvitte a szőlők fölé, a híres, mély Trnkovszki-árok borókás partjára.

Esteledett. A Hruskár-hegy mögött haldokló nap utolsó vörös küllőjét lőtte bele az égboltozat ha­

rangjába. A falu felett kék füstkarikák kígyóztak.

A déli szellő akácillatot lehelt.

Mélyen az árok fenekén megzörrent a haraszt.

A tiszteletes odapillantott, arca megiitődést árult el.

A csipkebokrok és szederindák szövevénye közt egy menyecske piros fejkendője villant keresztül, utána egy felvirágozott kalap, aztán csak a szét­

hárított lombozat ingott-hajladozott jobbra-balra s mutatta az irányt, hogy merre távoztak.

— Antalov Janó — mormogta a tiszteletes —, de ki volt az a menyecske?

Más kérdésre is szeretett volna feleletet kapni:

— Mit keresnek ezek ilyenkor ebben az elhagyott árokban? Tessék! — tette hozzá némi gondolkodás után — szép fiatal felesége van, egészséges fiacs­

kája, s itt látom őt egy piroskendős Zsuzsannával a bokrok között.

Felzaklatott szívvel indult hazafelé. A megkon- duló estharang csak mélyebb ráncokba vonta hom­

lokát s mikor leült a parókia tornácára terített asztal mellé, hiába tálalt tejfölös, tepertős sztrapacskát

119