már Katusin Zsuzska mellett van a helye.
— Aztán mit csináljak ezzel a Katusin Zsuzs- kával?
— Vegye feleségül.
— Feleségül? — bámult el Bleliacsek úr —, hi
szen azt is tudom, hány bordája van.
Rapota Janó csodálkozó szemeket meresztett.
— Éppen azért, legalább tudja, hogy mit kap vele. Ugyan ki az ördög házasodnék meg addig, míg nem látta, hogy mi van a választottjának a lapoc
kája alatt.
— Hátha nem tetszik az embernek, amit látott ?
— K ét hétig otthagyhatja a leányt. Addig job
ban kiismerhetik egymást, mint macska a kölykét.
Aki hat hétig kitart, az már meg van elégedve.
— S ha én most összeszedem magam s elmegyek innen?
A bíró furfangosan mosolygott:
— Nehéz lesz. A falu valamennyi legénye két hét óta vigyáz már Blehacsek úrra, hogy meg ne ugorhassék. A szuhányi leányok becsületét nem le
het világgá szórni.
— S ha nem akarok megházasodni?
— Az is nehéz lesz. Mert innen meg nem szök- hetik, más leány pedig nem fogadja b e . . . íg y van ez már ezer esztendeje Szuhányon.
Blehacsek úr rákvörösen ugrott a bíró elé.
— S ha jelentést teszek a republikának a szuhányi összeesküvőkről ?
— K ik azok?
— Csabrda, Hamrák, K rk o s. . .
42
Repeta Janó elfojtott nevetéssel nyomkodta le pipájában a tüzet.
— Ilyen nevű emberek nem laknak a faluban.
Ezeket a neveket én találtam ki.
Blohacsek úr káprázó szemmel támaszkodott a falhoz. Valami jő gondolatot keresett a fejében, de hajtóvadászaton se futnak úgy a nyulak, mint ahogy ö előle menekültek ebben a percben a gondo
latok. Csak a farka fehérlett egyiknek-másiknak, azt meg se el nem érhette, se meg nem foghatta.
Végre nagyot lélekzett.
— Azt árulja el még bíró uram, hogy tudta meg a falu, hogy én éjtszaka Katusin Zsuzskához járok.
Rapota Janó arcvonásai felséges derűt tükröz
tek, amikor lassan, atyai hangon így válaszolt:
— No bizony. Magától a leánytól! ő mondta el mindjárt másnap reggel. . . Nálunk a szerelemben nincs titok, mert nincs titkolni valónk se. Tudja, Blehacsek űr, — nálunk éjtszaka is világos van.
A szuhányi öreghegy mintha bólintott volna egyet évezredes kőpillérei felett.
a m a d á c s k a i t o l t a j
Madácska valaha Madách-birtok volt. Madách Gáspár szattyáncsizmájának a nyoma ott világít még az egyik békasó-kőben a százados hárs alatt.
Nógrádhoz tartozott Szent István óta az utolsó göröngye is; Most, Zólyom megye. „Zvolenska zupa.“
A falu végére ütött vadonatúj község jelző legalább ezt hirdeti. Világoskék alapon cinóberbetűkkel. Aki kételkedik, azt ez a színharmónia van hivatva meg
győzni.
A karcsú homokfutó csattogva fordul velem a faluba. Kuvaszok csaholó bandériuma rúgja és nyeli másodpercek alatt az úttest két oldalán a port. Ez az ő parlamentjük. Ezt nem engednék el a világért se. Pedig lórúgásokat jövedelmez, ostorsuhintást kamatozik, — de mégis közszereplés.
A korcsma előtt nagy a vigalom. Három össze
ragaszkodott figura tapodja egymás lábát a tánc illúziójában a részegek sajátos egyensúlykeresésé
vel. Kettő hasig felgombolt egyenruhában s ingben.
Ezek „Csehszolvákia“ tartó oszlopai, a magyar csendőr-laktanyák elfajzott örökösei, a „csetnik“~ok.
Az egyik közlegény, a másik őrmester, tehát:
„vrchni“. Mindkettőnek szivar a szájában, azzal együtt ölelkeznek s égetik ki három-négy helyen ünneplő zubbonyukat, ami azonban semmit se von le a mulatságból. Ellenkezőleg, nagyokat kacagnak rajta, mondván:
— Barátom, Lojzik, te füstölögsz.
44
Te is füstölögsz, barátocskám, Capek. . . A harmadik „kamai*át“: civil, az nem füstölög, .lói megnézem, ráismerek: ez bizony Frndulya Miso, n környék legveszedelmesebb tolvaja. Berúgva is a
„vrchni“ aranyláncára kancsalít. Mert ami ösztön:
•ösztön, azt nem lehet elfelejteni.
Köröskörül a szomszéd porták kerítései mögül megbotránkozva csóválja fejét Madácska mezei munkából hazatérő lakossága: tisztességtudó tótok, a jámborság karakterisztikus redőivel az arcukon.
Leszállók a kocsiról s közéjük vegyülök, hogy megtudjam, mi az oka a csetnikok jókedvének.
— Jaj, kérem — fordult felém az egyik őszhajú paraszt —, ma egy hete hazakergették ezt az isten
verte Frndulya Misót a besztercebányai tömlőéből, hát most azóta nem férnek a bőrükbe.
—- H a zakergették ?
Haza, kérem, tetszik tudni, Kukucska Janó nem akart érte több tartásdíjat fizetni.
— Tartásdíjat?
— - Azt, azt, tartásdíjat. Tavaly vagy kétezer ko
ronát (szokolt) fizetett el rá, most újra jött a sürge
tés, hogy küldje be a pénzt erre az évre is, mert különben nem adnak tovább szállást Misónak.
—- Nem értem — vallottam be zavarodottan —, az egészből semmit se értek.
— Akkor élőiről kell kezdeni. Miso a legnagyobb tolvaj ezen a környéken.
' Azt tudom.
— Tavaly borjút lopott Kukucskálói. Eladta, el
itta.
— Helyes.
45
— Kukucska feljelentette Misót, jött az elfogatási parancs, Misót elvitték Besztercebányára, becsuk
ták, de mert, aszongya, minden évnek a három- negyedrészét ott tölti, a republika nem ad neki tovább ingyen kenyeret. Aki be akarja csukatni, fizesse meg a tartásdíjat. . .
— Teringette!
— Kukucska dühös volt. Azt mondta, fizet, csak már vigyék a faluból ezt a gazembert. No de azóta eltelt egy év s Kukucska m0st már dühösebb a cse- hekre, mint Misóra.
— Nem vagyok szegény ember, barátaim — mondta egy hete —, de ha ez így megy tovább, tönkremegyek. Azon a pénzen már négy bor jut ve
hettem volna.
— Igazságod van, — bólintgattunk —, de mit akarsz tőlünk?
— Járuljatok hozzá a tartásdíjhoz, én egyedül nem bírom . . .
— Hű! Nagy lárma lett ebből. Hogy mi annak az akasztófavirágnak rakjuk ögsze a megtakarított filléreinket?! Kukucska az ablakon keresztül mene
kült a gyűlésről. Többé nem küldött egy petákot sem. Misót hazazavarta a törvényszék, a csendőrök pedig szigorú parancsot kaptak, hogy csak akkor cipeljék fel az ebadtát újból Besztercebányára, ha a károsult — (akár a régi, akár az új) — kötelezi magát a költségek megtérítésére. Már pedig ilyen bolond nem akad többe Madácskán, uram.
— Hát most már, ezek szerint, Misó azt csinálja itt, amit akar.
Bizony, kérem, éjjel-nappal a körmére kell nézni.
■— S ennek örülnek úgy a csendőrök!
A paraszt mosolyogva legyintett.
— A csendőrök annak örülnek, hogy nem kell többé ebben a nyári hőségben felgyalogolniok Besz
tercebányára. Három napi járás az, kérem, hegy
nek, mindig hegynek, olyan utakon, hogy mikor leg
utóbb vitték oda Misót, Capek talpán négyszer kellett a hólyagokat felszúrni, Lojzik pedig a tör
vényszék szolgájához érve, beállt két jéggel telt rocskába s azt mondta, hogy úgy akar meghalni.
Elképedve köszöntem meg a felvilágosítást s szinte irigykedve pillantottam Misóra. — Íme, a republika pártfogolt ja !
Egy percre megállt a tánc. Felhasználtam az al
kalmat s kíváncsian léptem az ünnepelthez.
— Adjon Isten, Misó, hát hallom, hogy úri kosz
tol ettél Besztercebányán.
Misó a térdére csapott.
— Űri kosztotü Tiszic zrányik! (Ezer ördög!) Egy nap enni adtak,^ másnap meg inni. Ügy vár
tam mindennap azt a bögre vizet, mint az üdvössé
gemet!
Felültem a kocsira s a kerekek most már egészen érthetően kattogták:
Cseszkoszlovenszká Republika . . .
A É S A K Ö L T Ő
Mese fölé is jó volna ez a cím, különösen ha valami szívhez szóló tanulság gombolyodnék le a szabadon eresztett, színes szálak nyomán. Ám az ördög hallott olyan mesét, melyben a hőst Hlivár Jánosnak hívják, akiről hozzá egész Zólyom megye tudja, hogy se nem király, se nem királyfi, se valami gonosz szellem, hanem közönséges marhakereskedő Tótpelsőcön.
Mindegy: azért csak őt is a hatodik napon terem
tették, vele is eshetett valami emlékezetes dolog ezen a világon, aminthogy esett is . . . Teremturózacskó- ját! Mi lett volna abból, ha valóban megtörténik!
Ámbár az ő esete éppen arról nevezetes, hogy nem történt meg.
Város ez a Tótpelsőc. Van szolgabírája, csakhogy szlúzsninak hívják. Van rendőrsége, két derék szál ember, csakhogy amíg világos van, napszámba kell járniok, ha meg akarnak élni, és este nyolc óra után tehetik csak kalapjuk mellé a hivatalt jelentő réz
lapot. Van aztán Pelsőcnek cigánybandája is. Csak
hogy ki győzné lakodalommal meg keresztelővel a szuszt tartani benne, mikor a mai bolond világban az se házasodik, aki tehetné.
Ilyen körülmények között szörnyűségnek ugyan szörnyűség, de érthetőnek is érthető, hogy a két becsületes rendőr: Jakubik és Sztonoha, egy korom
sötét éjtszakán gyanús neszre lett figyelmes Hlivár uram háza előtt.
Hallod, Jakub ik?— suttogta Sztonoha.
— Hallom, Sztonoha, — lihegte Jakubik.
— No?
— No!
— Arra?
■— Arra!
Lábujjhegyen óvakodtak a kerítés közelébe.
A föld alól fokozódó erővel tompa dobogás hallat
szott, mintha valaki nehéz irtókapával alagutat vájna.
Sztonoha megszorította a nadrágszíját.
— Ugorjunk be az udvarra!
A kerítés nagyot reccsent, bent voltak.
Nyögve-szuszogva négykézláb másztak tovább.
Jakubik hirtelen megállt s elfojtott káromkodást hallatott.
— No tessék! Belenyúltam valamibe!
— Ne törődj vele, — sziszegte Sztonoha. — Csak előre!
Hlivárék ablakai alatt kúsztak már, amikor mind
kettőjük szemefehérje karikára villant a sötétben.
A hálószoba-ajtó előtt, friss földhányás tövében, méteres gödör tátongott.
. . . Ha gödör — ágaskodott a detektívszellem a leleményes Jakubikban — ásta valaki. Ha ásta:
szüksége volt rá. A szükség rossz tanácsadó. A rossz Tótpelsőcön vagy lopás, vagy gyilkosság. Ne legyen Jakubik a nevem, ha nem valami hasonlóban töri itt a fejét v alaki. . .
Visszafojtott lélekzettel néztek egymásra, majd mikor a gödörből kiinduló csatorna láthatatlan
vé-49