Feloldozásnak VII. Gergely óta nem volt ekkora hatása
119 eléje szegény Anka, annyi kedve se volt, hogy a
villát felemelje.
Elment valahogy az éjszaka, meg a rákövetkező nappal; igaz, hogy átkozott lassan, mintha többen húzták volna hátra, mint előre. Az öreg alkonyaiig csak ődöngött egyik széktől a másikig, hanem akkor kapta a botját s fiatalos indulattól ragadva sietett az árok partjára.
Még jóformán ki se fújta magát, hát előválik a sűrűből megint a tegnapi pár. Most egymás mellett lépegettek s úgy fogta az a pokolra való Janó a menyecske derekát, mintha attól tartana, hogy rá
dől a világ, ha egy percre elereszti.
— ördögadta! — csikorgatta fogait a tisztele- tes —, de hiszen ezek gonosz dolgot művelnek!
Szikrázó szemmel mérlegelte a távolságot s egy gondolatvillanásig őrült kedvet érzett a száz méte
res magasságból leszakadó lavina módjára a nya
kuk közé rohanni.
— Kiprédikálom, pellengérre állítom, hordóba ta
posom őket! — sziszegte növekvő haraggal —, hogy nyomban a saját homlokára koppantson tehetetlen bosszúságában: — Csak tudnám, hogy ki az a be
kötött kontyú, macskajárású boszorka!
Ezer terv villamos szikrája pattogott a fejében.
Marékszámra hajigálta félre az elsőszülötteket, hogy helyt adjon a később jövőknek, amíg végre elhatározta, hogy akár megfelel a papi méltóság
nak, akár nem, ő bizony a közerkölcs nevében meglesi a szemérmetlen párocskát s ott helyben
— amúgy brevi manu — kiporolja őket.
Hármat se ütött másnap délután a parókia
kaku-120
kos órája s az öreg Godra ott guggolt már a Trun- kovszki-árok fenekén egy széleslevelű bodzafa alatt.
A délutáni meleg barátságos cirógatása alvást taná
csolt, de a tiszteletes nem engedett az alattomos csá
bításnak, fölpeckelte az újból s újból aláhanyatló pillák fekete sátrát s állandóan szemmel tartotta az árokba vezető gyalogutak lépcsőzetes szalagjait.
Tudja Isten, hány óra múlt el így feszült várako
zásban, amikor balkéz felől léptek zaja hallatszott s vagy húsz lépésre a tiszteletestül beereszkedett az árokba Janó.
— Megvagy már, jómadár! — villogott két szem a halkan összeverődő levelek között.
Janó egész otthonosan a markába köpött, meg
igazította a haját, bajuszát, majd kis, kerek zseb
tükröt vett elő s belenézett.
— Nézd, hogy csinosítja magát az akasztanivaló,.
— suhogták a bodzafa lombjai.
Most az árok szemközt meredő oldalán is meg
reccsent egy ág s mélyen szemére húzott kendőben közeledett a menyecske.
— Nem látom az arcát, — dohogta az öreg.
Bezzeg látta Janó. Előre Ugrott, karjaiba emelte az édes pirban játszó, ruganyos fehérnépet, s háttal fordulva a tiszteletes búvóhelyéhez, akkorát cuppan- tott az ajkára, mint egy bodzapuska.
— Tyiszic zrányik! (Ezer ördög!) — rengette meg a levegőt egy fülrepesztő ordítás s két rettentő te
nyér csapott a szerelmesek közé. Az egyik: lábánál fogva rántotta vissza a hegyoldalnak iramodó me
nyecskét, a másik pedig Janót ragadta galléron s
1 2 1
rázta, cibálta előre-hátra, mint valami kiöntött ür
gét.
— Jaj, jaj . . . Bozse, bozse!. . . — hallatszott két
ségbeesett összevisszaságban.
— K i ez a némberü — mutatott a földön kuporgó asszonyi gombolyagra felséges haraggal az öreg Godra.
— Och . . . och! — kapkodott levegő után Janó — hát ki volna más, mint Terka. . .
— Miféle Terka!
— Terka. . . a féleségem . . .
— Ó, jaj! Mekkora szégyen! Mekkora szégyen! — emelte fel eddig gondosan takargatott arcát a me
nyecske is.
A tiszteletes megszeppenve nézett a sűrű könny
záport bugyogtató sötétkék szemekbe.
— De az ördögbe is — kereste kínlódva a szava
kat —, hát mi a menny dörgős menny kőnek jártatok akkor ide az árokba ölelkezni!
— Jaj, hát mert — csuklóit nagyokat nyelegetve a boldogtalan Janó — van már egy gyerekünk, aztán. . .
— Aztán!
Janó megvakarta a fejét s a menyecskére muta
tott.
— Aztán az ő a n y ja . . . mindig körülöttünk som- ío rd á l. . . s olyan kutya füle van — vágta most ki elkeseredetten —, hogy azt is meghallja, ha a sötét
ben két légy . . . összeüti a fejét a falon!
— Gábor és Mihály arkangyal! — fohászkodott fel s markolt saját hajába a tiszteletes — s ezeket kellett nekem ellazsnakolnom!
122
Elbusult léptekkel vágott neki a bokrok közt ka
nyargó gyalogcsapásnak, de feleúton tűnődve meg
állt s visszafordult.
— Hallod-e, Jankó!
— Hallom, tisztelendő úr, — szipákolta az árok
ban Janó.
— Hát csak azt akarom mondani, h o g y . . . nem szoktam ám én errefelé já rn i. . . most is csak vélet
lenül vetődtem id e .... Hallod!
— Hallom!
— No hát, akkor azt is megmondhatom, hogy ma látott engem utoljára a Trnkovszki-árok.
Csendes, jóságos ravaszság bujkált a szavai mö
gött, amint a magasban magyarázó hangon hozzá
tette:
— Hiába! öreg vagyok én már ekkora, utakra!
F O B M A I E K V E S Z T E T T
Hiú dolog a gondviselés útjait magyarázni, ha
nem azért mégis csak úgy történhetett, hogy mikor az Atyaisten villámló ekéje nyomán kiszakadt a földből a zólyomi hegylánc s a két vasderes délnek fordult Dacsólám felé, az Úr könnyített az eke
szarván s meghúzta az aranyveretes gyeplőt.
— P s s z . . . Csendesebben lovacskák, mert ha itt is csupa sziklát hagyunk magunk után, a derék lukovkai tótok hová ültetik majd a gyümölcsfáikat.
Persze nem volt akkor még Lukovkának se híre, se hamva, de hiszen múlt és jövő egyformán nyi
tott könyv az Űr bölcs tekintete előtt, ami onnan is látszik, hogy utólag mégis csak odaépítették s ott van ma is — mintha csak rőffel mérték volna ki —, pontosan Zólyom és Dacsólam között.
Meg kell adni, hogy a lukovkaiak hat vármegyé
ben se találtak volna különb helyet falujuk szá
mára.
Észak felől kéklő hegy ormok szegik élét a böjti szelek dühének, szemközt viszont hatalmas völgy
kapu csalogatja szélesre tárt szárnyaival a kóbor napsugarakat:
— E r r e ... erre! Erre vezet az út Lukovkára!
Azok meg nem sokat kéretik magukat, tündöklő négyesfogatokon előzködnek az országút fölött s aranyba vonják a falu körül elterülő szelíd hajlású dombokat, hegyhátakat, mintha azzal akarnák a szíves vendéglátást megfizetni.
124
Királyi fizetség! K irályi bőkezűség!
Az eleven, termékenyítő arany ráborul az agya
gos földre, végigvonul a fák figyelő ágain s olyan bíborszínű Jonathán-almákat és sárgapiros piszt- rángkörtéket érlel, hogy a vándor nem tudná a sze
mét levenni róluk, ha itt-ott egy-egy ultramarin- kék szoknya villanása nem figyelmeztetné, hogy terem itt még valami egyéb is, ami többet ér a világ minden pomológiájánál.
Lukovka a női szépség paradicsoma. Vasárnap a templomba menet találomra is választhat magá
nak feleséget, aki házasodni akar. Csak oda kell nyúlni a leányok közé s bizonyos, hogy mindjárt az elsőnek muskátlivirág az ajka, eget tükröző hegyi patak a szeme, mely fehér márványból csi
szolt partok alatt villogtatja az örök derű és hamis
ság szikráit.
Aztán az öltözködésük, az csak a csodálnivaló.
Párizsban hírét se hallották még hosszított derek
nek s Lukovkán már csípőre szorított szoknya- korcot viseltek a leányok.
Ilyet viselnek ma is, no de van is rá okuk bőven, m ert az ő divatjuk szerint (ezt se a művelt Nyugat találta ki) a szoknya hossza legfeljebb térdig ter
jed; mi lenne, ha feljebb húznák, mikor krumpli
kapáláskor Babirák Miska, a Zichyek új ispánja, így is jobban izzad mögöttük jártában, mintha egész Zólyom megyét neki kellene felkapálnia.
Ámde azért csak legyünk tárgyilagosak . . . Hiszen persze, persze jó dolog az, mikor ilyen világszép menyecskék ugrálnak az ember körül, ha
nem vájjon szükség van-e arra, hogy például
125