cia plasztikás „reszelte", aki régesrégen egy fran
cia királynak („Lojzinak" hívták, ha igaz és tíz őrültön is túltett) készített hasonlókat. Hanem azért a télikabát persze mégis csak egészen más.
Hiába no: a civilizációval okosodnak az emberek.
Balassa Menyhárt se gondolta volna négyszáz esz
tendő előtt, hogy hálószobája ablakában, ahonnan ő hat hónap alatt hat asszonyt lökött a mélységbe, Törnek őrmester százhúszkilós felesége fogja — a női nem újkori biztonságának fényes igazolásául — a vacsoráról maradt lekváros knédlit tartogatni.
Sehol semmi feudális előkelősködés, sehol semmi hazug romantika. Minek az? Meg lehet azt enni?
Vagy fel lehet húzni, mint a nadrágot? Kamatozik az? Vagy meghosszabbítja az életet?
Nem és ezerszer nem.
Az őrbástya repkénnyel befuttatott mellvédje előtt hármas porolóállvány terpeszkedik. Rajta a járásfőnök (nacselnik) ebédlőszőnyege. K ét halinás tót porolja inaszakadt buzgalommal.
Valamikor innen sasszemek néztek alá a messze táruló Ipolyvölgyre. Ha Gyarmat felöl lovasembe
rek alakja vált ki a homályból, megfujták a trombi
tát s a porolást lent végezték el a füzesek között.
Most is porolnak, csakhogy fönnt a bástyán.
Az egyik atyafi arca ismerős — megkérdezem:
— Nem esztergályi ember maga, bátyó?
— Dehogynem, dehogynem. . . Az úr meg ta
lán . . .
— Persze, hogy az vagyok. De magáról
beszél-24
jiink; Hogy vetődött ide Esztcrgályból ! Csak nem állt a imoselnik szolgálatába?
Alit a pelsöci fakanál. Az kéne csak.
Hát mit csinál akkor itt!
H m . . . — húzta fel homlokán a bőrt ravaszul az öreg —, mit csinálnék! — Ülök.
— Ül! Miért!
— Mert két napig nem ment a fiam, Jankó, is
kolába.
— Micsoda! Magának még iskolás gyerekei is vannak!
— Van nekem még kisebb is, mert tetszik tudni:
könnyebb abból világra hozni az elsőt, mint az utolsót.
— Aztán, ha a gyermek nem megy iskolába, be
zárják az apját!
— Be bizony, kérem. Vagy az apját, vagy az any
ját. Egy hét leforgása alatt jelentkezniük kell.
— Brindza és sztrapacska! Talán bizony a társa is azért került ide!
— Mi másért került volna!
— Ez aztán kultúrpolitika! — gondoltam elisme
réssel s szórakozottan vetettem oda az öregnek még egy kérdést:
— Aztán porolnak, mi!
— Porol, aki porol, van itt munka annyi, mint a kosz.
— Hát többen is vannak!
— Vagyunk-e! Csak Esztergályból tízen álltunk be ma reggel. Hol Van még Ebeck, Pelsőc, Zahora, Lest, meg a többi.
— De hát mi az ördögöt csinálnak annyian!
25
— Ki kosarat fon, ki fát vág, ki gályát hord téli tüzelőnek. Az asszonyok pedig súrolnak, mosnak, szőnek, a konyhán segédkeznek. Harminc cseh hi
vatalnokot hoztak ide a „felfordulás" után. Csak győzzük őket kiszolgálni.
— No és meddig tart a büntetés?
— Egy napig, két napig, három napig. Amíg újak jönnek.
— Annyi itt az iskolakerülö?
— Bizony, kérem, akad bőven. Különösen, hogy néhány hete valami kiütéses betegség tört ki a gye
rekek között. Ameddig lehet, csak elzavarjuk őket reggel hazulról. Az enyém is olyan dagadt fejjel járt három napig az iskolába, mint a rocska. De az
tán egyszerre rázta a hideg meg a meleg, forgott vele a világ, lépni se tudott — hát otthon tartottuk, íg y van ezzel mindenki.
— De már betegség esetén csak nem büntetik meg a szülőt?
— Miért ne? Az a kérdés, volt-e a gyerek isko
lába vagy sem.
— Hát az orvos?
Az öreg megdörzsölte borostás állát:
— Persze. . . az orvos. Hát hiszen az orvos ad igazolványt, hanem előbb el kell hozatni Kékkőből s megfizetni a fáradságát: az száz korona. Száz ko
rona: tíz napi munkabér. K i győzné azt megfizetni.
Most néhány 13—14 éves gyerekleány érkezett a bástyára. A száraz avar összegereblyézéséhez fogtak.
— Talán ezek is? — mutattam rájuk.
— Ezek is — morogta az öreg Jalovicska.
— De hiszen ezeknek még nem lehet gyerekük.
26
—Nincs is. Esek másokért ülnek.
Másokért?
Az ám. Ki apjáért, ki anyjáért, ki testvéréért, ki meg napszámba.
— Micsoda! Hát még napszámba is szokás ülni!
Az öreg komolyan bólintott:
— Bizony, uram, maholnap ez lesz az egyetlen keresetünk. A cseheknek mindegy, hogy ki ül, mert nekik napszámos kell, nem szülő. Mi ped ig . . . hi
szen eleinte mi is furcsállottuk a dolgot, de most már nem csodálkozunk rajta. Nem csodálkozunk mi most már semmin. Üsd, Janó!
Azzal flötty! A tenyerébe köpött s akkorát hú
zott a szőnyegre, hogy nagyobbat szólt, mint a Balassák ünnepi mozsarai.
Zúgó fejjel botorkáltam le a lépcsőn a vár
udvarra.
A főbejárat előtt a szklabonyai tanítóval, Sztraka Péterrel ütödtem össze.
— Ejnye — rázta meg a kezemet a derék iskola- mester —, micsoda véletlen találkozás. Szép a ki
látás a bástyáról, úgy-e!
— Felülmúlhatatlan. Hát tanító úr mi járat
ban van!
Sztraka Péter kétszer is körülnézett s aztán nagy óvatosan a fülembe súgta:
— Hozom a mulasztási kimutatásokat. . . Már most tudja Isten, mihez hasonlít a kékkői vár.
Esztergály felől nézve mégis csak legjobban ha
sonlít Mátyás király horgászó rókájához.
VHOL É J T I Z A K i IS
v i i i A e o s v a s
Azok a kerékvágások.
Elindulnak valahonnan a föld másik oldaláról.
Hat arasznyi távolságból kergetik, hajtják, íildözik egymást, mint fáradhatatlan kengyelfutók, meg
állás nélkül.
Hanem akkor egyszerre előttük terem a szühányi hegy. Az országút nekimegy, megáll s vége! Nyoma se, pora se marad; meg se koppan, meg se torpan azon a hatalmas alkotmányon, amivel itt a világot bedeszkázták.
Akárki deszkázta be, szépen deszkázta be.
Mint titáni boltozató homlok hajlik hátra a büsz
kén domborodó hegyoldal. Nyugalom, erő bölcseség fészkel mázsás dudorai között. Csupa olyan tulaj
don, amit a régi világban dicsőséggel használhatott
—‘ s aminek a hétköznapok homokjában semmi hasz
nát nem veheti. De azért felséges öntudattal veti hátra ma is százados tölgyekkel benőtt üstökét s farkasszemet néz kérlelhetetlen ellenségével: az országúttal. Mert ők már sohase fogják egymást megérteni. Hegy és országút: természet és civili
záció. Ma ez kerekedik felül, holnap az — s ki tudná megmondani, hogy mi lesz holnapután. . .
. . . Az országút hozta a szühányi tótok közé Blehacsek Jaroszlávot is.
Nem várta senki, küldeni azonban bizonyára
28
küldln vnlnki, mert peckes léptekkel haladt el az alvég vályogból rakott házai előtt, két kutyát oldalba rúgott, a jegyzőnek nem köszönt, a szem
közt jövő Drapák Misónak pedig odabökött a melle közepére, azzal kivicsorított foggal valami ilyesmit kérdezett tőle:
■ Hrtty — frrtty — trrtyyf.
- igen — tolta át Miso baloldalra a pipáját —, ez az a híres Szuhány, ahol elfogy az országút, erdőben női a jó gesztenye s ahová cseh még eddig be nem tette a lábát. Ez az. Elejétől a v égéig. . .
Az idegen türelmetlenül legyintett, s most már élesen tagolva a szavakat, minden szájnyitás után nagyot rántott Miso tarisznya szíján.
— Kell is nekem gesztenye. Hol lakik a bíró?
Mire Miso is hátraszegte az orrlyukait, keresztül
köpött a kérdezősködő fején s csak aztán válaszolt a szemfoga mögül.
— Látja az úr azt a viskót a hegyoldalban?
— Látom, hogyne látnám.
— No ha látja, akkor sétáljon fel oda, ott találja az ökreimet: azok majd megmondják, hogy hol lakik a bíró.
Azzal helyrelökte a tarisznyáját, sarkonfordult s úgy otthagyta az út közepén a meghökkent jöve
vényt, mint tehén a csalanat.
. . . Ilyen ember is akad a tótok között, de csak a szuhányi határban.
Szuhánnyal csinálta meg azt a tréfát is a termé
szet, hogy míg köröskörül északnak éppúgy, mint délnek — nefelejcskék szemnél egyéb se nyílik a szalmasárga haj fonatok alatt —, addig itt éjfekete
29